Tintavér – 61. Blogügyek

Liam

Igazából nem is emlékezett már, milyen dühösnek lenni. Mindig inkább rémült vagy kétségbeesett volt, így számára bármilyen másfajta érzés halvány emlékké fakult. Olyannyira, hogy meg sem tudta volna mondani, hogy ezúttal tényleg dühöt érez, vagy sokkal inkább a rémület egy újabb árnyalatához van szerencséje. De abból a vehemenciából kiindulva, amellyel végigviharzott a folyosón, talán megállapíthatjuk, hogy az ingerültség irányába billent el a mérleg nyelve. Erre erősített rá az is, hogy a korábbiakkal ellentétben gondolkodás nélkül rontott be az AV klub helyiségébe.
A néhány ott ügyködő klubtag egy pillanatra megfordult, de mivel már egészen megszokottnak számított a jelenléte, a legtöbben azonnal vissza is tértek munkájukhoz.
– Ha Spencert keresed, ő odalent van a helyén – közölte vele Theo, amiért Liam hálás volt, hiszen így nem kellett megszólalnia sem. Ideges volt, tehát tuti hadart volna, ha megpróbál bármit mondani. Biccentett a fiú irányába, majd sarkon fordult, és az alagsor felé vette az irányt.
Érdekes, mennyire fel tudja magát korbácsolni az ember valami igazán aprócska dolgon is, ha kellő ideig agyal rajta. Liam pedig túl régóta volt úton, így a kellő idő bőven rendelkezésére állt, és mire leért Spencer projektszobájába, már robbanásig feszült. És mikor belépett az ajtón, robbant.
– Nem hiszem el, hogy Bradley lekzli a blogbjegyzseinket – tört ki belőle, Spencernek pedig annyi ideje sem volt előtte, hogy üdvözölje. És tessék, idegesség plusz beszéd egyenlő hadarás. Spencerre nézett, és próbált koncentrálni. Hinta. Hin-ta. Előre, hátra. Ritmust… adva… a beszédnek. Ahogy Spencer javasolta.
– Egy szóval sem mondta, hogy közzé fogja tenni, amiket blogolunk – ismételte meg, és a hintás gondolatgyakorlat nem csak a beszédtempóját, hanem a vehemenciáját is lassította, így az előbbihez képest sokkal higgadtabban mondta végig.
– Azt hittem, a blognak pont az a lényege, hogy mások is látják, nem? – húzta fel szemöldökét finoman a fiú.
– De nem mondott ilyet, nem? Te is ott voltál… Mondott bármi erre utalót? – kérte szinte számon Spenceren.
– Hát, szó szerint véve nem, de… – kezdte volna, miközben lekapcsolta a kamerát az állványán, mert érezte, hogy ez szokás szerint hosszabb beszélgetésnek ígérkezik.
– Azt mondta, hogy a lényeg, hogy bármiről tudjunk írni, és hogy gyakran írjunk – vágott közbe Liam. – Arról nem volt szó, hogy más is láthatja…
– Nem akarok ellenkezni, de… miben más ez, mint a saját blogod? – puhatolózott.
– Abban, hogy Bradley a nevünkkel együtt teszi közzé itt a dolgokat – rántotta meg a vállát, jelezve, hogy Spencer számára ez igazán egyértelmű lehetett volna.
– Félsz felvállalni a véleményed? – csúszott ki a kérdés a fiú száján. – Bocsánat, én… – próbált visszakozni, de már késő volt.
– Nem félek – jelentette ki Liam eltökélten. – Miért mondod ezt? – kérdezett vissza, Spencer pedig érezte, hogy szorul körülötte a hurok, de már nem hátrálhatott ki belőle. De ha úgy nézzük, Liam kérte, hogy mondja el a véleményét, szóval…
– Mert nehezedre esik, hogy felvállald a neved és az írásod egyszerre – mutatott rá. – Csak olyanok vannak, akik ismernek, de nem tudják, miket írsz, és olyanok, akik tudják, miket írsz, csak azt nem, hogy az te vagy – fejtette ki, mikor látta, hogy Liam nem fogja őt megsértődve faképnél hagyni. Liam végiggondolta, amit barátja mondott. Az órán még sosem olvasta fel, vagy adta elő az írását, a blogról pedig senki nem tudja, hogy az ő szerzeménye. Kivéve a szüleit, és…
– Én tudom – bökte ki végül Spencer. – És nem értem, miért szégyenlősködsz – küldött egy biztató mosolyt Liam felé. – Szerintem nagyon… Szerintem tök rendben van – tette még hozzá, a szőke hajú fiú viszont fennakadt azon, hogy Spencer érezhetően meggondolta magát a mondat közepén. Nagyon mi? Nagyon jól ír? Nagyon tehetséges? Á, ezt olyan ciki lenne megkérdezni. Még akkor is, ha a barátja. Vagy pont, hogy emiatt lesz gáz?
– Nem csak erről van szó – tért vissza az eredeti témához. – Igazából azon még túl is tudnám tenni magam, hogy az emberek összerakják, hogy én írtam, csak… Csak az zavar, hogy itt tudnak kommentelni is – vallotta be.
– De a… – kezdte volna Spencer az ellenérvet, azonban belegondolt, és elhallgatott. – Tényleg – döbbent rá.
– Ezért nem lehet kommentet küldeni a blogomra sem – tette szóvá az egyértelműt Liam.
– Szóval a visszajelzésektől félsz – bólintott rá Spencer. Liam is bólintott. Bár, ha belegondolt, lényegében tök feleslegesen bólogattak mindketten, hiszen egyértelmű volt számukra, miről beszél a másik.
– Kaptál már negatív kommentet? – kérdezte az AV klubos. Liam tétován rázta a fejét. – És pozitívat? – kérdezett rá arra is. Liam még bizonytalanabbul bólintott, mint ahogy az előbb a fejét rázta.
– Akkor mi a probléma? – jött a következő kérdés, de mielőtt Liam kifakadhatott volna, Spencer folytatta. – Komolyan előre félsz valamitől, ami lehet, hogy be sem következik? Nem érsz rá akkor aggódni ezen, ha már trollkodtak veled?
Liam elgondolkodott Spencer szavain. És hülyének érezte magát. Nagyon. Tényleg ilyen dolgok miatt stresszel?
– De – adott igazat szóban is barátjának.
– Szóval nem fogod bepanaszolni Bradley-t? – húzta össze a szemöldökét szigorúan Spencer, de közben a szemeivel nevetett.
– Nem – röhögte el magát Liam. Végső soron nem bánta, hogy Spencerhez jött panaszkodni. A fiú mindig tudta, mit mondjon neki.
– És ha valaki le akarna húzni, nyugodtan gyere, és megbeszéljük, oké? – tette hozzá, hogy biztosra vegye: Liam akkor sem gondolja meg magát, ha már ténylegesen lenne oka a pánikra.
– Oké – mosolygott továbbra is a szőke fiú. Hálás volt, amiért Spencer ennyire támogatta őt. Nem is kívánhatott volna magának ennél jobb barátot.
– Ééés… – húzta hosszúra Spencer, amitől Liam kicsit megint kétségbe esett. Akkor szokta ezt csinálni, ha valamire rá akarja venni őt, így megtanulta már, hogy az „ééés…” után valami számára sokkoló dolog fog következni. Hát ezúttal sem tévedett. – Ha már Bradley-nél is sikerült meglépned ezt, akkor esetleg… – próbált célozgatni, hogy ne tűnjön olyan követelőzőnek. Liam persze pontosan értette, mire utalt.
– Nem fogom felvállalni a nevemet a blogomon! – tiltakozott eltökélten. Ha valamiből, hát ebből kizárt, hogy engedjen.
– Nem arra gondoltam – emelte fel kezeit védekezőn a szemüveges. – Első lépésként inkább csak arra, hogy engedélyezzük a kommenteket a blogon.
Liam ezen a kérésen két ízben is fennakadt. Egyrészt, ha Spencer „első lépésnek” tekinti, akkor az azt jelenti, hogy tovább akarja majd rombolni azokat a védvonalakat, amiket Liam gondosan kiépített az évek során maga és a világ többi része között. Másrészt furcsa volt ezt többes szám első személyben hallani. Spencer ezzel egyértelműen azt az érzetet keltette, hogy neki is van beleszólása az ügybe. És ebben a pillanatban Liam már nem is volt biztos abban, hogy ez ne így lenne.
– De csak, ha szeretnéd – tette hozzá Spencer, mikor látta, hogy zseniálisnak vélt ötletéről Liam nem pont azt gondolja, amit ő. De Liam valahogy úgy érezte, Spencer csak a szabad választási lehetőség látszatát kínálja. És furcsa módon bármennyire is kicsúszni látszott a kezei közül a blog irányítása, valahogy tetszett neki, hogy nem egyedül kell meghoznia a döntéseket. Hogy valaki segít neki. És hogy az a valaki Spencer, aki ténylegesen ért hozzá. Mind technikailag, mind emberileg.
– Rendben – adta meg magát társa akaratának hirtelen, mielőtt még belegondolhatott volna, ez mi mindennel fog együtt járni. Mindenesetre azért bízott benne, hogy többnyire pozitív kommentek érkeznek majd. De ha meggondolná magát, bármikor visszacsinálhatja.
Igazából ez volt talán az oka, hogy Spencer kérései olyan ellenálhatatlanok voltak. Mert bármit visszacsinálhatott, ha utólag úgy tartotta volna kedve. Így pedig úgy dőltek le Liam falai egymás után, hogy bár bármikor visszaépíthette volna őket, eddig még egyszer sem fordult volna vissza, hogy meg is tegye.
– Tényleg? – kérdezett vissza az AV klub elnöke, aki látszólag nem akarta elhinni, hogy ezúttal nem kell bevetnie a nagy rakás ígéretet és érvet, amivel meg akarta győzni őt.
– Igen – ismételte meg Liam a válaszát, amitől Spencer szája mosolyra húzódott. Be kellett vallania, hogy szerette ezt a reakciót látni.
– Király, akkor… megyek is, és beállítom, amint tudom – kapta fel hirtelen a táskáját a fekete hajú fiú, és nagy boldogan rohant is kifelé az aprócska helyiségből. Liam pedig furcsa, bizonytalan mosollyal nézett utána. Nem volt teljesen őszinte az öröme, mert kicsit félt. Félt, mivel csak egy dologra tudott gondolni: még egy fallal kevesebb.

Robert

A blogolás tök jó módja volt az önkifejezésnek. Csak épp Rob egyáltalán nem akarta kifejezni magát. Ha valamit, hát azt nagyon szerette az írásban, hogy annyira eltávolodhatott saját magától, az életétől és az érzéseitől, amennyire csak akart. Kitalálhatott egy izgalmas történetet, feltérképezhetett egy érdekes világot, és mindeközben ki sem kellett mozdulnia a szobájából. Elég praktikus módja volt a menekülésnek.
De a legújabb írókörös feladat komolyan megizzasztotta. Pont azt kellett előtérbe helyeznie a posztjaival, amit látott, ami körül vette, amit nem akart igazán látni. Jó, ez sem volt teljesen igaz. A külvilággal általánosságban nem volt baja, csak éppen kényelmetlen érzés volt, hogy a saját gondolatait kellett belefogalmaznia a bejegyzéseibe. Mert ha csak annyit írt, hogy rántott húst ebédelt, az inkább valami béna facebookos posztra hajazott volt, de ha meg elmondja a menzás benyomásait, az már… túl személyes lett volna neki.
Az utóbbi időben egyébként is pocsékul állt a személyeskedéssel. Michael még sokkal levakarhatatlanabb volt, mint korábban, és ezt Rob egyre idegesítőbbnek érezte. Végül is a bátyja mindent továbbadott a szüleiknek. Nem mintha lettek volna igazán nagy titkai, de talán így még fájóbbnak érezte az árulást.
Annyira nem bíztak meg benne, hogy közösen megbeszélték a mindennapjait? Hogy aztán nélküle eldönthessék, mi lenne a legjobb neki? Jó, az egész élete arról szólt, hogy a jó előre meghatározott elvárásokat próbálta megugrani. Az egyetlen engedmény éppen ez az iskolaváltás volt, és nagyon úgy tűnt, hogy a szülei már régen megbánták, hogy ebbe belementek.
Tőlük igazság szerint ez nem is volt olyan meglepő, de a testvére spicliskedése annyira megakasztotta, hogy ha akart volna, akkor sem tudott volna neki ezek után mesélni. Mert kattant a zár, leeresztett a sorompó, bevágta a féket, vagy nem is tudta, mihez hasonlítsa az érzést, ami ilyen elemi erővel blokkolta őt a Michaellel való kommunikációban.
– Úgy nézel a telefonodra, mintha megette volna anyádat.
Rob meghökkenten nézett fel az ekkor érkező Theóra, aki ezek után ledobta magát a szomszéd székre.
– Nem tudom, hogy néznék egy emberevő mobilra – vonta fel a szemöldökét, de valahol hálás volt az évfolyamtársának, amiért így kicsit odázhatta a következő poszt megírását. Mivel elmaradt az utolsó órája, már régóta várt egyedül az olasz szakkörnek kijelölt tanteremben a többiekre, bőven volt ideje újra felidegelni magát a blogolós feladaton.
– Az írókörös dolog? – tippelt Theo, aki közben szintén a telefonjába temetkezett.
– Az – sóhajtott fel Rob. – Ez a blogolós dolog nem az én világom. Szerintem tök hülye feladat, meg nem is igazi írás. Ez csak külön platformos facebookozás.
– Megnézhetem, miket írtál ki eddig?
A kérdés kicsit meglepte, de aztán vállvonogatva küldte el a saját linkjét a másiknak messengeren. Az üzenetjelző pittyenés után Theo megnyithatta a blogot, és olvasni kezdett.
Rob az otthoni incidens után még napokig parázott attól, hogy az évfolyamtársa egyszer csak kérdőre vonja, mégis mi a fenének voltak fültanúi, de ez azóta sem történt meg. Nem is tudta, merjen-e reménykedni abban, hogy ezt tényleg figyelmen kívül fogják hagyni, elvégre otthon nem ehhez szokott hozzá. Ha volt valami, azt megbeszélték, akár akarta, akár nem. És ezek szerint akár ott volt, akár nem.
Theo viszont egyáltalán nem olyan embernek tűnt, akit könnyen ki lehetett billenteni abból az alapállapotából, amivel a telefonján pötyögött vagy csak úgy létezett. Könnyű volt vele együtt dolgozni, és az eddigi tapasztalatai alapján kijönni is; ezért is nem értette igazán, miért nem látott körülötte szinte sosem embereket.
– A sajtos makaróni anya kedvenc étele, de mindig, mikor megeszi, teljesen elkeseredik, amiért kövér – idézte Theo vidáman, aztán egy pillanatra felnézett a telefonjából. – Nem értem, mi bajod a blogolással, az egysorosok már elég jól mennek.
– Szerintem Mr. Bradley nem egysorosokat vár – ingatta a fejét Rob, aztán az ajtó felé kapta a pillantását, mikor belépett rajta egy lány. Alsóbb éves lehetett, mert nagyon ártatlannak tűnt, szinte kislányosnak, pláne úgy, hogy épp csak egy halvány mosolyt küldött a fiúk felé, máris elkapta róluk a tekintetét, és le is ült a legelső padba.
– Lehet, hogy nagy terveid vannak az életben, mint a világ megmentése vagy valami, aztán közbejön valami, és tizenhárom év múlva megmurdelsz – rántotta meg a vállát Theo, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Rob szemei kikerekedtek, és ezen a ponton máris kezdte sejteni, a fiú miért nem lógott annyira másokkal.
Szerette volna megkérdezni, honnan jöttek neki ezek a szövegek, de ekkor ismét nyílt az ajtó, amire ezúttal mindketten felnéztek. Most egymás után két lány is belépett a terembe; és az egyiküket Rob felismerte. Az írókörös Morgan testvére volt, az, aki olyan ügyesen tudott focizni. Nem gondolta volna, hogy őt is érdekelte az olasz. Vagy az is lehet, hogy Miss Wind őt is csak úgy… behálózta.
Akárhogy volt is, annak kifejezetten örült, hogy Theo is hajlandó volt eljönni erre a szakkörre, mert így nem ő volt az egyetlen fiú, ráadásul a korábbi írókörös feladat miatt már egészen jól megtalálták a közös hangot is.
– Azt hiszem, megpróbálok valamit kiszenvedni a blogra, mielőtt kezdődik az óra – sóhajtott fel végül Rob kelletlenül. Akármennyire nehézkesnek érezte is ezt az egészet, sosem hagyott ki egy bejegyzést sem. Egyszerűen nem tudott sumákolni vele. Kényszeresen írta a pocsék sorokat minden órában. De legalább időben lefeküdt esténként, hogy kevesebbet kelljen feltöltenie a felületre.
– Ha ennyire nem megy, akkor majd segítek – szánta meg őt Theo, és valamit vadul pötyögni kezdett a telefonján.
Rob először nem is értette, ez miért segített volna rajta, egészen addig, míg az ő némított telefonja is meg nem rezzent. Akkor megnyitotta újra a messengeres beszélgetésüket, és homlokráncolva olvasta fel a rövid üzenetet.
– Mindjárt kezdődik az olaszóra, és szóval ismerjétek meg a történet főszereplőit, akik… akik kik? – nézett várakozón a másikra.
– Azt már találd ki te – fordult vissza a saját mobiljához Theo. – A te sztorid. Én csak az okos haverod vagyok, de a főhős te vagy.
– Én nem vagyok főhős.
– Ők is mindig ezt mondják. Meg azt, hogy én a Hokage leszek.
– Ki az a Hokage?
– Papíron a falu legerősebb ninjája – magyarázta Theo, miközben letette a telefonját az asztalára. – De hidd el, igazából használhatatlan mind. Az összes ellenfelet Naruto és Sasuke nyomja le, míg a többiek alszanak.
Hát, az egy elég érdekes sztori lehetett, ha mindenki más átaludta a történteket. Rob mindenesetre úgy döntött, hogy ennél jobban ebbe inkább nem kérdez bele, hanem helyette tényleg elkezdte írni a bejegyzését. Kicsit félt tőle, hogy valahogy visszajut a lányokhoz, vagy legalábbis Morgan testvéréhez, szóval igyekezett szalonképesen megfogalmazni a gondolatait.
Amikor aztán elkészült, elégedetten dőlt hátra.

Minden új dolog lehet egy új történet kezdete. Ha az első olasz szakkör egy sztori első fejezete lenne, akkor én lennék a szerencsétlen diák, aki azt se tudja, hogy került ide, és Theo lenne a békés hippi, aki még úgy sem tudja, mit keres itt. Aztán az első padban ülő szőke lány lenne az, aki mindentől zavarba jön, és meg sem mer szólalni. Morgan húga – @Morgan, hogy hívják? – a csoport sportolója, aki életben maradna, ha ez egy zombi apokalipszises izé lenne. De nem az! A latinos lány meg para. Remélem, ő soha nem fogja ezt elolvasni.
…ebből rohadt unalmas sztori lesz.

62. Definiálandó kapcsolatok