55. Elárulva

Robert

Az volt az eredeti terv, hogy átmennek Theóhoz felmondani a szöveget, csak azzal nem számoltak, hogy beüt a krach. Vagyis elromlik a mikrofon. Theo ugyan felvetette reggel, mikor ezt elmondta neki, hogy hazafelé álljanak meg a plázánál, és ő beszalad új mikrofont venni, de Rob lebeszélte róla. Neki is volt mikrofonja, és elvileg annyira durván profi darabra azért nem volt szükségük, szóval inkább áthívta magához a projektes társát.
A szülei az utóbbi időben egyre többször vetették fel neki, hogy talán mégis vissza kellene mennie a régi iskolájába, vagy ha úgy gondolja, lehet akár magántanuló is. De Rob ezt nem akarta. Nem érezte magát teljesen a helyzet magaslatán, és ez valószínűleg látszott is rajta, de akkor sem szeretett volna visszamenni oda, ahonnan jóformán elmenekült. A Brightwood gimi megadta neki azt az egyet, amire szüksége volt: a tiszta lapot. És erről akkor sem akart lemondani, ha sikerült a legalsó kasztok egyikére lecsúsznia. A szülei persze nem értették, hogy nem azért volt zárkózottabb és csendesebb, mert év elején elgyepálták, aztán drogot tettek a szekrényébe. Valahogy nem sikerült ennél mélyebbre ásniuk, Rob pedig jobban örült neki, ha el tudták kerülni a témát. Éppen ezért jött neki kapóra Theo. Az apja sokat emlegette, hogy új barátokra lenne szüksége, olyanokra, akikkel lóghat Kittyn kívül is.
Szóval azt gondolta, hogy ha hazahoz valakit, akivel láthatóan megtalálja a közös hangot, megnyugszanak egy időre a családtagjai.
– Tök jó, hogy van kutyátok – jegyezte meg a vendége, mikor hazaérve Dory eléjük szaladt, és lelkesen üdvözölte őket. – De nem tűnik valami jó házőrzőnek.
– Á, nem az – rázta a fejét Rob. – Szerintem a húgom előbb harapna meg egy betörőt, mint ő.
– Aha, a harapós húgról én is tudnék mesélni.
És talán mesélt is volna, ha a lépcső aljához érve meg nem akasztják mindkettőjüket az emeletről leszűrődő veszekedés hangjai. Ez önmagában még annyira nem lett volna furcsa, mert ahogy minden házban, úgy náluk is voltak mindig kisebb-nagyobb összezördülések. Ami szinte kővé dermesztette Robot, az inkább az volt, hogy a csendes, ingerült szóváltás helyett most sokkal hangosabb, indulatosabb veszekedés bontakozott ki a szülei között.
– …kellett volna! – Az anyja hangja ezúttal egyáltalán nem emlékeztetett arra a minden helyzetben nyugodt bírónőére, aki egyébként volt.
– És azzal mégis mit értél volna el? – kérdezett vissza az apja. – Ha rájuk hívod a rendőrséget, céltáblát csinálsz a gyerekedből. Ha meg kivesszük, felesleges az ottani drogbirtoklókkal foglalkoznod, mert már nem fogja érinteni Robot.
Basszus. Rob meghökkenten kapta a szája elé a kezét, nehogy bármilyen hang kiszaladjon belőle, amivel felhívhatná a figyelmet magára. Sosem hallotta még, hogy tényleg veszekedtek miatta. Rajta.
– Egyértelmű, hogy ki kellene vennünk! – csattant fel az anyja. – Mégis meddig hagyod még, hogy Michael a füledet rágja?! Ebbe neki nem lehet beleszólása!
– Nem beleszólása van – vágott közbe az apja. Még ilyen messziről is tisztán hallani lehetett őket, ahogy azt is, hogy mindketten idegesek, sőt, talán dühösek is voltak. – Rob vele sokkal őszintébb, mint velünk. Muszáj meghallgatnunk, mielőtt döntünk.
Mielőtt döntenek. Ők. Nélküle.
Egészen máshogy beszéltek egymással, mint ahogy vele, és Rob akkor jött csak rá arra, hogy a családja mennyire kihagyta őt mindenből. Nem volt jelen azon a színtéren, ahol az igazi játszmák zajlottak, mert úgy gondolták, hogy még a bátyjának is több beleszólása van abba, mit találnak ki a feje fölött.
Azt hitte, a szülei jó fejek, amiért nem csinálnak nagy ügyet sem a verekedésből, sem a szekrényébe tett drogból. Rá mosolyogtak. Megnyugtató dolgokat mondtak, lazának tűntek. És akkor ki tudja, mi ment a háttérben, amikor ő nem látta és hallotta őket?
Neki ma délután nem kellett volna itthon lennie, nem számítottak rá, ezért merték így elengedni az indulataikat, ebben biztos volt. De ezzel egyszerre minden más olyan rohadtul bizonytalan lett körülötte, hogy úgy érezte, nem is bír tovább a házban maradni. Mindenről és mindenkiről megfeledkezve sietett ki az udvarra, és leguggolt a ház tövébe.
Nem lett volna szabad a suliról mesélnie Michaelnek. Nem gondolta volna, hogy a bátyja aztán továbbadja az egészet a szüleiknek, mert korábban sosem volt árulkodós fajta. Már csak az hiányzott, hogy Clara meg elkezdje bemocskolni előttük Flynnt, mert akkor rá fogják küldeni a zsarukat, akik nyilván nem találnak majd semmit, és Flynn majd megöli őt másnap. Vagy csak jól helyben hagyja, eltörik a gerince, lebénul, és annyit sem fog tud majd tenni, hogy véget vet a szenvedéseinek…
Rossz irány.
– Akkor mi lenne, ha inkább vennénk mikrofont?
Theo hangjára szerencsétlenül felnézett, és ő maga sem tudta eldönteni, a következő pillanatban melyik irányba billen a mérleg. Megnyugszik vagy kiborul.
Amikor viszont a társa lustán megpaskolta a mellettük szobrozó Dory fejét, Rob kezdett kicsit lelazulni, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy le tudja nyomni a feltörő pánikot. Most nem.
Ahogy sikerült visszakapaszkodnia a valóságba, fejbe csapta őt a tény, hogy még tartozott valamiféle épkézláb magyarázattal a másiknak. Csakhogy ő is tehetetlenül, szerencsétlenül és értetlenül állt az egész előtt.
– Nem gáz, ha mégis hozzád megyünk? – bökte ki végül, és megpróbált nem könyörgő képet vágni. Nem akarta, hogy sajnálják. Na, nem mintha nem lett volna már baromi késő bánat. Szopacs.
– Á – rántotta meg a vállát Theo, aztán zsebre dugta a kezét. – Az én gépemen amúgy is fent van minden program, ami ehhez kell.
– Akkor… akkor jó – tápászkodott fel Rob, és vetett még egy pillantást a házuk felé. Egyszerre érezte a világ legbiztonságosabb helyének és egy háborús övezetnek, ahol minden sarokban a halál leselkedett.
Lassú lépésekkel indultak el az ellenkező irányba, és némaság telepedett rájuk.
– Olasz – dobta be néhány perccel később, mikor már ő is kezdte kínosnak érezni a hallgatást. – Téged nem érdekel? Engem behálózott a tanárnő, nekem mennem kell rá.
– Hát, igazából miért ne? – merengett el Theo. Néhány pillanatig mintha még ott lebegett volna a kimondatlan kérdés, de végül ő nem válaszolt, a másik pedig nem kérdezett semmit. És Rob csak reménykedni tudott abban, hogy a dolog kettőjük között marad. Még magyarázat híján is. Mert arra most nem érezte magát képesnek, akkor sem, ha tudta, hogy kellett volna.


Ethan

Nem ismerte a zenekart, ami a színpadon játszott, de nem is tűnt valami nagy számnak. A dobos béna volt, ezt már az első egy-két dal után megállapította. Arra azonban tökéletesen megfelelt a zenéjük, hogy háttérzajt biztosítsanak a gátlásaikat vesztett fiataloknak. A csapos kérdések nélkül gurította oda neki italát a pulton, arra sem vette a fáradságot, hogy a személyijét kérje.
A Verem tökéletes ismerkedős hely volt, de ő nem ezért jött ide. Szeretett volna egyedül lenni úgy, hogy semmi nem emlékezteti a bajaira. Otthon bárhová nézett, múltbéli veszekedések kockái villantak a szeme elé, és a suliban vagy a pályán sem volt ez másként. Nem volt hova mennie. Az ilyen klubokban azonban hiába volt körülötte sok ember, mégis megtalálta a békéjét. A kutya sem törődött vele.
– Hello – szólította meg egy krapek, aki sehogy sem illett a Verembe. Nem volt idős, de tinédzseréveit már rég maga mögött hagyta. Hanyag eleganciával támasztotta a pultot, csuklóján drágának tűnő karórával. Az egész lényéből sütött, hogy ő… más. Odatelepedett mellé, ápolt ujjai között forgatva italát.
Ethan elmormolt magában pár káromkodást. Számolni kezdett, azzal az elhatározással, hogy ha elér tízig, és az ürge még mindig nem veszi a lapot, és mászik ki személyes zónájából, beveri a képét.
