Tintavér – 115. Kupaktanács

Bradley

Újabb péntek estét sikerült összeszervezniük a barátaival. Örült neki, hogy többé-kevésbé azért tudják tartani a kapcsolatot az egyetem után is. Igaz, már megannyi összezörrenés volt mögöttük, most mégis mind itt ültek, kedvenc szórakozóhelyükön, ahol legutóbb Jennifert bemutatta barátainak.
Arra számított, hogy Duncan és Olivia békíthetetlenek lesznek, ahogy szoktak, de most úgy tűnt, mintha semmi gondjuk nem lenne egymással. Igaz, általában úgy alakultak a dolgok, hogy az elején minden rendben volt, és csak az este végkifejlete lett az, hogy egyikük dühösen elviharzik, de most látszólag még csak a viharfellegek sem gyülekeztek felettük. Duncan nem nyomult olyan feltűnően Oliviára, a nő pedig nem tett megjegyzéseket a könyvtárosra. Olyan volt, mint egy kicsavarodott alternatív valóságban üldögélni.
Főleg, mert amennyire egymással nem volt bajuk, pont annyira kerülték Trevor tekintetét, pedig a férfi úgy érezte, erre semmi okot nem adott. Eleinte csak azt hitte, beképzeli ezt az egészet, de mikor már sokadjára is elakadt a beszélgetés, miután ő megszólalt, ráadásul még Jared is hasonlóan viselkedett vele, úgy érezte, szóvá kéne tennie a dolgot.
– Valami gond van? – kérdezte. – Vagy mi bajotok van velem? – próbált rájönni, pontosan miről is lehet szó.
– Nem, nem, dehogy – fogott hozzá rögtön Jared, mielőtt a másik kettő megszólalhatott volna. Látszólag jól beléjük is fojtotta a szót gyorsan. – Csak kicsit… kellemetlen a dolog, hogy nem tudjuk, mi van Jessicával – magyarázta.
– Mármint Jenniferrel? – pontosított Trevor.
– Igen, vele – bólintott Jared, miközben intett a pultosnak, még egy kör reményében.
– Mi lenne? Miért kellemetlen? – lepődött meg Bradley. Vajon mire számítottak? Hogy mostantól csak róla fog áradozni, és mindenhová elhívja őt is, és most azt hiszik, hogy valami gáz van, hogy a nő nincs ott?

