Tintavér – 35. Kínos felismerés

Kitty

Nem találta, egyszerűen sehol. Az ilyen blogokon mindig volt kommentelési lehetőség, de ha az nem is, legalább egy üzenetküldési funkció. A GOOMH viszont más volt, mert aki írta, olyan szinten megpróbálta elvágni magát a külvilágtól, hogy semmilyen felületen nem lehetett őt elérni.
– Ez már konkrétan gyávaság – nézett fel a telefonjából, Rob pedig szinte unottan pillantott fel a saját füzetéből. Nem is tudta volna megmondani, mikor vált természetessé, hogy a lyukas óráikat a könyvtárban töltötték, és hogyan rázódtak össze annyira, hogy együtt menjenek ide-oda.
Mindig jól kijöttek, amennyire Kitty vissza tudott emlékezni, de sosem annyira, hogy a szülőkkel közös programokon kívül is találkozzanak. Aztán Rob átjött a Brightwood gimibe, és valahogy csak kialakult a barátságuknak az a változata, amelyik alkalmazkodott a mindennapi találkozásokhoz. Többet láttak egymásból, többet beszélgettek, jobban felszínre kerültek azok a dolgok is, amiket eddig nem tudtak egymásról. Például az, hogy Robnak egész jó humora volt.
– Nem tudom, miről beszélsz, de azt vedd figyelembe, hogy ami neked gyávaság, az másnak elővigyázatosság.
– A blogon nincsen semmilyen elérhetőség – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. – Most félretéve azt, hogy így személy szerint engem vág el a bocsánatkérés lehetőségétől, így nem kaphat semmilyen visszajelzést a munkájáról.
– Szerintem ő ezt nem munkának fogja fel.
– Az most mindegy, minek hívjuk – intette le őt Kitty. – A lényeg, hogy ha nem lehet őt elérni, akkor menekül a kritika elől, az pedig helytelen. Ha már kiteszi magát meg a saját maga által megfogalmazott kritikát az internetre, akkor kellene hozzá gerinc, hogy…
– Hagyd már békén a gerincét – vágott közbe Rob, és unottan emelte a pillantását a plafonra. – Ha ő nem akar visszajelzést, akkor nem akar. Különben is, gondolj bele abba, amiről már beszéltünk, mikor nem derítetted ki végül a személyazonosságát.
– Azért ez más – hárított ő elégedetlenül. – Nem kell lelepleznie magát ahhoz, hogy teret engedjen az értelmes hozzászólásoknak. És igen, tudom, hogy vannak IQ-bajnokok, akik nem tudnák megfelelően megfogalmazni a véleményüket, de szabad országban élünk. Igazán lehetne a bloggerünkben annyi, hogy legalább egy kamu e-mail címet kirak kontaktnak.
– Szabad országban élünk – hangsúlyozta ki a barátja, aki eközben a tenyerébe támasztotta az arcát, úgy könyökölt az asztallapon. – Ha ő nem kíváncsi a véleményedre, akkor nem fogja megkérdezni.
– Nem is akarnék vele kommunikálni, ha nem lenne muszáj – sóhajtott fel Kitty. És persze, ő is tudta, hogy nem volt a szó szoros értelmében muszáj. Ő mégsem tudott abban a tudatban nyugodtan aludni, hogy volt egy feltehetően elnyomott, labilis akárki az iskolában, aki azt hitte, hogy ő ellopta az egyik tartalmát, és aztán a sajátjaként hozatta le az iskolai újságban. Nem szeretett volna semmilyen félreértésből kifolyólag egy esetleges támadás áldozatává válni, és éppen ezért haragudott annyira Adrianre is. Mert együtt beszélték meg, hogy ezt az arcot nem fogják semmivel ingerelni, erre…
– Te nem is rá vagy ideges – ráncolta a homlokát Rob.
– Persze, hogy nem. Ebben a képletben ő az áldozat, csak aztán jövök én. A hunyó meg egyértelműen Adrian, csak azt nem értem, hová tette a józan eszét, mikor ezt kifőzte. Miért nem írt valami mást ő, miért kellett pont onnan lopnia?
– Lassan olyan kérdéseket teszel fel, hogy át foglak irányítani egy pszichiáterhez. – A gyilkos pillantására az osztálytársa behúzta a nyakát, és nagyon helyesen úgy döntött, hogy inkább befogja.
Alapvetően értékelte ő azt, hogy Rob próbált lépést tartani vele, és kommentálta is a dolgot, csak éppen a probléma megoldásához így nem jutottak közelebb. Az újságban nem hozathatta le a következő számban a saját cikkét, és nem is akart szívességet kérni Adriantől. Viszont a GOOMH olvasói biztosan felismerték a blogról kivágott részeket, szóval valamilyen helyreigazításra akkor is szüksége lett volna, ha privát üzenetben el tudta volna érni a rejtélyes írót.
Így viszont…
– Van egy ötletem – állt fel az asztal mellől.
– Rossz ötlet – mormolta Rob, de meg sem próbálta lebeszélni róla. – Ne csinálj semmi illegálisat. Vagy ha mégis, nekem ne szólj, mert nem tudok jól hazudni, és anya lecsukna.
– Nem illegális lesz, hanem hatékony.
És látványos. Ha eddig volt olyan diák, aki nem ismerte a GOOMH-t, akkor az majd most megismeri.

Morgan

Már vagy ötvenedszer nyitotta meg telefonján azt a szelfit, amit Wes készített kettőjükről, mikor a kivilágított város utcáin andalogtak. Nagyon hülye fejet vágott rajta, úgyhogy külön örült, hogy az ő készülékével készült a kép – bár attól nem tartott, hogy Wes is olyan megszállottan nézegette volna fordított esetben, mint ahogy ő tette.
A férfi továbbra is kifürkészhetetlen volt, bár egyre gyakrabban jelent meg ellenállhatatlan mosolya az arcán, és néhány bókot is elsütött, amiből Morgan arra következtetett, talán nem közömbös számára. Talán… Más ugyanis nem utalt érdeklődésre, hiszen nem történt közöttük semmi, de tényleg semmi. Morgan a falat kaparta, annyira vágott Wes csókjára, vagy legalább arra, hogy megölelje, megfogja a kezét, vagy akárcsak hozzáérjen, akár véletlenül is! De nem, a második randi is úgy telt, mintha valami bigott szülő rendezte volna a koreográfiát, még csak véletlenül sem lépték át azt a határt, ami a szövődő barátságot megkülönböztette volna a bimbózó románctól. A bizonytalanság ismét kezdett úrrá lenni rajta. Morgan megfogadta, hogy ő nem fog kezdeményezni, hiszen épp elég nyilvánvalóvá tette már érzéseit, mégis le lett pattintva – másodszorra okosabban akarta csinálni. Talán Wesnek arra van szüksége, hogy elérhetetlen legyen, ki tudja?
Persze ha arra gondolt, mi vár rájuk később, a jeges rémület öntötte el, de úgy döntött, azon a hídon akkor kel át, amikor odaér. Wes ráér még megtudni, hogy egy totál tapasztalatlan lánnyal kezdett, neki pedig rengeteg ideje van rá, hogy átnézze a szakirodalmat, és kiegészítse hézagos ismereteit a rejtélyes x-betűs dologról. Nem akart elkapkodni semmit, nehogy a célszalagnál rontson el mindent egy balfogással. Persze kapcsolatuk tempóját nézve a legkevésbé sem tartott attól, hogy a nagy napra túl hamar sor kerülhet. Lehet, hogy Wes az esküvőig akar várni? Remélte, nem így van, mert attól félt, addig simán megkattan.
Tizenhét évesen szüzessége inkább teher volt számára, hiszen minden lány túl volt már az elsőn, vagy legalábbis azt híresztelte magáról. Úgy érezte, lemaradt valami jóról. Persze vannak lányok, akiket egyáltalán nem érdekelnek a srácok, és jobban viselik az apáca életet, de sajnos ő ezt nem mondhatta el magáról. Azt mondják, a fiúk mindig csak „arra” tudnak gondolni – savanyúan kellett ráébrednie, hogy olykor a lányok is. Wes mellett hormonjai Forma 1-es futamot vívtak testében.
„Na, mi volt? Mikor értél haza?” – jött a kérdés Giltől chaten, cseppet sem átlátszóan tudakolva, hol töltötte az éjszakát. Egy pillanatra felkapta a vizet a feltételezéstől, hiszen ennyire azért nem sugallhatta azt, hogy odavan Wesért. Vagy mégis?
„Már rég! Csak sétáltunk a mólónál. Nagyon romantikus volt!<3” – válaszolt neki. Egyszeriben eszébe jutott veszekedésük, és rettentő bűntudatot érzett miatta. Gil néha más véleményen volt, de az igaz barát akkor is elmondja, amit gondol, ha az nem tetszik a másik félnek, nemde?
„Ok. Holnap az ebédlőben” – jött az újabb üzenet, amitől Morgan szemöldöke felszaladt. Mi ez a rövid válasz? Mi ez a témaváltás? Még annyi mesélnivalója lett volna! Úgy tűnik, sikerült komolyan megbántania őt a koliban aznap este.
„Haragszol?” – kérdezte, bár tudta, hogy chaten keresztül nem biztos, hogy Gil az igazat fogja mondani. Mégsem tudott fél napot várni ezzel a beszélgetéssel.
„Dehogy” – jött az újabb rövid válasz, ami már komolyan próbára tette a lány idegeit. Ezt most mégis hogy értse? Szarkazmussal vagy anélkül?
„Megint nem jöttél írókörre. Azt mondtad, járni fogsz velem” – terelte inkább a témát, hátha barátja beszédesebbnek bizonyul más téren.
Várt, várt, válasz azonban nem érkezett. Gil megígérte, hogy bevállal vele egy klubot, sőt, ő dobta fel, milyen király lenne, ha az ilyen félig kötelező sulis órákon is együtt lóghatnának. Ő pedig nagyon egyedül érezte magát Bradley foglalkozásán. Mindenkinek volt párja, akivel válthatott pár szót, ő pedig nem szívesen tört volna be az összeszokott klikkekbe. Igaz, Robbal és Liammel már váltott pár szót, de akkor is. Az egyetlen magányos arc pedig olyan látványosan elkülönült a többitől, hogy ránézni is félt, nem hogy szóba állni vele, és talán nem is megy többet írókörre.
„Ha azt akarod, hogy járjak veled, előbb ejtened kell az izomagyadat” – jött a válasz nagy sokára egy csúfolódó emoji kíséretében, amire Morgan felhördült, és elolvasta újra korábbi üzenetét. Komolyan képes volt ezt írni Gilnek?! – „Nem tudok írókörre járni, bevállaltam egy plusz feladatot az AV klubnak Cassyvel. Bocs” – szánta meg a srác magyarázattal, bár ettől sem érezte magát feldobva. Gil egy egész évre ejtette őt Cassy miatt… a csalódottság könnyeket csalt a szemébe.
„Most komolyan Cassyt választod helyettem? Megígérted!” – küldte el első felindulásában, egy rakás mérges fejet csatolva hozzá.
„Szerintem ne beszéljünk arról, ki kit választ ki helyett” – zárta rövidre a témát Gil, és többet nem is írt. Se bocsánatkérést, sem pedig mentegetőzést Cassy miatt, ahogyan a hasonló számonkérésekre reagálni szokott. Morgan megrökönyödve olvasta el újra és újra az utolsó sort, és mellkasában valami nagyon furcsát kezdett el érezni. Amolyan „húú” érzést. Mint amikor valakinek egy fontos dolog jut tudomására, amitől összeáll egy kép, és jelentést nyernek olyan dolgok, amik addig fel sem tűntek neki. Ez most mégis mi akart lenni?
Próbált más értelmezést keresni a mondatnak, de mindig ugyanoda jutott vissza. Gil haragszik rá, mert mást választott helyette. Ez eddig tiszta sor, de milyen értelemben? Átkozta a modern technikát, amiért elég fejlett ahhoz, hogy szavakat tolmácsoljon, de a hozzá kapcsolódó hangsúlyt és érzelmeket mégis találgatnia kellett. Elhatározta, az ilyen beszélgetéseket soha többé nem fogja neten keresztül folytatni.
Közben keze önkéntelenül is megnyitotta azt a mappáját, ahol a Gillel közös képeket őrizte. Végigpörgetett néhányat, és már a látványuktól is jobb kedve lett. A mindig szarkasztikus fiú rá folyton mosolygott, olyan melegen, hogy neki is mosolyognia kellett. Akaratlanul is felmerült benne, mi lenne, ha Gil nem csak a barátot látná benne. Persze ez képtelenség, de olyan ellenségesen viselkedett Wes miatt, és már megint ez a félreérthető üzenet… Próbálta a gondolatot nagyon messzire hessegetni, de ha már felütötte fejét, kénytelen volt végiggondolni.
Először is, a feltételezés már csak azért is butaság, mert ő nem volt Gil esete. Pontosan tudta, kik tetszenek neki, hiszen ahányszor a közelükbe került egy magabiztos, csinos, szőke lány, a srác elvörösödött, és látványosan nyekeregni kezdett beszéd közben. Ezt egy idő után sikerült leküzdenie, de az ízlése azért biztosan nem változott ekkorát. De ha így lenne, mi lenne…? Bárhogyan törte a fejét, nem jutott eszébe több érv, hogy cáfolja ezt a képtelen feltételezést. Gil tényleg közel állt hozzá, és ahogy jobban belegondolt, jóval többet tett érte, mint ami egy baráttól elvárható volt. És önzetlenül szerette őt, ezt megérzi az ember, még ha soha nem is jutott eszébe, hogy nem úgy, mint ahogy egy barátot szokás. A szíve nagyon nehéz lett. Egyre inkább érezte, hogy ez már nem csupán találgatás, hanem most először látja tisztán az igazságot. De ha így van, ő olyan sokszor és súlyosan bántotta meg a fiút, ahogyan az ember még az ellenségeivel sem tenné. Mégis mióta tarthat ez a dolog? Hetek, esetleg hónapok óta? Minden egyes nap tucatnyi új megjegyzést jelentett, amik Cam, Wes és más pasik iránti rajongásáról szóltak. Ő még azt is képtelen volt elviselni, ahogyan Wes ránéz az exére.
Összefacsarodott a szíve, legfőképp azért, mert ő tényleg szerette barátját. Tetszett neki, hogy okos, vicces, mindig számíthat rá, és minden hülyeségben benne van, amit ő is szeretne tenni, csak egyedül nem mer. Valójában mindig úgy érezte, irigyelni fogja Gil majdani barátnőjét, mert akkor mindez neki jár majd – ezért volt a begyében annyira Cassy is. De ha mindez most tényleg elérhető lenne… és Gillel lehetne… megtenné? Ha barátként szuper csapat ők ketten, akkor milyenek lennének párként? Biztos, hogy egetrengetően klassz lenne. És pár héttel korábban talán bele is vetette volna magát, de most már úgy érezte, ennél több kell. Az érzés a gyomra körül, amit Wes mellett szokott érezni. Ez a valami, amit nem tudott meghatározni, de nem tudta elengedni.
Elmorzsolt egy kibuggyanó könnycseppet a szeme sarkában. Gil megérdemelné, hogy akit szeret, az viszonozza. Ezt ő tudta a legjobban, mint a barátja. És éppen ez volt a baj. Ő a barátja volt. Szeretett volna több lenni, de nem volt rá képes.

36. Bizalom