Tintavér – 44. Hűvös vizeken

Morgan

A műjégpályán a korai időpont ellenére is sokan voltak, és Morgan már előre félt a pillanattól, amikor ekkora közönség előtt fog a fenekére huppanni. Vagy az orrára. Egyik sem motiválta túlzottan a korcsolya mihamarabbi felcsatolására. Mikor felhívta Gilt, hogy találkozna vele, abban reménykedett, a srác áthívja magához, hiszen mindig egyedül volt otthon, de az utóbbi időben mintha kerülte volna, hogy kettesben kelljen vele maradnia.
Így kötöttek ki a koripályán, ahol Morgan egészen pici korában járt utoljára, amikor még az apja hozta el ide testvéreivel. Sajnos azonban a nosztalgia sem szépítette meg itt átélt korábbi bukásait. Mint a legtöbb sportban, ebben is kifejezetten bénának érezte magát, ami számos alkalommal bizonyítást is nyert már.
– Segítsek? – kérdezte Gil, megelégelve a korcsolya csatja fölötti piszmogását, és választ nem is várva letérdelt a lány elé, hogy befejezze a műveletet. Most már nem volt menekvés. Ahogy a fiú felegyenesedett, felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki felállni. Morgan pár pillanatig bizalmatlanul méregette ahelyett, hogy megragadta volna. Számtalan alkalommal értek egymáshoz az elmúlt évek során, de most más volt. Elképzelte, ahogyan a hosszú, meleg ujjak összefonódnak az övével, majd Gil testével támaszt nyújt, hogy biztonságban a jégre vezesse őt, és túl intimnek érezte a pillanatot.
– Menni fog egyedül is – tért ki a gesztus elől, barátja pedig érzelemmentes arccal a zsebébe rejtette kezeit, és pár lépéssel el is távolodott tőle. Ahogyan a tér növekedni kezdett közöttük, úgy vett erőt a megkönnyebbülés Morganen. Nehéz volt tartani a három lépés távolságot, de eltökélte, nem tesz olyasmit, amivel félreérthető üzenetet küldhetne Gil felé.
Szabályosan leizzadt, mire egyensúlyát megtartva sikerült egyedül elvergődnie a pálya bejáratáig. A korlátba kapaszkodva megindult a jég szélén a korival. Gil tartotta vele a gyökkettő tempót, és felhúzott szemöldökkel figyelte a lány sajátos jégkori technikáját.
– Nem akarsz kicsit beljebb jönni? Ott jobb a jég – próbálkozott eszement ötletével.
– Nekem jó itt, kösz – préselt ki magából a lány egy kínlódó mosolyt, újabb három centit haladva előre.
– Oké – rántotta meg vállát Gil, és hogy el ne dőljön a szinte egyhelyben állástól, fel-alá kezdett siklani mellette, sosem távolodva el jobban pár méternél. Morgan irigykedve nézte mozdulatait. A srác rühellte a csapatjátékokat, és unta a legtöbb egyéni sportágat, pedig az ügyességet igénylőkhöz lett volna tehetsége. – Szóval, milyen volt az írókör? Volt megint valami balhé? – érdeklődött a srác.
Morgan arcán fintor futott át – remélte, Gil nem ezt a percet kívánja választani ahhoz, hogy közbenjárását kérje egy Kittyvel tervezett randihoz. Mert ezt nem. Erre nem volt hajlandó. Alapvetően semmi baja nem volt az újságírólánnyal, de amióta Gil olyan kocsányon nyúló szemeket kezdett meregetni felé, átértékelődött szemében a helyzet. Kitty Parnell láthatóan már így is bűvkörébe vonta Robot, Spencert és Bradley-t, sőt, már Liamre is kivetette hálóját – Gilt nem fogja megkapni. Ő többet érdemel, minthogy skalp legyen egy gyűjteményben.
