56. A szavak ereje

Morgan

A gyomorideg kellemetlen kísérő egy egyébként is kemény napra, amikor az ember két témazárót is ír: matekból és történelemből. Morgan azonban örömmel bevállalt volna még kettőt, ha elodázhatja vele a tanórák után rá váró gyötrelmeket. Az utolsó óráról már ki kellett kérnie magát, annyira nem tudta nyugalomra inteni háborgó gyomrát. A mosdókagylónak támaszkodva próbált buzdító szövegeket mantrázni magának arról, hogy ő kemény csaj, és nem lesz gond, de hiába – ahhoz, hogy használjanak, hinnie is kellett volna bennük.
Rose Parker egyike volt azoknak a lányoknak a suliban, akik egyetlen beszólással földig tudták rombolni önbecsülését. Számtalan alkalommal meg is tette, ráadásul látszólag még csak nem is volt tudatában, mikor egy-egy ilyen mondat rombológolyóként elhagyta ajkait. Morgan pedig – bárhogy is próbálta szépíteni a dolgot – egyszerűen pancser volt. Minden ugratást komolyan vett, és elkeseredett rajta, és minden negatív jelzőre megkérdőjelezte saját képességeibe vetett hitét. Rose ráadásul rosszabb volt a legtöbb boszorkánál, mert ő az igazságot használta az ember ellen, csak épp dinamitba gyúrva. Megfogalmazhatta volna mondandóját építő kritikaként is, de ilyesmire nem vesztegette idejét. Mintha küldetésének érezte volna, hogy környezetét minden kínálkozó alkalommal kegyetlenül szembesítse hibáival. Morgan elgondolkodott, vajon mi tette őt ilyen kiállhatatlan döggé. Theo tök normális, nyugis srác volt, már amennyire a kockák annak számítanak. Lehet, náluk is valami olyasmi történt, mint abban a filmben, ahol Schwarzenegger kapott minden jót az anyaméhben, De Vitónak pedig csak a rossz tulajdonságok jutottak.
És lám, ő mégis önként vetette magát a szörny elé. Amikor hallotta a körvezetők szócsatáját, az az érzése támadt, a lány talán tud valamit, aminek segítségével lebuktathatja a Spencert. Mostanra már nem voltak kétségei afelől, amit tett, de nem tudta, hogy szolgáltathatna igazságot húgáért. Lennie beleegyezése nélkül tehetetlen volt. Márpedig meg kell lakolnia, még mielőtt más ártatlanokat is behálózna.
– Hello – próbálkozott egy barátságosnak szánt üdvözléssel, mikor a megbeszélt terembe érkezett. Úgy tett, mintha nem lenne tudatában, hogy elkésett, hogy ne egyből védekező helyzetből kelljen indítania a beszélgetést, de Rose nem hagyhatta szó nélkül bűnét.
– Pontos vagy – biccentett, miközben az órájára pillantott. Hangjából úgy sütött az irónia, hogy még az aszfalt is megolvadt volna tőle.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést, nem állt szándékában vitázni Rose-zal. Ma ő volt a legjobb barátnője, akinek segítségével legyőzheti a gonoszt.
– Köszönöm, hogy eljöttél – húzta az időt további udvariaskodással, hogy megágyazzon a kedélyes beszélgetésnek. Egyébként sem tudta, hogyan közelítse meg a Spencer-témát úgy, hogy az ne legyen nagyon átlátszó. Bárcsak jobban figyelt volna, hogyan szokta Kitty mozgatni a szálakat, mikor olyan gondolatokat ültet el mások fejében, ami maguktól soha eszükbe nem jutott volna. Mint például azt, hogy rajongjanak érte. Argh.
– Ez a közös munkánk – vonta fel szemöldökét Rose. – Nyilván eljöttem – közölte olyan hangnemben, hogy Morgan attól félt, ha még egy másodpercig üres fecsegéssel húzza idejét, felpattan, és elviharzik.
– Oké, akkor a feladat – tért rögtön a lényegre. – Nem szeretném túl sokáig rabolni az idődet – kezdte, bár valójában nem Rose-zal próbált jó fej lenni, hanem minimumra akarta korlátozni az együtt töltött perceket. – Valami egyszerű monológra gondoltam, amit elszavalhatnál írókörön. Neked ez így oké lenne?
Ne köss bele. Ne köss bele! – rimánkodott magában. Nem sokat gondolkodott a jeleneten, és nem is volt kedve az idejét ilyesmire vesztegetni. Az írókör most huszadrangú probléma volt ahhoz képest, ami foglalkoztatta. Rose azonban a száját húzta.
– Nem hangzik valami kreatívnak – tett megjegyzést. – Többre nem futja?
Hát persze. Hogy is hihette, hogy ilyen könnyen megússza a közös munkát. Az a sok színjátszós sem örömkönnyeket ontott a női mosdók rejtekében.
– Csak kímélni akartalak – jelentette ki Morgan, kínosan ügyelve a barátságos hangszínre. – De gondolkodhatunk ennél izgalmasabb sztoriban is, például… – Hát persze, hogy gondolkodhatnának. Ha lenne akár egy épkézláb ötlete. – Lehetne a főszereplő egy olyan személy, akit mindenki ismer és szeret, miközben van egy teljesen más, sötét személyisége is. Vagy szerinted irreális? Ilyen nincs a valóságban? – pillantott partnerére ártatlanul.
