Tintavér – 106. Pillantások kereszttüzében

Bradley

El sem tudta volna mondani, mennyire kényelmetlenül érezte magát. Ami kifejezetten nagy szó volt, lévén ő mindig is a szavak emberének tartotta magát. De ez a mostani állapot már átlépett bizonyos határokat. Ilyen helyzetekben mindig Emily ügyét tekintette etalonnak, ahhoz mérte, milyen kellemetlen a dolog. És az utóbbi napok már azt a szintet verdesték.
Van olyan, hogy szorít a cipő, vagy szűk az öltönyöd, esetleg fojtogat a nyakkendő. De ennél sokkal rosszabb, ha az életed fojtogat. Trevornak pedig szinte semennyi nyugta nem maradt. Nappal vagy dolgozott, vagy arra ügyelt otthon, hogy a gyakran érezhető feszültséget csillapítsa, éjjel pedig a párnákból épített, Jennifer szexuális-vágy hadjáratának áldozatul esett védvonal híján egy párnát szorongatott eltökélten lábai között, mielőtt Jennifer mást kezdhetne szorongatni ugyanott.

A nőnek ijesztően nagy étvágya volt. Illetve lett volna, ha Bradley nem tagadja meg tőle a falatot. De így is minden éjjel bepróbálkozott, Trevor pedig igyekezett ellenállni. Már nem csak Spencer előtt lett volna kínos, hanem Ethan miatt is. Istenem, ha meghallaná… Bradley elsüllyedne szégyenében. Így hát hősiesen kihátrált a harcból minden alkalommal.
Hálótársa éjszakai igyekezetének reggelre szokás szerint azonban már látszatja sem volt. Olyan mesterien játszotta el, hogy ő valójában semmit sem akar tőle, hogy Bradley szinte már el is hitte, egészen a következő esti ostromig. Kivéve ma. Aznap reggel Jennifer szokás szerint nem várta meg, míg Trevor felébred, azonban az üres, gondosan beágyazott fekhely látványa helyett most egy új zakót pillantott meg maga mellett. Az elegáns öltözetek szerelmeseként aligha tudott volna elképzelni ennél csábítóbb látványt ébredéskor, viszont amint kidörzsölte a szeméből az álmot, és egyúttal vágyálmait is, rögtön kétségei támadtak. Jennifer új szerelést vett neki. De vajon mégis miért? Sehol nem talált üzenetet, vagy bármit. Végül aztán mégis felvette, mert nem akarta, hogy esetleg megsértse őt.
Most azonban azt érezte, hogy nem csak az élete szűk rá, de a ruhái is. Minden egyes rá szegeződő tekintetből azt vélte kiolvasni, hogy méregetik, mégis hogyan telik egy mezei tanárnak ilyen menő cuccokra. Na, nem mintha amúgy bárki is számon tudta volna tartani, hogy irodalomtanára melyik gönce új, és melyiket látja már harmadjára azon a héten. De mégis minden pillantásnál mintha egy mérettel összébb ment volna a zakó, és szépen lassan préselné ki belőle az életet.
Az aznapi órák után aztán még egy sokkal nagyobb kihívás is állt előtte: az írókör. Az irodalomórákon okított diákjainál sokkal jobban ismerte azokat, akikkel épp szembenézni készült. Főleg úgy, hogy egyikük – mind közül talán az egyik legproblémásabb, vagy ahogy Bradley a fejében nevezni szokta: hányattatott sorsú – egy házban lakik vele.
Ahogy belépett a terembe, és diákjai felé fordultak, azonnal kényszeresen igazgatni kezdte nyakkendőjét. Úgy érezte magát, mint első tanítási napján. Pedig az már fél éve volt, ő azonban valahogy mégsem érezte magát fél évnyivel rutinosabbnak.
– Akkor kezdjünk is hozzá! – próbálta felvenni azt a lendületet, ami mellett talán a tanulóknak nem jut ideje azon elmélkedni, hogy vajon kitől kaphatta a tanár bácsi az új ruciját. – Kérek mindenkit, hogy a párotok mellé üljetek – adta ki az utasítást, miközben nekiállt kipakolászni a táskájából. – Mivel múltkor elmondtam a jövő heti feladatot is, így most több időnk marad, hogy prezentáljátok, mit sikerült összeraknotok mára – vezette fel, majd végül helyet foglalt. – Ki szeretné kezdeni?
Szokás szerint rövid csend állt be. Eric tanácstalanul pislogott Kittyre, pont úgy, ahogy Bradley is. Mindkettejük szerencséjére a lány úgy tűnt, beadja a derekát. Egy sóhajt követően fellendítette a kezét.
– Majd akkor mi – ajánlotta fel kicsit kevésbé élénken, mint régebben tette volna. Ezek szerint már sosem lesz olyan a kapcsolatuk, mint régen? Csak azért, mert egyszer erélyesebben szólt rá? Most pedig úgy érzi, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy hajlandó felolvasni.
– Rendben – adta át nekik a szót a férfi, majd áthúzta saját székét a diákok mellé, miközben a két lány eléjük állt.
– Alapvetően a karaktereink információszerzéssel foglalkoznak, és aztán a megszerzett tudást továbbítják annak, akinek a leginkább szüksége van rá – kezdett bele Kitty. – A karaktereink együtt tanultak kémkedni, de aztán ellentétes érdekek kezdték vezérelni őket, amikor egyikük úgy döntött, hogy annak dolgozik, aki a legtöbbet fizeti a szolgáltatásaiért, míg a másik hűséges volt egyetlen hatalomhoz.
– Melyikőtöké a hűséges, és kié az érdekember? – fogalmazta meg első kérdését Bradley, keresztbefonva maga előtt karjait.
– Milyen elfogult kérdés, tanár úr. Én inkább úgy nevezném, ki az idealista, és ki gyakorlatiasabb gondolkodású – húzta fel az orrát Sidney, ezzel meg is válaszolva a felvetést.
– Szerintem nem gyakorlatiasság és idealizmus itt a kérdés – ellenkezett Kitty. – Sokkal inkább az, hogy ez két emberi döntés, és éppen ez vezethet egy nagyszerű konfliktushoz.
– A konfliktus, látom, már meg is van – jegyezte meg kissé gunyoros mosollyal Bradley. – Milyen korban képzeltétek el ezt a szituációt? – érdeklődött tovább, remélve, hogy ebben azért nagyobb lesz az egyetértés.
– Hidegháborús időszak – válaszolt Kitty. Trevor ezután Sidney-re nézett kérdőn, az esetleges ellenvéleményt kikérve, de a lány csak vállat vont, mintegy beleegyezve. Bradley kezdett kételkedni, milyen mélységig beszélték át ezt a témát. Nem hitte volna, hogy a gyakran megúszásra játszó Sidney le tudja húzni Kittyt is. Még egyszer végigmérte a két lányt, de látta, hogy legszívesebben le is ülnének már, így visszaengedte őket a helyükre.
– Morgan, Liam, ti mivel készültetek mára? – szólította fel a következő párost, akik fel is álltak, a mindkettejüktől megszokott kelletlenséggel, szégyenlősen. Morgan és Liam, miután már kiálltak, szoborrá dermedve néztek egymásra, várva, melyikük kezdi el a beszámolót. Végül aztán Liam nyelt egy nagyot, és bizonytalanul, de hozzáfogott.
– Hát mi… mi arra gondoltunk, hogy talán… jó lenne egy szerelmi háromszögről írni… valahogy – vezette fel. Aztán elakadt, és ismét tanácstalanul nézett egy pillanat erejéig a mellette álló Morganre, de végül folytatta. – Morgan egy… egy női karaktert fog írni, aki szerelmes abba a férfiba, én meg… én meg egy mlg karaktert – hadarta el a végét. Az arcán megjelenő enyhe pír, amit a zavara okozott, arra engedte következtetni Bradley-t, hogy a fiú szándékosan hadart, nehogy valaki meghallhassa, amit mondott. De hiszen ő választotta ezt, senki nem erőltetett rá semmit, így a férfi tudta, hogy kénytelen lesz visszakérdezni.
– Egy milyen karaktert, Liam? – vonta fel lassan a szemöldökét, próbálva ezzel nyugtatni és biztatni a fiút.
– Egy – kezdte el újra, majd hatalmasat sóhajtott, és valószínűleg mialatt kifújta a levegőt, végigsorolta fejében az összes helyet, ahol szívesebben lenne most, mint itt, társai és tanára tekintetének kereszttüzében – meleg karaktert – nyögte ki, majd mozdulatlanná dermedt, és figyelte, hogyan reagálnak erre a kijelentésre a többiek. – Ez… Morgan ötlete volt – hárított is rögtön, Morganre nézve, mintha azt próbálná tettetni, hogy amúgy nem is őt, hanem a lányt bámulta mindenki eredetileg.
– Szerintem nagyon jó ötlet – védekezett bőszen Morgan, mintha ez valami vád lenne. – Liam tök hitelesen formálta meg a karaktert – bizonygatta, ezzel azonnal visszaadva a labdát a fiúnak. Nem mintha Liamnek akár egy pillanatra is sikerült volna ténylegesen lepasszolnia. Bradley lázasan gondolkodott, hogy vethetne véget a csoport közös Liam-bámulásának, mert érezte, hogy ha ő nem szólal meg, más nem fog, és a helyzet csak kínosabbá válik minden pillanattal.
Azonban ő is teljesen el volt képedve. Azok után, ami Spencerrel történt, Liam most csak így belement, hogy egy meleg karakterrel azonosuljon? Spencer egyértelműen kijelentette Halloween este, hogy Liam nem meleg. Ezek után ez a fordulat meglehetősen váratlan volt tőle.
Vagy talán pont azért ment bele ebbe, hogy valahogy megpróbálja kiengesztelni unokaöccsét? És kettejük részéről ez a feladat nem szól másról, mint hogy rajta keresztül próbáljanak üzenni Spencernek, hogy tényleg megbánták, amit tettek? Ezek, és rengeteg hasonló kérdés fogalmazódott meg benne a pillanat törtrésze alatt, de végül csak ennyit kérdezett:
– És ezzel a döntéssel ki vagy békülve, Liam? – próbálta legalább azt kideríteni, hogy Morgan erőltette-e rá ezt az egészet, vagy önként vállalta a dolgot.
– I-igen – dadogta a fiú zavarában. Nyilván nem segített a kínvallatásban, hogy ennyi szemtanú gyűlt össze rá.
– Szerintem ez tök jó ötlet – jelentette ki Eric lelkesen. Bradley megrezzent a hirtelen közbeszóláson. Annyira Liamre fókuszált, hogy szinte meg is feledkezett róla, hogy mások is ülnek körülötte. – Szerintem eddig még sehol nem jelent meg az írókörön meleg karakter, pedig sok jó témájuk is lehet.
A férfi kicsit távolabbról jól hallható nyikkanásra lett figyelmes, amire Kitty megszólalásával azoknak a figyelmét is felhívta, akik esetleg elsiklottak volna felette:
– Mondanál valamit? – szegezte Sidney-nek kérdését.
– Á, semmi. Csak Eric vicces – húzta fel a kérdezett lány kis mosollyal a szemöldökét, és hangszínén hallható volt, hogy valami kettőjük közötti belsős infóra céloz ezzel.
– Nem viccből mondtam – ellenkezett Eric. – Én tényleg jó ötletnek tartom!
– Egyetértek – bólintott Eric felé a férfi. – És ha belebújunk valaki bőrébe, talán jobban meg tudjuk érteni őt, és a motivációit – tette hozzá, célozva a Spenceres témára is. Remélte, hogy nem volt túlzás. – A szerelmi háromszög harmadik csúcsa, gondolom, egy férfi lesz ezek alapján. Tudnátok róla is mesélni? – próbált témát váltani, de mivel nem kérdezhetett teljesen semleges témákról, mint például az időjárásról, ennél jobb nem telt tőle. Bár arra a kérdésre tudta, hogy Liam úgyis azt felelte volna, hogy nem túl derűs…
– Ezt a karaktert még annyira nem dolgoztuk ki – töprengett el Morgan, Liamre pislogva. – Egyelőre abban maradtunk, hogy védelmező típus, és öhm… mindenképp erős és bátor, és jól néz ki – pirult el, mint aki túl sokat mondott. – És mondjuk sportoló. Jó lesz, Liam?
– Jó – nyögte ki Liam kínjában. Látszólag nem itt akarta megbeszélni karaktere pasiideálját, a többiek előtt. Bradley pedig képtelen volt elvonatkoztatni Spencertől azok után, hogy elhangzott, hogy sportoló. Aztán végül arra jutott, hogy ha már Kittyt és Sidney-t is hagyta leülni, mikor az arcukról erre irányuló vágyukat olvasta le, ideje lenne megkegyelmezni Liaméknek is.
– Rendben. Köszönöm, és kíváncsian várom, mivel álltok elő jövő hétre – zárta le az ő blokkjukat is, a páros pedig értve a célzást, megkönnyebbülten indult vissza a helyére. – Ethan, Rob, ti jöttök – fordult ezután a fiúk felé.
Ethan a kérésre kelletlenül felállt, és Trevor képtelen volt nem észrevenni, mennyire ellenségesen méregette Robot maga mellett, miközben kimásztak a többiek elé. Rob tekintete viszont nem volt ellenséges, ellenben értetlen, és végül arra juthatott, hogy jobb, ha ő dumál, mert már azelőtt megszólalt, hogy megállapodtak a gondolatbeli pódiumon közönségük előtt.
– Az alapkoncepciónk az, hogy a karaktereink testvérek, akiket egy harmadik személy egymás ellen fordít – foglalta is össze tömören.
– Ki ez a harmadik személy, és mivel fordítja őket egymás ellen? – érdeklődött a férfi, kezével átkulcsolva térdét.
– Egy olyan ember, akinek érdeke, hogy a testvérek háborúzzanak, mert addig sem az ő ügyleteit követik figyelemmel – magyarázta Robert, Ethan pedig látszólag jól elvolt a háttérben.
– Milyenféle ügyletekre gondoltok? – faggatta őket tovább Bradley. Annak ellenére, milyen furcsa tekintettel vonultak ki, ők voltak az eddigi legnormálisabb páros a foglalkozás során, így velük végre kicsit több időt tervezett tölteni. Ethan a kérdésre összefonta maga előtt a karját, és várakozón Robot méregette. Látszólag nem igyekezett kivenni részét a feladatból. De Trevor még így is bennük látta jelenleg a legtöbb lehetőséget.
– A történet egy olyan fantasys, középkori fejlettségű világban játszódna, a karakterek egy befolyásos család tagjai, a harmadik pedig meg akarja szerezni a testvérek apjának támogatását egy puccshoz, de tudja, hogy ha a fiúk odafigyelnének rá, nem engednék az apjukat részt venni ilyesmiben. Így viszont ők maguk kerülnek konfliktusba – adta meg a kimerítő magyarázatot Rob. Bradley ezek után bármilyen kérdést fogalmazott meg, Rob teljesen felkészülten tudta megválaszolni őket, így a tétlen Ethannel együtt is tényleg ők bizonyultak az aznapi legerősebb duónak. Vagy inkább legerősebb szólónak és háttérkíséretének.
Mint ahogy arra a férfi számított is, ezt Eric és Jenna párosa sem tudta megugrani. Mindenesetre büszke volt magára, amiért Rob ilyen építően tudott hozzáállni a karakteralkotáshoz, mindazok után, hogy saját írásában eléggé meggyűlt vele a baja. Az pedig, hogy Ethan ilyen… igazából normális esetben betudta volna a fiú általános nyűgösségének, de most, hogy már vele lakott, nem érezte, hogy az elmúlt napok fényében Ethannek olyan nyilvánvaló oka lett volna így sugározni a gyűlöletet társa irányába.
Még akkor is Ethan ellenséges viselkedésén gondolkodott, mikor már véget ért a foglalkozás, és kiürült a terem. Kezdte tényleg úgy érezni, mintha ő lenne a fiú apja, amennyit aggódott érte. És most már együtt is laknak, szóval…
Hirtelen egy cipzár hangjára lett figyelmes, és rögtön rájött, hogy a terem mégsem ürült ki teljesen. Ethan ült ott az egyik széken. Az az Ethan, aki eddig mindig elsőként menekült ki a teremből, most ott várt valamiért. Ennek a valaminek pedig meg is mondta az okát, látva a férfi csodálkozó pillantását.
– Nincs kulcsom – válaszolt a fel nem tett kérdésre közömbösen. Gesztusai változásából végleg egyértelművé vált, hogy csak Rob felé irányultak ellenséges indulatai, bár azt továbbra sem értette, miért. Valószínűleg valami új dologról lehetett szó, mert egyébként Ethan már egészen megbékült társával. Vagy csak ő szerette volna ezt hinni?
– Összeszedem a cuccom, és indulhatunk – válaszolt a férfi. – Aztán majd szólj, hogy csináltassak neked kulcsot – tette hozzá. Ethan erre bólintott, mi több, készségesen odasétált a tanári asztalhoz, és megfogott egy rakás könyvet, amit még be kellett vinni a szertárba. Bradley nem tudta eldönteni, hogy ez a hála vagy a türelmetlenség jele volt inkább. De nem is érdekelte. Egy dolog azonban nagyon is foglalkoztatta őt jelenleg.
– Azt hittem, már sikerült elsimítani a dolgaidat Robbal – jegyezte meg mintegy félvállról, pedig tudta, milyen fontos ez a kérdés valójában.
Ethan csak egy pár másodperces szünet után válaszolt:
– Ő is Springer. Sosem bírtam őket – közölte, mintha nem is értette volna, miből gondolta, hogy ők valaha is elsimítottak bármit.
– Ő is? Ezek szerint nem kifejezetten vele van bajod? – vonta kérdőre a fiút.
Ethan lerakta a könyvkupacot a helyére, megállt előtte, és kifújta a levegőt.
– Az egész famíliával. Mind olyan ártalmatlannak tűnik, közben meg azt hiszi, lazán szórakozhat más életével.
– És hogyan találkoztál te a Springer család többi tagjával? Tudtommal csak Rob jár ide a Brightwoodba – jegyezte meg Trevor. Ezen Ethan spontán felröhögött, eléggé megdöbbentve Bradley-t. Látta, hogy mindez nem a fiú jó kedve miatt történt.
– Hát, nem én kerestem őket, az tuti – szögezte le. – A testvére év elején be akart fenyíteni, hogy ne érjek többé Robhoz – mondta úgy, mintha mulatna ezen a gondolaton. – De nem ezért hagytam békén – tette azért hozzá, mintegy büszkeségből.
– Szóval Rob bátyja megkeresett? – csodálkozott a tanár. Kérdése látszólag kényelmetlenül érintette a fiút.
– Nem a bátyja. A húga, az az öntelt kis liba – nyögte ki, Trevor pedig minden erejét összeszedte, hogy a leghalványabb reakciót se próbálja erre mutatni. Úgy érezte, mára már épp elég diákot szégyenített meg, így letett a további kérdezősködésről. Inkább magára húzta kabátját és hazakísérte azt a diákját, akivel kapcsolatban év elején még arról is kétségei voltak, hogy a Brightwoodba fog járni. Nem hogy vele fog egy fedél alatt élni, és kettesben sétálnak haza az iskolából.

Robert

Már majdnem egy éve járt Dr. Robbinshoz, és ennyi idő alatt akár akarta, akár nem, kezdett kialakulni benne a feltétel nélküli bizalom a dokija felé.
Most már mindent elmondott neki, a kezdeti gátlásai feloldódtak, és csak ritkán érezte nehéznek bevallani egyik-másik problémáját. Nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy mélyebben bele tudjon menni az egyes témákba, és ne csak tényszerű megállapításokkal írja körbe a gondjait, hanem az érzéseit is elmondja.
Rob elismerte, amikor akadályokba ütközött, és nem próbálta meg elsunnyogni, ha valaki látta őt szétcsúszni – a dolog személyes vonulatáról viszont a lehető legszűkszavúbban nyilatkozott csak.
Amióta csak az eszét tudta, ez így ment, és éppen ezért volt olyan nagy eredmény, hogy megtanult bízni Dr. Robbinsban.
Először a kórházban találkozott vele, az öngyilkossági kísérlete másnapján. Akkor még nem értette, miért ült az ágya mellett az idegen férfi – hiszen az orvosok és ápolók sosem telepedtek le, mindig kényelmetlenül fölé magasodtak, és a lehető leghamarabb tovább is álltak. Robbins meg nem kezdett el a fizikai állapotáról magyarázni; helyette kérdezett. Eleinte csak azt szerette volna tudni, mit szeret, mi a kedvenc filmje, milyen a családja, aztán… aztán kezdett gyanús lenni az egész.
Amikor rájött, hogy Robbins pszichiáter, olyan elemi pánik lett úrrá rajta, hogy ha nem fogják vissza, talán tényleg kiugrott volna az ablakon. Akkor kaphatott valamilyen nyugtatót, mert elég homályosak voltak az emlékei, és csak annyi maradt meg neki, hogy kétségbeesetten bizonygatta boldog-boldogtalannak, hogy ő nem őrült meg, nem kell neki dilidoki.
Persze, akkor már ő maga sem volt biztos abban, hogy tényleg nem őrült-e meg, de minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy pszichiáter foglalkozzon vele. A gyengéknek és az elmebetegeknek volt szükségük pszichodokira, nem?
Aztán volt elég ideje megbarátkozni Dr. Robbins gondolatával a pszichiátrián. Nem tudta, hogy ez így működik, mert amikor bevette a gyógyszereket, egyáltalán nem gondolt bele abba, hogy akár életben is maradhat. Éppen ezért meglepetésként érte, hogy a kórházból kiengedték ugyan elég hamar, de nem mehetett haza, hanem be kellett költöznie a pszichiátriára.
A beszélgetések Dr. Robbinsszal eleinte frusztrálták; Rob sokáig ellenállt, és nem volt hajlandó együttműködni. Akkorra már rég megbánt mindent, és úgy érezte, hogy a doki jelenléte árulás vagy valamiféle vád volt.
Mondott neki csúnyákat, próbálta őt elküldeni, aztán a végén már egyáltalán nem is szólt hozzá, de a férfi csak rendületlenül ült vele szemben, és figyelte őt áthatóan. Nagyon halvány kék volt a szeme, és eleinte a pillantásától kirázta a hideg Robot. Aztán az idő múlásával a dokija tekintete nem hidegnek és várakozónak tűnt, hanem megértőnek, szinte már vigasztalónak.
A jég a pszichiátrián töltött utolsó napok egyikén tört meg, és ő maga sem tudta volna megmondani, mi lehetett az oka. Semmi másra nem emlékezett abból az alkalomból, csak arra, hogy szokás szerint ült Robbinsszal szemben, zárkózottan összefonva a karjait a mellkasa előtt, és elhatározva, hogy ezúttal sem lesz hajlandó kinyitni a száját. Aztán egyszer csak kirobbant belőle a zokogás, kontrollálhatatlanul, rázkódósan, úgy istenigazából. A rossz érzések teljesen eluralkodtak rajta, mert akkor kerültek a helyükre benne a kirakós darabkái, akkor érezte át először igazán, hogy valami örökre megváltozott a tettei nyomán.
Dr. Robbins ott maradt vele, akkor is, ha már rég lejárt a beszélgetésre szánt idő, és ez valahol jólesett neki.
A pszichiátrián töltött hetek összefolytak az emlékeiben, az egész egy kényelmetlen masszaként élt Robban. Azóta már megszámlálhatatlan alkalommal ült a pszichiátere kényelmes kanapéján, a felé nyújtott zsebkendőket gyűrögetve.
Segített neki, hogy volt, aki nem csak segíteni akart neki, hanem tudott is segíteni, mert pontosan tudta, hogy mit kellett mondania vagy kérdeznie. Nem, a pszichiáter önmagában nem tudott meggyógyítani senkit, viszont rávezethette az embert arra, hogy mit kell tennie a gyógyulás érdekében.
Rob sokat mesélt a családjáról is, pláne azért, mert aggódott értük. A testvérei minden éjszaka benyitottak hozzá, és hosszú másodpercekig csak bámulták őt. Eleinte nem értette, miért, de amikor rájött, hogy azt figyelik, emelkedik és süllyed-e a mellkasa, az gyomron vágta. Alvást színlelt, így Michaelék nem jöhettek rá, hogy tudott a folyamatos ellenőrzésükről, de rosszul érezte magát, amiért miatta ilyesmire éreztek késztetést.
Dr. Robbins ajánlotta fel, hogy egyszer hozza el magával a testvéreit, és beszélgessenek egy kicsit együtt. Hetekig nem merte felhozni nekik, mert attól tartott, hogy félreértik a kérését – aztán a végén mindkét testvére partnernek bizonyult a dologban.
Az érezhető volt, hogy mindketten feszengtek mellette a kanapén, és ezért Rob sem tudott olyan nyíltan beszélni, mint máskor. Eleinte folyamatosan az az érzés kerülgette, hogy elrontott valamit, és óriási hiba volt magával vinnie őket.
Aztán valahogy csak kezdtek felengedni, és a végére talán…
Rob csak remélte, hogy a testvérei megértették, hogy rendben lesz.
Hazafelé sokáig szótlanul sétálgattak egymás mellett, mindhárman a gondolataikba mélyedtek.
Aztán Michael törte meg a hosszúra nyúlt csendet:
– Ez totál nem olyan, mint amilyennek képzeltem.
– Jó, nem ilyen szokott azért lenni – rántotta meg a vállát Rob.
– Miért, máskor milyen? – kapott is az alkalmon Clara. A legtöbbször egyik családtagja sem mert kérdezni a pszichiáterről és a beszélgetésekről. Talán ők is érezték, hogy ez mennyire személyes terep volt, talán csak féltek a választól.
– Nem is tudom – emelte az égre a pillantását. – Máskor többet bőgök. És kevesebb a Star Wars poén.
Elcsípte, ahogy a testvérei aggodalmas pillantást váltottak, mire ő lemondóan felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Csak viccelek – jelentette ki.
– Szerintem ez nem jó vicc – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Clara. – Ijesztő.
– Amúgy nem az – rázta a fejét Rob, de egy kis időre elhallgatott, mert próbálta kitalálni, hogyan kellene elmagyaráznia úgy, hogy értelme legyen a dolgoknak. – Robbins szerint ez tök bevett dolog pszichiátereknél. Mármint sírni. Azt mondja, ez kell ahhoz, hogy oldódjon a lelked.
– Ezt biztos nem így fogalmazta meg – szúrta közbe Michael hitetlenkedve.
– Nyilván, neki ebből van diplomája. De a lényeg az, hogy ez még nem a baj vagy az ijesztő kategória.
– Neked talán – húzta össze magát Clara. – Azért arról tudsz, hogy ez nem olyan férfias dolog, ugye? – bökte meg szeretettel a bátyja oldalát, és egy halvány mosolyt is felajánlott.
– Mert begyógyszerezni magam aztán sooookkal férfiasabb volt – vonta fel a szemöldökét, de ahogy a testvérei lesápadtak mellette, lemondóan felsóhajtott. Oké, nekik még sok volt a viccelődés, és ezt el kellett fogadnia. Akkor is, ha már nagyon-nagyon vágyott volna arra, hogy valaki végre partner legyen erre, mert a nevetés, a humor mindennél jobban oldott és gyógyított.
– Végül is… tizenhét évesen az ember még majdnem gyerek – morogta Michael.
Rob nem szeretett volna belemenni ebbe a témába, mert egyrészt nem érezte magát gyereknek, másrészt egyáltalán nem vágyott arra, hogy definiálják őt pusztán az életkora alapján. Bah.
– Nézzétek! – mutatott az egyik takaros ház felé Rob. Akkor és ott Mr. Bradley otthona tökéletes tématerelésnek tűnt. Jó apropó volt arra, hogy megfeledkezzenek a nehéz gondolataikról. – Ott lakik az írókörös tanárom. Láttam itt többször is.
– Te kukkolod a tanáraidat? – nevetett fel Michael, és bár látszott az arcán, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen, Rob hálás volt neki, amiért belement a játékba.
– Tudod, csak azért, mert rajongója vagyok – legyintgetett.
– Valamit nagyon tudhat ez a fickó, ha akkor is odafigyelsz rá, ha nincs hosszú szőke haja és angyalszárnya.
– Na! – szakadt ki belőle a méltatlankodás, és az arca pedig hirtelen minden igyekezete ellenére felforrósodott. Clarának nem beszélt Estherről, és nem most akarta elkezdeni. Ahogy viszont a húga pillantását kereste, meglepetten nyugtázta, hogy a lány még mindig Mr. Bradley háza előtt álldogált. – Clara?
– Megyek – rázta a fejét a testvére, de nem próbált meg belefolyni a beszélgetésbe, mert helyette elgondolkozva pislogott hátra újra és újra.

107. Meztelen valóság

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés