Tintavér

Tintavér – 98. Kelletlen megbeszélések

Morgan

Kevés olyan dolog akad, amitől egy gimis ajka mosolyra húzódik az iskolában, de az elmaradt óra mindenképp közéjük tartozik. Persze, csak ameddig a pótlás nem kerül szóba, de azon a hídon ráér akkor átmenni, amikor már előttünk van. Morgan azt sem tudta, mihez kezdjen a hirtelen rászakadt idővel, de aztán úgy döntött, meglátogatja a könyvtárat – romantikus regények iránti lelkesedése rejtélyes okból ismét ébredezni kezdett.
Fél óra múlva amilyen reménykedve indult, olyan csüggedten lépkedett visszafelé a folyosón. Mindent olvasott már. Mindent! Az elmúlt három évben kikölcsönzött minden olyan írást, ami kicsit is érdekelte, vagy legalább a borítóján volt valami, ami megfogta. Volt ugyan bérlete a városi könyvtárhoz is, de ott kortárs regényeket szinte alig talált, mintha a Brontë-nővérek idején frissítették volna utoljára a készletet. No, nem, mintha baja lett volna a klasszikusokkal. Elgondolkodott azon, milyen érdekes, hogy azok írják a legszebb romantikus történeteket, akik valójában sosem találnak rá az igazira. Vajon igaz lehet, hogy az alkotás mindig valami hiányából fakad? Hogy aki boldog, nem tud többé írni egy sort sem? Egyre valószínűbbnek érezte, hogy így van. Hiszen ezek a regények álmodóknak szólnak, akik keresik a saját boldog végüket, csak hasonló lélek ismerheti őket.
Elmélkedéséből egy nem vár kép rázta fel, az üres folyosón ugyanis megpillantott valakit, akit más napokon elkerült volna. Nagy volt a késztetés, hogy sarkon forduljon és elrohanjon, főleg, hogy úgy tűnt, Spencer még nem vette észre érkezését. Vidáman nyomkodta telefonját, néha el-elmosolyodva azon, amit olvasott. Biztos chatelt valakivel, és ez foglalta le minden figyelmét. Most, vagy soha. Már többször elkezdte a neki szánt bocsánatkérő levelet, de sosem jutott tovább a megszólításnál. Talán egyszerűbb lenne egyszerűen túlesni az egészen.

Odaállni elé, hagyni, hogy üvöltsön vele, és aztán tudni, hogy legalább megtette. Volt benne elég bátorság, hogy elé álljon.
– Beszélnünk kellene – állt meg reszketve felette, és megvárta, ameddig a fiú tekintete a térde környékéről felvándorol az arcáig. Mikor Spencer felismerte őt, vonásai megkeményedtek. Morgan arra számított, robbanni fog, és örült, hogy legalább ezen a kihalt folyosó-szakaszon nincsenek tanúk, hogy figyelemmel kísérjék megaláztatását.
– Hallgatlak – közölte komoran a srác. Gyorsan bepötyögött még pár betűt, és félretette telefonját. Most már Morgan kezében volt a beszélgetés fonala, de még nem tudta, merre gombolyítsa. Egyáltalán nem szokott ő irányítani semmit.
– Arról, amit a… projekttermedben csináltam – találta meg végül a hangját. – Én nem akartam. Nagyon megbántam. Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, mert én sem tudok magamnak – hajtotta le a fejét. – De… legalább el akartam mondani, hogy miért volt. Mert talán az számít valamit.
– Azért jöttél, hogy könnyíts a lelkiismereteden? – szegezte neki Spencer egyből a kérdést.
Számított erre a kérdésre, vagy legalábbis arra, hogy a fiú ezt fogja gondolni. Megkönnyebbülés lett volna túlesni ezen, de nem akarta áttolni a felelősséget. Pontosan tudta ő, hogy nem érdemel bocsánatot. Mint ahogyan Wesnek sem csupán félelemből nem mondta el azt a csókot, hanem azért, mert így csak ő szenvedett a bűntudattól. Ha elmondja neki, és Wes megbocsát, az olyan, mintha nem is követett volna el semmit. Ha pedig veszekedni kezd vele, és nem látja többé, akkor is azt érezte volna, hogy megbűnhődött. Ő inkább cipelni akarta magában a tüskét, hogy emlékeztesse rá, mit nem követhet el többé. Talán Spencerrel is ezt kellett volna tennie.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem kell megbocsátanod. De másokat is érint, és miattuk akartam veled beszélni. Először is… Gilről. Neki semmit sem mondtam el, és amióta ez kiderült, nem is áll szóba velem. És én nem akarom, hogy az egész AV klub őt hibáztassa, és talán te is… pedig ő jó. Ő felnéz rád, és sosem vett volna részt ilyesmiben.