Rose összefonta karjait a mellkasa előtt, és elgondolkodott az ötleten.
– Természetesen vannak ilyenek a valóságban, és máris sokkal érdekesebb témának ígérkezik. Fiú vagy lány karaktert akarsz? – kérdezett vissza.
Remek! Rose úgy tűnt, ráharap a csalira.
– Fiúra, természetesen – folytatta a gondolatmenetet Morgan. – Statisztikailag sokkal hajlamosabbak az erőszakra és agresszióra, és nehezebben is buknak bele. Főleg, ha mondjuk magasabb pozíciót töltenek be – magyarázta, mintha tényeket közölne, holott leginkább csak Spencerhez próbált eljutni mondandójával. – Például senki sem hinné el Bradley-ről, hogy valami sötét titka lenne, mert nem fér össze a pozíciójával, és a képpel, amit mutat magáról. Vagy akár… Spencer West – dobta be a körvezető nevét mellékesen. – Róla sem gondolna semmi rosszat az ember. Sőt, egyenesen hülyének néznék, aki azt állítja, hogy aljas dolgokat követett el. Szóval a jelenet szólhatna egy ilyen alakról, és az áldozatáról, akinek nem hisz senki.
Várakozón figyelt Rose-ra, vajon mit reagál az eszmefuttatásra. A lány szeme megvillant, mielőtt válaszolt volna.
– Tetszik a felvetés. De még jobban tetszik a példa. Bradley túl bárgyú, neki szerintem sincsenek sötét titkai – legyintett. – De Spencer West más.
Nem tudta eldönteni, éppen ki kit csal csapdába. Lehet, hogy a lány átlátott szándékán, és csak játszott vele, hogy tovább bátorítsa őt Spencer sározására, és aztán visszaéljen mindazzal, amit megtudott. Elvégre Rose Parkerrel beszélgetett. De nem akart most megfutamodni.
– Tudsz valamit Spencerről? Nekem mindig gyanús volt ez a jófiú kép, amit mutat magáról. Ennyire senki sem lehet tökéletes. De persze lehet, hogy csak én tévedek – tette hozzá óvatosan egy vállrándítással.
Rose jól megfontolta válaszát. Összeszűkült szemekkel nézett a semmibe, mintha Spencer állt volna ott, és őt méregette volna.
– Konkrétumokat még nem tudok, de valami nagyon nem stimmel vele. Több oka is van annak, hogy ezt gondolom – kezdte végül. – Például az, hogy annyira mindenhol és mindenben benne akar lenni, amennyire emberileg már nem lehetséges. Azt akarja, hogy függjenek tőle az emberek, és ez sosem jó. Aztán itt van még valami – nézett most Morganre mégis. – Milyen ember az, aki úgy az ujjai köré csavar egy egyébként nem kifejezetten ostoba lányt, mint Kitty Parnell?
Morgan szíve úgy kalimpált, hogy majdnem kiugrott a mellkasából. Annyi gyötrődés után úgy tűnt, talált végre valakit, aki osztotta a klubvezetővel kapcsolatos nézeteit – és ez a személy éppen Rose Parker volt. A sors perverz fintora.
– És Gilt is… – motyogta szomorkodva. Ő sem volt ostoba. – Minél többen veszik körül, annál hiteltelenebbnek tűnne, ha valami disznóság derülne ki róla. – Nem tudta, hogyan folytassa, hiszen ennél többet nem mondhatott Rose-nak. – Szóval egy ilyen alakot képzeltem el főszereplőnek.
Maga sem tudta, mi értelme mindezt előadni a csoport előtt, hiszen úgy sem tudják, kiről szól. Abban viszont igaza volt Bradley-nek, hogy az írás segít kifejezni az érzéseket. Máris kezdett összeállni fejében a jelenet. Talán annyit elér vele, hogy kételyt ültet el a többiekben az ilyen Spencer-szerű, túl tökéletes alakokkal szemben.
– Nem tudom, ki az a Gil, és nem is érdekel – szögezte le Rose amolyan rose-os stílusban. – És ami az ötletedet illeti, jónak tűnik. Te melyik akarsz lenni? Az áldozat vagy a kínzója? – mosolyodott el, amitől Morgan megborzongott.
– Az áldozat. Szerintem mindketten maradjunk annál a szerepnél, amiben nagyobb a tapasztalatunk – válaszolt kissé epésen. El sem hitte, hogy végre egyszer összeszedte a bátorságát, hogy beszóljon Rose-nak. Gil most biztos büszke lenne rá.
Rose nem kapta fel a vizet, már-már elismerően viszonozta pillantását. Mosolya is kiszélesedett kissé.
– Kezdesz kreatív lenni, Valentine. De csak hogy tudd, az igazi színészet ott kezdődik, ahol kilépsz a komfortzónádból.
Hát persze. Újabb döfés a töviskirálynőtől. Rose szavaira azonban olyan gondolat villant át Morgan agyán, amit előtte jó messzire hessegetett volna. Mégis ki tudná jobban bemutatni Spencer Westet, mint ő maga, aki tényleg tudja, hogy miféle ocsmányságokra képes?
– Inkább leszek én a rosszfiú – jelentette ki magabiztosan.
– Ez már tetszik – dőlt hátha Rose. – Aztán növessz tököt, ha össze akarsz törni. Anélkül sosem megy.


Liam

Újra és újra átolvasta a Magány című írását, kifejezetten szúrósan méregetve a múltkor elhadart szavakat. Spencer addig ismételtette el őket vele, amíg végül sikerült kimondania, és ez mérhetetlen diadalmámorral töltötte el őt. Sőt, barátja még egy jó ötletet is adott a hadarás ellen. Valamelyik ismerősétől hallotta, hogy ha valamilyen ritmust követ gondolatban, akkor tudja szabályozni a beszédtempóját. Egyszerű példaként azt mondta, képzelje el magát, ahogy hintázik előre-hátra, ezzel adva ütemet a szavaknak. És működött.
Kimondottan büszke volt magára. Nem csak azért, mert már egészen sokat beszélt minden eddigihez képest, hanem azért is, mert végre úgy érezte, Spencer személyében szert tett élete első igazi barátjára. Ha ezt a szülei tudnák… És bízott benne, hogy aznap meg is fogják tudni.
Éppen ezért dobbant egy hatalmasat a szíve, mikor kopogást hallott kollégiumi szobájának ajtaján. Izgatottan ugrott fel ágyáról, leporolta magát, mintha ruháján akár egy szem por vagy morzsa is maradhatott volna, majd elegyengette a gyűrődéseket is. Se perc alatt katonás rendbe vágta magát, és a szoba is úgy nézett ki, mintha valaki szögmérővel haladt volna végig minden aprócska tárgyon pakolás közben. Nem kis erőfeszítésébe telt előző nap, hogy a kollégiumi szobából a párhuzamosok és merőlegesek mennyországát varázsolja.
Végre odalépett az ajtóhoz, szája pedig mosolyra – de csak visszafogott mosolyra – húzódott, amint nyitás közben meghallotta a „Boldog szülinapot!” dalt. Mikor aztán teljesen kinyitotta az ajtót, arcára fagyott a mosoly.
– Oh, te vagy az? – lepődött meg talán a kelleténél egy fokkal jobban és bunkóbb módon, ahogy meglátta Spencert.
– Igen, gondoltam, örülnél neki, ha felköszöntenélek – mosolygott zavartan a másik, aki valahogy úgy tűnt, tisztában van azzal, hogy Liam nem pont őrá számított.
– Honnan tudtad, hogy ma van a szülinapom? – kérdezte.
– Én… nem tudtam – vallotta be Spencer. – Igazából csak a videót jöttem átbeszélni, de a portás a kezembe nyomta ezt – nyújtott át egy Liamnek címzett, félreérthetetlenül születésnapi borítékot –, mikor mondtam, hogy hozzád jövök. És… nagyjából így tudtam meg. Miért nem mondtad? – kérdezte végül. Liam még mindig nem fogta fel, mi történik, csak állt ott, kezében a borítékkal, mintha valami földönkívüli tárgyat szorongatna.
– Minden rendben? – kérdezte Spencer, miután Liam még hosszú idő után sem válaszolt.
– Nem jönnek el, igaz? – bukott ki a kérdés Liamből. Nem is értette, miért kérdésként tette fel. Nem mintha Spencer tudna bármit is arról, hogy mi történt, és képes lenne válasszal szolgálni számára. Tudta, hogy már egy ideje nem sikerült leplezni csalódottságát, ahogy a levelet szorongatta, de igazából már nem is próbálta. Nem hitte volna, hogy ez most ennyire szíven üti, hiszen a hasonló dolgok eddig sosem bántották így. Maga elé révedve már lépett is hátra, hogy csukja be az ajtót, elfeledkezve arról, hogy nem egy sima postás áll vele szemben, hanem a barátja.
– Minden rendben? – szólt közbe Spencer, kirántva őt kábulatából, mielőtt becsukhatta volna az ajtót az orra előtt.
– Ne haragudj, én… bejössz? – tárta ki újra az ajtót barátja előtt.
– Csak ha szeretnéd – felelt Spencer, majd Liam bólintása után bizonytalanul belépett a szobába. Liam kigombolta ingének legfelső gombját. Azt, amelyiket az ember csak a nyakkendő miatt gombol be, de egyébként fojtogat csak. Érezte, hogy magyarázattal tartozik Spencernek. És azt is érezte, hogy képtelen lesz megadni, hacsak Spencer ki nem húzza belőle harapófogóval. De bízott benne, hogy ez fog történni. Leültek az ágyra egymás mellé, és végül Spencer törte meg a hosszan tartó csendet.
– Nem bontod ki? – bökött a fekete hajú fiú a borítékra, amelyet Liam még mindig szorongatott, bár ennek ellenére sikerült teljesen megfeledkeznie a létezéséről is.
– Tudom, mi van benne – felelte szárazon, mindvégig maga elé bámulva a levegőbe.
– A szüleid küldték? – kérdezte aztán. Liam bólintott. – Személyesen nem is köszöntenek fel? – érkezett a következő kérdés.
– Nem hiszem, hogy fel tudnak – motyogta a fiú. – A szüleim… ők katonai állományban vannak. És csak az ünnepekkor látom őket. Már ha látom őket olyankor – biggyedt lefelé a szája.
– Ó, nem tudtam – helyezte Spencer vigasztalón Liam vállára az egyik kezét.
– De a karácsonyt mindig együtt töltjük – tette hozzá Liam, mert nem akarta, hogy Spencer sajnálja őt. Elvégre ő sem sajnálta magát emiatt, mert… mert ehhez szokott hozzá már kiskora óta. Talán a szüleitől való elhidegülés miatt lett ennyire zárkózott. Talán csak rá akarja fogni valamire, amiért ilyen elcseszettnek érzi magát. És hogy most miért fájt neki ennyire? Mert meg akarta nekik mutatni, hogy mégsem olyan reménytelen eset, mint amilyennek gondolta magát. El akart vele dicsekedni, hogy mennyit fejlődött, de nincsenek itt, hogy ezt megtehesse.
– Legalább azt – próbált mosolyogni hozzá Spencer, de ha tudta volna, hogy ez egy olcsón bérelt motelszobában elköltött közös vacsorát jelent csupán, biztosan meg se próbált volna bizakodó lenni. De végülis Liam pontosan értette ennek is az okát. Nem voltak hagyományos család. Ha valahogy jellemezni akarta volna magukat, ők az a család voltak, akiknek van egy közös álma, és abban mindenkinek egy jól meghatározott szerepe. És mindannyian azon voltak, hogy eredményesen teljesítsék a küldetésüket. A szülei mindent megtettek a hadseregben, hogy a lehető legtöbb pénzt tudják összegyűjteni, így az életük jellemzően a spórolásról szólt. Bár ők ezt racionalitásnak nevezték. Akárhogy is, Liam már a tizenhetedik karácsonyt fogja idén egy szűkös motelszobában tölteni, de elégedett volt ezzel, mert minden nappal közelebb kerültek a célhoz.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretnek téged. És büszkék rád – próbált valami biztatót mondani Spencer, de csak az általános klisékhez tudott nyúlni. – És lehetnek is! Hallottam, hogy a Borostyán Liga megkeresett téged a héten – biccentett fejével a Liam asztalán fekvő borítékra, amely tárgyi bizonyítékként is szolgált ehhez a kijelentéshez. Összeszorult a szíve. Nem bontotta ki a borítékot eddig, mert szüleivel együtt akarta megtenni. A legtöbb embernek, bár nagy dicsőséget jelentett volna az iskola legokosabb diákjait vegyítő kör tagjának lenni, mégsem lett volna ennyire szentimentális dolog. De Liamnek ez volt a jel, hogy sikeresen teljesíti a küldetését. De most nem tudja személyesen jelenteni, hogy jól halad a pályáján. Mert nincsenek itt.
– Igen, így van – nyögte fájdalmasan, és utálta magát, amiért Spencer csak ezt a néhány szerencsétlen megnyilvánulást kapja az egész gondolatmenetből. De túl komplex volt a kép, ő pedig képtelen rá, hogy kifejtse.
– Hagyjalak most? – kérdezte ezután a fiú, akin látszott, hogy teljesen tanácstalan, mit kéne tennie ebben a helyzetben.
– Nem kell – lehelte szinte Liam. Pontosan úgy, hogy az ellenkezője érződött ki válaszából. Spencer pedig vette a célzást.
– Akkor én most nem is zavarlak tovább. A videót pedig… A videó nagyon jól sikerült. Csak el akartam mondani, hogy szerintem ügyes voltál, és büszke vagyok rád – foglalta össze Spencer mindazt, amiért eredetileg jött. Liam szája keserédes mosolyra húzódott, és még mindig nem nézett Spencerre. És még mindig rühellte magát emiatt, de egyszerűen nem volt ereje ahhoz, hogy elfordítsa a fejét. Spencer lassan felállt az ágyról, végtelen sok lehetőséget adva Liamnek, hogy visszatartsa őt, ha esetleg mégis szüksége lenne rá. De Liam nem szólalt meg. A szemüveges fiú még egyszer finoman barátja vállára helyezte kezét, hogy valamennyi erőt próbáljon sugározni belé, de aztán a Liam vállát melengető kéz lassan lecsúszott, Spencer pedig magára hagyta őt a két kibontatlan borítékjával, aminek ő pontosan tudta, mi a tartalma, még csak át sem kellett világítania hozzá. Amint becsukódott az ajtó Spencer háta mögött, egy könnycsepp gördült le Liam arcán. Haragudott magára, hogy annak próbál örömet szerezni, aki nincs itt, és közben csalódást okozott annak, aki itt volt.

57. Szemtől szemben

Mi a véleményed?
  • Tetszik (0)
  • Izgi! (0)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (4)
  • Aargh! (1)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
TheaVanna Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Vanna
Tag
Vanna

Nem tudom mit gondoljak!!! Mindig összezavartok…
Remélem Morgan nem fog Rose-zal barátkozni, mert ő nem ilyen kis aljas izé!!
De rosszat sejtek… szerintem itt valami nem stimmel! Ha Spencer rosszat tett Lennie-vel akkor megérdemelné Morgan haragját… de mi van ha nem tett igazából rosszat??
Nehéz elhinni az intő jelek ellenére is!! Spencer olyan kedves Liammel. Liamet meg szeretném megölelni!
Nem értem miért nem szereti őt mindenki a sztoriban mikor annyira szeretnivaló. Remélem a szülei nagyon megemlegetik!!

Thea
Admin

Morgan nagyon örül, hogy van, aki hisz abban, hogy ő jó, még akkor is, ha nem épp a legszebb gondolatok töltik ki mostanában a napjait.:) Hát, erről a Spencer ügyről egyvalaki tudna nyilatkozni, de ő nem hajlandó, úgyhogy egyelőre muszáj találgatnunk…:/ No de egyetlen titok sem maradhat örökké rejtve. Liam pedig tényleg nagyon szeretnivaló, de hát ő nem ad esélyt másoknak, hogy megismerjék. Spencer is csak valamilyen különleges képességével tudott hozzá közelebb férkőzni, de még vele szemben sem omlott le minden fal. Ami lehet, hogy szerencse is, mert hát nem tudhatjuk, kicsoda is valójában Spencer… de ez a születésnapi jelenet… Tovább »