– Miért nem hoztad el? – kérdezett rá végül Olivia, egy gyors pillanat erejéig Jaredre nézve. Szóval tényleg azt hiszik…
– Mi nem… nem járunk, vagy ilyesmi – magyarázkodott az irodalomtanár.
– Akkor mi van köztetek pontosan? – kíváncsiskodott Duncan is, miután kézhez kapta a következő üveg sörét a felszolgálótól.
– Azt… nem tudnám pontosan megmondani – reagált hosszas gondolkodás után. Elvégre már korábban is meggyűlt vele a baja, ha kategorizálni próbálta ezt a dolgot. – Furcsa ez az egész – magyarázta, miközben úgy érezte, egyúttal saját maga számára is próbál válaszokat találni.
– Hogy értve? – kérdezte Olivia.
– Hát nemrég volt egy szabad délutánom, és ő otthon volt, mikor hazaértem…
– Ő nem dolgozik? – lepődött meg Duncan, de Jared leintette, hogy ne szakítsa félbe barátjuk meséjét.
– Én is pont erre gondoltam. De ő azt mondta, hogy hazaküldték a munkából – idézte fel a történteket. – Bár furcsán túl volt öltözve a munkához, ha tényleg onnan jött haza. Bár lehet, hogy találkozója volt valakivel… munkaügyben – tette hozzá.
– Ezt most úgy mondtad, mintha féltékenykednél – jegyezte meg Olivia óvatosan, mintha próbálna valamit kiolvasni a férfi reakciójából.
– Nem tudom… – védekezett Bradley. – Aztán megjött a kaja, amit rendelt, ami meglehetősen drágának tűnt – mesélte tovább. – Megebédeltünk, utána… utána…
– Megfektetted? – kérdezett rá kertelés nélkül Jared, amitől Duncan majdnem kiköpte a sörét, amivel épp öblögetett.
– Így is mondhatjuk – kerekedett el Bradley szeme is.
– Remélem, most nem akarsz felsorolni szinonimákat, hogyan mondhatjuk még – nézett Olivia szúrósan Jaredre. A férfi felemelte kezeit, jelezve, hogy ő ártatlan, majd visszaadták Bradley-nek a szót.
– Szóval eredetileg az volt a terv, hogy Az átváltozást fogom olvasni, de nem találtam a polcon, csak később, este.
– Á, ezek szerint átváltozott valami élvezhető könyvvé út közben, majd vissza? – ironizált Jared, akinek sosem tartozott kedvenc olvasmányai közé az említett mű.
– Azt akarod mondani, hogy szerinted Jennifer intézte ezt így? – tapintott rá a lényegre Olivia, amire Trevor csak bólintott.
– Ugyan már… miért tett volna ilyet? Hogy ágyba vigyen? – értetlenkedett Jared.
– Igen – jelentette ki Bradley.
– Akkor rohadt nagy mázlista vagy, haver. Más férfiak ölni tudnának egy ilyen nőért, akiről nem kell leimádkozni a bugyit – forgatta a szemét Jared, majd húzott egyet sörösüvegén.
– De akkor is furcsa ez az egész – ellenkezett a tanár kitartóan. – Nem tudom hová tenni a viselkedését. Egyszer le akar feküdni, utána hozzám sem szól szinte, máskor meg öltönyt vesz, hogy kiengeszteljen. Vagy tudom is én, miért csinálja ezt.
– Öltönyt vesz? – csodálkozott Olivia. – Milyen öltönyt?
– Például ezt is, ami most épp rajtam van – felelte Trevor, majd erre gondolva ismét kényelmetlenül kezdte magát érezni a bőrében.
– És költött más téren is már rád? – érdeklődött Jared.
– Az ebéd volt még, azon kívül csak az öltönyök – válaszolt Bradley óvatosan, mert már előre félt attól, hogy autószerelő barátja ismét megjegyzi majd, mennyire szerencsésen kifogta Jennifert. Azonban a reakció teljesen más volt. Nem csak Jared, de Olivia és Duncan is elhallgattak, és zavarukban szinte egyszerre emelték szájukhoz a sörösüvegüket. – Mi az? – kérdezte Trevor, és már őszintén aggódott, hogy nagyobb a gond, mint azt sejtette.
– Hát, barátom, egész jó kis sugarmommyt szereztél magadnak – jegyezte meg aztán kínosan Jared, miközben csak addig szakította meg az ivást, amíg ezt a mondatot végigmondta.
Trevorra pedig rátört a felismerés. Jennifer nem akar vele kapcsolatot, kizárólag a testiség érdekli. És különböző ajándékokkal próbálja elérni a célját, vagyis, hogy őt, a kiszemelt sugarboyt ágyba vihesse. Nagyon furcsa volt ebből a szemszögből nézni a dolgot, de kétség sem fért hozzá, hogy volt egy ilyen olvasata is az egésznek.
Oké, felfogta. Meg is döbbent rajta. De a másik három még továbbra sem volt hajlandó visszarakni üvegét a pultra. Még akkor is az ég felé tartották, és kortyolást mímeltek, mikor már szemmel láthatóan kiürültek az üvegek. Mielőtt azonban ismét feltehette volna a „mi az?” kérdést, szöget ütött a fejébe a rádöbbenés.
Nagyon hasonló helyzetben van most, mint Emily volt annak idején azzal a tanárral. Érezte, hogy a többiek mind erre gondolnak, és tudta, hogy egyikük sem fogja ezt kimondani. Így végül inkább ő is beállt a sorba, és üres üvegét megdöntve ivást színlelt. A Trevor számára kijózanító beszélgetés után aznap egyikük sem rúgott be.


Robert

Az utóbbi időben minden az iskolaújság megmentéséről szólt, és ez kettős érzéseket keltett Robban. Egyrészt a tavasszal együtt ez is valamiféle jóleső izgalmat hozott mindannyiuk számára, és láthatóan nagyon jó volt abban, hogy összekovácsolja nem csak a klubokat, hanem úgy általánosságban a diákságot is. Viszont félő volt, hogy ha továbbra is folyamatosan ekörül fog forogni minden, akkor rövid úton unalmassá válnak majd a beszélgetések, és ezáltal a napok is.
Nem akarta, hogy az, ami most felpezsdítette az iskola életét, egyszer monotonná és szürkévé tegye a beszélgetéseiket.
Ezt a félelmét viszont megtartotta magának, mivel egyfelől még őt is hajtotta a lendület és lelkesedés, másfelől pedig mert láthatóan Kitty semmi mással nem tudott huzamosabb ideig foglalkozni, csak ezzel a projekttel.
– Scott nem szokott elégedetlenkedni, hogy ennyire ezen pörögsz? – kérdezte is meg egyszer, amikor ebédszünetben az udvar egyik padján üldögéltek. Az evéssel már mindketten végeztek, helyette Kitty egy paksamétányi papír fölé hajolt, és kritikus szemmel javított bele itt-ott a szövegbe tollal; Rob pedig a jegyzetfüzetébe firkált.
Az eredeti terve az volt, hogy a különkiadásba szánt cikk ívét próbálja meg felvázolni és megbeszélni az évfolyamtársával, de ez nehezebb volt, mint amilyennek látatlanban gondolta. Fejben nagyjából össze tudta rakni, mit akart mondani, de ezt megfogalmazni kínkeserves volt.
– Megszoktuk már ezt a menetrendet – nézett fel a papírjaiból a lány, éppen csak annyi időre, hogy felvillantsa a mosolyát. – Én mindig magas lángon égek, ő pedig megtanulja, mikor kell eloltania.
Rob egy pillanatra elmerengett azon, mennyire szép is volt a gondolat, amit Kitty megfogalmazott az előbb. Talán viccelődésnek szánta, de amennyire az ember külső szemlélőként ráláthatott a barátai magánéletére, ő úgy látta, ebben az esetben találó volt a kijelentés. Mert az évfolyamtársa mindig benne volt a dolgok sűrűjében – főleg az újság miatt –, és Scott ezt olyan természetesnek vette, mint azt, hogy az embernek oxigénre van szüksége az életben maradáshoz. Mindig hagyta intézkedni és pörögni a barátnőjét, egyedül akkor szólt rá – állítólag –, amikor szinte már veszélyes magasságokba kívánkozott.
Ahogy végiggondolta a TWW-s és brightwoodos évfolyamtársait, nem egy drámázós szerelmi sztori jutott eszébe. Hangos veszekedések, ármánykodás, botrányok, zokogós szakítások, aztán teátrális békülések és nagyvonalú vallomások jellemezték a gimis kapcsolatokat. Kittyék meg olyan… jólesően normálisak voltak ebben az őrült forgatagban.
Scottot nem ismerte annyira, de amikor együtt mentek valahová, mindig kiegyensúlyozottnak tűnt. Egészen más benyomás volt, mint a testvérei. Rose szúrós volt, és amikor megjelent valahol, akkor nem maradhatott észrevétlen, még akkor sem, ha ki se nyitotta a száját. Theo viszont sokkal könnyebben húzódott meg a háttérben, hogy aztán egy jól időzített megjegyzéssel hívja fel magára a figyelmet.
– Nem nehéz amúgy, hogy ilyen ritkán találkoztok? – bukott ki belőle a következő kérdés. Mert őt például kifejezetten zavarta, hogy Estherrel jóformán csak az olasz szakkör alkalmával tudott váltani néhány szót, a hét többi napján pedig, ha találkoztak is, csak köszöntek, aztán mentek tovább, ki-ki a maga dolgára.
– Nyilván rossz, hogy nem őt minden nap – biccentett elgondolkozva Kitty. – De valahol jót is tesz, mert így, hogy nem lógunk folyamatosan együtt, más ingerek is érnek minket, több dolgot tudunk aztán megosztani egymással. Meg így megvan a várakozás része a dolognak, amikor készülődöm a találkozóra, és így az együtt töltött idő minőségi lesz
– Hát, te szerintem nem a Twilighton szocializálódtál – vonta fel a szemöldökét Rob. Clara két éve teljesen bele volt hülyülve a vámpírmesébe, és egészen más oldalról közelítette meg a kapcsolatok varázsát.
– Dehogynem – nevetett a lány, aztán az asztalra könyökölt. – Szerintem az még mindig egy ilyen kötelező jellegű ponyva a romantikusabb alkatoknak. És akármilyen divat is szidni meg fintorogni rá, azt el kell ismerni, hogy a célnak abszolút megfelel, mert kikapcsol, szórakoztat és ráveszi az olvasásra azokat is, akik egyébként erre nem hajlamosak. Az már más kérdés, hogy a szerelemről nem ebből kellene tanulni.
– Miért, szerinted honnan?
– Nem könyvből vagy filmből – rázta a fejét Kitty. – Szerintem sokszor ott csúsznak félre a dolgok, hogy a lányok azt várják a fiúktól, hogy úgy viselkedjenek, mint a romantikus regények hősei. A fiúk meg tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint a nők a pornókból.
Rob nem tudta, mire számított, de abban biztos volt, hogy nem erre. Oké, sanszosan nem ő volt a megjegyzés címzettje, hülye módon mégis ő kezdett vörösödni már a téma puszta említésétől is. Ez tök ciki.
– Erről is kéne nekünk egy cikk. – Adrian hangja olyan hirtelen érte őt, hogy meglepetésében össze is rezzent ültében. A főszerkesztő a háta mögül jelent meg, aztán mellé is telepedett egy almával a kezében. – Van róla egy csomó tudományos fejtegetés, azokból lehetne valami összegzést írni.
– És kinek akarod kiosztani? – kérdezte Kitty, akinek látszólag nem okozott problémát azonnal átváltani magánbeszélgetésből szakmaiba, és máris jegyzetelni kezdett az egyik papírja szélére.
– Bedobom a közösbe – rántotta meg a vállát Adrian, aztán beleharapott az almájába. – Ha nincs rá jelentkező, megnézem, nekem belefér-e az időmbe. Ez tök ütős téma, és már beszélhetünk a drogokról meg a depresszióról, akkor mellé simán befér a pornó is.
– A különkiadásba való bekerülésnek feltétele, hogy lehozzon az életről? – szaladt ki Rob száján a kérdés. De nem kezdett visszakozni, mert lassan komolyan úgy érezte, hogy nem is sima különkiadásról lesz szó, hanem életvezetési tanácsadásról és veszélyjelzésről.
– Nem, lesznek benne más húzócímek is, hogy nagyobb körben tudjuk eladni – biztosította őt a főszerkesztő. – Például Eric visz egy extrém sportos meg egy szokatlan sportágas cikket is, ez két oldalról is meg tudja fogni a közönséget.
– Ja, egyrészt a lányok a jó pasis képekre fognak rárepülni, a fiúk meg a sport témára magára – szúrta közbe Kitty, aztán a papírjait rendezgetve ő folytatta tovább a felsorolást. – Gina meg megkörnyékezte azt a youtuber lányt, hogy adjon neki interjút. Fifikás a csaj, meg kell hagyni, mert bevonzza a youtuberes pletykára éhes olvasókat, aztán az interjú után meg ír egy riportot a közösségi média előnyeiről és veszélyeiről.
– Szerintem nektek komolyan kellene alapítanotok valami saját újságot – meredt a párosra Rob elképedve. Oké, érezte ő is, hogy nem egyetlen tematika köré csoportosultak a cikkek, így talán a kelleténél szerteágazóbb lesz a végeredmény, de összességében elég erős összeállításnak tűnt, amit előrevetítettek a többiek.
Kicsit meg is érkezett az eddig késésben lévő szorongása, amikor arra gondolt, hogy az ő munkája micsoda kontárságnak fog tűnni a többiek profi cikkei mellett. Erőnek erejével próbálta elhallgattatni a rosszindulatú hangot a fejében, és inkább igyekezett a beszélgetésre figyelni.
– Olvastad Liam új bejegyzését? – kérdezte éppen Adrian, aki továbbra is az almáján rágódott.
– Aha – bólintott Kitty. – Gondoltam is rá, hogy be kellene őt szervezni, csak…
– Akkor oldd meg – szakította félbe Adrian. – Engem szerintem most jobban utál, mint téged, szóval tiéd a megtiszteltetés.
– És arra nem gondoltatok, hogy esetleg nem akarja, hogy beszervezzétek? – dobta be Rob, és nem értette, mire fel váltottak a kérdése nyomán sokatmondó pillantást az évfolyamtársai.
– Dehogynem gondoltunk rá – válaszolt végül lassan, minden szavát megfontolva Kitty. – És természetesen semmit nem fogunk erőltetni, de Liam messze túlnőtte a blogos kereteket, sokkal jobban ír ennél. A probléma viszont nem ott kezdődik, hogy igent mond-e vagy nemet.
– Hát akkor?
– Én nem fogom addig megkeresni, amíg nem beszéltem erről Spencerrel – adta meg a feleletet Adrian türelmetlen kérdésére a lány.
Rob halványan elmosolyodott, amikor megkérdezte, mire gondolt Kitty. Mert ez azt jelentette, hogy akármilyen profi volt is egyébként, a barátai még mindig előrébbvalók voltak, mint a munka. Azért ezt jó volt tudni.
Talán Adrianék jobban is elmerültek volna Liam legutóbbi bejegyzésének elemzésébe, de a jótékonysági est körülötti pörgés egy pillanatra sem állt meg, csak ezúttal hozta magával a Parker ikreket is. Rose határozott lépésekkel közeledett az ő békés padjukhoz, Theo pedig ráérősen követte őt.
– Összejött elég jelentkező? – kérdezte is a színjátszó kör vezetőjét Kitty, amikor a lány ledobott egy nagyobb kupac papírt mellé az asztalra.
– Darabszámra igen – bólintott Rose, aztán a hajába túrt, hogy ingerültségét kifejezésre juttathassa. – De nagyon sok az amatőr, a legtöbbjük soha nem szerepelt még hálaadás napi műsoron kívül másban.
– Már az is valami – szúrta közbe Theo.
– Ezek pont olyanok mind, akik kábé csak a pulykát játszották abban a darabban is. Vagy egy fát. – Rose szavai nyomán Rob nevetett egy kicsit, de mikor a körvezető gyilkos pillantást küldött felé, a torkán akadt a hang. Oké, ez a csaj még mindig elég para. Nem is értette, Theo hogy tudta olyan békésen tűrni, ahogy a testvére rá emelte a tekintetét. – Viszont kiképzőtisztem nincs, szóval muszáj lesz neked is beugranod.
– Nem.
A másodperc tört részéig Rob azt hitte, csak rosszul hallotta. De nem, a barátja tényleg mindenféle köntörfalazás nélkül visszautasította a neki ajánlott szerepet. Ráadásul amikor minden szem felé fordult, láthatóan kényelmetlenül is érezte magát.
– Theo, már nem általános iskolában vagyunk – fordult hozzá teljes testével Rose. Érezni lehetett rajta, hogy ingerült volt, és a legkevésbé sem vágyott arra, hogy még a testvérével is hadakoznia kelljen, mégis sokkal lágyabban szólt hozzá, mintha bárki máshoz tette volna.
– És én még mindig nem fogok kiállni senki elé – rázta a fejét Theo.
Rob ezen a ponton jött rá, hogy volt valami a háttérben, amit ő nem tudott – Kitty viszont láthatóan igen, mert elfordította a pillantását az ikrekről, és inkább visszatért a cikkek lektorálásához. Adrian pedig érdeklődve figyelte az előttük kibontakozó vitát.
– Nem értem, miért kéreted magad – jegyezte is meg hamarosan a főszerkesztő a fiúnak címezve. – Mindannyian hallottunk már szinkronizálni, és tudjuk, hogy eszeveszett jól hozol bármilyen karaktert.
– De az szinkron – vetette ellen Theo, de az elhatározása meginogni látszott. Rob ekkor már látta előre, ami percekkel később be is következett; a barátja ugyanis beadta a derekát, és rábólintott a szerepre, amit a húga neki szánt.
Viszont Rob figyelmét nem kerülte el az sem, hogy a fiú mosolya most már koránt sem volt olyan őszinte, mint amilyen szokott lenni. Talán meg kellett volna kérdeznie, mi baja volt a szerepléssel, de nem tette.

116. Kérlelhetetlen

2
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
1 Hozzászólás
1 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
TimMacGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Szokás szerint jó kis rész. 🙂 Remélem, sikerül mindenkinek kihozni magából a maximumot, ami az újságcikkeket és a színdarabot illeti.
(Hogy lehet, hogy “Az átváltozás” “Átalakulássá” változott? :O )

TimMac
Szerkesztő

Bocsánat, az én saram az elírás, kicsit darálósra sikeredett anno ezeknek a megírása 😀 De most javítottam. Hát, így jár az, aki kedveskedni akar az olvasóknak XD