47. Párválasztás

Tintavér

Robert

Éjjel egy óra volt, reggel iskolába kellett mennie, de ő csak ült a számítógépe előtt és bámulta a villogó kurzort. Az elmúlt napokban már vagy ezerszer kérdezte magától, hogy megőrült-e, amiért csatlakozott az írókörhöz. Na, nem azért, írni jó buli volt, és tényleg lefoglalta általában a kattogó agyát, elterelte a gondolatait, meg minden. Csak épp azzal nem számolt, hogy az írókör egyet jelentett a komfortzónája elhagyásával, ami meg nem nagyon akaródzott neki. Mármint nem igazán azért, mert nem akarta, hanem mert nem ment.
Amikor egy világot kellett kitalálnia, mindig jöttek az ötletek maguktól, és a legapróbb részletekig meg tudott tervezni dolgokat. Na de a forgatókönyvírás… az más volt. Lövése sem volt róla, hogy mi fán termett a forgatókönyv, és el sem tudta képzelni, hogyan fogják megvalósítani úgy, hogy ne legyen túl nagy pluszmunka az AV klubos társának.
Theo tényleg rendes arcnak tűnt, és emiatt még annyira sem akart problémát okozni neki. Márpedig akármilyen egyszerű forgatókönyvvel áll is majd elő, biztosan sok munka lesz abból valami láthatót létrehozni.
Ha néha eszébe is jutott valami apróság, azt rögtön elvetette, mert túl macerásnak tűnt minden. De mégsem adhatott be valami nagyon gáz, egyszerű cuccot, mert akkor beégette volna nem csak magát, hanem a társát is mindenki előtt. Meg tuti csalódást okozott volna Mr. Bradley-nek is, pedig a tanáruk annyira lelkesnek tűnt. És hát ott volt neki amúgy is Flynn, ő okozott épp elég csalódást, nem?
– Te miért vagy még ébren? – nézett be a szobájába Clara nagyon álmosan, ő pedig a váratlan látogató miatt kicsit megugrott ültében, és a szíve is úgy kezdett dübörögni, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
Nem akart problémát meg aggodalmat okozni a húgának sem, pedig tudta, hogy az ilyenekkel nyilvánvalóan csak azt sikerült. Úgy kellett volna tennie, mint aki alszik. Legalább akkor főhetett volna a feje egyedül. Meg akkor Clara sem fog aludni, és…
– Rob – paskolta meg a testvére a fejét. Erre muszáj volt fintorognia, mert ilyenkor mindig kutyául érezte magát. De komolyan; ki az, ilyet csinál? Még Dory is inkább simogatást szokott kapni. Na, nem mintha annak ő jobban örült volna.
– Csak ezen a forgatókönyves dolgon gondolkozom – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, ahogy a képernyő felé pislogott. – Szar ügy az egész. Ha valami epic jelenetet akarok, azt Theo nem tudja majd megcsinálni, vagy meg tudja csinálni, de megutál, amiért ennyi munkája lesz miattam. És tudom, hogy nincs semmi, ha megutál, mert nem kell többet együtt lógnunk, de nem akarom, hogy utáljanak az emberek. Ha meg valami tinglitangli cuccot dobok össze, akkor lehet, hogy megsértem, amiért nem merem kihívás elé állítani, meg mindenki le fog nézni, és azt hiszik majd, hogy nem tudok írni. Ki is rakhatnak az írókörből. Ami nyilván megint nem a világ vége, de azért ezt se szeretném.
Amikor a mondandója végén szusszantott egyet, várakozón fordult a húga felé, aki felvont szemöldökkel nézett rá vissza.
– Befejezted?
– Be.
– Akkor most megmondom, mi lesz – ásított Clara, majd nemes egyszerűséggel kinyomta a számítógépet. A főkapcsolónál. Erre Rob még ilyen hullafáradt üzemmódban is felhördült. – És most befekszel az ágyba, és alszol. Megvárom, szóval az én érdekemben legyél kedves, és próbálj sietni.
