Tintavér – 101. Valentin-napi vágyak

Morgan

A Valentin-nap sötét dátum volt Morgan számára, hiszen ő eddig mindet magányosan töltötte, más párok boldogsága felett sóhajtozva. Rendszerint bekuckózott szobájába, maratoni módban nézte a romantikus filmeket, egyetlen társasága pedig az a rengeteg fagyi és csoki volt, amiket közérzetjavító céllal tömött magába. Nem úgy ebben az évben, ugyanis most végre először randija volt, ami miatt az egész napot görcsben álló gyomorral töltötte.
Reggel, amikor még mit sem sejtve szörfölgetett a neten, „véletlenül” rátévedt Cassy profiloldalára is. Fülig érő vigyorral pózolt egy frissen feltöltött fotón Gillel, leírásként pedig csak sokatmondón egy szívecskét tett közzé a lány. Nem is értette, miért volt ez olyan rossz érzés, mintha gyomorszájon vágták volna. Az azért határozottan megnyugtatta, hogy a srác nem tett fel egyetlen közös képet sem, bár ő egyébként sem tartotta fontosnak, hogy profilja mindig naprakész legyen. Nagy dolog. Lehet, hogy azok ketten épp randiznak ma, de hát ez már amúgy is szinte csak idő kérdése volt. Gil mindig a szőke, okos lányokra bukott. Hát, most megkapta. Mint ahogyan ő is megkapta a saját délceg hercegét. Happy end, végre mindenki boldog, nemde?
Mikor azonban a telefonja megcsörrent, páni félelem lett rajta úrrá, mert egy dolog vágyni valamire, ami elérhetetlennek tűnik, és megint más olyan terepre merészkedni, amelyen az embernek egyáltalán nincs tapasztalata. Wes elég határozottan a tudtára adta legutóbb, hogy elege van az éretlen játékokból, és Morgan nem tudta, ezt pontosan hogy értette. Amikor viszont kiderült, hogy a romantikus vacsorát Wes a lakásán képzeli el, torka összeszorult, és alig tudott kipréselni magából egy boldognak és önfeledtnek tűnő igent. Sosem voltak még kettesben zárt térben, pedig ez a helyzet számos olyan dologra adott lehetőséget, amire Morgan még úgy érezte, nem készült fel, és egyébként is pánik kerülgette tőle.

Mert mi van, ha Wes úgy gondolja, az éjszakát is ott tölti majd vele? Meg kellett volna mondania, hogy inkább menjenek egy szimpla étterembe, de az megint úgy tűnt volna, mintha távolságot akart volna tőle tartani. Aztán visszagondolt arra, amit Wes mondott neki – arra, hogy nem fogja sürgetni. Ezt mantrázta magában egészen addig a percig, ameddig át nem lépte a férfi küszöbét, ott azonban ismét erőt vett rajta a remegés.
– Fázol? – tette szóvá Wes a dolgot, és a termosztáthoz lépett, hogy feljebb csavarja a hőfokot. Erre egyébként semmi szükség nem volt, mert a férfi már így is egy vékony ingben, felhajtott ujjakkal tevékenykedett, és Morgan előre félt, mi lesz, ha még ennél is tovább fog vetkőzni. Felakasztotta kabátját, és várt, milyen hatást ér el a direkt erre az alkalomra előkotort ruhájában.
– Nagyon csinos vagy – futtatta végig tekintetét rajta a férfi, amitől Morgan elpirult. Aztán viszont mintha meg is feledkezett volna róla, úgy fordult vissza a konyhába, hogy az utolsó simításokat elvégezze a pulton. – Ülj csak le, máris megyek – intett közben a szépen megterített asztalkára.
Arról nem volt szó, hogy Wes fog főzni. Morgant egyenesen ámulatba ejtette, milyen ügyesen bánik a késsel, és milyen otthonosan mozog a konyhában. Nem elég, hogy jól néz ki, még házias is! Egyre inkább felengedett a széken ülve, és most már kíváncsian pillantott szét a lakásban is, ami nem volt túl nagy, de tiszta volt, és minden szegletéből látszott, hogy egy férfi lakja. Az amerikai konyhás nappali közepén egy terjedelmes kanapé foglalt helyet, előtte nagy tévé, a sarokban pedig kondifelszerelések sorakoztak. Jobbra nyílt a háló. Ez egy picit megint megrettentette a lányt.
– Gondoltam, ez elég különleges nap ahhoz, hogy végre kettesben legyünk – jelent meg mellette Wes, és bort töltött a poharába, természetesen kifogástalan eleganciával. Morgan egyből bele is kortyolt, hogy feszültségét oldja, és csak aztán vette észre a koccintásra felé nyújtott másik poharat. Ugyan, miért ne szúrná el már az elején?
– Ideges vagy? – mosolygott rá a férfi. Nagyon jól állt neki.
– Nem – rázta meg a fejét a lány, és ezzel el is engedte szorongását. Mi oka lett volna rá? Itt volt azzal a személlyel, akire olyan rég vágyott, aki eddig várt rá, és aki vacsorát főzött neki. Ennek az estének nem létezhetett rossz végkifejlete.
– Akkor jó – nyugtázta Wes, és már fordult is vissza, hogy még melegen fel tudja szolgálni a vacsorát.
Az étel mennyei volt. Morgan azért jobban elboldogult a konyhában kortársainál, és nem hitte volna, hogy olyan férfival hozza össze a sors, aki ebben jobb lesz nála. Sok más mellett. Az asztal felett a beszélgetés is megindult végre, eleinte olyan általános témákról, mint iskola és munka, amiből aztán észrevétlenül átsiklottak a kedvenc filmek és szórakozás világába. Morgan egyre szélesebben mosolygott, amihez ugyan az elfogyasztott bornak is lehetett köze, leginkább azonban romantikus érzelmei kezdtek felülkerekedni. Most már bánta, hogy annyira nehezen adott esélyt a férfinak, és hogy ettől a randitól is tartott. Hiszen olyan kedves és figyelmes volt, és egész este alatt le sem vette róla a szemét, olyan őszintének tűnt az érdeklődése. Vacsora után a kanapéra telepedtek át beszélgetni, és Wes elővett egy üveg pezsgőt is, aminek a fajtájához ugyan a lány nem értett, de állítólag az illett az alkalomhoz. Tényleg finom volt. Kortyolgatás közben pedig csevegtek és nevettek, amit korábban soha nem tehettek ilyen önfeledten, hiszen Morgant mindig úgy zavarták azok a kíváncsian rájuk szegeződő szempárok.
– …és emiatt ragadtam végül mégis Brightwoodban. Ha nem jön az a telefon, talán soha nem találkozunk – fejezte be a kisvárosba kerülésének történetét a férfi, és várakozón rápillantott, várva a lány reakcióját. Morgan annyira belefeledkezett a férfi csokoládébarna szemeibe, hogy a történet eleje ködbe is veszett, de így is önkéntelenül nyílt válaszra szája.
– Az szörnyű lett volna.
Wes elmosolyodott, és kicsit lehajtotta fejét, mintha töprengene valamin.
– Ejteni akartál engem? – kérdezte meg végül, hosszabb hallgatás után. – Nem válaszoltál a hívásaimra, és alig tudtam belőled kipréselni egy randit. Miért? Pedig te kezdted ezt az egészet.
Morgan érezte, hogy eljött az igazság pillanata. No, nem a teljes igazságé.
– Mert sohasem értettem, miért akarnál velem lenni – vonta meg a vállát félénken. – Neked ott voltak a Marlena-féle barátnőid, és én annyira más vagyok. Nem gondoltam, hogy komolyan érdekellek.
– Morgan, nekem tetszik, hogy te más vagy – fordult felé nagyon komolyan a férfi. – Engem nem a Marlena-félék érdekelnek. Tudod, ő mit csinált? Hazudott nekem, és megcsalt. Én szerettem őt, de ő sosem vette komolyan, ami köztünk volt. Sosem tudnék újra egy hozzá hasonlóban bízni – hallgatott el. Nehéz lehetett elmesélnie ezt, hiszen valószínűleg egyetlen férfi sem ismeri be szívesen, ha átejtették, Wes mégis megnyílt előtte. Morgan szíve pedig majdnem megszakadt legbelül, mert ő is ugyanúgy bánt vele. De ennek most már vége volt, most már tisztán látott mindent. Neki csakis ez a sebzett lelkű, magányos, gyönyörű férfi kellett, senki más.
– Az sosem zavart, hogy ilyen fiatal vagyok? – kérdezte azért némi aggodalommal. Számára ez volt a legfélelmetesebb ebben az egészben, hiszen szinte bármely nőtársa többet tudott a kapcsolatokról vagy független életről, mint ő. Ráadásul igazságtalan előnnyel indultak abban is, hogyan kell igazi nőnek lenni. Neki ez nem jött olyan spontán, mint a legtöbbeknek. Vagy, hogy egyáltalán mit kezdjen egy férfival abban a helyzetben.
– Nem – rázta meg a fejét Wes mosolyogva. – A lényeg itt van bent – mutatott a lány szíve felé. – Idővel mindenki érettebb lesz, de az, aki vagy, nem sokat fog változni. Az első szerelem pedig nagyon erős. A te szíveddel és az én tapasztalatommal minden helyzettel meg tudunk birkózni – suttogta melegen, egyenesen a szemébe nézve.
Morgan a pezsgőtől csillogó szemekkel, kipirulva viszonozta a pillantást. Azt is látta, ahogyan a férfi egyre közeledik hozzá, de most eszében sem volt őt elutasítani. Lehunyta a szemét, és várt, ameddig ajkaik találkoztak, és szinte elomlott Wes karjaiban. Ő pedig csókolta, de nem olyan gyermeki ártatlansággal, mint ahogyan Gil tette – ő felforralta a lány vérét, aki azon vette észre magát, hogy már a férfi ingjének gombjaival játszik. Wes megérezte a tapogató mozdulatokat, mert saját maga vette kezébe az irányítást, sebesen kigombolkozott, és lehámozta magáról felsőjét. Nem kellett volna. A lány addig sem érezte úgy, hogy teljesen uralná tetteit, de most már semmi sem állt kezei útjába, ő pedig azt sem tudta, merre induljon ujjaival a férfi tökéletes testén. Azt hitte, elsüllyed majd zavarában, amikor egyszer odáig jut, hogy egy kanapén ölelkezzen, de most csak arra tudott gondolni, hogy ennyinél nem tud megállni. Vágyott Wes bőrének illatára, csókjaira, és érezte, hogy ez kölcsönös. Tetszett neki, ahogyan a férfi minden érintésére reagál, és egyre szenvedélyesebben öleli őt, míg végül eltávolodott arcától pár centire. Haja kócos volt, ajkai picit duzzadtak amiatt, amit Morgan tett vele, pillantása pedig már egyáltalán nem volt lágy, hanem inkább szenvedélyes.
– Szeretnéd, hogy bemenjünk a hálószobába? – kérdezte tőle kicsit reszelős hangon, miközben mellkasa a szokottnál sokkal gyorsabban süllyedt és emelkedett. Morgan először nem válaszolt, de érezte, ha nemet mond, a férfi visszavonulót fúj majd, és ez minden korábbi félelménél rosszabbnak tűnt. Félénken bólintott végül igent a fejével. Erre Wes felkapta őt, mintha meg sem érezte volna súlyát, és úgy vitte át a kényelmes, nagy franciaágyig.

Bradley

– Itthon vagy, Trevor? – hallotta Bradley lakótársnője körbekiáltását a nappali irányából. Ő épp a konyhában ténykedett, és azon volt, hogy élete mesterművét varázsolja a tányérra. De legalábbis valamilyen elfogadható és emészthető minőségű, konzervből készült édes-savanyút.
– Itt vagyok! – kiáltott vissza, és ezt követően rögtön hallotta is, amint a magassarkú cipő koppanásai felé közelednek.
– De jó illata van – jegyezte meg széles mosollyal a konyhába belépő Jennifer. – Mi készül? – érdeklődött.
– Kínai édes-savanyú – felelte a férfi nagy büszkén, könyékkel takarásba lökve a pulton hagyott két befőttes üveget, aminek tartalmát épp a serpenyőben melengette, próbálva gourmet minőségként előadni az előre elkészített ételt. – Remélem, szereted – tette hozzá, miután pár pillanatra beállt a szokásos kínos csend, ami kettejük között szinte már menetrend szerint érkezett az első pár mondat után. Igazából már várta, mikor fordul sarkon a nő, és indul el szobája felé, ám várakozásával ellentétben végül inkább a konyhaszigethez tartozó egyik bárszéken foglalt helyet. Úgy néz ki, hosszabb tartózkodásra rendezkedett be.
– Persze – reagált végül Jennifer, aki látszólag egész eddig máson gondolkodhatott. – Igazából beszélni szerettem volna veled. A karácsonykor történtekről – csapta fel a témát, mint lisztes kezű séf a szakácskönyvet, pont a legrosszabb receptnél. Bradley a serpenyő oldalának támasztotta a fakanalat, megtörölte a kezét a pulton fekvő konyharuhában, és a nő felé fordult. Úgy érezte, ezt szemtől szemben kéne tisztázniuk. Ha már akkor is szemtől szemben álltak, csak ő jóvalta kevesebb ruhában.
– Igazából – kezdte a nő, miközben tekintetét Trevoréba fúrta, és minden rezdülését figyelte – tetszett, amit láttam – húzta fel kihívóan a szemöldökét, továbbra is a férfin legeltetve szemeit. Szeizmométerének precíz tűje hármas erősségű földrengést jelzett, ahogy a férfi szinte elájult a kijelentéstől, majd pironkodva elfordult. – És akkor is, mikor elfordultál – sorozta tovább a férfit, látszólag élvezve, hogy ilyen kínos helyzetbe hozhatja.
– Ez most… mégis miért mondod most ezt? – próbálta keresni a szavakat Bradley. A szavakat, és a mögöttük rejlő logikát, amik nála mindig tálcán kínálták fel magukat, de ez most nem irodalom volt. Vagy ha ahhoz próbálná hasonlítani, akkor ez egy ponyva, a ponyvát pedig sosem szerette.
– Csak mert azóta érzem ezt a feszültséget közöttünk – magyarázta a nő. Hát, nem mintha ezután a kijelentés után csökkenne a feszültség. – És mivel egyedül vagy Valentin-napon is, gondoltam jólesne tudni, hogy nem vagy egy rossz fogás – folytatta kis nevetéssel hangjában.
– Mégis elutasítottál, mikor randira hívtalak – jegyezte meg kissé morgósan a férfi. Igaz, szerette az irodalmat a szép szavakért, de a valóságban utálta, ha a szavak és a tettek egymásnak ellentmondtak.
– Ennyire a szívedre vetted? – kacagott könnyedén Jennifer.
– Nem… én… nem – hebegte Bradley. Mondjuk számíthatott volna rá, hogy a saját fegyverét fordítják ellene. Szerencsére nem egy sörétes puskáról volt szó, így apróbb sérülésekkel megúszta.
– Csak azért, mert nem akartam elmenni veled egy étterembe, még nem jelenti azt, hogy nem tartom szexinek, ha egy szál törölközőben mászkálsz – folytatta kihívóan a nő. – Vagy anélkül – tette hozzá, minden egyes szavával szurkálva a férfit. És Trevor a szúrások helyén forróságot érzett, amit nem tudott hová tenni, de azt biztosra vette, hogy nem a rotyogó szósz csöppent a bőrére.
– Jajj már, Trevor, annyira feszült vagy – próbálkozott tovább Jennifer. De mivel is? Most komolyan megpróbálja becserkészni őt? Honnan jött ez a hirtelen indulat? Talán emészti, hogy egyedül van Valentin-napon? Miközben Bradley ezeken morfondírozott, széknyikorgást vélt hallani. Jennifer felállt, tűsarkainak koppanásaiból ítélve pedig már ott is állt mögötte.
– Mikor eresztetted ki utoljára a gőzt? – lépett oda mögé a nő. Bradley egyre jobban zavarba jött. Talán még annál is kényelmetlenebbnek érezte a helyzetet, mikor ennyi szövetdarab sem választotta el az ő testét a nő tekintetétől. Viszont Jennifer most fizikailag volt közel. Ott állt mögötte, szinte már a nyakába lihegett. Menekülőútként úgy gondolta, belekóstol a szószba, hogy elkerülhesse a választ, és megőrizhesse látszólagos hidegvérét. Hiába volt már látszólag is forróbb, mint az épp kóstolni készült piros trutyi.
– Nem akarsz felém fordulni, ha hozzád beszélek? – suttogta a nő a férfi fülébe, miközben belemarkolt a fenekébe, amitől Bradley kiejtette a fakanálból a kóstolni kívánt falatot, végigforrázva vele az ujjait. Bár nem tudta eldönteni, hogy mije ég jobban: a kézfeje vagy a feneke, Jennifer érintésétől.
Diplomatikusan nyelt egy nagyot, majd szépen lassan megfordult. Jennifer szemébe nézett, és látta benne a tüzet. A vágyat, ami feltehetően, ámbár egészen ijesztő módon, felé irányult. És nem volt hová menekülni, kénytelen volt szembe nézni vele.
– Ennyi? Nem akarsz mondani valamit, nagyfiú? – suttogta ismét Jennifer, majd megint Trevor felé nyúlt, ezúttal az ágyékába markolva. A férfi felszisszent, majd halk sóhajjal engedte ki a beszippantott levegőt. A nő érintése felkorbácsolta őt. De akárhogy is gondolkodott a dolgon, mindenképp ugyanahhoz a szóhoz jutott: szégyen.
– Ne gondolkozz – tanácsolta Jennifer, mintha csak olvasna a gondolataiban. De Bradley nem akart nem gondolkozni. Nem akart ösztönlény lenni. Emilyvel sem…
Emily. Ez a név ostromolta meg agyát, akárhányszor hasonló helyzetbe jutott. Igaz, legtöbbször nem a nők teperték le így őt, mint most. De akkor is mindig eszébe jutott Emily, akit végtelenül szeretett. Azután is, hogy már nem volt. De most valami megváltozott.
Megtudta azóta, hogy Emily nem volt hűséges hozzá. Azzal a tanárral is önszántából feküdt le. És most nem… nem szabad arra gondolnia, mi történt utána. Mert most nem az a lényeg. Hanem az, ami még akkor történt, mikor együtt voltak, és Emily átverte őt. Minden az ő döntése volt. És emiatt Bradley most úgy érezte, neki is joga van dönteni Emilytől függetlenül arról, hogy mit szeretne. Vagy sokkal inkább, hogy mire van szüksége.
Mert tény, hogy az utóbbi időben egyre feszültebb volt. Az új munkahely, a lakás, felelősséget vállalni Spencerért, és… Emily. Akárhányszor ilyen helyzetbe került, úgy érezte, megcsalja őt. Kivéve, hogy ő már nem él. Kivéve, hogy most már nem számított.
– Mit szeretnél tőlem? – préselte ki magából végül Bradley.
– Azt hiszem, már rátapintottam a lényegre – hajolt közelebb Jennifer, majd szájon csókolta a férfit. Nem az a féltő, romantikus csók volt ez, hanem a vad, szenvedélyes, letépném rólad a ruhákat csók. Trevor pedig értette a célzást, és érezte a nő tenyerét, amint masszírozni kezdi éledező férfiasságát. Viszonozta a csókot, közben lekapcsolva a tűzhely gázlángjait. Épp elég láng gyulladt kettejük közt.
Jennifer a másik kezével Bradley mellkasát simította végig, majd rámarkolt a nyakkendőjére, és annál fogva húzta őt kifelé a konyhából, fel az emeletre. Aznap Trevor ismét leégett vacsorát szolgált fel. Viszont most először nem az amatőr konyhai teljesítménye miatt lett olyan az eredmény, amilyen.

102. A múlt kísértete