– Ethan visszatért az írókörbe, és úgy látszik, elkezd végre dolgozni – próbálta olyan irányba terelni a témát, ami semmilyen módon nem kanyarodhat Kitty felé.
– Sittes Flynn? – lepődött meg Gil. – Kétlem, hogy sokáig tart majd az elhivatottsága – kommentálta két kör között. – Eddig minden körből kikopott pár hét alatt.
– Miért hívod így? Az apja ül sitten, nem? – hívta fel Morgan barátja figyelmét a pontatlanságra.
– Hát, nem Ethanön múlt, hogy ő nem került oda – halkította le a hangját a fiú. – Rongálás, garázdaság, van elég a rovásán. Múlt nyáron többször is előállították, csak az anyja új barátja mindig elsimította az ügyet – közölte bizalmasan, miközben ördögi ügyességgel épp hátrafelé siklott a jégen.
– Te honnan tudod ezeket? – lepődött meg a lány. Írókörön Ethan egész nyugis alaknak tűnt, leszámítva, amikor Bradley-vel összeakaszkodott, de simán elhitte róla barátja állításait. Az egész kisugárzásában volt valami… baljós. Ha ez még erőszakossággal is társul, ő tuti nem szeretne vele közelebbi kapcsolatba kerülni.
– Apám legutóbbi barátnője a rendőrségen dolgozott – magyarázta Gil. – Nagyon próbált bevágódni nálam azzal, hogy a suliba járó alakokról pletykált. Totál gáz. – Morgan nem tudta pontosan, ezt Ethan ügyére vagy a barátnőre érti. Valószínűleg mindkettőre. – Találkoztál mostanában Wesszel? – fűzte hozzá hirtelen témaváltással.
A lány megrezzent Wes nevének említésére. Gilre pillantott, de az arcán nem látszott semmi érzelem, mintha csupán udvarias érdeklődés állna a kérdés hátterében, de azért kényelmetlen lett volna ezt a témát pont vele megbeszélni. Wes ugyanis eltűnt, már megint nem válaszolt az SMS-eire, és találkát sem sikerült összehozni vele legalább két hete. A fiú észrevette hangulatának gyors változását.
– Mi a baj? – fékezett le mellette, és őszinte aggodalom bujkált hangjában.
Morgan összeszorította száját. Emlékeztette magát, hogy Gil nem azért drukkol, hogy ők ketten együtt legyenek, és ha a valóságot az orrára kötné, valószínűleg az egész jégpálya az ő diadalittas nevetésétől zengene. Nem akarta megkockáztatni.
– Nem, minden oké… – erőltetett magára boldogságtól repeső arckifejezést, de nem igazán sikerült meggyőznie barátját. – Nem tudom, mi van – vallotta be végül mégis. – Alig beszélünk mostanában. És mindig elfoglalt. Azt sem tudom, érdeklem-e még egyáltalán – közölte letörten.
Gil a várakozások ellenére nem tűnt kárörvendőnek, valami azonban motoszkált a fejében.
– Nem lehet, hogy csak talonban vagy tartva?
– Talonban? Ezt hogy érted? – értetlenkedett a lány.
– Hát talonban. Érted… van valaki más, akivel kavar, de ha az nem jönne össze, téged még mindig előhúzhat bármikor. – Gil ezt egészen tárgyilagos hangon osztotta meg vele, mégis minden egyes szava mérges tüskeként fúródott a szívébe.
A harag és kétely elemi erővel tört utat Morganben, mert ő is tudta, volt igazság barátja szavaiban. Képtelen volt azonban elhinni, hogy Wes ezt tenné vele, érzelmeit ezért akaratlanul is a rossz hírek hozója felé fordította.
– Ezt csak azért mondod, mert gyűlölöd őt – tett egy lépést Gil felé. – Amióta megismertem, ellenünk vagy, és le akarsz róla beszélni, csakis azért, mert… – A nagy érzelmi töltéssel bíró szavakhoz olyan heves gesztikulálás társult, hogy a lendülettől Morgan elvesztette egyensúlyát, és imbolyogni kezdett a jégen. A következő pillanatban pedig egyenesen Gil nyakába zuhant. A fiú megroggyant egy pillanatra a váratlan tehertől, de szorosan átkarolta, és megtartotta. Morgan érezte meleg leheletét a nyakán. Próbálta visszanyerni egyensúlyát, szíve azonban olyan rettentő erővel dörömbölt, hogy attól félt, kiugrik a mellkasából. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
– Eressz már el – lökte el magát végül a sráctól, aki elképedve csúszott hátrébb korijával. – Minek hoztál ide egyáltalán? Hogy röhögj rajtam? Vagy mert itt feltűnés nélkül nyomulhatsz? – Az utolsó mondatot akarta, de mégsem tette hozzá. Józan eszének utolsó szikrája még idejében csendre intette. Gil azonban így is túl sokat kapott. Összefont karokkal várta, hogy a durva szavak visszhangja elhaljon.
– Azért hoztalak ide, mert régen szerettél itt lenni. Azt hittem, örülnél neki – préselte ki végül magából. Morgan még sosem látta ilyen hidegnek a tekintetét. – Nyilván tévedtem. Mostanában nem tudok olyat mondani vagy tenni, hogy az neked elég jó legyen. Mi bajod van velem? – vonta kérdőre. – Haragszol rám? Vagy csak simán le akarsz építeni?
Morgan akart válaszolni, de nem tudta, mit mondjon. Gil a legrosszabbat szűrte le a hallgatásból.
– Felfogtam – tárta szét karját egy keserű arcrándulás kíséretében, és feldúltan megindult a kijárat felé. Reakciója sokként érte a lányt. Ahogyan a távolság nőtt közöttük, minden egyes centivel egy fokkal hidegebb lett a pályán, és pár másodperc múlva Morgan már csak vacogva volt képes szavakat formálni.
– Gil! – próbált utána kiáltani, de a zsivajban nem jutott el a fiú füléig. Már egészen messze járt, még csak vissza sem nézett. – Ne menj el! Kérlek – rebegte alig hallhatón, és pár bizonytalan lépést tett a kijárat felé. Ezzel csak azt érte el, hogy bokája megbicsaklott, és egy halk, de fájdalmas sikollyal rogyott a hideg földre. A fájdalom lüktetve járta át, és össze kellett szorítania szemét, hogy visszatartsa a sírást. Mire kinyitotta, Gil ott térdelt mellette.
– Nem lesz baj – suttogta, miközben átkarolta őt. Ez volt az a pillanat, amikor a lány arcán az első könnycsepp végigszaladt, de nem a fájdalomtól.

Liam

Iszonyatosan nagy volt a tömeg és a zsivaj. A háta közepére sem kívánta mindezt a kavalkádot, azonban eljött az a pont, mikor már nem csak őt támogatta Spencer, hanem barátságuk jeleként ő is támogatta a fiút. Miatta volt most ott, a tömeg közepén, a lelátón, és drukkolt a fiúnak. Kurjongatni azonban nem kurjongatott, bár úgy érezte, nagyon a határán van annak, hogy így biztassa Spencert, mint sokan mások is tették ezt.
A fiú úszóválogatott bevonulásakor a lányok jelentős része olvadozni kezdett, és több mint valószínű, hogy kicsit elkalandoztak gondolataik az úszás témaköréről. Az úszók elégedetten zsebelték be az elismerő füttyöket, miközben a medencéhez sétáltak. Náluk csak az ellenfél csapat felsőtestei kaptak több füttyöt és sikítást. Sok Brightwood gimis lány is éljenzett a magánsulis pasiknak, ami a két iskola között dúló – főleg a sportpályán kiteljesedő – viszály miatt meglepő volt, de hát, ami jól néz ki, azt el kell ismerni, na. Az önelégült képük láttán Liam gyomra felkavarodott. Kivette a tekintetükből, hogy mi jár az úszók fejében esti elfoglaltság tekintetében, ő pedig sosem pártolta az efféle kalandozásokat. Nem is értette egyik oldalról sem. Nem tudta volna elképzelni magáról, hogy csak azért be akarjon vágódni egy lánynál, hogy megdönthesse, pedig korosztályában elég elterjedt volt ez a hozzáállás.
Ő azonban romantikusabb dolgokra vágyott, de mint oly’ sok mindennel, ezzel is kívülállónak számított a gimnáziumi társadalomban.
– Annyira kiábrándító ez a közeg – jegyezte meg Liam háta mögül Kitty. – Mindegyik azt hiszi, jobb a másiknál, csak mert nem ugyanabba az iskolába járnak.
– Nagyon gáz – bólogatott Liam is. Lett volna még hozzáfűzni valója a témafelvetéshez, de tudta, hogy úgyis csak elhadarná, és nem akarta a végtelenségig ismételgetni önmagát. Elég nagy trauma volt neki a tömeg és a hangzavar, nem akarta a beszéddel is kínozni magát.
– Pedig egyébként a sportolói egyformán jók lennének a két iskolának – magyarázta Kitty, aztán rábökött valakire, aki kicsivel előrébb állt hozzájuk képest a tömegben. – Ő legalábbis ezt mondja, és én hiszek neki.
– Én nem értek ehhez – vonta meg a vállát, majd rögtön aggódni is kezdett, nehogy túl flegmának tűnjön ez a vállrándítás. Csak azt próbálta kifejezni, hogy tényleg nem az ő asztala ez a dolog. – Én csak Spencernek jöttem drukklni – tette hozzá, hogy kevésbé tűnjön barátságtalannak.
– Én is – bólintott Kitty, aztán kis szünet után folytatta. – Meg elhoztam a lelkes újságírótanoncunkat, hogy írhasson cikket a versenyről.
– Kedves, hogy felkrolod – jegyezte meg Liam. Kis sértődöttséget érzett magában emiatt, mert ő nem kapta meg Kitty bizalmát előre az írását illetően, de ennek a srácnak látszólag járt.
– Ha Adrianre hagynám, elkallódna a gyerek tehetsége – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty, de aztán látszólag nem igazán akarta tovább ragozni a témát, mert visszafordult az úszóverseny felé. Liam morgott magában. Jellemző Kittytől, hogy úgy érzi, ha ő nem segít be, senki nem tud elérni magától semmit. Igazán figyelembe vehetné, hogy talán van az embereknek olyan képessége is, amiről nem tud, és nem kéne olyan hamar ítélkeznie. Miközben ezen morfondírozott, tekintete valahogy Spencerre vándorolt, és bármennyire is ellenséges gondolatai támadtak Kittyvel szemben, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Követte a fiú tekintetét a tömegbe, és meglepődött, mikor kiszúrta Mr. Bradley-t.
– Nem is tudtam, hogy Bradley-t érdekli a sport – csodálkozott el Kitty is, aki valószínűleg követte Liam pillantását. – Az irodalmárokhoz ez általában nem áll olyan közel, vagy…
Kitty hirtelen hallgatott el, és ezután összeszűkült szemekkel méregette a tanárt.
– Ja… – jegyezte meg Liam, mert nem tudta, mit fűzzön ehhez a témához. Spencer soha nem mondta neki, hogy ismerné valahonnan Bradley-t. Pedig egyre több dolog szólt amellett, hogy valószínűleg mégis. Aztán Kittyt kezdte fürkészni. Volt valami furcsa a tekintetében. Valami aggasztó abban, ahogy irodalomtanárukat méregette, és abban is, ahogy leharapta a mondata végét.
– Te tudsz valamit róluk? – kérdezte meg aztán Kittyt. Tudta a lányról, hogy nem egy pletykafészek, de azt is, hogy újságíró lévén, és előbb említett tulajdonsága miatt is kifejezetten jól értesült, hiszen sokan megbíztak benne és az ő rideg józanságában, amivel elfogulatlan tanácsait osztogatta.
Kitty hosszasan hallgatott, aztán kicsit összébb húzta a szemeit, ahogy Bradley-t vizslatta.
– Nem tudjuk, miért van itt – válaszolt végül. – És nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni.
– Igaz – bólintott Liam. Ezek szerint nincs semmi különös a háttérben. Ha lenne, akkor Kitty Parnell minden bizonnyal tudna róla. Liam tekintete végigszaladt a lányon, miközben következő gondolatai megfogalmazódtak. Kitty tudna róla, az ezer százalék. De vajon elmondaná bárkinek is? Újra végigmérte tanárát is, hátha róla sikerül valamit leolvasnia, mert Kitty a pókerarcával nagyon nehéz olvasmánynak bizonyult. Felfigyelt arra, hogy Bradley milyen izgatott lesz, így rögtön visszakapta tekintetét az úszókra. Bradley Spencer miatt volt izgatott, hiszen a fiú épp akkor állt a rajtkőhöz. Az AV klub elnöke feszülten figyelte, ahogy csapattársa közeledik a medence végéhez, a mellette lévő sávban úszó magánsulis azonban majdnem egy teljes testhosszt rávert.
A fiú izmai reflexszerűen feszültek meg, miközben fejest ugrott a medencébe, gyors reakciójának hála jelentősen lefaragva lemaradását ellenfelétől. Innentől kezdve Liam semmi mással nem foglalkozott. Nem érdekelte sem Bradley, sem Kitty, egyedül arra koncentrált, ahogy Spencer karjai előrelendülnek, becsapódnak a vízbe, majd hullámokat szülve haladnak hátra teste mellett az újabb lendülésre készülve. Sosem volt oda a sportokért, főleg a sportok nézéséért, de most izgult. Izgatott volt, és minden erejével annak drukkolt, hogy Spencer meg tudja előzni a magánsulis ellenfelet. A fekete hajú fiú pedig nem cáfolt rá hírnevére. Fokozatosan érte utol, majd hagyta le maga mögött a másik csapat úszóját, és elsőként fordult a falnál. Ez volt az a pillanat, amikor az államisok üdvrivalgásban törtek ki, a magánsulis szurkolók pedig elsápadtak. Innentől már egybemosódó rikkantgatás kísérte végig Spencer diadalmenetét a medencében egészen a célig.
A magánsulis úszók dühöngeni kezdtek, és mikor a bíró elfordult, belökték az egyik brightwoodi úszófiút a medencébe, egyenesen a még levegőért kapkodó Spencerre. Hatalmas hurrogás kerekedett, amely egészen a vesztes csapat távozásáig kísérte őket. Liam azonban nem érzett elégtételt emiatt, és csak akkor tudott megkönnyebbülni, mikor látta, hogy Spencernek nem esett baja.
– Micsoda szemetek! – jelent meg mellettük indulatosan a fiú, akit Kitty újságírótársaként mutatott be. – Ezt tuti, hogy beleírom… nem tudnak tisztességesen veszíteni.
– Ezt nem így mondják – helyesbített Kitty. – Tisztességesek voltak, csak épp nem tanultak meg viselkedni.
– Az mindegy – legyintett a fiú, akit látszólag eléggé felbosszantottak a történtek. – Ez már merénylet is lehet; ha azt akarják, hogy a következő meccsre lesérüljön a csapat legjobb úszója, és…
– Az összeesküvés-elméleteket hanyagoljuk – szakította félbe Kitty. Liam ezen kicsit meghökkent. Azt hitte, Kitty és Spencer jó barátok. Legalább minimálisan ellenezhette volna azt, amit a fiúval tettek. Főleg azok után, hogy Spencer mesélt neki korábbi incidensekről is, így az elsős riporter feltevései nem is álltak olyan messze a valóságtól. Ezeket a sztorikat pedig bizonyára Kitty is hallotta. Igaz, Spencer jól van, de akkor sem lehet szemet hunyni csak úgy a történtek felett. Meddig fogja Kitty ezeket a dolgokat félvállról venni? Ameddig nem esik valami komolyabb bántódása?
– Nem is félted Spencert? – szegezte neki végül a kérdést. Meglepődött magán, hiszen amiken általában gondolkodni szokott, soha nem teszi szóvá, nem kérdezi meg ténylegesen. Miért reagált most mégis másként?
Kitty mintha csak most figyelt volna fel újra Liam jelenlétére, úgy fordult felé, majd a szintén válaszra váró újságírófiú felé ismét.
– Spencer jól van – szögezte le először. – És nyilván elég primitív húzás volt az ellenfél csapatától, de Eric újságíró – nézett a fiú szemébe, majd fordult vissza ismét Liamhez. – Neki nem szabad olyan cikket lehoznia egy iskolai újságban, amelyik nem tényekre alapoz, különben a közvéleményt nagyon könnyen rossz irányba tudná befolyásolni.
– Értem – bólintott Liam, de nem tudott megbékélni ezzel a válasszal. Pontosan úgy volt, ahogy azt gondolta. Ha Spencernek nincs baja, Kitty szemet huny mindenféle incidens felett. De vajon ha a fiúnak bántódása esne, mit tenne? Hogy lépne fel újságíróként, és ami talán ennél is fontosabb: hogy lépne fel, mint barát? Utólag megbánná, hogy nem tett ez ellen semmit, mikor még megelőzhette volna a bajt? Félt belegondolni. Félt attól, hogy Spencernek bármi bántódása eshetne. Kavarogni kezdtek a gondolatai. Összemosódtak a képek. Bradley megkönnyebbül, mikor látja, hogy Spencer jól van. Spencer elégedett mosolyt küld a közönség felé. Nem foglalkozik az ellene megkísérelt merénylettel. Kitty ridegen figyeli az eseményeket. Egyedül Eric osztja az ő álláspontját. Aztán Spencer tekintete összeakad Liamével és aggodalma még tovább fokozódik. Túl nagy a tömeg. Rosszul van tőle, ahogy a verseny végeztével tódulnak kifelé, és hozzányomódnak idegen végtagok. Testileg a klausztrofóbikus élmény, lelkileg pedig a szövevényes kapcsolati háló taglózta le. Spencer. Kitty. Eric. Spencer. Bradley… Az ájulás előtti utolsó pillanatban sikerült megemberelnie és a falhoz küzdenie magát, ahol aztán kivárhatta, mire a nézők nagy része távozik.
Még mindig lihegett, mikor már csak egyedül gubbasztott ott a fal tövében. Víz cseppent a cipőjére. Felnézett és Spencert látta maga fölé tornyosulni. A fiú még mindig vizes hajáról lecsusszanó cseppek doboltak lábbelijén.
– Jól vagy? – kérdezte Liamtől. A fiú rögtön arra gondolt, hogy ezt inkább ő kérdezhetné Spencertől, de tudta, hogy ebben az állapotban nem hogy hadarás nélkül kimondani, de megszólalni is képtelen lenne, így csak bizonytalanul bólogatni kezdett. Spencer leguggolt mellé a fal tövébe.
– Köszönöm, hogy eljöttél. És sajnálom, hogy ezt kellett átélned – mosolygott biztatón.
– Semmi gond – nyögte Liam. – Örülök, hogy eljöttem – tette hozzá, és bár amikor elkezdte mondani, még kételkedett abban, hogy ezt tényleg így gondolja, mire a végére ért, már inkább volt ez egy őszinte megnyilvánulás, mint holmi közhely.