Tintavér – 72. Tudják

Spencer

Hauser egyértelműen nem repesett az örömtől, mikor a másoltatás után leadta a pótkulcsot az irodájában. Spencer tudta, hogy már így is kivételezett vele az igazgatónő, ő pedig nem akart visszaélni a jóindulatával. Szerencsére a nő ellenszenve, amely a magániskolát övezte, elég erős volt, hogy Spencernek sikerüljön haragját feléjük továbbítani.
A korábban már megszokott, mostanában hiányzó súly újra húzta a zsebét, ő pedig egy fokkal megkönnyebbültebben kapta fel kameráját az AV klub helyiségében, hogy tovább dolgozhasson elkezdett projektjén. Most, hogy nincs Liam, hirtelen elég sok ideje szabadult fel, amit arra próbált fordítani, hogy bepótolja a lemaradásait.
Lebaktatott a lépcsőn, majd végighaladt a kihalt alagsori folyosón, amely a projektterméhez vezetett, és az újonnan másoltatott kulcsot beillesztette a zárba. Aztán mikor benyitott, még levegőt venni is elfelejtett egy pillanatra. A látvány sokkolta őt. Valaki hatalmas pusztítást végzett odabent, és felforgatta az összes bútort. Megannyiszor mondogatta, hogy ha csak egy centit is elmozdul valamelyik figura, az egész projektjének lőttek. Hát most örülhet, ha egyáltalán megtalálja, melyik bútor alá kerültek a bábuk.

Olyan nagy káosz volt abban a pici szobában, hogy azt se tudta, hova merjen lépni. Ha a kulcs nem maradt volna a zárban, biztos kiejtette volna most a kezéből. Nem tudta, hogy sírjon, üvöltsön, vagy csak menjen el innen. Arra is gondolt, hogy becsukja az ajtót, és újra kinyitja, hátha valami dimenziókapu nyílt meg, és valójában még mindig ott van a helyén minden, érintetlenül. De tudta, hogy ez lehetetlen. Valaki komoly munkát fektetett abba, hogy a helyiséget átrendezze, ő pedig nem fogja tudni úgy szabotálni ezt a munkát, ahogy az az illető tette az övével.
Eszébe jutott az a jó pár krimisorozat, amit látott, és úgy döntött, érintetlenül hagyja a tetthelyszínt. Visszazárta az ajtót, és a kulcsot zsebre téve indult is Hauser irodájába. Most először hálás volt azért, hogy a nő mindenhová kamerákat szereltetett fel.
Nagyon furcsán érezte magát. Megannyi óra munkája veszett kárba. Viszont ijesztő módon meg is könnyebbült egyúttal. Hiszen rengeteg munka állt még előtte, amire így most önhibáján kívül nem fog sor kerülni.
A földszinti folyosóra visszaérve kezdte zavarban érezni magát. Olyan volt, mintha mindenki őt figyelné, és róla pusmognának. Vajon ennyire az arcára van írva, ami odalent történt? Hogy nézhet ki egyáltalán? Mint aki mindjárt sírva fakad? Vagy mint aki mindjárt szétrobban? A sugdolózás azonban mintha mégsem erről szólt volna.
Az emberek a telefonjukra néztek, aztán őrá, néhányan még mutogattak is felé, miközben szabad kezükkel próbálták eltakarni arcukra kiülő gunyoros mosolyukat, és azt, hogy mit suttognak egymásnak. Nem mintha Spencer tudott volna szájról olvasni. Vagy gondolatot.
Erre azonban úgy tűnt, semmi szükség, mivel hamarosan kisegítette őt valaki a válasszal.
– Hé, West! Igaz, hogy a pasikat szereted? – kiáltotta nevetve a folyosó másik oldaláról Tyler. Spencer nem kifejezetten ismerte a fiút, és feltételezte, hogy ő sem őt, így fogalma sem volt, hogy honnan tudta meg ezt a kényes információt.
– Az írókör blogja tényleg izgibb, mint gondoltam volna – toldotta hozzá a srác egyik haverja vigyorogva. Spencer rögtön kapcsolt. Előkapta telefonját, és keresni kezdett a blogon. Feltételezte, hogy nem Kitty adta ki őt, így kizárásos alapon Liam maradt.
“Megdöbbentő, és fájdalmas, mikor valaki, akiről azt hitted, hogy a barátod, így elárul téged. Hirtelen új értelmet nyer minden. A barátkozás, a lelkes magyarázatok, a kütyük mutogatása. Mindez csak azért volt, hogy közelebb férkőzhess hozzám? Szépen lassan felépítettem egy új embert. Segítettél felépíteni egy új embert belőlem, Spencer. És most az egészet leromboltad egy csókkal.”
A fiú gyomrába mintha kést szúrtak volna. Nem tudott ránézni egyik diáktársára sem a folyosón. Ha az a két tulok is olvasta, akkor feltételezhetően már mindenki hallotta hírét az iskolában. Neki vége.
Rémülten és ingerülten szaporázta meg lépteit, azonban nem nyitott be a tanáriba, hogy feljelentést tehessen Hausernél a projektterem ügyében. Nem. Most sokkal égetőbb kérdések foglalkoztatták őt, így tovább rohant az írókör terme felé.
Gondolkodás nélkül rontott be, egyáltalán nem zavartatva magát, hogy éktelen lihegése – amely sokkal inkább lelki állapotából adódott, mintsem az iménti futásból – megzavarja Bradley folyamatban lévő kiselőadását. Csak addig tétovázott, amíg szemével megtalálta Liamet, majd lendületesen, fenyegetőn a fiú felé indult.
– Ezt mégis hogy a fenébe képzelted? – rivallt rá a fiúra, aki nagyon megijedt, hiszen nem ismerte Spencer ezen oldalát. Spencer sem ismerte saját maga ezen oldalát. Mielőtt Liam válaszolhatott volna, a fiú megpördült a tengelye körül, és Trevornak szegezte a következő kérdését.
– Nem kellett volna cenzúrázni azt a blogot, vagy valami? – kérdezte kétségbeesetten, arra gondolva, hogy ez az egész akár megelőzhető is lett volna, ha Bradley átolvas minden posztot, mielőtt felkerülnek.
– Mi történt? – kérdezte értetlenül Bradley, végigmérve az írókörösöket, melyikük tud valamit az ügyről. Liamen kifejezetten sokáig elidőzött a tekintete.
– Az történt, hogy a blogon közzétették, hogy meleg vagyok, és most már az egész suli rohadtul erről beszél – akadt ki, próbálva ügyelni arra, hogy mégiscsak egy tanárral beszél. Ez azonban nehéz volt, tekintve, hogy a nagybátyja is volt ugyanakkor, akitől valamelyest védelmet is remélt ebben a helyzetben.
– Tudom, hogy elszúrtam, de ehhez nem volt jogod – fordult újra Liamhez. – Megbeszélhettük volna. Nem kellett volna az egész rohadt iskolát belevonnod ebbe! – mondta a fiúnak, a vége felé már egészen felemelve a hangját. Liam lopva Spencer háta mögé pillantott, egyenesen Bradley-re, mintha segítséget várt volna tőle.
– Komolyan ennyire megbántottalak? – szegezte neki a következő kérdést, miután ő is hátrapillantott egy rövid ideig nagybátyjára. – Tényleg ezt érdemeltem szerinted?
– Nem, én… nem akrtam – dadogott és hadart Liam egyszerre. A szőke hajú fiú úgy tűnt, mindjárt ájultan esik össze a székén, Spencer pedig bármennyire is haragudott rá jelenleg, nem volt hozzá lelki ereje, hogy tovább kínozza őt. Kinyitotta a száját, hogy még mondjon valamit, de végül inkább becsukta. Trevorra nézett, végleg hátat fordítva Liamnek.
– Bocs, hogy megszakítottam az órád – kért elnézést, majd sietős léptekkel, de egyértelműen nem rohanva elindult kifelé a teremből. Szeretett volna méltósággal távozni, mindaz ellenére, ami történt.


