60. Kívülállók

Trevor

– Egy csésze teát kérek – döntött hosszas gondolkodás után végül Olivia. Bradley látta rajta, hogy kifejezetten ideges, amit nem is csodált. Ezúttal sem mulatni gyűltek össze. Sőt, nem is emlékezett már, mikor találkoztak utoljára azért, hogy jól érezzék magukat. Aztán bekúszott a gondolat a fejébe: ezt most pont azért csinálják, hogy jobban érezzék magukat.
– Lehetőleg nem filtereset – tette hozzá aztán a nő, mintha ennek olyan nagy jelentősége lett volna. Bradley azonban nem mert rákérdezni.
– Ugyanazt – biccentett Trevor is a pincér irányába. Szerencsére most nem azt a felszolgálót sikerült kifogniuk, aki legutóbb megbámulta őket, ahogy épp könnyek közt törnek ki. Remélhetőleg a mostaninak nem is kell majd ilyennel szembenéznie.
– Én is azt kérnék – huppant le ebben a pillanatban Duncan lihegve Olivia mellé. Bradley úgy érezte, mintha ezzel a könyvtáros férfi valami intim pillanatot zavart volna meg közte és a nő között, még annak ellenére is, hogy eredetileg ő hívta meg. Olivia is hasonlóképp érezhette magát, bár ő mostanában egyre frusztráltabbnak tűnt, ha Duncan is a közelben volt.
– Szóval beszéltél Jareddel? – tért inkább a lényegre, Bradley felé intézve kérdését.
– Igen, és… eléggé maga alatt van. Jártatok nála mostanában? – nézett két barátjára, akik bizonytalanul ingatták a fejüket. – Elfalaztatta azt a helyet, ahol… – próbálta végigmondani, de hangja itt elcsuklott. Olivia megrezzent, Duncanen viszont semmiféle reakciót nem vélt felfedezni.
– Ha neki is ennyire szar ez a téma, miért nem hagyta, hogy beszéljünk róla? – kérdezte aztán Olivia.
– Mert túl sok volt neki. Nem akarta a mi terheinket is viselni – foglalta össze a férfi mindazt, amit sikerült megtudnia a szerelőműhelyben.
– És nekünk mi a tervünk? Egymásra zúdítjuk, ami a szívünket nyomja? – reagált Duncan talán túlzottan is flegmán erre a Bradley számára érzékeny témára.
– Neked talán nem lenne szükséged arra, hogy kibeszéljük Emily ügyét? – vonta kérdőre őt Olivia, akinek ezek szerint szintén betett Duncan hozzáállása.
– Nem – jelentette ki határozottan a könyvtáros. – Nekem arra lenne szükségem, hogy ne beszéljünk róla többet.
– Az eddig sem segített – emlékeztette őt strucc-politikájuk bukására Trevor.
– Szóval azt hiszitek, nem Emily körül forgott az életünk akár egy percig is? – tárta szét a karját Duncan. – Mindig minden róla szól. Nem akarok újra mindent átélni belőle, elég volt egyszer is.
– Fogd már fel, hogy meghalt, és ezt muszáj megbeszélnünk! – emelte fel kicsit jobban a hangját Olivia.
– Miért lenne muszáj? – ellenkezett továbbra is Duncan. Bradley nem szokta meg tőle ezt a vehemenciát, ahogy Olivia számára is váratlan fordulatnak látszott, hogy az eddig mindig mimóza férfi hirtelen így szembeszegül azzal, amit ő mond neki.
– Azért mert megviselt? Az anyám is meghalt fél éve, mégsem beszéltünk róla, pedig engem sokkal jobban megviselt, mint Emily – tört ki belőle, Bradley számára pedig ez volt az a pont, ahol kissé megtorpant. Volt igazság Duncan szavaiban, bármennyire is fájtak neki. És tudta, hogy a férfi komolyan sérült lelkileg. Amit eddig nem vett észre, mert csak az Emily okozta károk jelei után pásztázott, pedig Duncan sok mindentől sérült már, így talán Emily nem volt olyan nagy hatással rá. Olivia azonban nem torpant meg, nem mérlegelte a helyzetet, hanem az indulatra indulattal válaszolt.
– Emily öngyilkos lett, te barom. És mi nem vettük észre, hogy baj van vele. És mindannyian magunkat okoljuk, ezért kell ezt megbeszélnünk! – sziszegte a végét, hogy indulatát inkább így fejezze ki, mintsem éktelen üvöltözéssel.
– Mindannyian? Tényleg? – nézett rá hidegen és teljes komolysággal Duncan. – Ezek szerint emiatt nem sikerült soha beilleszkednem közétek. Mert képtelen vagyok magamat okolni Emily halála miatt, mint ahogy ti hárman teszitek – fintorgott is hozzá, amitől Oliviában felszaladt a pumpa.
– Akkor mégis miért erőlteted, hogy közénk tartozz? – förmedt rá a nő, aki belesűrítette minden Duncannel kapcsolatos ellenérzését ebbe az egy mondatba. És Bradley itt torpant meg másodjára. Olivia szavai olyan élesek voltak, hogy a levegőt is megvágták, sőt, szét is szabdalták, ahogy visszhang formájában visszapattantak a környező falakról. De a sebek mögött csak üresség tátongott. A nő lényegében ezzel elismerte, hogy a barátságuk egyetlen alapja az Emily halálával kapcsolatos lelki önsanyargatás.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád – rándult meg Duncan szája féloldalt, ahogy mogorván Olivia irányába nézett. Tudták. Hát persze, hogy tudták.
– Emiatt felesleges volt idejönnöd – közölte ridegen, egyúttal teljesen megsemmisítőn a nő. Duncan egy mély levegőt vett. Bradley minden rezzenését feszülten figyelte, mert a beszélgetés során szembesült azzal, hogy tényleg nem ismeri azt a férfit, akit a barátjának mert nevezni. Ahogy lassan kifújta a levegőt, a legtöbben dühöt véltek volna felfedezni benne. De most, hogy alaposabban, szinte mikroszkópikusan vizsgálta, Trevor rájött, hogy ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. A felszabadulásé. Duncan egész eddig erre vágyott. Egy határozott válaszra, amit Olivia ezidáig nem volt hajlandó megadni neki.
– Akkor én most megyek is – állt fel kisvártatva az asztaltól. – Elnézést, hogy nem vagyok kíváncsi a figyelemhiányos barátnőtök sztorijára – szúrt oda még egyet, de Olivia nem hagyhatta rákontrázás nélkül.
– Nehogy véletlen elvehesse a figyelmet, amit te érdemelnél meg – morogta félhangosan, de Duncan még így is meghallotta távozófélben.
– Nézz rám, Olivia. És nézd meg, hogyan kezel egy feszült helyzetet egy érett felnőtt – mondta teljesen higgadtan, amitől szavai csak még hűvösebbnek hatottak, az egész megjegyzés pedig még hátborzongatóbbnak. – Nem úgy, hogy kötelet keres magának, hogy végezzen magával, és nem is úgy, hogy otthagyja az egyetemet, miután beolvas egy tanárnak az előadás közepén – “mint te”, tette hozzá gondolatban Bradley, ahogy a beszélgetést figyelte, mert mindannyian tisztában voltak vele, hogy Duncan Olivia kifakadására utal. Hihetetlen volt látni, hogy az elutasítás után mennyire nyíltan szembe mer szegülni eddigi imádatának tárgyával.
– Amiatt az ember miatt halt meg – pattant fel Olivia is a székről, egyenesen Duncan irányába, amitől Bradley is talpra ugrott, hogy esetleg szétválassza őket, mert a könyvtáros nem úszta volna meg sérülés nélkül, ha a harcias nő a nyakába veti magát. De aztán Olivia arcára düh helyett a végtelen szomorúság ült ki.
– Emily önmagát ölte meg. Teljesen egyedül – hangsúlyozta a férfi.
– Zsarolták őt. Te is tudod – nyögte a nő szinte teljesen erőtlenül, ahogy úrrá lett rajta a fájdalma és a kétségbeesése.
– És azt is tudod, mivel zsarolta őt az a tanár? – fordította vissza a kérdést Duncan. Bradley nagyon kezdte úgy érezni, hogy szét kéne választania őket, még akkor is, ha fizikailag nem értek egymáshoz. – Ha volt mivel zsarolnia, akkor Emily nem olyan ártatlan, mint ahogyan hiszitek – szúrt oda még egy hatalmasat, amitől a nő hasa szemmel látható módon görcsbe rándult, bár az is lehet, hogy Trevor a visszafojtott zokogás jelét észlelte ilyen formában. – Szóval mielőtt bűnbakot választanátok, és elkönyvelnétek magatokban Emilyt szende ártatlan kislányként, talán nem ártana tudnotok, hogy mégis mi volt közte és a tanár közt – közölte, majd hátat fordított nekik, és távozott a bárból. Bradley egyúttal érezte, hogy ezzel a barátságukból is távozott.
Ő pedig ott maradt Oliviával, az asztal két átellenes végén állva, a kijárat felé meredve. Mikor megfordult, látta a nő vörössé vált szemeit, és ajka remegéséből tudta, hogy Olivia az érzelmi szabadesés határán táncol.
– Mégis mi a fenéért nem szóltál közbe? – förmedt rá Trevorra, aki összerezzent. – A barátnődet becsmérelte, a fenébe is! – kiáltotta a kelleténél kissé hangosabban. Bradley őszintén kezdte magát fogyatékosnak érezni, hogy még az eddigi tapasztalatok ellenére sokadjára is ide szervezte a találkozót, ahol ilyen sok ember lehet fül- és szemtanúja a drámájuknak.
– Mondj már valamit, az istenért! – könyörgött szemeivel, ahogy Bradley-re nézett, aki életében talán most először volt képtelen bármit is mondani. És még a felszólítás után sem tudta, mit reagálhatna.
A pincér is tanúja volt a kirohanásoknak, amik az asztal körül zajlottak le, így kissé tétován helyezte le a három csésze teát, majd a lehető leggyorsabban távozott is.
Trevor pedig hol maga elé révedve, hol a még mindig tajtékzó Oliviát vizslatva helyet foglalt, és belekortyolt az egyik csészébe. A nő idegesen ráharapott az ajkára, bólintott egyet, majd felkapta a táskáját, és távozott.


Ethan

Átkozott blogolás. Elhatározta, hogy nekiáll a feladatnak, mert már így is több napos csúszásban volt a Bradley által megjelölt kezdéshez képest. No de nem akart ő stréberkedni, csak annyit próbált elérni, hogy ezt is valahogy kipipálja az írókörös borzalmak közül. A múltkori kooperációs munkához képest ez például egészen baráti volt – nem kellett hozzá szóba állnia senkivel, hogy pitizzen a segítségért.
Már csak azon törte a fejét, hogy mégis milyen magvas gondolatokat osszon meg közönségével – nem mintha azt gondolta volna, bárkit érdekel, amit firkál, de Bradley állította, hogy követni fogja élesben a munkájukat. Az a biztos tudat, hogy amit leír, az az irodalomtanár monitorán fog legközelebb megjelenni, minden kreatív gondolatát csírájában fojtotta el. Ez így olyan volt, mint egy privát beszélgetés, ahol csak őt vallatják, és éppenséggel nem jutott eszébe semmi, amit szívesen elárult volna Bradley-nek az életéből. Üres tekintettel bámult kifelé az esőcseppektől csíkozott ablakon, de csak nem akarta megszállni az ihlet.
„Az eső szívás!” – pötyögte be végül, és megnyomta a küldés gombot. Hát, ez siralmas, de legalább az első lépést már megtette. Most egy órán keresztül nyugi volt, addig bőven kitalálhatta, miről írogasson a továbbiakban. Persze, érezte, hogy ennél azért bővebb megnyilvánulásokat vár tőle tanára, de ha egyszer semmi sem jutott eszébe. Unottan tápászkodott fel ültéből, hogy kibámuljon az esőáztatta, fakó utcára. Ahogy egyre kevesebb lett a napfény, és hűvösebbre fordult az idő, úgy nőtt benne is a megmagyarázhatatlan feszültség. Ez volt az utolsó éve a gimiben, egyre kevésbé bízott magában, hogy végig fogja csinálni. Először az apja lesittelése, majd a sulis zűrök, Jenna, aztán pedig az anyja… Fojtogatta minden perc abban a sötét, komor házban.
– Ethan – nyitott be anyja a szobába, csak úgy, kopogás nélkül. A fiú felmorrant, mert privát zónája ilyen mértékű megsértése már önmagában is felért egy támadással. – Hol van a slusszkulcs?
Pontosan tudta, hogy hol volt. A farzsebében.
– Minek kell az neked? – kerülte meg a választ nyersen. Annalise sosem volt az utak királynője. Bizonytalanul vezetett, éppen ezért mindig a család férfitagjainak adta át a kormányt. Először férjének, majd Daughartynak és Ethannek. Most azonban nem fuvart kért, hanem ő maga akart vezetni. Sejtette is az okát, miért.
– Mert kell – reagált a kérdésre a nő az indokoltnál hevesebben. – Nem vagyok köteles beszámolni neked róla. De ha tudni akarod, be kell vásárolnom a vacsorához – fűzött hozzá mégis valami magyarázatfélét.
Ethan a fejét rázta. Tudta, hogy máshonnan fúj a szél. A nő szemei alatt karikák sötétlettek, haja gubancos csomóként lógott nyakába, és köntöse is gyűrött és pecsétes volt. Mintha ezer éve nem pihente volna ki magát. Miközben beszélt, idegesen kapkodta pillantását, és ujjai is dühödten jártak az ajtófélfán, aminek támaszkodott. Szeme nem egészséges fénytől csillogott. Kemény dolog az elvonás.
– Így nem vezethetsz – próbált észérvekkel hatni rá. Az utca végéig sem jutott volna ebben az állapotban. – Majd én bevásárolok.
– Nem! – villant Annalise szeme rémülten. – Te nem tudod, mi kell nekem!
– Miért, mi kell? – fonta karba kezeit. Képtelen volt palástolni az arcára ülő cinikus kifejezést. Már megint ugyanaz a lemez. Hazugság, veszekedés, és biztosra vette, hogy a vádaskodás sem késik már sokáig. Szülei balhéi évek óta egyazon forgatókönyv szerint zajlottak, csak épp most nem az apja állt a helyén, hanem ő maga. Az utolsó férfi a házban. Annalise pár pillanatig szóra sem méltatta, de aztán szemei összeszűkültek, és kitört belőle az indulat.
– Te is csak arra vagy képes… – sziszegte. – Olyan vagy, mint az apád. Csak bírálni tudtok – nézett rá megvetően, mintha nem is saját fiát, hanem Josephet látná helyette. Ethan lesütötte szemét. – Rátok áldoztam az életemet! És mi jutott nekem? Semmi – zokogott fel hisztérikusan.
A fiú szája széle megrándult. Tudta ő, mindig is tudta, hogy az anyja őt hibáztatja azért, amiért az élete zátonyra futott. Annyi mindent megtett, hogy a nevelés mellett is beindíthassa karrierjét, és követhesse álmait. A világot jelentő deszkákig azonban rögös út vezet, és túl keménynek bizonyult a nő számára, akit két éhes száj várt otthon. Az érettségit még sikerült letennie, de a színművészetit már sosem tudta elkezdeni. A jelentéktelen reklámszerepek mellett csupán egy helyi étkezdében jutott számára főszerep, mint pincérnő. Miután felismerte, hogy ennél többre nem viheti, már nem talált vigaszt családjában. Ethan haragudott rá, rettenetesen. De szerette is. Az anyja volt. Ő maga pedig a rossz döntés eredménye, akivel minden nap szembe kellett néznie a nőnek, és szeretnie kellett.
– Koszos ruhák, zokni, mosatlan edények – sorolta Annalise, miközben kezével leborított egy élére hajtogatott ruhakupacot a kis szekrényről. – És a hazugságok, hogy minden jobb lesz – ömlött belőle a keserűség. – És hol van most apád? Nézd meg, hova jutott az ígéreteivel…
Ezt már Ethan sem hagyhatta. Az, hogy őt szidta, egy dolog. De az apja nem ezt érdemelte. Ő majd’ belerokkant, hogy eleget tudjon tenni felesége kívánságainak. Cserébe pedig mit kapott? Örök elégedetlenséget.
– Ne csinálj úgy, mintha te tökéletes lettél volna – vetette oda a kelleténél kissé durvábban, de nem tehetett róla. Felrémlettek a férfiak, akik különélésük ideje alatt megfordultak náluk, és biztos volt benne, hogy már előtte is lehettek anyjának szeretői. Szomjazta az elismerést és bókokat. Hiszen csak egy pincérnő volt, egy ifjú családanya, aminél mindig is többre vágyott.
– Ne merj velem így beszélni – csattant fel anyja, és már-már hisztérikusan rázta felé mutatóujját. – Mindent megkaptál. Mindig is te voltál nekem az első – jelentette ki dühösen, és úgy tűnt, valóban el is hiszi, amit mondott.
Mindent megkapott, amit pénzért meg lehetett venni, ez igaz. Neki azonban csak a családja kellett volna. Legfőképpen az anyja. Az apja mindig is ragaszkodott hozzá, voltaképp ezért maradt a házban, mert nem akart lemondani Ethan feletti felügyeleti jogáról. Azt akarta, hogy fia vele éljen. Annalise viszont ragaszkodott hozzá, hogy övé maradjon minden a válás után, anyagi javak és gyerek, mintegy kárpótlásul elvesztegetett fiatalkoráért cserébe. Szeretetteli anya-fiú kapcsolat azonban nem volt közöttük. Csak éltek együtt a nagy házban, és ha Ethan érezte is, hogy az anyja igyekszik jól játszani a szülő szerepét, mégsem szívből jött részéről az egész. Pedig minden harag ellenére ő vágyott volna a szeretetére. De mint ahogyan anyja színészetről szövögetett vágyának, úgy az övének sem az volt a sorsa, hogy beteljesüljön. Felkapta kabátját, és az ajtó felé indult.
– Most meg hová mész? – kérte számon anyja értetlenül.
– El – közölte tömören, és minél hamarabb próbált a szobáján kívül kerülni.
– Ne merészelj – próbált elképedt anyja lépést tartani vele, miközben fia már lefelé vette a lépcsőfokokat. – Hallasz? Nekem kell a kocsi! – kiabált utána, mikor a slusszkulcsot látta megvillanni a srác kezében. – Ha most el mersz menni, ne gyere többé vissza! Érted, Ethan? Ne is gyere vissza!
Ekkorra már Ethan lába a gázpedálon volt, és úgy próbált kitolatni az utcára. Anyja egy ideig próbált útjába állni, de aztán feladta, és csak szövegelt tovább, amit ő a járó motortól már úgysem hallott. Mégis mire számított a nő? Hogy majd meghallva fenyegetéseit, bűnbánóan visszasomfordál a szobájába? A büszkeségét tőle örökölte, nem az apjától.
Sokáig cirkált a sötétedő utcákon, de nem volt hova mennie. Nem akarta megkockáztatni, hogy egy bárba beülve Tobyba vagy valami Nick Frost típusú alakba fusson ismét, úgyhogy inkább maradt az autóban. Tudta, hogy hazamehetne, hiszen az anyja lehiggad, és mindig is fontosabb volt számára az, hogy jó szülőnek tűnjön, mint hogy tényleg az legyen. Nem tenné ki fiát az utcára. Pláne, ha még italt is szerez neki valahonnan… De nem akarta. Legalábbis most még nem. Így inkább beparkolt a gimi parkolójába, és nézte a lassan kiürülő épületet.
A színjátszósok szállingóztak haza esti próbájukról. Szemével kereste köztük Jennát, de nem találta. Rá is haragudott. Legutóbb, mikor találkoztak a plázában, arra számított, hogy tényleg fontos dolgokról akar vele beszélni, ehelyett azonban csak az írókörös feladatot akarta elkezdeni. Egy félhomályos, giccses kávézóban. Biztos tudta, hogy ha elmondaná, miért hívja oda, nem menne el, de Ethan így sem értette, mi értelme volt ennek az egésznek. Az istenért, voltak komolyabb problémáik egy vacak írókörös feladatnál.
Ekkor jutott eszébe a blogolás újra. Átkozott Bradley! Átkozott Hauser, amiért úgy gondolta, neki olyan veszettül szüksége van még egy írókörre is, mintha nem lenne elég szar e nélkül is minden. Kedvetlenül bányászta elő a telefonját, és nyitotta meg rajta személyes blogját. Aztán keserűen felnevetett, csak úgy magában. Hogy is mondta Bradley? Nézzenek szét, mi történik a környezetükben, és arról írjanak. Lehetőleg izgalmasan. Kíváncsi lett volna a képére, ha ő arról kezd el posztolgatni, ami körülötte történik. Az emberek csak úgy mondják, hogy érdekli őket, mi van a másikkal. Valójában ha valaki egy udvarias „Hogy vagy?” kérdésre nem a megszokott „minden oké”-val válaszol, máris furcsán néznek rá. Együtt érzően hümmögnek kicsit, és utána persze elkerülik jó messzire. Mert hát ki kíváncsi más gondjára? Senkinek nem kell érte a szomszédba mennie.
A műszerfalra tévedt szeme, ami már erősen azt mutatta, porzik az autó tankja.
„Totál gáz, hogy tavaly óta mennyit emelkedett a benzin ára. Kezdek gyűjteni egy lóra” – pötyögte be telefonjába, majd elküldte.
Ennyi elég is lesz mára. Kedvetlenül húzta el száját, ahogyan eszébe jutott, hogy másnap reggeltől ismét azon kell agyalnia, mit osszon meg magáról, de szerencsére az még odébb volt pár órával. Kabátját összegöngyölve és jól megpaskolgatva kényelmes párnát készített magának, majd alvó pozíciót vett fel ültében, és lehunyta szemét. Legalább holnap nem lesz gondja a parkolással.

61. Blogügyek

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés