62. Definiálandó kapcsolatok

Bradley

Dühében már szinte a gépét csapdosta, amiért nem volt képes betölteni az oldal. Mindig furcsállta, hogy pont fölöttük volt a zsibongó a saját routerével, de nem ért le az írókör terméig a wifijel. Sokadik próbálkozás, és kétségbeejtően hosszas dínóval való ugrálás után végre megjelent a diákoknak kiadott blog felülete.
Valamelyest rosszul érezte magát, hogy kapásból Ethan bejegyzéseire klikkelt. Nem tudta volna megmondani, hogy azért, mert szükségesnek érezte, hogy a fiú körmére nézzen, hogy rendesen csinálja-e a feladatát, vagy inkább azért, hogy kiderítse, minden rendben van-e az életében. Akármelyik is volt a célja, mindenképp csalódnia kellett. „Az eső szívás!” Ez a blogbejegyzés szívás. Haragudott rá. És ismét nem tudta eldönteni, hogy miért.
Érdekelte, hogy mi van vele. Legalábbis ezt mondogatta magának. Akkor így is kell lennie, nem? Foglalkoztatja, hogy mi van Ethannel. És megpróbálja a többi tanárral ellentétben tényleg megelőlegezni neki a bizalmat. Bár, ha tényleg így tett volna, akkor nem kap az alkalmon ilyen hamar, hogy ellenőrizze a munkáját. Álszenteskedő. Így érezte magát, ez visszhangzott a fejében.
Felváltva szidta saját magát, és… igen, Ethanre is dühös volt. Amiért ennyire zárkózott. Mindig is azt hitte, hogy Liam fordul magába teljesen, vagy Morgan, de ha jobban belegondolt, Ethan volt a leginkább introvertált a diákjai közül. És megint magára volt dühös. Amiért azt hitte, hogy bármelyik diákja megosztana bármi személyeset úgy, hogy azt a blogon bárki olvashatja.
Igaz, nem hangsúlyozta eléggé, mit szeretne pontosan. De talán jobb is, hogy nem tette, mert most utólag belegondolva tényleg teljesen hülyeségnek érződött. Az írás gyakorlására viszont jó feladat lehet. Ethannek viszont… neki másféle gyakorlásra lenne szüksége. Trevor hitt abban, hogy ez a kör igenis az olyanoknak való, mint Ethan. Adott volt a lehetőség, hogy bármit elmondjanak, ami nyomasztja őket. Miért… miért nem akarnak élni vele?
Anonimitás. Talán ez megoldás lehetne. Ha… nem tudná, kinek a művét olvassa, vagy ha az író nem tudná, hogy olvassa… Nem. Nem fog visszaélni a diákjai bizalmával. De valahogy muszáj rávennie Ethant.
Pittyent egyet a gépe. Az ismerős hangból tudta, hogy valakitől üzenetet kapott. Átváltott a másik lapon megnyitott chatre, és szája egy pillanatra mosolyra rándult, mikor meglátta Spencer képét.
– Ma este korán hazaérek – olvasta fel Spencer hangján a fiútól kapott üzenetet. Tudta, hogy mit jelent, ha Spencer korán hazaér. Végre el tudnak tölteni egy kis időt kettesben is.
– Akkor igyekszem én is, és megyek, amint végeztem – reagált. Már régóta nem sikerült összeegyeztetniük egy közös vacsorát sem, így kapott az alkalmon, hogy végre bepótolhatják.
– Minden rendben veled egyébként? – tette hozzá. Aggódott a fiú miatt. Azok után, ami az uszodában történt vele…
– Persze – érkezett azonnal a válasz. Gyanúsan hamar.
– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – küldte el egy mosolygós smiley-val fűszerezve az üzenetet a férfi. Igaz, kicsit úgy érezte, ezzel nógatja a fiút, de tényleg szerette volna, ha Spencer nem zárja ki őt az életéből.
– Tudom – jött is hamarosan a reakció hasonló hangulatjellel társítva. – És azt is, hogy számíthatok rád. De tényleg minden rendben van – bizonygatta a férfinak. Bradley nem tudta eldönteni, mennyire esik nehezére ezt elhinni. Ez az uszodás dolog is váratlanul jött. Aztán sikerült kiszednie Spencerből, hogy a rivalizáló magániskola úszói már korábban is inzultálták őt, csak azokat az eseteket nem mondta el. Mostanában sok mindent nem mondott el neki. Főleg, mióta Liammel olyan sok időt tölt együtt.
– Szóval akkor közös vacsi? – váltott témát a férfi. Úgy érezte, már elég kellemetlenséget okozott ezen a héten. A bloggal Ethannek, és ki tudja még, hány írókörösnek, illetve most Spencernek is a faggatózásával. Ideje visszafognia magát.
– Nem lehet. A hülye irodalomtanár túl sok házit adott – jött kinyújtott nyelvű hangulatjellel a replika.
– HAHA – reagált Bradley. – Most komolyan lehülyéztél? – nyomott a végére egy kettőspont dét.
– Bocsánat – küldött Spencer egy végtelenül bűnbánó smiley-t, amiről Bradley azt sem tudta, hogy létezik.
Furcsa volt ez a kettősség számára. Hogy órákon Spencer csak a diákja, még akkor is, ha az életben amúgy nem csak a diákja. Nehéz volt elkülöníteni egymástól a két dolgot. De szerencsére Spencer semmi jelét nem mutatta, hogy gondja lenne ezzel. Amiért Bradley hálás volt, mert egyedül azt nem szerette volna, hogy a fiú számára kényelmetlen legyen, hogy csak így megjelenik az iskolájában, mint az irodalomtanára. De furcsa módon a kapcsolatuk ezzel még szorosabb lett.


Morgan

Egyedül ücsörgött a kiürült teremben, csupán hű társa, a gyomorideg nyújtott számára társaságot, hogy azért mégse unalommal teljen a várakozás. Csábította a gondolat, hogy egyszerűen csak visszameneküljön a koliba, és magára zárja az ajtót, de minden nappal egyre többet őrlődött. Amióta a raktárból elrohanva maga mögött hagyta Gilt, nem sikerült beszélnie vele, pedig sokszor látta távolról az iskolában. Sosem volt egyedül. Ez egy kellemetlen új szokás volt részéről, mint ahogyan az is, hogy egyre többször sikerült őt elcsípnie Kittyvel. Még a havi sulis filmvetítésre is kettesben mentek. Pocsék érzés volt, hogy ilyen könnyen lecserélték.
Már-már kétségbe vonta maga előtt azt a majdnem csóknak vélt dolgot is, ami a raktárban történt. Ha Gil ilyen gyorsan belehabarodott egy lányba – márpedig mi másért mászkálna Kittyvel? –, akkor biztos csak ő értette félre az egészet. Arra azonban tippje sem volt, akkor miért kerüli a srác ilyen kitartóan. Lelki szemei előtt sorra vette a legrémesebb forgatókönyveket – mi van, ha Gil úgy érezte, ő akarta letámadni a raktárban? Lehet, hogy csupán súgni akart neki valamit, ő pedig taperolni kezdte szerencsétlent, aztán a polcoknak lökte, és ott hagyta magyarázat nélkül. Lehet, hogy most simán őrültnek hiszi, és tart tőle. Vagy ha nem is tart, de nem akarja, hogy bekavarjon a valaki mással szárba szökkent románcába… A gyomorgörcs mellett már az émelygés is erőt vett rajta, de magabiztosságának teljes hiánya ellenére is elhatározta, felgöngyölíti az ügyet. Már így is túl régóta tornyosult közöttük a betonfal.
Ahányszor lépések koppantak a kövön, annyiszor pattant fel dobogó szívvel, hogy meglesse, ki az – nem mert egyenesen a folyosón várakozni, hiszen akkor Gil már távolról kiszúrhatta volna, és esetleg más felé veszi irányát. Negyed óra után végre tényleg feltűnt a fiú a folyosó végén, de nem egyedül. Cassy kísérte őt, boldogan csacsogva valamiről, ami Gilt meglehetősen untathatta, legalábbis Morgan erre következtetett lehajtott fejéből. Mikor az ajtóhoz értek, félénken kitekintett, hogy azok ketten is észrevehessék őt. A Cassy arcán átfutó érzelmekből egy tehetségesebb rendező teljes pszicho-thrillert forgathatott volna. Őt azonban csak Gil érdekelte.
– Beszélhetnénk? – szólította meg őt félénken. Arra nem volt terve, mit tesz, ha a srác elutasítja, pedig jó esélyt látott rá annak teljesen közömbös, már-már hideg arckifejezése alapján. Végül Gil bólintott. – Négyszemközt – tette hozzá, mert Cassy nem igazán akarta venni a lapot. Végül a fiú egy néma biccentésére összeszorított ajkakkal elkullogott.
Bevonultak a terembe, és Morgan óvatosságból még az ajtót is bezárta maguk után. Épp elég kellemetlennek ígérkezett az eszmecsere tanúk nélkül is. Gil egykedvűen nézte karba tett kézzel. Lazán az egyik padnak támaszkodott, és várt. Mint ahogy a mozikasszánál szokott sorakozni, mikor Morgan épp olyan filmre rángatta el, ami nem igazán győzte meg a trailer alapján, de adott neki egy esélyt. Morgan kiszáradt ajkait megnedvesítve próbált kipréselni magából valami ügyefogyott bevezetőt.
– Haragszol rám? – Nem ezt akarta kérdezni, de ez volt az első, amit képes volt kinyögni. Alig volt hangja, de Gil így is meghallotta. Mi több, figyelmesen nézte minden mozdulatát, mintha rögzíteni próbálta volna a látványt szemével. A távolság azonban nem csupán annyi volt közöttük, amennyit bármelyikük leküzdhetett volna pár lépéssel.
– Magamra haragszom – válaszolt csendesen a fiú. Egyenesen Morgan szemébe nézett, de ezt leszámítva teljesen bezárkózott előtte. Minden érzelmét elrejtette. – Amiért hagytam, hogy ez az egész úgy alakuljon… tudod, ahogy alakult – fűzte hozzá.
– A barátságunk…? – kérdezett vissza tapogatózva a lány. A talányos megfogalmazás még csak véletlenül sem tartalmazott konkrétumokat.
Gil gúnyos félmosolyra húzta száját erre a szóra. Morgan reménykedve várta, hogy a jég megtörjön, és egy szellemes, frappáns vagy épp csipkelődő választ kapjon kérdésére, amolyan giles stílusban, ahogyan ettől a ponttól a beszélgetéseik alakulni szoktak, de a pillanat elrepült. A srác ismét elkomorodott, mintha a világ fájdalmát cipelné vállain.
– A kapcsolatunk – helyesbítette végül.
Mintha egy izzó tőrt forgattak volna meg Morgan mellkasában, annyira fájt neki ez az átminősítés. Kapcsolat. Éppen hogy csak le nem tagadta, hogy valaha fontos volt számára. Tehát Gil szerint ők ketten már nem voltak barátok. Olyan rettenetes erővel próbálta visszatartani a csalódás könnyeit, hogy még egy hamis, szomorkás mosolyt is sikerült arcára öltenie, hogy becsapja háborgó lelkét. Épp eleget sírt már Gil előtt. Vajon mióta tarthat, hogy már nem tekinti őt barátnak? Talán már évek óta teher számára, ezért próbálta annyiszor kedvesebb és durvább szavakkal is arra ösztökélni, ismerkedjen, nyíljon meg, beszélgessen másokkal. De nem, ő csak lógott rajta, mint egy rémült kiscica a villanypóznán. Belevájta minden körmét, és nem eresztette.
– Nagyon sajnálom – szipogta, és ennél őszintébb megbánás még sosem hagyta el ajkát. – Nem lehetne valahogy… rendbe hozni? – próbálkozott. – Nem lehetne olyan minden, mint régen?
Most már nem tudta tovább leplezni a pilláin hintázó könnycseppeket, de azért hősiesen küzdött a sírás ellen. Kérlelő tekintete Gil arcáról is lerántotta a közöny leplét, aki elkapta róla pillantását, és idegesen kezdett járkálni le és föl a teremben.
– Esküszöm, én próbáltam! – rázta fejét zaklatottan, miközben egyik kezét mellkasára szorította. – Szerinted ez nekem jó így? – lassította le lépteit Morgan előtt, hogy kavargó érzéseit legyűrve szemtől-szemben folytathassa vallomását. – Az érzelmeit senki sem az eszével dönti el, hanem csak érzi, itt bent – mutatott saját mellkasára.
Morgan két kezébe temette arcát. Értette ő: ami elmúlt, elmúlt. Az a raktáras dolog is csak az ő fejében létezett… tiszta égés. Hát így álltak.
– Akkor én elmegyek – suttogta Gil, miután választ nem kapott a letaglózott lánytól. Villámgyorsan indult meg az ajtó felé, hogy maga mögött hagyja mindazt a kényelmetlenséget, amit a teremben el kellett szenvednie. Morgan lélegzete elakadt a rémülettől. Még nem volt felkészülve rá, hogy egyedül maradjon. Ha a fiú kilép azon az ajtón, ki tudja, mikor látja őt legközelebb? Addigra talán elfelejti őt teljesen. Nem engedhette. Egy szökkenéssel mellette termett, megragadta karját, és finoman húzni kezdte visszafelé. Ez pont elég volt ahhoz, hogy Gil megtorpanjon.
– Ne menj, kérlek! – Azt sem tudta, mit mond, de érezte, hogy beszélnie kell. Ameddig a srác figyel rá, addig biztos nem indul újra az ajtó felé. – Én… mi… én… nem akarom… érted? Nem hagyhatsz így itt… kérlek! – hadarta összefüggéstelen szövegét, miközben Gil felhúzott szemöldökkel próbálta értelmezni a szöveghalmazt. Ó, az a rettenetes hiány, amit érzett! Még itt volt egy lépésre tőle, de mintha egy darabját tépték volna ki belőle, amit egyre távolabb sodort a tornádó, szökőár, vagy valamilyen más elemi erejű katasztrófa. Minden pillanattal egyre értékesebbé vált, amit veszített. Nem adhatta fel küzdelem nélkül.
Gil arca megrándult, ahogy ránézett. Nem bírta a könnyeket, főleg, ha érte hulltak. Szemeit inkább az őt visszatartó kézre szegezte, és úgy beszélt.
– Azt hittem, hogy velem van a baj – préselte ki magából. – De tévedtem. Veled van – siklatta mégis Morgan arcára tekintetét. – Nem tudod eldönteni, mit akarsz. De nem te szenvedsz miatta. – Elcsuklott a hangja. – Engedj el, kérlek – pillantott karjára, ahol Morgan keze pihent. – Kérlek – kérte ismét, de már a szemébe nézve. Mintha ez a pár szó többet jelentett volna annál, aminek hangzott.
Morgan kábultan fejtette le ujjait a fiúról. A kiscica engedelmesen húzta vissza karmait, hogy aztán a mélybe zuhanjon. Gil még egy búcsúpillantást vetett felé, aztán pár lépéssel elhagyta a termet. Az ajtó halk kattanással zárult be mögötte.

Folytatjuk!

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

2
Hozzászólás

avatar
2 Hozzászólás
0 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
Gregoretta SamsaLightAqua Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

Trevor meg Spencer? Furcsa, bár lehet, hogy csak én gondolom túl a story-t

Gregoretta Samsa
Tag

Ezt nem néztem volna ki Trevorból! :O