Kitty

Tudnia kellett volna, hogy ez a blogolós dolog valahol el fog vérezni. Hamarabb is szólhatott volna a tanárának az aggályairól, de mindig lebeszélte róla magát, mert egyrészt valahol bízott abban, hogy Bradley tudta, mit csinál, másrészt lefoglalta a GOOMH írójának beazonosítása. Mióta viszont minden szál Liamhez vezetett, nem foglalkozott annyit a többiek posztjainak olvasgatásával, meg aztán ott volt a Halloween, Scott… nem tudta, mégis hogyan siklott el a bejegyzés felett, de amikor Spencer az ajtó felé indult, kényelmetlenül rándult össze a gyomra. Azért ezt az egész iskola elé éppen így tálalni…
– Pontosan erre gondoltam, amikor a felelősségről írtam neked – fordult Liam felé felállva, majd Mr. Bradley-re siklott a pillantása. – Amiről egyébként neked is lenne még mit tanulnod.
Többet azonban nem mondott, csak megszaporázta a lépteit abban a reményben, hogy még utolérheti az imént távozó barátját.
Mivel a rövid megjegyzése éppen elegendő időt hagyott Spencernek arra, hogy eltűnjön a szeme elől, Kitty egy pillanatig tanácstalanul ácsorgott a folyosón, aztán hallgatva az első megérzésére az AV klub terme felé vette az irányt. Nem tudta, mennyien lehettek ott ilyenkor, de hirtelen nem tudta, hol máshol kereshetné a fiút. Így hát odaérve előbb kopogott az ajtón, majd invitálásra nem várva benyitott az ajtón.
Első ránézésre a terem üresnek tűnt, aztán viszont Kitty észrevette azt, akit keresett: Spencer ide-oda pakolászta a holmiját, de a lány semmi logikát nem látott abban, ahogyan ő rendezkedett. Pláne, mivel ugyanazokat a tárgyakat többször is ugyanoda tette le, mielőtt újra elvette volna őket onnan.
– Spencer?
– Azt hiszem – sóhajtott fel a másik, de nem fordult meg, így Kitty továbbra is csak a hátát láthatta. Nem is hibáztathatta emiatt, mert sejtette ő, hogy a fiú nem vágyott igazán társaságra. Ezt ő szerette is volna tiszteletben tartani, csak… csak előbb meg akart bizonyosodni afelől, hogy a barátja rendben lesz.
– Mit írt ki pontosan? – kérdezte óvatosan.
– Olvasd el. – Spencer nem beszélt hangosan, de az elutasítás így is eltéveszthetetlen volt a hangjában. – Biztos fent van még.
Kitty nem várt további iránymutatásra, helyette gyorsan megnyitotta a blogos felületet, hogy kikereshesse azt a bejegyzést, ami ennyire felkorbácsolta az indulatokat. Nem volt hosszú, de ott állt benne feketén-fehéren az utalás. A meglehetősen egyértelmű utalás.
Mondhatta volna, hogy talán nem fog elterjedni, de ennél már sokkal jobban ismerte az iskolája jól működő pletykahálózatát. Elég volt, ha egy beszédesebb diákhoz eljut valamilyen szaftos hír, és onnantól aztán nincs megállás. Már csak azt nem értette, hogy Liam hogy tehetett ilyesmit azzal, aki az elmúlt hetekben folyamatosan figyelt rá, bátorította és foglalkozott vele. Ennyit ért volna neki a másik törődése? Szép kis barát az olyan, aki inkább nyilvánosság elé tárja a problémákat ahelyett, hogy megbeszélné őket.
– Aú – mormogta. – Ne haragudj, ha figyeltem volna a posztokat, biztos hamarabb szóltam volna neked.
– Nem a te hibád – mormolta Spencer, és ezúttal a pakolást is befejezte, legalábbis egyelőre. – Nem hiszem, hogy ezt ki tudtuk volna védeni.
– Nem tudom – dörzsölte meg a homlokát Kitty. – És nem értem, de elintézzük, hogy legalább a bejegyzést szedje le. Szerinted van ennek bármi értelme még?
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy van-e értelme leszedetni a bejegyzést, vagy már mindegy.
– Már úgyis mindegy. Tylert, vagy akár Rose-t ismerve, már úgyis kint virít minden közösségi oldalon – érkezett a rezignált válasz. Kitty nem tudta hibáztatni emiatt, hiszen eddig egyik említettől sem láttak túl sok pozitív megnyilvánulást.
Ez viszont azt jelentette, hogy egyáltalán nem volt olyan logikus lépés, amivel elfedhették volna a robbanó szenzációt. És még csak helyesbítést sem hozhattak le, mert nem volt kamu. Csak titok.
– Sajnálom – meredt a barátja hátára Kitty. Megint ott állt, ahol a part szakadt. Megtörtént a baj, és már csak szemlélője lehetett az eseményeknek, amit pedig egyáltalán nem élvezett.
Mr. Bradley ezt a pillanatot választotta arra, hogy berobbanjon a terembe.
– Minden rendben? – kérdezte, bár valószínűleg ő maga is tisztában volt azzal, hogy felesleges volt. Erre viszont Kittynek sem lett volna jobb megoldása; nem véletlenül ez szokott az emberek első reakciója lenni, mikor valami rossz dologgal találják szemben magukat.
– Úgy tűnt? – kérdezett vissza ingerülten Spencer.
Kitty ugyanakkor elvette a tanárától a felé nyújtott cetlit, de mikor semmi érdemi információt nem látott rajta, csak a Mr. Bradley feliratot, homlokráncolva meredt maga elé. Mi? A számát akarta megadni, csak lemaradtak a számok, vagy mi?
– Titkos mikulás húzás – magyarázta meg Bradley a fel nem tett kérdést, de több szót és figyelmet már nem szentelt a lánynak, helyette az unokaöccse felé fordult. – Jöttem volna előbb is, csak először a projektteremnél kerestelek.
– Nem megyek többet oda – ütötte el a megjegyzést Spencer.
– Mi? Miért? – kérdezett vissza meglepetten az írókör vezetője.
– Szétverték.
Ha Spencer hangján nem érződött volna, hogy mennyire megviselte a dolog, akkor is egyértelmű lett volna már a ténymegállapításból is, hogy súlyos volt a helyzet. Kitty nem igazán értett ahhoz a technikához, amivel a fiú dolgozott, de annyit azért még ő is tudott, hogy egy szétverős támadás után már lehetetlen lett volna helyreállítani a dolgokat.
– Liam? – kérdezett rá Bradley.
– Egy TWW-s – javította ki őt Spencer. – Az uszodában szerezték meg a kulcsom.
Egy TWW-s? Kitty egyáltalán nem értette, hogyan fordulhatott volna elő ilyesmi, mikor a portásuk egyetlen magániskolás behatolót tudott csak megemlíteni neki, és az is… nem, Clara nem lehetett.
– Nem hiszem, hogy TWW-s volt – rázta a fejét, még akkor is, ha őt senki nem kérdezte. – Figyeltetem a portásokkal, hogy nem jönnek-e be, de egyedül Rob húgát látták az épületen belül.
– Halloweenkor lehet beöltöztek valaminek – dobta be Spencer, de mintha nem is járt volna teljesen itt. Emiatt Kitty nem tudta hibáztatni.
– Feljelentést kell tennünk Hausernél – döntötte el Mr. Bradley. – Bárki csinálta is, ki kell derítenünk, ki volt az.
– Beszélek velük – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. Van der Hoom úgyis bejelölte őt Facebookon a halloweeni incidens után, és bár viszolygott a gondolattól, hogy azzal a mindenből kimentett bűnözőfiókával kelljen kommunikálnia, jobbnak látta egyenesen a forráshoz menni.
– Felesleges – jelentette ki Bradley. – Az iskola be van kamerázva. Kiderítjük, ki volt az.
Kitty nem tudta eldönteni, hogy pontosan milyen benyomás volt ez a beszélgetés, csak abban volt biztos, hogy mióta belépett az AV klub termébe, jó tíz fokot csökkent a hőmérséklet. Hátrált is néhány lépést.
– Jó, sok sikert hozzá.
– Meglesz, köszönöm. – Köszöni a fenének. Kitty úgy érezte, mintha a tanára pillantása megfagyasztaná benne a lelket is. – És örülnék, ha kicsit visszavennél a lendületből, amit mostanában megengedsz magadnak.
– Természetesen – biccentett Kitty. – De hazudni azért nem fogok. Maximum, ha azt kéri – váltott magázásra.
Látta, hogy a tanára mintha szólni készült volna, és nyilvánvalóan nem kedves megszólalás lett volna belőle, de végül meggondolta magát, és inkább csendben maradt. Kitty elfordította róluk a pillantását, majd egész egyszerűen kihátrált a teremből.
Rengeteg gondolat és benyomás kavargott benne, de csak egyetlen dologban volt teljesen biztos. Hogy soha többé nem akar írókörre menni.

73. Csalódás

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

6
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
5 Válasz
3 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
4 Hozzászólók
RubyTheaTimMacGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Ajh. Szegény Spencer, szegény Liam és szegény Bradley. De főleg Spencer és Bradley. Megértem, hogy Liam úgy érezte, elárulták, kihasználták. De azért egy ilyen dolgot csak úgy kiposztolni… Bradleyt meg azért sajnálom, mert ő találta ki a feladatot, övé a felelősség. Nem gondolt arra, hogy ha nyilvános blogot vezetnek a diákok, abból akár baj is lehet. Hiszen bármikor bármit ki lehet posztolni, és ha épp nem néz fel időben, máris megvan a baj. Mint most. Jobb lett volna, ha a bejegyzéseket csak a tanárnak kell elküldeni. Szegény Trevor eddig sem volt mintatanár, de most, ha a botrány Hauser fülébe jut… Tovább »

TimMac
Szerkesztő

Hát igen, szegény Spencer 😀 Már mióta tervezgettem ezt a jelenetet, és a többiekkel ez már egy állandósult jellemzése a karakternek 😀 “Szegény Spencer”. Liam mostanában egyre többször csak Spencer segítségével tudott lehiggadni, eléggé rá támaszkodott érzelmileg szerintem, és most, hogy őt úgy érezte, hogy elvesztette, egyedül kicsit rosszul dolgozta fel az egészet, és szerintem ezért posztolta ki, amit. Persze nem mentegetni akarom, nyilván nem volt jogos részéről ez. Bradley-vel kapcsolatban kicsit másképp vélekedem. Szerintem azért határeset, hogy mennyire felelős ő a történtekért. Elvégre a mai világban bárki bárhová bármit kiposztolhat. Az, hogy ez pont egy ilyen iskolai felületen történt… Tovább »

Thea
Admin

Bizony, szegény fiúk! Egyik karaktert sem veti fel épp a boldog, gondtalan élet, de Spencerre nagyon rájár a rúd. Liamnek ez a csók-dolog nagy sokk lehetett, utólag már azért biztos ő is látja, hogy nem ez volt a megfelelő lépés. Én viszont egyet kell értsek veled, hogy bizony Bradley hibája is, hogy így történt. Persze kiszivároghatott volna másképp is Spencer titka, de Liam a GOOMH-ra nem írta volna ki, hiszen akkor felismerik őt. Így erre a konkrét esetre nem került volna sor Bradley közbenjárása nélkül. Lehet, hogy balszerencse, de ha egy tanár nyaralni visz egy csapat gyereket, és az egyiket… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Az a helyzet, hogy tanárnak lenni nem csak nagyon nagy felelősség is, de sokszor iszonyú szívás. Mert ilyenkor az ember tetteit nagyító alatt nézik mind a diákok, mind a kollégák – hiszen a tanárok azok, akiktől akarva-akaratlanul is azt várja mindenki, hogy minden helyzetben ők legyenek a bölcsek, mindentudók. De hát nem azok, ahogy egyikünk sem. Emberként Bradley szerintem nem hibáztatható, hiszen mindenkinek vannak ballépései, és az övé alapvetően még csak nem is lenne olyan nagy. Viszont tanárként nem volt elég körültekintő – de még itt is azt gondolom, hogy hibáztatni nem érdemes, mert épp elég büntetés neki az, hogy… Tovább »

Thea
Admin

És ráadásul az unokaöccsével…

Ruby
Szerkesztő

Na, pláne… Szegény Spencer, ugye.