17. Kényes titkok

Kitty

Miután Spencer megtalálta őt ezzel a bloggal, de linket nem küldött, Kittynek vegyes érzései voltak a dologgal kapcsolatban. Persze, nem volt nehéz a cím alapján megtalálni az oldalt, és el kellett ismernie, hogy Spencernek abban igaza volt, hogy egyértelműen az ő iskolájuk diákjainak akarhatott túlélési tippeket adni az írója.

Az első gondolatát hamarosan tett követte, és mielőtt még komolyabban elmerengett volna azon, hogy vajon ki állhatott a dolog mögött, elküldte Robnak a weblap címét. Nem sértegetni akarta őt, mert a korábbi emlékei alapján a fiú nem volt tipikus lúzer, de amit eddig a Brightwood High-ban felmutatott, az nem volt túl sok. És az, hogy összeverette magát, aztán meg hagyta, hogy bejöjjön a húga cirkuszolni… nos, ez egyenes út volt az iskolai hierarchia legaljára. Mit út? Csúszda. Süllyesztő.
– Ennyire kétségbeesettnek nézek ki? – ráncolta is a homlokát a szomszéd padból Rob, aki megnyitotta a telefonján a Get Out Of My Headet.

– Fogd fel úgy, hogy én így fejezem ki a törődésemet – ajánlotta Kitty, de közben ő is ezt az oldalt pörgette végig. – Spencer ajánlotta az oldalt.
– Ki az a Spencer, és téged miért néz bénának?
– Spencer az egyik barátom, segíteni szokott nekem a cikkekhez fotózni – legyintett Kitty, mert most nem ez volt a lényeg. – És nem gondolja, hogy a GOOMH célközönsége vagyok, csak akart adni egy fülest, hogy szerinte érdemes lenne lerántani a leplet az írójáról.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy még mindig nem tudta eldönteni, hogy érdemesnek találta-e ezt a blogot arra, hogy a suliújságban reklámozza. Egyrészt az újság nem bulvárlap volt, így az ilyen jellegű leleplezős cikkek nem igazán illettek a hasábjaik közé. Másrészt ha ezen túl is lendültek volna, az még mindig óriási felelősség volt, hogy ha valaki az ő írása nyomán ismerkedik meg a bloggal, akkor annak tényleg minőséginek kell lennie. És mielőtt még egyáltalán a leleplezés egyáltalán szóba jöhetett volna, neki végig kellett olvasnia mindent, amit csak talált az oldalon. Mert ha nem megfelelő üzenetet ő nem volt hajlandó az olvasók elé tárni.
– Szerintem ha névtelenül írja, akkor biztos jó oka van rá – jegyezte meg Rob, amivel sikerült kizökkentenie Kittyt a gondolataiból. – Jobb lenne lógva hagyni a tagot, mert ha ilyeneket ír, biztos nem a pomponcsapat vezetője. Lehet, hogy szekálnák, ha kiderülne, ki ő.

Ó. Na, ez volt az, ami Kittynek sosem jutott volna eszébe, mert újságíróként gondolkodott, nem diákként.
Empátia, Kitty, empátia.
– Egyébként sem hiszem, hogy Adrian hagyna lehozni valami ilyet – merengett el.
– Ki az az Adrian, és miért merne ellenkezni veled…?
Kitty hitetlenkedve meredt Robra, és már éppen szerette volna megkérdezni őt, hogy miért jön ilyen szövegekkel, de akkor látta, hogy a fiú szélesen vigyorgott rá. Jó. Ha a gyerekkori barátjából menő arc nem is lesz, talán teljesen reménytelen sem volt a helyzet, amíg még a humora a helyén volt.
Éppen ezért inkább nem kezdte el neki magyarázni, hogy ki volt Adrian, helyette újra belemerült a GOOMH olvasásába, és fel sem tűnt neki, hogy közben a füzetébe kezdte firkálni a jegyzeteit. Mindent, ami eszébe jutott, mindent, ami segíthetett megtalálni azt a diákot, aki ennyi mindent tudott, és aki mindezt el is merte mondani.

Ez a diák nem volt elmebeteg, viszont szinte veszélyesen éleslátású igen. Valaki, aki ennyire értette a gimi működését, vagy benne volt a társasági élet sűrűjében… vagy észrevétlen megfigyelője volt az egész iskolának. És ha a klubokat így ismerte, Kittynek nem voltak kétségei afelől, hogy a blog írója az embereket is legalább annyira számon tartotta.
Ez nem egy pletykablog volt, de volt egy olyan sejtése, hogy nem szerette volna felbőszíteni a titokzatos írót. Mert ez egy láthatatlan diák volt. És azok veszélyesek.


Fay

Ugyanolyan vidám, tavaszi napnak ígérkezett, mint a többi. Fay szokásához híven utolsóként a teremben maradva pakolászott vidáman. Amilyen szétszórt volt, kivétel nélkül mindig neki tartott a legtovább összepakolni, amiért legtöbbször a türelmetlenül várakozó tanároktól csak szúrós pillantásokat kapott. De nem Juliantől. A férfi mosolyogva figyelte a lányt, sokszor még segített is neki, ilyenkor pedig igen jókat tudtak beszélgetni. Most is éppen indult volna, hogy a lány kezébe adja a füle mögé helyezett ceruzáját, amit annyira keresett, amikor azonban megcsörrent a telefonja. Amikor fejét rázva megszakította végül a hívást, tekintete megállapodott a szórakozottan keresgélő lányon.

– Voltál már a szivárvány kiállításon? – szólította meg Julian őt, mire egy csillogó szempár bukkant fel az asztal alól.
– Nem, de láttam néhány képet, biztosan csodálatos – csiripelte, mire a férfi mosolya még szélesebbé vált.
– És volna kedved megnézni? Épp lett egy feles belépőm – mutatta fel a kezében szorongatott mobilját.
– Én… p-persze, hogy lenne – hebegte Fay szórakozottan szemébe lógó fürtjeit igazgatva, miközben szépen lassan fülig vörösödött.
– Remek, órák után indulhatnánk is, ha neked megfelel – lépett mellé a férfi a terem kulcsaival szórakozva.

– Igen, meg – kezdett heves bólogatásba válaszul. – De… biztos nem gond? – pillantott hatalmas szemekkel Julianre.
– Gond? – nevetett fel jóízűen. – Nem nagyon ismerek senki mást, aki jobban élvezné a kiállítást, mint te. – Lágy hangja kellemesen csengett, ahogyan bezárta maga mögött a terem ajtaját, és rövid egyeztetés után elváltak útjaik.

Fayt a nap további részében le sem lehetett lőni. A szokásos boldogság mennyiségének körülbelül a duplája költözött belé, és ez a kiállítás idejére sem látszott megszűnni. A művek valóban csodálatosak voltak, de ha Fay őszinte akart lenni magához, ahogyan felidézte azt a napot, magáról a kiállításról nem sok minden jutott eszébe… Annál inkább özönlöttek a fejébe a képek egy bizonyos férfi mosolyáról, és ragyogó kacagásáról. Egy idő után attól félt, szíve annyira hevesen dobog, hogy azt akár bárki meghallhatná, ezzel leleplezve még magában is mélyen elrejtett érzelmeit. Elvégre Julian mégis csak egy tanár…

Bár ezt a tényt a délután folyamán valahogy egyszer sem éreztette vele. Korábban sem volt túl felszínes a kapcsolatuk, de ez a nap mindent megváltoztatott: közelebb voltak egymáshoz, mint valaha.
Amikor másnap a lány megszokottan utolsóként babrált a holmijával, azonnal észre is vette a változást: rengetegszer maradtak már így ketten, de egyszer sem érezte még korábban a gyomrában lévő pillangók ilyen erős szárnycsapásait.

Az őt figyelő férfi tekintetében is valami különös, szokatlan csillanást vélt felfedezni. Már éppen kezdte volna az elfogadhatónál pont egy fokkal kellemetlenebbül érezni magát helytelen gondolatai miatt, amikor a nap hőseként megszólalt az iskolarádió. A rossz érzések azonnal elszálltak, ahogyan Fay egyik kedvenc száma, a Shut up and Dance ismerős dallama betöltötte a kettejük közt keletkezett feszültséggel teli tért. Ahogyan tekintetük ismét összetalálkozott, a lány hasonló, ismerős örömöt vélt felfedezni a férfi arcán, mint amit ő maga is érzett, úgyhogy gondolkodás nélkül csatlakozott az énekeshez kellemesen hamiskás hangján.

Julian erre csilingelő nevetést hallatott, majd ő is csatlakozott, miközben lábát az ütemre mozgatta. Nem telt bele sokba, és a visszafogott, egyhelyben lévő mozdulatokból tánc lett, és az őket elválasztó néhány méter távolság is rejtélyes módon eltűnt… Fay fesztelenül kacagott és mozgott, amíg a férfi még közelebb nem lépett. Ő már nem úszott a tánc okozta mámoros örömben, ajkai lágyan szétnyíltak, ahogyan alig néhány centiméterről a lány szemébe nézett. Fay mintha csak megfagyott volna, mozdulatlanná dermedt, és néhány pillanatig lélegezni is elfelejtett, ahogyan viszonozta Julian pillantását.

Ha az élete múlna rajta, akkor sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, amíg ők ketten épp egy leheletnyi távolságból egymás tekintetébe vesztek, már csak arra lett figyelmes, ahogyan a féri keze lágyan a tarkójára csúszik, ajkai pedig az övét érintik. Valahonnan a távolból még hallotta a zene utolsó ütemeit, ahogyan kezeit bátortalanul Julian nyaka köré kulcsolta, és visszacsókolta őt.
Innentől pedig tényleg minden megváltozott. Szerelmes volt a tanárába, és ő is viszont szerette őt.

– Ennek pedig már 186 napja! – nevetgélt Fay, ahogyan befejezte az emlék felidézését. A férfi lágyan a nyakához fúrta a fejét, és összefonódott ujjaikat nézegette.
– Aznap egy percet sem aludtam… – gondolkodott el végül ő is.
– A miatt, hogy a diákod vagyok…? – húzta el szomorúan a száját a lány.
– Dehogy, butus – egyenesedett fel Julian is, és szerelme arcát cirógatva nevetett fel. – Csak nagyon szerelmes lettem.

18. Sokkoló felismerés

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
TimMacGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Ejnye, Fay, szabad ilyet? 😀
Egyébként csak most jöttem rá, hogy Julian volt az, akivel a lány az Összeakadó nyelvekben is találkozott. Csak valamiért pár résszel ezelőtt nem ugrott be, amikor a rajzórás rész volt.

TimMac
Szerkesztő

Hááát, igen, erősen megkérdőjelezhető ez a dolog, ami Fay és a tanár úr között van, de örülünk, hogy azért összeállt a kép 🙂