– Tetszik az arcod – húzta össze a szemét a férfi, és méregetni kezdte őt, mint valami műalkotást. – Karakteres. – Ethan fülében a béna zenét is túlharsogta a vészcsengő, főleg, mikor a másik kicsit hátradőlt, hogy hátulról is szemügyre vehesse őt. – És a felépítésed is egészen remek.
Ez ugye most csak vicc?! Ethan úgy pattant fel a pulttól, mintha rúgó lökte volna el onnan, és nyakán dagadó erekkel pördült a pasas felé.
– Nem vagyok homár – jelentette ki fenyegetően, de most leküzdötte azt a késztetést, hogy közelebb is lépjen hozzá a hatás kedvéért. Inkább távolodni akart tőle, mihamarabb.
A férfi csak megrántotta a vállát egy amolyan „senki sem tökéletes” mozdulattal, mosolya viszont nem hervadt le az arcáról. Mintha már hozzászokott volna a hasonló reakciókhoz.
– Egy kicsit magasabb is lehetnél. De így is rendben lesz – folytatta a fiú elemzését, valószínűleg nem is sejtve, milyen közel jár egy erős jobbhoroghoz. Majd előhúzott egy névjegykártyát, és átnyújtotta. – Nicholas Frost, az EMMA-tól. Extreme Male Models Agency. Lenne benned lehetőség.
Ethan önkéntelenül is leengedte karját, és átvette a kártyát, hogy ellenőrizze a férfi állítását. Igazat mondott. Elég bután meredhetett rá, ahogy felfogta szavai értelmét, mert a férfi még mindig csak somolygott rajta. Mármint ő, mint férfi modell? Már a gondolattól is könnyesre röhögte volna magát más körülmények között, most azonban nem volt ilyen derűs kedvében.
– Meghívhatlak egy italra? – kérdezte Frost, aki talán töprengésnek vélte a sokkot, amit a névjegykártyájával okozott.
Na, azt már nem. Ethan nem tudta, hogy még mindig a munka miatt nyomul a férfi, vagy más hátsó szándékai is vannak, de szörnyen kényelmetlenül érezte magát a közelében. Félreérthetetlen nemet intett a fejével, mire Frost vette a lapot, és végre lekopott. De azért búcsúzóul végigfuttatta még rajta szemét egyszer-kétszer. Ethan gyomra háborogni kezdett a gondolattól, vajon mihez fog majd kezdeni ezekkel az emlékekkel. Nem is tudott tovább a Veremben maradni, mert bármennyire is próbált visszatalálni békéjéhez, feszélyezte a pasas jelenléte. Ki tudja, talán még mindig szemmel tartja őt egy sötét sarokból, és közben olyan dolgok járnak a fejében, amelyekért büntetni kellene az ilyen alakokat.
Azt mondják, a melegek megérzik másokon, ha bennük is ott van a hajlam, és ritkán faragnak rá azzal, hogy hetero srácra hajtanak. Nem az a zsánerük. Ennek ellenére ez a Frost alaposan eltájolta magát, és nem ez volt az első ilyen élmény Ethan életében.
Otthon egészen nyolc éves koráig nem is hallott a homoszexualitásról, amikor is az egyik játszópajtása, Kyle Hassler rossz választ adott az anyja által feltett egyik kérdésre. Nevezetesen arra, hogy van-e olyan kislány, aki tetszik neki? Kyle ártatlanul osztotta meg Annalise-zel, hogy őt nem érdekli egy lány sem, szerinte a fiúk sokkal szebbek, és ő fiúval akar házasodni. Ennek a beszélgetésnek az apja is tanúja volt, és majd’ kiejtette az újságot a kezei közül, amit épp olvasott. Kyle soha többet nem tehette be a lábát a házba. Ethan emlékezett rá, hogy aznap nagy veszekedés volt otthon, amikor is apja azzal érvelt, hogy a kissrác majd beleviszi Ethant is mindenféle beteges dolgokba, az anyja pedig dühöngve szidta férjét, és korlátolt idiótának nevezte. Ő nem sokat értett az egészből, de fejében összerakta, hogy rossz dolog, ha egy fiú más fiúk után érdeklődik. Bár szülei sosem tudták volna meg, ha más módon azért tartja a kapcsolatot Kyle-lal, jobbnak látta, ha nem barátkozik vele többé. Mikor tíz évesen járni kezdett Darcyval, azt hitte, tiltani fogják a lánytól, de az apja inkább megkönnyebbültnek tűnt, és büszkének. Csak az anyja faggatta mindig aggódva, mit is csinálnak együtt, Joseph Flynn viszont elintézte az ügyet annyival, hogy „legalább nem meleg”. Persze nem pont ezekkel a szavakkal.
Kyle-ról később tényleg a fülébe jutott, hogy az első szerelme egy fiú volt – jó nagy botrány is volt náluk belőle, a szülei majdnem kitagadták. Végül csak elküldték egy bentlakásos iskolába, hogy ne a szemük előtt művelje ízléstelen dolgait. Neki azonban tizenöt éves koráig nem volt dolga egy meleggel sem. Aznap a városban járt, és a tömött buszon nyomorgott hazafelé, amikor úgy érezte, valaki tapogatja. Először azt hitte, téved, és véletlenül ért hozzá egy táska vagy esernyő, de nem tudott megfordulni, hogy megnézze, mi történik a háta mögött. Az érintés viszont egyre erőszakosabb lett, valaki szabályosan rátapadt, ő pedig levegő után kapkodva csak arra tudott gondolni, hogy szabaduljon. A következő megállónál leugrott a buszról, és a záródó ajtón át még látta, hogy egy középkorú férfi néz utána kéjes, bamba vigyorral a képén.
Akkor ott öklendezni kezdett a buszmegállóban, és még most is háborgott a gyomra, ha visszagondolt. Az első sokk elmúlta után már tudta, hogy le kellett volna rángatnia a tagot a buszról, és péppé vernie, vagy még ott, helyben jó hangosan üvölteni vele – az ilyenek rohadékok ellen csak a nyilvános megszégyenítés marad, akkor talán mások is bátrabban lépnek fel ellenük. De mikor még fent volt a buszon, mindez nem jutott eszébe. Ott egyszerűen csak nem hitte el, hogy tényleg az történik, amire gondol. Vele nem történhet ilyesmi. Ő nem volt törékeny kiscsaj, de még gyenge srác sem – meg tudta magát védeni, és kevesen mertek volna belekötni a suliban. Mégis egy pillanat alatt áldozat vált belőle, amit szégyennek érzett. Soha nem is mesélte el senkinek, mert úgy is csak kigúnyolták volna. Ez az élmény segítette viszont hozzá, hogy kinyíljon a bicska a zsebében, ha azt látta, osztálytársai lányokat molesztálnak, vagy azt részletezik szóban, miket csinálnának velük legszívesebben. Azok a barmok azt hitték, hogy lányok csak megjátsszák magukat, amikor kiakadnak, és igazából élvezik, hogy tetszenek. Ő tutira vette, hogy a többségük inkább viszolyog az ilyen alakoktól. Ő sem élvezte, hogy akarata ellenére rágerjedt valaki. Egyféle erőszak volt ez is.
Mikor befordult az utcájukba, ismét vállára telepedett az a rossz érzés, amit otthonuk falai között érzett mindig. Most azonban ennél aggasztóbb is történt – a bejárati ajtó félig nyitva volt, és fény szűrődött ki odabentről. Megszaporázta lépteit, és olyan lendülettel lépett az előszobába, hogy majdnem lesodorta lábáról az épp az ajtó felé tartó Daughartyt. Ethan megtorpant. A férfi kezeiben bőröndök voltak, és ahogy körbepillantott a lakásban, személyes dolgai eltűntek a polcokról és fogasokról. Nyilvánvaló volt, mire készül.
– Elhagyod… – állapította meg döbbenten. Daugharty nem válaszolt, csupán szótlanul várta, hogy arrébb álljon útjából. Ethan azonban nem akarta megkönnyíteni a dolgát. Ennek nem így kellett volna történnie. – Most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád! – tette hozzá háborogva.
Daugharty nem akarta megvárni, mire végére ér monológjának, egyszerűen megkerülte őt, és kilépett az ajtón. Egy taxi éppen akkor fékezett a házuk előtt.
– Állj meg, te szemét! – lépett utána párat Ethan. – Csak kihasználtad őt, és most meg csak úgy lelépsz? – Az indulattól egész teste remegett. Mihez kezd anyja, ha egyedül marad pont akkor, amikor egyébként is hullámvölgyben van? Mennyi alkohol kell hozzá, hogy meggyógyítsa magát, és milyen árat fog ezért fizetni?
– Anyádon nem lehet segíteni, ameddig ő nem akarja – pillantott vissza Daugharty megtörten.
Ethan ebben a pillanatban megértette. Egy csepp rokonszenvet sem érzett a férfi iránt, de tudta, mit érezhet. Nem lehet olyat megmenteni, aki nem engedi, és egy idő után el kell engedni azt, aki nem hajlandó magától küzdeni. A taxi halkan elindult, és kifordult az utcából. Most már ő volt a férfi a házban.

56. A szavak ereje

Mi a véleményed?
  • Tetszik (1)
  • Izgi! (1)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (2)
  • Aargh! (0)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés