Tintavér – 90. Tabu – Sims Addicts

Robert

Amikor leadta a megtépázott, jobb napokat is látott füzetet Mr. Bradley-nek a téli szünet előtti utolsó írókör végén, tudta, hogy onnan már nem volt visszaút. Mert biztos volt benne, hogy a tanár lelkiismeretesen végig fogja olvasni mindannyiuk munkáját – így el fog jutni az ő kusza, de rettentő őszinte és kitárulkozó szavaihoz is.
Ez először megrémítette, és az utolsó pillanatig vacillált: passzoljon vagy sem?
Végül ironikus módon pont Ethan Flynn fogalmazása vette rá arra, hogy összeszedje a bátorságát, és csak lépjen egyet előre anélkül, hogy túl sokat parázna rajta. Felolvasott, aztán leadta a füzetet, hiszen lelkiismeretesen készült az órára. Volt egy olyan sejtése, hogy a társainál jóval többet stresszelt a feladaton, szóval úgy érezte, magával szemben nem lett volna korrekt, ha ezek után is passzol.
Így viszont – akármilyen kényelmetlen volt is –, elérkezett a pillanat, amikor szembe kellett néznie a tettei következményeivel. Bár Kitty még nem mondott semmit, egyszerűen tudta, hogy a barátja már sejtett valamit. Ott lebegett felettük a kimondatlan kérdés és a még inkább kimondatlan válasz.

A válaszadás elől már nem menekülhetett sokáig, és ezt bizonyította az is, hogy az ünnepek után visszatérve az iskolába, elég hamar megállt előtte Mr. Bradley az egyik folyosón. Amikor a tanára azt kérte, hogy menjen vele az írókör terme mögötti eldugott tanáriba, már nem volt kérdéses számára, hogy eljött az igazság pillanata. És amíg odaértek, Rob kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy reményvesztettnek, szerencsétlennek, bénának vagy épp beletörődőnek érezte magát.
Amikor aztán becsukódott mögöttük a tanári ajtaja, Mr. Bradley nem teketóriázott sokat:
– Gondolom, tudod, hogy elolvastam, amit leírtál a füzetbe.
– Igen – bólintott Rob, és kényszerítette magát, hogy legalább az elején tartsa a szemkontaktust. Kínos beszélgetések során ez nem volt egyszerű. – Sejtettem.
– Amit a legfontosabbnak tartok megkérdezni: azt írtad, hogy nem volt segítséged, és segítségre van szükséged. Jelenleg kapsz segítséget ilyen téren? – kérdezte végül a tanára.
– Persze – biztosította őt Rob. Magában már nagyon sokszor elismételte, hogyan kellene elmondania valakinek (akárkinek), hogy pontosan hol is tart jelenleg. De akkor mindig sokkal szebb és bővebb mondatokat tudott kiötölni, amik ráadásul még összefüggők is voltak. Na, de nem most. – Van pszichiáterem – bökte ki.
– Értem – bólintott rá Bradley. – És a családod? A barátaid?
Rob már nyitotta a száját, de aztán becsukta egy kicsit. Nem akarta igazán belevinni a családját ebbe az egészbe, és abban sem volt biztos, hogy meg tudta volna fogalmazni érthetően.
– A családom aggódik – foglalta össze végül tömören. – És azért jöttem ide, mert nem akartam, hogy tudják a körülöttem lévők.
– Tudom, hogy egy pszichiáter nagy segítség tud lenni. Viszont azt gondolom, hogy a hozzád közelebb állókkal is meg kéne beszélned ezt a témát. Mert így kialakul az a tudat, hogy a pszichiátered zárt ajtaja mögött beszélhetsz erről, mindenhol máshol pedig tabu. És ez nem egészséges. Ezt saját tapasztalatból tudom.
Ezt tudta ő is, beszéltek már hasonló dolgokról Dr. Robbinsszal is. De Rob nem azt gondolta, hogy zárt ajtók mögött szabad beszélni róla, máshol pedig nem, hanem azt, hogy a pszichiáterének muszáj volt beszélni, máshol viszont ezt kikerülhette. Leginkább senkivel nem akart beszélni róla.
– Az emberek máshogy néznek rád, miután egyszer megpróbálod megölni magad – nézett a tanára szemébe. Kereste a szavakat, amik megfelelően kifejezték a benne kavargó… mindent. – Nem bíznak benned, és nem azért, mert rosszat akarnak, hanem mert megijednek. De nekem nem az kell, hogy… hogy mindig azt lessék, mikor akarok konnektorba nyúlni.
– Nos, igen. Az emberek ilyenkor hajlamosak azt hinni, hogy egy öngyilkosjelölt nem adja fel a próbálkozást. De szerintem te nem fogod újra megpróbálni. Mert tudod, hogy nem lesz jobb tőle.
Nem bizony. Nem tudta, hogy a tanára azért mondta ezt, mert tudta, hogy ő ezt szerette volna hallani, vagy azért, mert tényleg így gondolta. Mindenesetre Rob hinni akarta, hogy valaki végre bizalmat szavazott neki.
– Igen – helyeselt is. – Csak azt hiszem, ezt még bizonyítanom kell.
– Nem. Határozottan nem kell – ellenkezett Bradley. – Tudom, elcsépelt már, hogy ne másoknak akarjunk megfelelni, de ez ebben az esetben tényleg igaz. Az egész a megfelelési kényszerből indult ki, újabb megfelelési kényszer nem fogja elmulasztani.
Oké, fair enough.
– Rendben leszek – szögezte le azért Rob. Nem akart még valakit belekeverni az egyébként is kínos ügyébe. – Dr. Robbins a város legjobb pszichiátere, és a suliban is kezdek beilleszkedni. Még Flynn se próbál megverni, ami tök szuper.
– Ennek nagyon örülök – mutatott fel egy halvány mosolyt a tanára.
– Meg egyébként sem kell miattam aggódni – folytatta Rob. Kezdett belejönni, és a hárítás egyébként is elég jól ment neki még régebben. – A szüleim úgyis rám állították az iskolai tanácsadót, és sajnos ennek a mostaninak nincs diák barátnője, aki elterelné a figyelmét.
Pedig milyen jól jött neki annak idején, hogy Fay lefoglalta Mr. Hogyishívjákot.
– Igen, Angela jó munkát végez – jegyezte meg szigorú arccal a tanár. – Tudom, hogy szorosabb a póráz, viszont a hamis biztonságérzetnél kevés rosszabb van.
Én nem sok biztonságérzetet ismerek.
De ezt nyilván nem mondta ki, helyette csak engedelmesen bólintott, és megpróbálkozott egy halvány mosollyal.
– Jó leszek – ígérte.
– Inkább azt ígérd meg, hogy gyerek leszel, ameddig még van időd rá – javította őt ki Bradley. – És nem azon aggódsz, hogy ki lesz belőled.
A szavai elgondolkodtatták Robot, mert már nagyon régóta nem érezte magát igazán gyereknek. Felnőttnek sem, ami azt illeti, de gyereknek semmiképp. Talán ez volt a hiba?
– Igyekezni fogok – biccentett. – Köszönöm.
– És ha bármiben tudok segíteni, csak szólj, rendben?
Rob kicsit szélesebben mosolygott a tanárára, aztán megrántotta a vállát.
– Azért kezdtem írni, mert a dokim ezt javasolta. És nagyon örülök neki, hogy van az írókör, ahol megtanuljuk, hogyan írjunk. Nekem ez éppen elég.
– Szoktál esetleg írni ezen kívül is? Mert szívesen elolvasnám, ha gondolod – ajánlotta neki Bradley.
Először reflexből szerette volna visszautasítani, de végül mégsem tette. A történetét megmutatni valakinek majdnem akkora bizalmi lépés volt, mint kiteregetni a szennyesét. Nos, a szennyes már rég a szárítókötélen lógott, szóval…
– Elküldöm – döntötte el.
– Tudod az e-mail címem, ugye? – mosolyodott el Bradley, és a beszélgetés során most először tűnt ez a gesztus tényleg őszintének, nem csak halvány próbálkozásnak vagy kényszeresnek.
– Igen, tudom.
És ami még ennél is fontosabb volt, hogy a mostani beszélgetés után már azt is tudta, hogy beszélni a tavasszal történtekről kényelmetlen, de valahol mégis egy egészen kicsit felszabadító.

Ethan

A szombat az a nap, amikor az egész hetes tanulásban – vagy iskolába járásban – megfáradt diák végre kipihenheti magát, de Ethan jellemzően ezeken a napokon sem tudott túl sokáig ágyban maradni. Mikor Jareddel munkaidőt egyeztettek, ő maga javasolt korai kezdést, hogy minél több időt tölthessen munkában. Nem számított azonban arra, hogy az emberi szervezet bonyolult gépezet, ami csak akkor képes korán ébredésre, amikor az nem lenne kötelező. Mikor reggel ötkor megszólalt az ébresztő a telefonján, Ethan olyan zombi volt, hogy csukott szemmel kalimpálás közben leverte az asztalkáról, be az ágy alá – aztán mikor a földön fekve kihalászta az üvöltő vackot rejtekéből, és végre kikapcsolta, egy pillanat alatt elnyomta az álom a szőnyegen. Fél órával később dideregve ébredt az utcán meginduló forgalom zajára.
A kényelmes elindulás terve tehát ugrott, sietve kapkodta magára ruháit, a második pofon viszont akkor érte, mikor kinézett az ablakon. A január nem volt olyan szűkmarkú, mint a december, hófúvással, köddel és minuszokkal érkezett. A leghalványabb esély is szertefoszlott, hogy a fiú pontosan érkezzen első munkanapján. Csak behajított pár szendvicset táskájába, de reggelizni már nem volt ideje. A kávésbögre füle helyett a hólapát nyelét kellett markolnia, hogy egyáltalán kijusson az udvarból, és elindulhasson a legközelebbi buszmegálló felé. A hókotrók ilyenkor még a város központjában dolgoztak, a külterületek utcáit hó fedte, így a Murphy’s Law felé haladó jármű is csak félgőzzel zötykölődött végig a megállók között. Egy óra késéssel esett be végül munkahelyére.
Első útja ahhoz a kocsiálláshoz vezetett, ahol saját verdája állt, távol a többitől. Valamikor ennek a helyiségnek is volt ajtaja, ami egyenesen a műhelybe vezetett, de valamiért befalazták, így csak az udvar felől volt megközelíthető. Nem is bánta. Így legalább kevesebb kíváncsi pillantás érte a jobb napokat is látott karosszériát. Elgondolkodott rajta, hogy vajon ha Jared megjavítja a kocsit, ő akkor is látni fogja ezeket a sérüléseket? Olyanok voltak, mint a sebhelyek, amelyek bár beforrnak, mégis nyomuk marad, hogy emlékeztessék az embert a sérülésre.
– Hát te? Így jöttél? – szólt oda neki egy idősebb fazon kívülről, aki éppen akkor érkezhetett. Vastag pufajkájában a kezeit dörzsölgette. Ethan is fázósan összehúzta magán a vékony bőrkabátot. – Gyere, kerítünk neked valami munkaruhát.
Örült, amiért nem neki kellett kérnie – ha így lett volna, hamarabb fagy meg, mint hogy első munkanapján a gyengeség jeleit mutassa. A bélelt kabát mellé meleg sapkát is kapott, de ahogy látta, a többiek is alaposan beöltöztek az egész napos munkához. A szél szorgosan hordta a havat odakint, a műhelyben felállított olajradiátorok nem tudták befűteni az épületet a folyton nyíló ajtók és a huzat miatt. A többség inkább bádogpoharaik melegen tartására használata őket.
Egy eldugott sarokban rendezkedett be aznap, ahol nem volt útjában a folyton dolguk után siető szerelőknek, de hallott és látott mindent, hogy ne unatkozzon. Egy rakás olajban úszó alkatrészt kellett megtisztítania, ami elég koszos meló volt, nyilván senki másnak nem volt kedve hozzáfogni. Ujjai szinte percek alatt vörösre fagytak, ahogyan az oldófolyadékban áztatta a hideg fémdarabokat, de összeszorította száját, és csinálta tovább. Ő akarta ezt a munkát, nem akart belebukni már az első napon.
Furcsa volt ennyi ismeretlen férfi között lenni. Megszokta, hogy általában gyanakvó pillantások övezik, de itt ügyet sem vetett rá senki. Mindenki tette a dolgát, vagy legalábbis ügyelt rá, hogy úgy tűnjön. Jared még nem érekezett meg – egy mentéshez hívták, ahogy a többiek szavából kivette –, de látszólag nélküle is olajozottan zajlott a munka. Túlzottan is.
– Végeztél? – szólt felé egy fiatalabb pasas, mikor észrevette, hogy ő már a kezeiről törölgeti a mocskot. – Amott van egy rakás lom, szét kell szedni, mi az, ami még használható, és mi megy a szemétbe. Jared mondta – tette azért hozzá, bár jól tudta, hogy Ethan úgy sem tudja ellenőrizni. – Ja, és ami még jó, azt meg is kell pucolni, és a helyére rakni – kiáltott még felé, de már biztonságosabb távolságból. Ethan csak egy pillantást vetett a sarokba, és rögtön látta, ennél vacakabb feladatot keresve sem talált volna magának. Rohadt dolog volt ott lógni a tápláléklánc alján.
– Derekkel ne törődj – lépett oda hozzá az a pasas, akitől a kabátot is kapta. – Szeret úgy tenni, mintha ő lenne itt a góré, de neked csak Jarednek kell elszámolnod. Ezt a melót neki osztotta ki amúgy is. – Majd ahogy Ethan vörösre fagyott képére esett pillantása, folytatta. – Páran tartunk egy kis szünetet. Jöhetsz te is.
Nem kellett kétszer mondania. Egyébként is dél felé járt már az idő, és korgott a gyomra a kihagyott reggeli miatt, úgyhogy felkapta szendvicsét, hogy csatlakozzon az egyik radiátort körülülő trióhoz. Amikor azonban közeledni kezdett hozzájuk, tanácstalanságában lassítani kezdett. Mit mondjon nekik? Tényleg tolakodjon csak úgy be egy összeszokott bandába? Most már megfutamodás lett volna sarkon fordulni, de idejét sem tudta, mikor kereste utoljára mások társaságát.
– Ethan vagyok – bökte ki végül a rászegeződő három szempár tüzében. Ráhibázhatott a helyes indításra, mert a többiek jókedélyűen mutatkoztak be sorban. Először Alvin, a baseballsapkás srác, aztán a szakállas Cartwright, és végül Leroy, aki közéjük invitálta.
– Na és, fekszik a meló? – érdeklődött egyből az egyik. – Az előző segédünk fél nap után megpattant, bár arra Derek is rátett egy lapáttal…
– Nekem kell a munka – biztosította Ethan. – Ha Jared nem rúg ki, akkor egy darabig maradok – vonta meg a vállát válaszul.
– Á, Jared nem fog kirúgni. Nem az a fajta – rázta a fejét Leroy.
– Nem, de simán beoszt Derek keze alá tanulni, ha nem tetszik neki, amit csinálsz. Akkor meg inkább magától lelép az ember – fűzte hozzá egyikük, amin mind felröhögtek.
– Láttam odakint a kocsidat. Pöpec – jegyezte meg Alvin, ami Ethan lelkének úgy esett, mintha hájjal kenegették volna.
– Ja, kösz. Az öregemé volt – válaszolt, de azonnal el is komorult arca. Eddig eszébe sem jutott, miért is volt az első perctől otthonos számára ez a közeg. Az apja is egy ilyen műhelyben dolgozott Ethan hat éves koráig, és néha be is vitte magával afféle apa-fiú programként. Mikor munkába állt ott, éppen annyi idős lehetett, mint most ő. Akaratán kívül is ugyanazon a nyomon járt, mint egykor az örege.
– És mit csinál most a fater a verdája nélkül? – lovagolt tovább a témán a baseballsapkás, mire Leroy hátba verte.
– Hagyd már a kölyköt – szólt rá rosszallóan. Minden bizonnyal valami sötét történetet sejtett Ethan hirtelen szótlansága mögött.
– Bocs, nem tudtam, hogy meghalt – folyamodott egyből bocsánatért a srác, aki minden bizonnyal nem a legélesebb kés volt a fiókban.
Kijavíthatta volna őt, mégsem tette. Nem volt kedve ismét a sittes Flynn fiaként ismertté válni egy társaságban, márpedig holtbiztos, hogy nem úszta volna meg a további kérdéseket.
– Neki már nem kell. Most már az enyém – válaszolt csendesen, miközben a gyomra körül feltámadó rossz érzéssel viaskodott.
Szerencsére a téma hamar elkanyarodott a belsős poénok és aktuális sportesemények irányába, így nem volt szükség több hazugságra, hogy megőrizze névtelenségét. Csak ült közöttük, néha nevetett a vicceiken, és figyelt, hogy tanuljon. Már megtapasztalta, milyen magányos szigetként létezni a gimiben, de itt most eljátszott a lehetőséggel, hogy talán ezúttal másképp is lehetne. Mindenkinek járhat egy második esély, és talán ez volt az ő ideje, hogy megpróbálja. Csak az a fránya lelkifurdalás, az ne lett volna.