– Értem – bólintott Spencer. – Szerintem őt senki nem hibáztatja. Jól vezeti az AV klubot – tette hozzá. Ez azért jólesett a lánynak, mintha bármi köze is lett volna ahhoz, akit dicsérnek. Aztán egyből elszomorodott azon, hogy minden bizonnyal épp azért sikerült Gilnek mentesülnie a gyanú alól, mert már nem állt vele szóba. Milyen benyomást tett volna, ha azok után, ami történt, az új klubvezető járni kezd a merénylővel?
– És… hogy miért csináltam – sóhajtott nagyot, mert eddig könnyen ment, de most ért a nehezéhez. – Ismered a húgomat, Lennie-t, igaz? – pillantott fel Spencerre. – Neki akartam igazságot. Csak nem a valódi bűnöst találtam meg – sütötte le szemét. Olyan nehéz beismerni, ha az ember ekkorát hibázott, ráadásul mindezt az áldozata arcába mondani. – De én ezt csak akkor tudtam meg, miután Liam kitette azt a posztot az oldalára.
– Mire gondolsz pontosan Lennie-vel kapcsolatban? – kérdezett vissza rögtön Spencer, és most úgy tűnt, mintha ő titkolózna.
– Tudom, hogy történt vele valami a gólyatáborban – közölte Morgan, és hangja most már nem remegett, eltökélt volt. – Nem mondja el, hogy mi, de tudom, hogy valami rossz. Megváltozott, és titkolózik. Én attól félek, hogy… – Itt megakadt egy pillanatra. – …bántották. Úgy – nyomja meg a szót, mert az erőszakot nem akarta kimondani. Úgy túl valóságossá vált volna. – És hallottam, amikor veszekedtetek azon, hogy felvetted az egészet. Részben emiatt hittem, hogy te voltál. – A bizonyíték másik feléről egyelőre hallgatott. – És… csak azt a felvételt akartam megszerezni, de aztán minden összezavarodott, mert valaki alkoholt tett a bóléba, és aztán már csak azt vettem észre, hogy mit csináltam.
– Megértem, hogy… feldúlt vagy miatta, de nem lett volna egyszerűbb megkérdezni? – kérdezte Spencer. – Mert hiába kerestél ott lent bármit is.
– De ha te tetted volna, talán beismered? – mutatott rá az okra a lány. – Egyáltalán nem bíztam benned. Aki ilyesmire képes, és aztán besétál a suliba, mintha mi sem történt volna, és senki nem vesz észre semmit, az bármit képes eljátszani – rázta a fejét. – És tényleg nem találtam semmit. Ha egyáltalán volt ott bármi – ismerte el.
– Szeretnél még mondani valamit? – kérdezte ezután kissé ridegen Spencer. – Hacsak nem azért jöttél ide most, hogy végre feltedd ezeket a kérdéseket, akkor szerintem itt akár be is fejezhetjük.
Morgan ajkai megfeszültek. Ó, hogy utálta most Spencert! Hiszen tudott valamit, a vak is látta. De nem akarta neki elmondani. Ennyire gyűlölte volna a projektterem miatt? De hát itt most nem róla volt szó! Egy ártatlan lányról, és ha ezt Spencer nem hajlandó belátni, akkor meg is érdemelte azt a projekttermet, és minden mást… szégyellte magát a gondolataiért, de dühe akkor sem hagyta nyugodni.
– Miért fedezed azt, aki ilyesmire képes?
– Nem én fedezem. Hanem a húgod – jelentette ki keményen Spencer. – Ez nem az én ügyem, hogy jogom legyen beavatni téged.
Nem, nem, nem! Ez nem igaz!
– Lennie egy kislány. Tizenöt éves. Neked bizonyítékod is van, vagy volt arról, ami történt. Nem akartál belekveredni, értem. De miért hunyod be a szemed? Ő még nem tud jól dönteni, de neked tudnod kellene, hogy mi a helyes. Én nem tehetek semmit, mert nincs a kezemben semmi! – kezdett jóformán könyörögni. De hát a gyerekbántalmazás mellett sem megy el az ember azért, mert majd a kicsi megoldja! – Nem akarom, hogy valaki ilyesmit megússzon – tette hozzá kicsit halkabban, hogy ne ijessze el a másikat.
– Bizonyítékom csak arról volt, hogy mi történt. Arról nem, hogy Lennie nem önként tett volna bármit – tagolta diplomatikusan Spencer, és most először Morgan úgy látta, hogy őt is felkavarja ez a téma. – Te mennyit tudsz erről egyébként? – kérdezett vissza.
Ez a kijelentés sokkolta őt. Egyik kezével a fal felé nyúlt, hogy megtámassza magát, mert szédülni kezdett. Meg sem fordult a fejében, hogy talán már az elejétől kezdve hazugság volt minden, és húga csak hagyta, hogy tönkretegye magát a suliban, mert annyira el akart tussolni valamit. De mégis mit?
– Hogy érted, hogy nem… önként? – préselte ki magából. – Én annyit tudok, hogy utána beteg lett. Elkapott valamit attól a valakitől – részletezte azt, amit egyáltalán nem akart. – Senkinek nem akarta elmondani, úgyhogy nem beszéltem róla Gilnek sem. – Ezen a ponton elsötétült arca. Ha húga, az a kis hazug liba ilyen könnyen feláldozta az ő legjobb barátját valami hülyeség miatt, holtbiztos, hogy megkeserüli. – Végig tudta, hogy mire gyanakszom, mondtam is neki! És mikor arról faggattam, ki volt, a te nevedet mondta – remegett meg hangja. Most már kint volt, és egészen fura érzés volt teljesen őszintének lenni, még ha ezzel el is árulta Lennie-t. – A te neved juthatott először eszébe – kelt mégis a védelmére. – Ki volt az, Spencer?
– Hát nem én – húzódott fanyar mosolyra a szája. – Én csak… próbáltam beszélni vele. A jó irányba terelni. De ahogy veled, úgy velem sem akart együttműködni. Még akkor sem, miután többször is utaltam rá, hogy kézzel fogható bizonyítékom van – idézte fel. – Gondolom, végül megoldásként azt találta ki, hogy egymásnak ugraszt minket – tette hozzá óvatosan.
– Nem hiszem, hogy szándékos volt – motyogta Morgan. – Szerintem ő nem is gondolt bele, mit indított el. Nagyon felelőtlenül tud viselkedni – rázogatta fejét. – Nekem kellett volna rá vigyázni, de annyira dacos és nehezen kezelhető – jegyezte meg keserűen, de aztán rájött, hogy a fiút valószínűleg ez nem érdekli. Nem azért gyűltek össze, hogy meghallgassa panaszait. – De hát ezt te is tudod most már – pillantott fel. – Te tudod, mi történt pontosan? – kockáztatta meg a kérdést, de miután az előzőre sem kapott választ, nem sok jóban reménykedett.
– Egész évben ezt próbáltam kideríteni – reagált a vártnak megfelelően elutasítóan Spencer. – Nekem sincs több a kezemben, mint neked. Aggodalomra okot adó dolgok. Ennyi.
– Én most már nem tudom, hogy mit gondoljak. Nem ítéltem volna el, bármit csinált. Megtartottam volna a titkát – szontyolodott el egyre inkább Morgan. – Nem tudom, miért hazudik, de most már szeretném kideríteni. És csak két ember tudja a választ, és az egyik nem beszél. Kérlek, mondd el, ki volt az! A gimibe jár, tudom.
– És mihez kezdenél ezzel az információval? Újra fejjel mennél a falnak? Még egy fegyelmit szeretnél? – kerülte meg ismét az egyenes választ a fiú, ami egyre inkább dühítette. Mégis honnan vette, hogy neki több joga van tudni egy ilyen fontos információt az ő húgáról, mint neki?! De tehetetlen volt, hiszen nem lógathatta ki az ablakon a sarkánál fogva, ameddig nem hajlandó beszélni.
– Én még mindig ugyanazt szeretném. Ha valaki bántotta, akkor felelősségrevonást – válaszolt, még ha konkrét terveket nem is tudott felvázolni. Hiszen ahhoz tudnia kellett volna, kiről van szó. – Most már annyi minden elromlott emiatt, hogy nem lehet hiábavaló. Nem mennék fejjel a falnak – biztosította Spencert. – De kiközösítettek, majdnem kirúgtak, Gillel is összevesztünk – akadt meg ismét. Ezen, úgy látszik, sosem fog túllépni. – A te munkádnak is annyi. Nem tudom már visszaforgatni az időt, úgyhogy legalább pontot akarok tenni a végére.
– Mit tennél pontosan? – tette fel ismét a kérdést Spencer. De ez milyen igazságtalanság volt már. Senkitől nem kérdezünk olyat, mihez kezd, ha belép egy ajtón, ha nem is tudja még, mi vár rá odaát.
– Nem tudom – vallotta be. – Beszélnék vele. Azt mondtad, veled is így kellett volna kezdenem, nem? De persze ő is hazudhat – tette hozzá. – Mindenki hazudik. Azt akarod mondani, hogy teljesen tehetetlen vagyok? – kérdezett vissza feldúltan, mert egyre inkább kezdte úgy érezni, a fiú erre próbálja rávezetni.
– Tudom, hogy utáltál eddig, de annyit nézz már ki belőlem, hogy ha lenne bármi, amit tenni lehet, én már rég megtettem volna – felelte higgadtan a fiú. Mintha ő is szorongott volna.
Nyomorultul érezte magát. Tekintetét a plafonra szegezve összegezte gondolatait.
– Szóval, el kellene engednem ezt az egészet. Minden hiába volt. Úgy sajnálom, Spencer.
– Tudom – biccent a fiú. – Én is, hogy nem segíthetek neked. De tudom, ha bármit mondanék, csak olaj lenne a tűzre, és képtelen lennél józanul gondolkodni.
A harag könnyei kezdték elhomályosítani látását. Nem, ezt nem volt képes elviselni. És bár Spencer épp nem akart olajat önteni a tűzre, kijelentésével mégis megtette.
– Spencer, ne csináld ezt velem! – intézett hozzá még egy utolsó, elkeseredett rohamot. – Te tudod, ki volt az, nekem is tudnom kell! Még ha nem tudok vele kezdeni semmit, akkor is. Az nem lehet, hogy itt járkál közöttünk, és esély sincs rá, hogy utolérjék a következmények. Ha nem most, akkor is, rá is rákerülhet még a sor. Ne titkolózz te is – próbálta győzködni még a tekintetével is. – És arra sem szolgáltam rá, hogy engem próbálj megvédeni.
– Nem, arra tényleg nem. De mivel látszólag senki más nem teszi, én kénytelen leszek – tartotta magát a szavához Spencer.
– Nem fogod elárulni, igaz? – vette lassan tudomásul. Égett az arca. Spencer közé az igazság közé állt, és ő ezt nem tudta elfogadni. – Remélem, nem fogod megbánni.
– A tettes így is, úgy is futni fog. Legfeljebb te mehetsz a süllyesztőbe, Morgan.
Beszélgetésüknek a szünet végét jelző csengő vetett véget, amit a lány szinte meg sem hallott. Csak azt vette észre, hogy Spencer dolgára indulna, és talán még mondott is valamit, csak ő válasz nélkül hagyta.
– Tehetek valamit, hogy jóvátegyem…? – szólt utána, át sem gondolva, mit tesz. Hiszen ez nem egy olyan csip-csup dolog volt, amit csak úgy jóvá lehetne tenni.
– Ne csinálj semmi hülyeséget – fordult vissza a fiú, mielőtt eltűnt volna az óráról kiözönlő diákok tömegében.


Bradley

Az írókör terméhez kapcsolódó kis tanárijában üldögélt, és próbálta a figyelmét az előtte heverő esszékötegre összpontosítani. Ahogy olvasta a körtagok karácsonyi beszámolóit, folyton eszébe jutott az ő karácsonya. És az a kínos helyzet Jenniferrel.
Legutóbbi görbe estéjük után pedig Jared telefonon keresztül tudósított, hogy sikerült ágyba kanalaznia a padlón többször is szétterült Oliviát, majd miközben hazafelé tartott, végig azzal traktálta Bradley-t, hogy milyen nagy vadat sikerült elejtenie. És hiába tiltakozott ő hevesen, hogy ilyesmiről szó sincs, Jared egy idő után beférkőzte magát a gondolataiba, és meggyőzte őt, hogy márpedig Jennifer sokszor legeltette rajta a szemeit az este folyamán… úgy. Annak ellenére is eltökélten jelentette ki, hogy ezt nem figyelhette túl sokáig, az est meglehetős rövidsége miatt.
Mikor aztán Jared végre hazaért, Trevor pedig már nem érezte a kényszert, hogy szóval tartsa barátját, és megszakították a vonalat, a férfi tanácstalanul bámult maga elé. Talán ha nem zavarodik össze annyira… talán ha Jennifer nem pont akkor jön le a nappaliba, akkor elkerülhetett volna még egy kellemetlen jelenetet, és az azt követő magyarázkodást.
Komolyan képes volt lakótársát randira hívni? Mégis mire alapozott? Hogy Jared szerint érezni körülöttük a levegő izzását? Valószínűleg barátja a karácsonyi kínos pillanatok utórezgéseit érezte csupán, mivel Jennifer csúnyán pofára ejtette őt.
Emily óta most először próbált nyitni egy nő felé. És… és abban sem volt biztos, hogy érzett iránta bármit is. Csak Jared teletukmálta vele a fejét. De legalább Jennifer nem lovalta bele magát ebbe a dologba, és elutasította az ajánlatot. Bradley pedig csak reménykedni tudott abban, hogy nem a fürdőszobás jelent volt az oka. És az, hogy Jennifer esetlegesen nem volt elégedett a… látvánnyal.
Persze sorra jöttek a kifogások, hogy de hát ő idősebb Trevornál, meg hogy nem áll készen most egy kapcsolatra, meg a többi kamu kifogás. Bradley-nek elég lett volna egy sima nem, a szánakozás-csomagot pedig Jennifer lerakhatta volna a küszöbön is.
Hálát adott az égnek, amiért a kopogás hangja kizökkentette ebből az önemésztő örvényből.
– Gyere! – szólt ki Angelának, aki be is lépett a szobába.
– Szia – köszönt a tanácsadó, aztán be is csukta maga mögött az ajtót. – Zavarhatlak egy kicsit?
– Szia – üdvözölte őt Bradley. – Persze, mondd csak – felelte, majd hellyel kínálta őt, kollégája pedig lehuppant az egyik székre.
– A diákjaidról szeretnék beszélgetni egy kicsit – kezdte. – Igyekszem felmérni, hogy van-e olyan az iskolában, akinek segítségre van szüksége, de még esetleg nem mert kérni – adott magyarázatot is a faggatózás okára, Bradley pedig majdnem elnevette magát, de igyekezett ezt egy egyszerű mosolyba elfojtani. Angela a legjobb helyre jött, ha problémás diákokat keresett.
– És célzottan akarsz tudni valakiről, vagy csak általános felmérést végzel? – érdeklődött.
– Általános felmérés – válaszolt Angela, de aztán folytatta is. – Illetve szeretnék kérdezni néhány írókörösről is célzottan.
– Hát, akkor hallgatlak – fonta össze mellkasa előtt a karját. Tudta, hogy ez védekezési mechanizmusra utal, de úgy érezte, hogy most nem csak magát, de a diákjait is védenie kell. Bár érezte, hogy elsősorban a saját pozícióját kell védenie, ugyanis megtudta, hogy Angela és Hauser rokonok, így feltételezte, hogy a mostani szaglászás is arra megy ki, hogy az igazgatónő elvehesse tőle az írókört.
– Rendben, köszönöm – eresztett meg egy halvány mosolyt Angela. – Kezdjük a legnyilvánvalóbbal, jó? Ethan Flynn volt már nálam, de mivel nem kötelező rendszeresen megjelennie az elbeszélgetéseken, én nem állok vele közvetlenül kapcsolatban. Mit látsz, hogy viseli?
– Mármint mit hogy visel? – lepődött meg. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar olyannal áll elő a tanácsadó, amiről ő nem tud.
– Most halt meg az édesapja – mesélte kicsit csendesebben, komolyabb arccal Angela. – Ethan egyébként is nagyon zárkózott, érintéstől elvadult fiú, de aggódom miatta, nem tudom, ez milyen irányba fogja őt befolyásolni.
– Érintéstől elvadult? – nevette el magát kínjában Bradley. – Ugye tudod, hogy nem egy ősemberről beszélünk?
– Nem is rosszból mondtam – vonta fel a szemöldökét Angela. – Ezt a kifejezést használjuk olyan emberekre, akik ilyen kis sünik, tudod. Tüskékkel védik a pocakjukat. – Sünik? Komolyan? Mi ez a hasonlat? Trevor kezdte úgy érezni magát, mintha az óvodában beszélgetnének, nem pedig felnőttként a munkahelyükön.
– Értem – formálta lassan és körülményesen a szót. – Vele kapcsolatban én úgy érzem, hogy hagyni kell, hogy magától… húzza be a tüskéit, mert ha erővel akarod kifeszegetni belőle a dolgokat, megszúr, mielőtt megsimizhetnéd a pociját – alkotott véleményt a fiúról, enyhe szarkazmussal reagálva a nő fogalmazásmódjára.
– Igen, ezzel én is egyetértek – bólintott Angela. – Azért kérdeztem a véleményedet, mert úgy gondolom, hogy te jobban ismered nálam. Megtennéd, hogy rajta tartod a szemed? Nem szeretném, ha valami olyanba keveredne, amit ő is megbán a végén.
– Ha van olyan diák, akin rajta tartom a szemem már egy ideje, az ő – jelentette ki a férfi távolságtartón. Valamiért úgy érezte, mintha Angela teljesen kívülállóként avatkozna bele az ő ügyeibe, holott egyébként ő vette át részben a nő feladatait azzal, hogy a diákok magánéletével kezdett foglalkozni…
– Szuper – biccentett ismét Angela. – Köszönöm. Ha valamiben tudok segíteni, szólj nyugodtan.
– Rendben – próbálta kicsit lazábbra venni végre önmagát. – Van még valaki, akiről kérdeznél?
– Ühüm – nézett a jegyzeteibe Angela. Meglehetősen vaskos köteget hurcolt magával, és egy-egy felvillanó jel alapján úgy tűnt, hogy mindegyik csomag egy-egy szakkörhöz kapcsolódik. Ezek szerint Angela nem kifejezetten nála akar szaglászni. Ez csak egy rutinfeladat. Talán adnia kéne neki egy normális esélyt. Talán nem az ő tőrbecsalásáról szól ez az egész. – Volt nálam Morgan Valentine is, aki szerintem nem kifejezetten problémás lány, csak… Te mit tapasztaltál vele kapcsolatban? A többi tanára szerint rendes diák.
– Gondolom, tudod, mi történt Halloween után… – nyújtotta hosszúra a mondat végét, majd sóhajba fulladt. – Tudom, hogy furcsán kezeltem a dolgot. Mert Spencer… az unokaöcsém – tette hozzá némileg kihangsúlyozva – is érintett volt. De ő nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön a dolog, szóval ő is hisz abban, hogy Morgan alapból nem problémás. És én is ezt gondolom.
Angela bólintott, mosolyra húzódott a szája széle.
– Morgan egy kedves lány, aki most nem feltétlenül tudja még, hogyan találja meg a helyes irányt, de rajta van. Ő jön még hozzám, szóval nagyon-nagyon remélem, hogy látni fogom rendbe jönni a dolgait – pillantott újra a papírjai közé. Bradley nem akart mindenbe valami mögöttes dolgot belelátni, de képtelen volt nem arra gondolni, hogy ez így olyan, mintha a nő számára az összes diák csak egy irat lenne, feketén-fehéren, amit ő kedvére lapozgathat. – Rob Springerrel kapcsolatban tapasztaltál valami kiugrót?
– Mondta, hogy szokott veled beszélni… az öngyilkossági kísérletével kapcsolatban – felelte kimérten.
– Igen, ő szokott jönni beszélgetni – erősítette meg Angela. – Szóval ha nincs hozzáfűznivalód, ha úgy érzed, rendben van, és órákon is úgy tűnik, hogy nincs baj vele… akkor örülök.
– Nem tapasztaltam vele kapcsolatban semmi rosszat. Nekem úgy tűnik, hogy kezd… túllenni rajta. Már ha ilyesmin túl lehet valaha is lenni – mondta.
Angela most láthatóan elgondolkozott ezen, aztán szólalt csak meg.
– Igen, nekem is ez a benyomásom. Az aggaszt egy kicsit, hogy nem tudom nála biztosan eldönteni, hogy tényleg jobban van, vagy mesterien tudja elhitetni saját magával és a környezetével is ugyanezt.
– Az egyik írása kapcsán beszéltem vele erről, és akkor úgy tűnt, hogy nagyon bánja, amit tett. Nehezen viseli a következményeket, viszont szerintem nem tenné meg újra – magyarázta. – És annak külön örültem, hogy bizalmat szavazott nekem, és megmutatta az egyik nagyobb lélegzetvételű írását, amin önállóan dolgozott. Szóval azt érzem, hogy talán tudni fogok róla, ha romlik a helyzet – próbálta összegezni, mire is akar kilyukadni ezzel az egésszel.
Angela most kicsit szélesebben mosolyodott el, aztán hátradőlt a székében.
– Szeret a történetéről beszélni – állapította meg. – Jól megy neki a világ aprólékos kidolgozása, csak épp az érzelmi vonulat és a karakterábrázolás okoz problémát, éppen azért, mert menekül sokszor saját maga is ezek elől – elemezgette kollégája az írást. Bradley számára ez az információ kissé fájó volt. Azt hitte, hogy nagy áttörést ért el azzal, hogy elnyerte Rob bizalmát, de ezek szerint nem ő volt az egyetlen, aki tudott erről. – De azt gondolom, hogy a pszichiátere nagyon jó munkát végez. És hálás vagyok azért, hogy legalább egy diákról tudok, akit elvittek a szülei szakemberhez. Sokan azt hiszik, elég egy mezei iskolai tanácsadó a komoly problémák orvoslásához is, pedig mi nem vagyunk pszichológusok.
– Értem – bólintott Bradley. Mikor Rob írása került szóba, többször is úgy érezte, hogy szívesen közbeszólna, de aztán arra jutott, hogy ezeket nem Angelával kéne megbeszélnie, Rob háta mögött, hanem a fiúval kéne megosztania véleményét. Ráadásul Angela olyan gyorsan túl is szaladt a témán, hogy ideje sem volt közbevágni.
– Mondd csak – biztatta Angela. – Látszik rajtad, hogy van véleményed.
– Én azt gondolom, hogy Rob… valahogy próbálja újraalkotni a világát. Mert tudja, hogy minden megváltozott azzal, amit tett. A karakterek pedig azért következetlenek sokszor, mert szerintem nincs tisztában azzal, hogy valójában ki hogyan viszonyul ehhez, ami történt vele. Érzi, hogy nem őszinték vele – magyarázta. – Bár, ha jobban belegondolok, ez nagyjából pont az, amit te is mondtál – tette hozzá.
– Tetszik ez a megközelítés – állapította meg Angela. – Azt gondolom, hogy a diákjaidnak jót tesz az, hogy adsz nekik egy eszközt, amivel meg tudják fogalmazni a bennük kavargó gondolatokat, érzéseket. Az írókör igazából már majdnem terápia is lehetne.
– Valójából ez volt a célom ezzel – bólintott Bradley, mintegy megnyugvással. Azt szűrte le munkatársa reakciójából, hogy elégedett a teljesítményével. – Csak nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Hogy ilyen dolgokat sikerül felásnom.
– Pedagógusnak lenni ezért is nagyon nehéz – sóhajtott fel Angela. – Sokkal több, mint puszta tanítás, mert nem csak azzal kell foglalkoznunk, hogy átadjuk a tudásunkat, hanem a gyerekek lelkével is.
– Szerintem a tudásátadásnak nem is a tananyag a fő része, hanem az élettapasztalatok – mosolyodott el Bradley egyetértőn.
– A mentorom azt mondta nekem még a gyakorlatom alatt, hogy azért van olyan sok fiatalon kiégett pedagógus a pályán, mert nem tudják, mire vállalkoznak. Nem tudják, amikor kilépnek az egyetemről friss diplomával, hogy a munkájukat a diákok nem fogják igazán megbecsülni, mert csak a nyűgöt látják a tanórákban. Hogy csak évek múltán lesz a munkájuknak eredménye, és néha csak minimális.
– Ezt átérzem – komorult el Bradley, mikor belegondolt, hogy ő is ilyen naiv pedagógusjelöltként lépett a pályára, nagyjából nulla tapasztalattal. De ő nem égett ki. Még nem. – Van még valaki a listádon? – próbálta visszaterelni a beszélgetést eredeti medrébe, mert úgy érezte napestig filozofálhatnának a pedagógusok felelősségeiről.
– Mindenki – vont vállat Angela. – Én mindenkire kíváncsi vagyok, mert nálam igazából ez a három írókörös diákod volt elbeszélgetésen. Viszont mindenkit én sem ismerek, és az egyik célom, hogy körbekérdezzek a kollégáknál, van-e olyan tanulójuk, akivel talán fel kellene vennem a kapcsolatot.
– Szerintem a legtöbb diákomra ráférne néha egy kis lelki fröccs – mélázott el a férfi. – Viszont nagyrészt hullámzó, mikor kinek mennyire. Szerintem ezért sem mentek a többiek. Mert úgy érezték, maguktól is urai a helyzetnek – fejtegette. – Ethan és Rob az, aki nehezebben jön fel a felszínre. Még Morganre is úgy gondolok, mint akinek csak egy rossz időszaka van. De a két fiúnál ez… tartósabb.
– Senki sem önszántából jön hozzám – jegyezte meg Angela. – Az egyetlen talán Russel Black volt, de ő megint más lapra tartozik. Őt tanítod?
– Nem, neki nem tartok órát – próbálta felidézni a nevet, és valamilyen emléket kapcsolni hozzá.
– És akkor Ethanön és Robon kívül kirívóan problémás vagy aggasztó diákod nincs? – tette fel Angela az összegző kérdést.
– Nézd, tudom, hogy az én felelősségem, hogy gondoskodjam a diákok támogatásáról. Viszont úgy érzem, hogy ha utasítanám, hogy keressen fel téged bárki, vagy pedig valahogy… kiadnék valakit, akkor azzal lerombolnám azt a bizalmi viszonyt, amit igyekeztem kiépíteni a diákokkal. És szerintem a legrosszabb, ami történhet, az az, ha bezárkóznak – próbálta a kérdést nem túlzottan konkrétan megválaszolni, viszont ténylegesen így érzett a körtagokkal kapcsolatban. Lehet, kicsi önzés is volt ebben, mert nem akarta, hogy ő helyette inkább Angelával osszák meg a gondolataikat. De lerombolni, amit eddig elért, semmiképp nem szerette volna.
– Kedves gondolat – állt fel Angela. – És ez rendben van, természetesen nem kell senkit kiadnod, és bízom benne, hogy kezelni tudod a felmerülő problémákat.
– Megígérem, hogy ha úgy érzem, hogy már nem állok a helyzet magaslatán, azonnal szólok – állt fel Bradley is a helyéről, hogy kinyithassa az ajtót kolléganőjének.
– Ezt nem kétlem – mosolygott rá halványan Angela kifelé menet. – Amikor már nagy a baj, általában a kollégák nem szívesen merülnek el egy ügyben – vélekedett, majd búcsút intett Trevornak, és távozott.
Valószínűleg, ha jobban ismeri Bradley-t, ha mondjuk beszélgetnének, vagy kávéznának közösen néha, sosem feltételezte volna róla, hogy nem szívesen merül el egy ügyben. Sőt, ha tudná, mennyire el tudott merülni az Emily ügyben például, biztos rohant volna Hauserhez, hogy egyetlen gyerek se maradhasson az ő fennhatósága alatt.

99. Búcsú a gyermekkortól