Rob megadóan felsóhajtott, és bemászott az ágyába. Iszonyúan zavarta, hogy Clara tényleg leült a székre, ahonnan az előbb ő felállt, de nem szólt egy szót sem. Eldöntötte, hogy úgy tesz, mintha aludna, hátha legalább akkor a húga visszamegy tényleg pihenni, és nem lesz reggel zombi. Egyre lassabban, halkabban próbált levegőt venni, figyelt arra, hogy kényelmes, hiteles alvópózt vegyen fel, és kivárt. Vagyis csak próbált kivárni, mert mielőtt még Clara lelépett volna, ő tényleg bealudt.
Sajnos reggel így is olyannak érezte magát, mint aki egy pillanatra sem hunyta le a szemét egész éjszaka. Clara vele ellentétben kisimultnak nézett ki, de ezen a ponton Rob már nem tudta eldönteni, hogy tényleg kipihent volt, vagy csak kamuzott. Mindenesetre valahol a reggeli zöld teája és az iskola felé vezető út között beugrott neki a megoldás. Nem feltétlenül elegáns, sőt, kifejezetten gyáva megoldás, de…
– Figyelj, szerintem én ezt a kört passzolom – kapta el éppen ezért Theo vállát a folyosón még az első óra előtt. Az évfolyamtársa meglepetten pislogott rá, de nem tűnt különösebben feldúltnak. És mivel nem vágott rá semmit, Rob kényszeredetten folytatta a magyarázkodást. – Nem tudom, mit kellene, és nem tudom, hogyan tudnánk kivitelezni, és nem akarok neked sem túl sok munkát, szóval… azt gondoltam, ez lenne a legjobb.
– De ha nincs ötleted, akkor miért nem beszéljük meg? – tárta szét a karjait Theo, akit mintha továbbra sem nagyon zaklatott volna fel az egész. – Nem kell mindjárt kétségbeesni.
– Hogy érted? – kérdezett vissza Rob kissé összezavarodva. Mi az, hogy nem kell kétségbeesni?! Azért igenis kétségbeejtő volt a helyzet! Vagyis… bentről.
– Mondjuk megkérdezheted, mit tudok megcsinálni – segítette ki a fiú. És szerencsére rögtön ezután folytatta is, így nem volt szükség tényleges kérdésekre. – Kitty azt mondta, te inkább ilyen akciós-kalandos vonalon szeretsz mozogni, és ilyet élő szereplőkkel tényleg nehéz lenne kivitelezni. Viszont ha írnál valami jó kis lelkizős fightot, akkor összevághatnék egy videót animejelenetekből, és nekünk már csak alá kéne szinkronizálni. Ahhoz elegen is lennénk ketten.
Lelkizős fight? Meg szinkronizálás…? Ilyesmi eszébe sem jutott soha, de most, hogy Theo mondta, egészen járható útnak tűnt. De egy videót megvágni is elég nagy munka volt, és egyáltalán nem tudta, varrhatott-e ekkora feladatot a másik nyakába.
– Nem tudom – rázta a fejét. – Nem lenne baj neked?
– Á – rántotta meg a vállát Theo. Ez az arc elég nyugis volt, mintha neki aztán édesmindegy lett volna, minden. – Írd meg, aztán én keresek valami jó alapanyagot hozzá, és nem lesz itt gáz.
Hát jó.


Liam

Nem tudta, miért izgul ennyire. Olyan érzése volt, mintha valami eget rengető dologra készült volna, pedig Spencert felkérni arra, hogy segítsen neki az írókörös feladatban kifejezetten nem kéne, hogy nagy feladat legyen. Elvégre barátok. A barátok pedig arra vannak, hogy kisegítsenek, ha baj van. És bár sokan nem értékelték volna úgy a helyzetet, hogy baj van, Liam már az írókörös találkozó óta pánikolt, hogy kit kérjen fel. Igazából tudta, kit kérjen fel, sokkal inkább azon pánikolt, hogy mi van, ha Spencer nemet mond, vagy ami valószínűbb, valaki már lecsapott rá.
Nem ismer rajta kívül senkit sem az AV klubból, se a színjátszósok közül. Illetve ismeri őket, de csak látásból. Ők pedig szinte holtbiztos, hogy nem ismerik őt. Amilyen láthatatlan, még talán látásból se. Szóval úgy érezte, hogy nem lenne célszerű tovább halogatni Spencer megkérdezését, mert ha nem szedi össze magát, a fiú már a teljes feladatot megcsinálja valaki mással, mire egyáltalán oda jutna, hogy tudtára adja, szeretne vele dolgozni. Szóval rástresszelt. Nem kicsit. És erre az is rájátszott, hogy most be kéne mennie az audiovizuális kör termébe, hogy kihívhassa Spencert. Már egy ideje fel-alá sétált a folyosón, igyekezve összeszedni lelki erejét. Közben azt próbálgatta, mit mondjon, mikor belép, de minden alkalommal egyre nehezebbnek tűnt a feladat. Pedig nem kéne nehéznek lennie.
Csak bemegy, köszön, megkérdezi, hol találja Spencert, ők válaszolnak, és vége is a nyilvános szereplésének. Viszont azt is tudta, hogy ha túl sokáig próbálgat előre valamit, annak katasztrofális következményei lesznek. Nem tévedett.
– Szi… szisztok! – kezdett bele, mikor belépett, és minden szem rá szegeződött. – Hol tallom Spe… Itt van Spencer? – kérdezte, és még nagyobb zavarba jött az elkerekedő szemek láttán, amelyekkel tulajdonosaik az értelmet próbálták meglelni mondandójában, látszólag nagyon kevés sikerrel.
– Szia, Liam! – lépett elő a háttérből Spencer a fiú megmentésére sietve már olyan sokadik alkalommal, hogy Liam számolni is képtelen volt. – Miben segíthetek? – érdeklődött.
– Beszlhtnénk odaknt? – hadarta a fiú zavartan, és a választ meg sem várva kezdett kihátrálni a teremből. Spencer elindult utána, a többi kocka pedig a csodabogár távozása után visszatért ahhoz, amivel épp el volt foglalva.
– Szóval? – kérdezte a szemüveges fiú, mikor kiléptek az ajtón. Liam érezte, hogy feszültsége jóval alábbhagy most, hogy már csak ketten vannak.
– Arra gondltam, hogy csinlhatnánk együtt a heti írókrös feladatot – hozakodott elő a témával. Bármennyire is nyugodtabbnak érezte magát idekint, beszédén úgy tűnik, ez nem mutatkozik meg.
– Én… ööö… már lebeszéltem a dolgot Kittyvel – felelte a fiú. Liam pont ettől tartott.
– Értem – bólintott csüggedten.
– De ha akarod, lemondhatom – ajánlotta Spencer. – Szívesen csinálnám veled.
– Biztos? – lepődött meg Liam. Nem hitte volna, hogy Spencer ilyen könnyen lekoptatná Kittyt.
– Persze – mosolygott az AV klub vezetője. – Így is rengetegszer dolgozunk együtt. Nem árt egy kis változatosság – fejtegette, Liam arcára is mosolyt csalva. Aztán mégis elkomorult.
– Ne mondd le miattam – tiltakozott Liam.
– De tényleg szívesen – ragaszkodott hozzá Spencer. – Kitty belevaló csaj, biztos megérti. Amúgy sem szokott semmit a szívére venni – mondta, és már kapta is elő mobilját a zsebéből. Ahogy tárcsázott, Liam titkon boldog volt, hogy Spencer őt választja Kitty helyett. Tudta, hogy ők ketten már régóta barátok, de a lány viselkedése még mindig sokszor zavarba hozta, így nem kifejezetten volt szimpatikus számára. Nem akart így kitolni vele, mert ezt tényleg gonoszságnak érezte, és fogalma sem volt, mi lenne, ha őt koptatnák le, és nem elég, hogy egy, de két embert is fel kéne kérnie… De így a legjobb. Kitty belevalóbb, mint ő. Könnyebben talál magának másik párt, mint ő.
– Szia, Kitty, ráérsz most? – emelte füléhez a készüléket Spencer.
– Szia – hallotta Liam Kitty hangját a telefonból. – Persze, mondd csak.
– Öhm… Az írókörös feladatról lenne szó – kezdett bele a fiú, de olyan hosszúra nyúlt a szünet, hogy Liam azt érezte, válaszra vár, vagy mintha azt szeretné, hogy Kitty önként mondja le a dolgot.
– Igen? – kérdezett vissza Kitty. – Van valami baj?
– Tudom, hogy megbeszéltük, hogy együtt csináljuk, de… nem lehetne, hogy Liamnek segítsek inkább? – dobta be a témát Spencer, majd várta, mekkorát robban a bomba. – De segítek neked valaki mást találni – ajánlotta, próbálva csökkenteni a robbanás hatósugarát.
Liam ezután hosszabb ideig nem hallott választ a vonal másik feléről, bár ezt betudta annak, hogy nem hallja csupán, amit Kitty mond. De mikor aztán Kitty megszólalt, rájött, hogy ilyen sokat gondolkodott, mit reagáljon.
– Oké, akkor segíts neki. Én meg majd keresek valaki mást, ne fáradj.
– Mérges vagy? – kérdezte Spencer zavartan. Mintha nem számított volna arra, hogy Kitty, aki ilyen erőteljes, éles személyiség alapjáraton, haragudni tudna rá.
– Ingerült inkább – helyesbített a lány. – Legközelebb találd ki, hogy mással akarsz lenni, mielőtt igent mondasz valakinek, és nem lesz semmi baj.
– Sajnálom, hogy így alakult – szontyolodott el Spencer. – Csak vele még nem dolgoztam, veled meg már ezerszer, és ki akartam próbálni…
– Relax, nem ezen fog múlni a barátságunk – hárított Kitty. – Dolgozz Liammel, én meg majd keresek mást. Hátha van még olyan, aki nem foglalt.
– Rendben – bólintott Spencer beletörődve. Mintha nem is ő dobta volna Kittyt, hanem Kitty dobta volna őt. – De tényleg tudok ajánlani valakit, ha érdekel.
– Nem kell – ismételte Kitty. – Ha azt akarod, hogy ne haragudjanak rád az emberek hosszabb távon, hagyd őket duzzogni. Oké?
– Mindenestre Gil Grimes még szabad. Csak hogy tudd – mondta azért Spencer a lány tiltakozása ellenére is. Liam nem volt nagy társalgási szakértő, de még ő is érezte, hogy ezzel a fiú már eléggé túlzásba vitte a dolgot.
– Ettől nem lesz ám jobb – tájékoztatta őt Kitty. – Most lerakom szépen, mielőtt tovább rontanánk ezen a helyzeten, oké? Úgyis jöttek értem.
– Rendben – nyugodott bele Spencer a helyzetbe, majd Kitty ígéretéhez híven le is rakták a telefont.
– Nem kellett volna – nézett rá sajnálkozón Liam.
– De, jó lesz így. Majd megbékél – bizonygatta a fiú, bár sokkal inkább magának.
– Na, mi van? Ejtettek? – kérdezte a színjátszókör ajtaján ekkor kilépő Rose. Spencer hirtelen megrezzent és Liam le merte volna fogadni, hogy sokadik alkalommal is azon szitkozódik, hogy miért pont a drámakörrel szemben kell lennie az AV klub termének. – Nem csodálom.
– Nem ejtettek – fordult hirtelen Spencer lelkülete száznyolcvan fokot. Liam is meglepődött, milyen indulattal förmedt rá a lányra.
– Pedig nagyon úgy néz ki – döntötte félre a fejét Rose. – Különben nem lennél ilyen ingerlékeny. De úgy tűnik, máris akadt valaki, aki rájött, hogy igazából nem is vagy olyan csodálatos, mint amilyennek gondolnak téged. De kár.
– Nem tudom, feltűnt-e, de már nem a színjátszósok termében vagy. Idekint nem minden a drámáról szól – morogta a fiú a drámakirálynőnek.
– Ugyan, kérlek. Ez nem dráma, ez a valóság – legyintett Rose. – Csak ezzel kéz a kézben együtt jár az is, hogy mikor lemegy a függöny, és már nincs rajtad maszk, kiábrándítod az embereket.
– Gondolom, ezt már számtalanszor átélted – vonta fel a szemöldökét Spencer rosszallóan.
– Én nem szoktam zsákbamacskát árulni – mosolygott rá Rose. – Aki engem ismer, az pontosan tudja, hogy nem vagyok kedves és cukorpofa.
– Hidd el, aki nem ismer, az is egyből levágja – mosolygott vissza gúnyosan a fiú is. – Most pedig, ha megbocsátasz, meg kéne beszélnem a társammal, hogy hogyan álljunk neki a feladatnak – próbálta lekoptatni a lányt, de Liam érezte, hogy Rose-nak lesz még mondanivalója az üggyel kapcsolatban.
– Hát persze – bólintott Rose, és még kicsit szélesebb is lett a mosolya. – Senki nem akar elrabolni a társadtól. Olyan kis édes, ahogy még mit sem sejt… alig várom, hogy lássalak titeket pofára esni – vetette oda a lány búcsúzóul, majd eltipegett a folyosón, bár léptei határozottságából fakadóan inkább eldöngött. Egy személyben olyan volt, mint a bölénycsorda, amelyik eltiporta Mufaszát.
– Mit nem sejtek? – vonta kérdőre Liam a mellette álló, még mindig dühöngő Spencert.
– Ajj már, Liam, ugye nem hitted el, amit mond? – fakadt ki a szemüveges, a kelleténél kicsit ingerültebben. – Ne haragudj – visszakozott azonnal. – Rose valamiért azt hiszi, hogy mindenki olyan kiállhatatlan, mint ő, csak rejtegetik, és gondolom, büszke magára, amiért ő nyíltan ilyen bunkó.
– Aham – reagált Liam félénken. Nem ismerte az ingerült Spencert, és félt, hogy könnyen felbőszítheti őt újra.
– A fejébe vette, hogy tuti rejtegetek valamit – zsörtölődött a fiú pontosan azzal a hangsúllyal, amit azok szoktak megütni, akik rejtegetnek valamit, de Liam nem érezte magában az öngyilkos hajlamot ahhoz, hogy ezt szóvá is tegye.
– Ne vedd magadra – próbált tanácsot adni, de igazából semmi gyakorlata nem volt ilyen téren, így csak a legelcsépeltebb klisékhez tudott nyúlni.
– Nehéz nem magadra venni, ha folyton a sarkadban van és rád akarja adni – jegyezte meg mogorván Spencer.
– De tud rólad valamit? – kockáztatta meg még egyszer Liam.
– Nem tudom – érkezett a válasz, ami nem nyugtatta meg. Azt hitte, Spencer kiáll majd amellett, hogy márpedig róla nincs olyan, amit “tudni lehet”. – Mármint nem tudom, mi az a kis ballépés, amire ő egy egész összeesküvés-elméletet rá tud építeni, de biztos talál ilyet, ha kitartóan keres. Mindenki hibázik – magyarázta Spencer. Ez szintén nem nyugtatta meg Liamet. – És biztos lehetsz, hogy Rose ott lesz, hogy az arcodba vághassa.
– Értem – felelte higgadtan Liam, próbálva ezáltal a még mindig tomboló fiú is nyugtatni. Aggódott, hogy vajon milyen hibára gondolhat Spencer, de közben remélte, hogy tényleg olyan, mint amilyennek ismeri, és valójában nincs semmi rejtegetni valója. Önző kérés volt ez, tudta jól, de Spencer az első igazi barátja, nem szerette volna, hogy ez az egész csak mese legyen. Szóval bármennyire is önző volt a gondolat, nagyon bízott benne, hogy Rose hiába vár, hoppon marad.

48. Rémkép a múltból

Sims Addicts

Oldalunk célja, hogy a kezdő és profi simmerek információs és szórakoztató felületé váljunk szinte naponta frissülő tartalmainkkal, hogy mindig képben legyetek a híreket illetően, és segítségetekre legyünk, ha elakadnátok a játékban.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés