26. Szenvedély és szenvedés

Cameron

El nem tudta képzelni, mit akarhatott tőle az igazgatónő, ezért idegesen várta, hogy Hauser megszólaljon. Amikor megtudta, hogy a diri beszélni akart vele, kis híján leverte a víz, mert az utóbbi időben így is eggyel több kellemetlen beszélgetése volt a tanári karral, mint szerette volna. Úgy tűnt azonban, hogy nem Mr. Bradley volt az egyetlen, aki váltani akart vele pár szót – ez az eset azonban még szokatlanabb volt.

Cam ugyanis nem volt szabályszegő típus, az igazgatói iroda azonban köztudottan az ilyen diákok gyülekezőhelye volt. Akkor meg…?
– Cameron, köszönöm, hogy idefáradtál – köszöntötte őt az igazgatónő, de a hivataloskodás nem nyugtatta meg Camet. Mégis miről lehet szó?! – Az ösztöndíj kérelmedről szeretnék beszélni.
Amikor meghallotta ezeket a szavakat, teljesen ledöbbent, és balsejtelem fogta el. Fogalma sem volt, miféle ösztöndíjról lehetett szó, azt mégis érezte, hogy ez számára nem jelenthetett semmi jót. Csak hosszú másodpercek elteltével tudta rávenni magát, hogy reagáljon, és akkor sem volt biztos benne, hogy tökéletesen illedelmesen és kifogásolhatatlanul válaszolt:
– Micsoda…?
– Az ösztöndíjkérelmedről – ismételte meg Hauser, és meglobogtatott egy papírlapot a kezében. – Egy bizonyos Mr. Windburry nyújtotta be hozzánk, aki jelezte, hogy a tanévet egy külföldi felkészítő iskolában töltöd, mivel indulsz egy nemzetközi balettversenyen.
Ha nem lett volna elég megalázó ilyen formában értesülni az ösztöndíj puszta létezéséről, a helyzetet súlyosbította az is, hogy az igazgatónő is láthatóan hitetlenkedett. Márpedig a hitetlenkedés már csak egy apró lépésre volt a lenézéstől. Bár Mr. Bradleynek azt mondta, nem az ő véleményére volt kíváncsi, ezúttal mégis határozottan úgy érezte, ha negatív véleményről van szó, akkor az bárkitől rosszulesett neki.
– Nem tudtam erről – találta meg végül a hangját. – Nem szükséges foglalkozni vele.
És pláne nem szükséges elterjeszteni!
– Iskolánk nagy figyelmet fordít a tehetséges diákok támogatására, és ez alól a sport területe sem kivétel. – Persze hiába mondta ezt az igazgatónő, az arcán akkor is világosan látszott, hogy éppen azon gondolkozott, a balett tekinthető volt-e egyáltalán sportnak. – A női futballcsapatunk például a legerősebb a megyében. Bár férfi balett oktatást nem szerveztünk iskolai keretek között, van elkülönített alapunk, amiből az ilyen speciális igényeket finanszírozzuk. Mr. Windburry helyesen tette, hogy tájékoztatott minket – igyekezett megnyugtatni őt Hauser igazgatónő.
– Igazán nem szükséges – ellenkezett Cam. Már csak azért is, mert tudta, hogy az ösztöndíjasokat mutogatni szokták az iskolában. Aztán amint a tanárok elfordultak, megdobálni őket paradicsommal. Ebből pedig ő nem kért.
– Cameron, szükségtelen szerénykedned, ha lehetőséget kaptál rá, hogy egy nemzetközi versenyen vegyél részt, az azt jelenti, tehetséges vagy ebben a… sportágban – hűtötte le őt a diri. – Az iskola pedig természetesen mögötted áll, és támogatja a törekvéseidet. Az eredményeid kitűnők, a magatartásod példás, nincs okunk bizalmatlanságra a teljesítményedet illetően. Elvégezheted a tanévet egyéni tanrenddel, csak egyeztess a tanáraiddal is. A külföldi tanulmányaid költségeit pedig természetesen az iskola fogja finanszírozni.
– Nagyon kedves a felajánlás – kezdte Cam, és rövid szünetet tartott, hogy összeszedhesse a gondolatait. – Viszont egyáltalán nem szükséges, hogy az iskola miattam ilyen költségekbe verje magát. Kiváltképp úgy, hogy nem dicsekedhet velem a tantestület – tette hozzá a finom célzást.
– Hogy érted, hogy nem dicsekedhet veled a tantestület? – jelent meg az értetlenkedő kifejezés Hauser igazgatónő arcán.
– Hiszen senki sem tudja, hogy balettozom – igyekezett Cam magabiztosnak mutatkozni. – Természetesen nem szeretném, ha ez változna.
– Oh. – Az igazgatónő komolyan meglepődött. Cam nem is értette, mi volt olyan meglepő abban, hogy egy kifejezetten népszerű srác az ő korában nem akart azzal dicsekedni az iskolatársainak, hogy balettozik. Vajon miért?! – Értem. Ebben az esetben igyekszünk bizalmasan kezelni a helyzetet. Biztosan szükséges ez a titkolózás?
– Igen – bólintott Cam, de kezdte magát kissé kényelmetlenül érezni. – Megértem, ha így nem szeretne támogatni engem az iskola, de ragaszkodom hozzá, hogy titokban maradjon a hobbim.
Összeszorult a szíve, ahogy a hobbijának nevezte azt, ami igazából az élete volt.
– Az ösztöndíjat természetesen így is biztosítjuk – nyugtatta meg Hauser igazgatónő. És Cam maga sem tudta, tényleg megnyugodott-e. – És a vizsgáidat is leteheted külföldön, ha belevágsz az utazásba. Fontos azonban, hogy ugyanazok az elvárások érvényesek rád is, mint a többi diákra. Ez az utolsó éved, gondold át, mivel jár ez a verseny, mielőtt rábólintanál. A héten bármikor megtalálsz az irodában. És ha most megbocsátasz, odakint már várnak rám.
Na, ez viszont némileg tényleg segített neki visszanyerni a nyugalmát és békéjét. Mielőtt még döntenie kellett volna, volt ideje rendesen is átgondolni a lehetőségeit. És megkérdezni Mr. Windburryt, mégis mire számítson.
– Köszönöm szépen – biccentett illedelmesen, ahogy felállt.
Az ajtón kilépve éppen Tyler kezébe adta a kilincset, akivel egy pillanatra összeakadt a szemük, aztán a barátja belépett, ő pedig ki. Még hallotta, hogy az igazgatónő az évfolyamtársát feleannyira sem kedvesen köszöntötte, mint őt, ezért megborzongott. Akármilyen kényelmetlen volt is a beszélgetés, annyira rossz nem lehetett, mint amennyire a diri következő diákjáé.


Spencer

Imádta a vizet. Imádott úszni. Ilyenkor azt érezte, hogy tiszta. Nem csak a teste, ahogyan a feszített víztükrű medencét szántja, hanem a gondolatai is. Csak az úszás élvezetéért úszott. Azonban ehhez sajnos az kellett, hogy belépjen az iskola úszócsapatába is. Sosem volt oda a versenyszerű sportért. De sajnos nem sok lehetősége van csak a mozgás öröméért sportolnia senkinek egy olyan iskolában, ahol a versenyzésben látták a kitörési lehetőséget. Ráadásul Spencer jó úszó volt. Kizárt volt tehát, hogy megússza a jelentkezést a csapatba, ahová be is válogatták őt. De nem érdekelte a dicsőség. Egyedül az lebegett a szeme előtt mindig, hogy miért is kezdett el úszni.
Valójában nem merte elmondani senkinek, de aranyos történetnek gondolta. Régen, mikor rosszat álmodott, izzadtan ébredt fel, és kénytelen volt lezuhanyozni, ha vissza akart feküdni. Minél többször fordult ez elő, annál inkább a megnyugvás fogalmával társította a víz közelségét, és egy idő után már akkor is a zuhanyzást választotta, ha nem volt izzadt, egyszerűen csak rosszat álmodott, vagy épp rossz passzban volt.
Aztán rátalált az úszásra, ami azonnal a szenvedélyévé vált. Csak az a fránya versenyszellem ne lenne mindenkiben maga körül, akkor talán kiélvezhetné a vízben töltött időt.
– West, húzz bele, még van két hosszod, tudom, hogy gyorsabban is megy ez neked! – kiáltott rá a versenyszellem az úszóedző hangján. A kiáltást a visszhangos tér ide-oda pattogtatta a falon, amíg Spencer fejéből minden kellemes gondolatot ki nem ütlegelt, és a fiú kénytelen volt megszaporázni a lábtempóját. Egy dologért viszont hálás volt. Igaz, kiszorította a megnyugtató gondolatokat a fejéből a hajtás, de legalább nem hagyta beférkőzni azt a rengeteg problémát sem tudatába, ami az utóbbi időben egyre nagyobbra tornyosult. Ahhoz képest, hogy ez a végzős éve, nem alakul túl fényesen, és ha lehet ilyet mondani, már most el volt csúszva a dolgaival. Túl sok mindent ígért meg túl sok mindenkinek, a teendők pedig csak halmozódtak. De ezt a gondolatfoszlányt is elmosta a következő hullám, amibe egy karcsapás után belevetette magát. Ahogy megérintette a falat, éles sípszó hallatszott. Még így is, hogy ennyire nem volt jelen fejben, ő ért be elsőként a tíz hosszos levezetőnél.
– Mindenki a partra! – kiáltotta az edző, mire a fiú úszócsapat összes felsőteste kiemelkedett a vízből a medence szélén. – Levezetésként húsz fekvőtámasz! – utasította őket, majd hangosan számolni kezdett. Spencer utálta a fekvőtámaszt. Főleg azért, mert ez a versenyzés részéhez tartozott inkább az úszásnak, mintsem a víz közelségének élvezéséhez. De tudta, hogy ezt is meg kell tennie, ha úszni akar járni. Tizenöt után kicsit megállt pihenni, ami végzetes hibának bizonyult, és további húsz fekvőtámasz lett a jutalma, miközben mindenki más mehetett zuhanyozni. Haragudott az edzőre. Próbált minél többet kihozni belőle, a csapat reménységéből, még a többiekhez képest is, de neki nem erre lett volna szüksége. Bár hálás volt, hogy ilyen edzett felsőteste lehet. De a verseny… tényleg nem hozta annyira lázba. Nem úgy, mint az épp most érkező magánsulisokat. Már a bemelegítésükön látni lehetett, hogy jobbnak, többnek akarnak látszani náluk. Még javában a fekvőtámaszait nyomta, mikor élcelődő megjegyzések ütötték meg a fülét.
– Szerintetek fertőtlenítik a vizet utánuk? – nyomta meg az utolsó szót az egyik magánsulis, amitől az teljesen lekezelővé és lenézővé vált.
– Remélem, nem kapunk el semmit tőlük – toldotta hozzá egy másik. Spencer magára sem vette. Tudta, hogy csak azért teszik az agyukat, mert tudják, hogy hallja őket. Már nem sok fekvőtámasz van hátra, addig kibírja.
– Hé, West, remélem, idén sportszerű leszel végre! – kiáltotta oda neki az egyik nagydarab. Spencer ettől félt. Hogy megszólítják. Rázúdítják a konfliktushelyzetet, és nem hagyják kihátrálni belőle. Ráadásul az öltözők és közötte vannak, szóval kijutni sem nagyon tud.
– Nem hallod, West? Hozzád beszélünk! – kiáltott rá egy másik magánsulis is. Spencer végzett a fekvőtámaszokkal, így felállt, hogy kihívói szemébe nézhessen.
– Sportszerű voltam. Ti is tudjátok – mondta higgadtan.
– Aha, még hogy sportszerű! Mindannyian láttuk, hogy lerúgtad Millert indulásnál – indult meg felé az egyik magánsulis, a többiek pedig falkaként követték. Spencer nem érezte magát olyan helyzetben, hogy ellenkezni merjen. Az erőfölény megváltoztatja az igazság megítélését, így nem merte kifejteni, hogy ő mit gondol arról az incidensről. Nyilvánvaló volt a magánsulisok számára, hogy Spencer leelőzi Millert, így előadták, hogy Spencer miatt Miller lesérült, csak hogy kizárathassák a versenyből. Így nyertek ők tavaly a területin. De ezt nem mondhatja a szemükbe, mert addig vernék, míg végre nem érti meg az igazságot. Az ő igazságukat. Spencer pedig nem is kételkedett benne, hogy a vele szemben álló csapatból néhányan tényleg elhiszik, hogy az történt, amit mondanak. De tényleg nem most volt itt az ideje, hogy prédikáljon.
Helyette inkább kiutat keresett, hogy elkerülhesse a vészesen felé közeledő csapatot. Szerencséjére legalább már az öltözőbe vezető ajtótól eltávolodtak, így ha sikerül kikerülnie őket… De nem volt elég széles a medence partja, így nem tudott csak úgy elsétálni mellettük. Erről pedig eszébe jutott egy ötlet. Bár már teljesen kihajtotta magát aznapra, főleg a fekvőtámaszokkal, bevetette magát a vízbe, hogy úszva kerülhesse ki a riválisait. Ahogy arra számított is, egymás után sorozatos csobbanáshang töltötte be a csarnokot, ahogy a magánsulisok utána vetették magukat. De addigra ő már messzebb járt, hamarosan partot is ért a medence túloldalán. Próbálta kinyomni magát a létra nélküli oldalon, de fekvőtámasztól elfáradt karjaival nem sikerült elsőre. Mielőtt beérték volna őt, második nekifutásra ki tudott emelkedni a vízből, és óvatosan futva, nehogy elcsússzon, az öltözők felé slisszolt.
Dühös, vízbe csapódó öklök és víz fröccsenését hallotta, miközben távozott. Odabent már szállingóztak elfelé csapattársai, és egyikük sem foglalkozott azzal, hogy belépett az öltözőbe. Csapat, mi? Amíg közös érdekük van, mégpedig a nyerés, csak addig foglalkoznak egymással. Mérgelődve ment a zuhanyzóba, és próbált minél gyorsabban végezni, nehogy azok a mamlaszok úgy gondolják, ide is utána jönnek, és előadják valamelyik vizes törölközős trükkjüket, miközben ő épp öltözik. Szerencséjére nem érdekelte már ennyire a magánsulisokat, vagy csak elkezdődött a vasszigorral tartott edzés, és egyikük sem szabadult onnan. Akárhogy is, a lényeg, hogy megúszta.
Már utcai ruhában haladt kifelé a sportközpontból, mikor megpillantotta Lennie-t, ahogy épp befordul az egyik sarkon, és eltűnik a szeme elől. De ez az egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy újra minden gond, ami nyomasztotta, betóduljon a fejébe. Hiába próbálta kimosni őket a vízzel. Legszívesebben visszament volna, hogy újra kitisztíthassa a tudatát, de mikor visszafelé nézett, eszébe jutott, mi várná őt odabent. Így inkább csak lehajtotta a fejét, mintegy várva, hogy valaki a nyakába akaszthassa a terhes gondolatok súlyát, és kilépett az ajtón az őszi napsütésbe.

27. Vesztes játszmák

10
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
9 Válasz
4 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
5 Hozzászólók
MattTheaGregoretta SamsaLightAquaRuby Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Hé, hova tűnt a kommentem? :O :'( Le lettem tiltva?
Vagy csak komoly értékelést lehet most már hozzáfűzni?

Ruby
Szerkesztő

Nem tudom :O én nem is láttam, hogy írtál kommentet 🙁

Gregoretta Samsa
Tag

Igazából csak annyit írtam, hogy bár nem minden részhez írok kommentet, attól még követem a sztorit, és még mindig tetszik.
(Esetleg, lehet, hogy nem küldtem volna el végül? Pedig úgy emlékszem, elküldtem…)
Akkor viszont megnyugodtam, hogy még mindig szívesen láttok, vagy legalábbis nem utáltok 😀 <3

Matt
Admin

Megnéztem a korábbi hozzászólásodat és ebben a rendszerben nem látok semmilyen törölt komment(ek)et. Nem lehet, hogy sikertelen volt a küldés?

Gregoretta Samsa
Tag

Lehetséges.

Thea
Admin

A vicc az, hogy én láttam, és kaptunk róla e-mailt is, csak épp az adatbázisból tűnt el nyom nélkül. Nincs lomtárban sem, úgyhogy sajnos a szolgáltatónál lehetett baki. Szóval köszi, hogy szóltál, szúrós szemmel fogjuk őket ellenőrizgetni mostantól.:/ De hogy is gondolhatsz olyat, hogy letiltjuk a leghűségesebb Tintavér olvasónkat?:D

LightAqua
Tag

Akkor jól emlékeztem, hogy itt volt a komment.

Gregoretta Samsa
Tag

Amúgy ne haragudjatok, nem bunkónak szántam a kommentet, hanem meglepődtem, azért írtam. Utólag visszaolvasva viszont tényleg elég bunkónak hangzik… 🙁
Szóval, sorry, nem akartam senkit megbántani, meg idegesnek tűnni, meg ilyenek. 🙁

Thea
Admin

Én nem tudom, a többiek hogy érezték, de szerintem nem volt semmi gond a kommenteddel, csak meglepődtél. Nehogy ilyesmiken aggódj.:D Már ismerünk egy ideje ahhoz, hogy Greg Samsa stílusban olvassuk fel a fejünkben az üzeneteidet.:)

Matt
Admin

Nekem nem tűnt fel, hogy ilyen stílusban írtál. Megértelek, hogy nem örültél annak, eltűnt a hosszú kommented. Én is így jártam. 🙂