Tintavér – 127. Képszakadás

Kitty

Már csak néhány napjuk volt hátra a jótékonysági estig, és mostanra nagyjából összeállt minden – a színdarab utolsó simításai voltak szinte már csak hátra. Eredetileg azt beszélték meg, hogy Adriannel együtt ülnek be megnézni, mit alakítanak a színjátszósok, de az évfolyamtársa végül inkább visszament a kollégiumba, mert egész nap szörnyű fejfájásra panaszkodott. Ha valami, hát egy betegség most egyáltalán nem hiányzott volna egyiküknek sem.
Kitty már éppen beletörődött volna, hogy egyedül üli végig a főpróbát – hogy aztán majd az újság következő, hagyományos számába írhasson róla egy rövidebb cikke –, amikor Rob odacsapódott hozzá azzal a felkiáltással, hogy még sosem látott igazi színjátszós próbát.
– Elég húzósnak tűnik, hogy nem csak a különkiadást rakjátok össze, hanem még mellette a rendszeresen megjelenő számokat is viszitek – jegyezte meg a fiú, Kittynek pedig valahol kifejezetten jólesett, hogy volt valaki, aki rajtuk kívül is észrevette, mekkora fába vágta a fejszéjét az iskolaújság szerkesztősége.
Mindannyian folyamatosan azon munkálkodtak, hogy az igazi nagyágyú cikkeket a különkiadásra tartogassák, de közben a hetente érkező kiadványok színvonala se zuhanjon meg, és lehetőleg ne legyen túl nagy átfedés a témáik között. Néha Adriannel ketten is úgy érezték, hogy kicsúsznak a dolgok a kezeik közül, de azért kitartóan állták a sarat.

És nem csak ők, hanem mindenki más is – a legtöbben ugyanis tényleg nagyon odatették magukat, és hétről hétre hozták az újabb cikkeket. Akadtak persze notórius munkakerülők, akik csak ígérgették a segítségüket, aztán különböző átlátszó okokra hivatkozva kimaradtak az adott lapszámból.
– Csak akkor van értelme ennek az egész jótékonysági estnek, ha be tudjuk bizonyítani, hogy az újságot érdemes megmenteni – sóhajtott fel a lány, miközben óvatosan benyitott a színjátszósok termébe. A próba látszólag még nem kezdődött el, de már nagy volt a jövés-menés odabent. – Ha most a szervezkedésre hivatkozva kihúznánk magunkat a mindennapos kötelezettségeink alól, akkor…
– Tudom, tudom, akkor hiábavaló lenne az egész – legyintgetett Rob, aztán egy halvány mosolyt küldött felé. – Nem megkérdőjeleztelek, hanem megdicsértelek. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de majd menni fog ez.
– Nem tudom eldönteni, hogy neked most nagyon jót tesz a sok pszichoizé tanulmányozása vagy inkább para leszel tőle – meredt a barátjára Kitty, de végül mindketten csak elnevették magukat.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán jó lett volna megbeszélni a fiúval, mennyire nyomasztotta őt a tény, hogy akár sikeres lesz az est, akár nem, ez a pénz nem fogja véglegesen megoldani az újság finanszírozását. De ahogy az évfolyamtársa arcát figyelte, elvetette a gondolatot, mert nem szerette volna elűzni Rob arcáról azt a felszabadult mosolyt, amit már nagyon régóta nem látott rajta. Talán az volt rá ilyen hatással, hogy hosszú és fáradalmas munka után végre leadhatta a különkiadásba szánt cikkét, talán egyszerűen csak a tavaszi napsütés volt az oka, de akárhogy is, nem ő akarta elkeseríteni.
Így hát további szócséplés helyett beültek a nézőtér első sorába. Mindössze néhányan lézengtek a székek között, leginkább olyan színjátszósok, akiknek csak később voltak jeleneteik.
Sok lehetőségük már nem volt beszélgetni, mert alig néhány perccel később tényleg elkezdődött a főpróba jelmezekkel és teljes készültségben, mintha máris nagy közönség előtt játszottak volna. Nem ez volt az első alkalom, hogy Kitty látta a Brightwood színjátszósait alakítani, így maga a tény, hogy jók voltak, nem is lepte meg. Az viszont már annál inkább, hogy azok is egészen szépen alakítottak, akik ebben a darabban fognak debütálni. Meg lehetett mondani persze, hogy kik voltak egyébként is színjátszósok, de a nagyobb szerepeket azért javarészt ők is vitték.
Egyedül Morgan hiányzott a színpadról, de Rose mondta is, hogy ő nem tud majd jönni – de még az ő helyettesítése is egészen profin volt megoldva. Úgy általánosságban a darab gördülékeny volt, kezdett ténylegesen összeállni. Egyetlen apró fogaskerék nem volt csak igazán a helyén, de az idő előrehaladtával Kitty gyomrába kényelmetlen gombóc kúszott. Theo nem rontott egyszer sem, de nem játszott, és nem csak az arcával nem, hanem a hangjával sem, pedig ha valamiben, hát ebben vérprofi volt. Csak felmondta a szövegét, pontosan, szóról szóra, de mindenféle érzelem nélkül.
Az viszont látszott rajta, hogy bárhol szívesebben lett volna akkor és ott, mint azon a színpadon. Kitty legszívesebben felment volna érte, hogy kimentse onnan, de ezt nem tehette meg sem ő, sem Rose, aki ugyan tökéletesen játszott, mint mindig, de kizárt volt, hogy éppen ő ne vette volna észre, hogy valami gubanc volt a testvérével.
Kittynek folyamatosan Scott szavai visszhangoztak a fejében, amikor a barátja elmesélte neki, hogy mikor derült ki mindannyiuk számára, hogy az ikrek közül csak Rose volt a színésznek való. Szinte látta maga előtt megelevenedni az emléket, ami nem is az övé volt – kiváltképp azért, mert nem sokkal a darab tetőpontja előtt egyszer csak túl hosszúra nyúlt a csend.
Először alig lehetett csak észrevenni, de aztán a némaság kezdett zavaróvá válni, még az egyébként tökéletesen szerepben maradó színészek is mocorogni kezdtek a helyükön. Theo viszont csak állt a színpad közepén, meredt maga elé, és még ilyen távolságból is látni lehetett, mennyire remegett a keze. Kittynek nyelnie kellett egyet, ahogy próbálta elhessegetni a Scott által leírt képet az általános iskolás öccséről, aki az előadás közepén blokkolt le teljesen.
A súgó már lassan olyan hangosan próbálta őt kisegíteni, hogy Kitty a nézőtérről is hallotta a hangját, de Theo nem szólalt meg többet, mintha meg sem hallotta volna a lányt. Némán peregtek a másodpercek, ahogy most már minden szem a fiúra szegeződött, és Kitty érezte, hogy mellette Rob is mocorogni kezdett.
Aztán nagyjából azzal egyszerre, hogy a rendező szólásra nyitotta a száját, Theo felrezzent a kábulatából. A lányban egy pillanatra felébredt a remény, hogy a döccenő után folytatódni fog a produkció, de aztán Theo ahelyett, hogy megpróbálta volna felvenni a fonalat, előbb hátrált néhány lépést, aztán leszaladt a színpadról.
Kitty Robbal teljesen egyszerre állt fel a helyéről, de mielőtt tovább mozdult volna, összevillant a pillantása Rose-éval. Egyetlen másodperc volt csak, aztán az évfolyamtársa a kezébe vette a jelenet irányítását, ő pedig kisietett a teremből.
Theo nem jutott messzire, a folyosó falának döntött háttal kapkodott levegő után.
– Hé…
– Nem megyek vissza! – szakította félbe őt Theo, és vadul rázta is a fejét. – Nem megyek vissza, mondd meg Rose-nak, hogy én nem… nem megyek vissza!
Kitty szerette volna félbeszakítani őt, hogy megnyugtassa, nem kell visszamennie, de nem jutott szóhoz.
– Nekem ez nem megy, én ezt nem…
– De mi a baj? – kérdezte Rob, aki most legalább olyan tehetetlenül állt mellette, mint amilyennek ő érezte magát.
– Én nem tudok… nekem emberek előtt nem megy – bökte ki végül Theo, és a végére a hangja is elcsuklott.
Kitty nem először látta őt sírni, de ez nem változtatott azon, hogy ő is teljesen leforrázottnak érezte magát. Neki sosem voltak testvérei, Scottnak kettő is – és ő a barátjával együtt egy kicsit megkapta az ikreket is. És összeszorult a torka, amiért ilyen elesettnek és kétségbeesettnek kellett látnia Theót; fájt azért is, mert tudta, hogy Scottnak fájna, és azért is, mert ő is megszerette a fiút.
– Jó, semmi baj – mormogta végül, ahogy egy számára teljesen természetes mozdulattal húzta az ölelésébe Theót. A fiú még mindig egész testében remegett, mintha ezzel is tiltakozna a színpad és a közönség ellen. Neki egyszerűen nem ott volt a helye, és ezt Rose is pontosan tudta, mégis… Azt is tudta, hogy a testvére nem volt jó színpadi színész. Ha belerángatta őt, akkor nagy szüksége lehetett rá. És most mégsem fog működni; nem, amikor Theo ennyire izgul és leblokkol. Kitty egy kicsit megszakadt a szíve, ahogy hallotta a csendes hüppögést. – Semmi baj – ismételte.
Dehogynem volt baj.
És ahogy kétségbeesetten összenézett Robbal, a barátja pillantásából is ugyanazt olvasta ki, ami benne is megfogalmazódott: ha Theónak nem fog menni a szerep, akkor veszélybe kerül a darab. És a darab volt a jótékonysági estjük alappillére.


Liam

Az első felismerése az volt, hogy Collin egy meleg házibuliba hívta meg őt.
Már a legelején leesett neki, mikor a házigazda meglehetősen flörtölős stílusban megkérdezte tőle, hogy mégis honnan sodorta oda őt a szél. Collin persze, aki a nyomában lépett be az ajtón, rögtön meg is magyarázta, hogy Liam vele érkezett. Aztán a házigazda cinkosan megjegyezte, hogy milyen jó fogást sikerült leakasztania. Ettől még egyértelműbb lett. De aztán belépett az ajtón Collin épp aktuális partnere is, így a vörös hajú fiú korrigálni kényszerült korábbi kijelentését, hogy romantikus értelemben vele van együtt, Liamet pedig csak elhozták. És mikor vendéglátójuk kajánul elmosolyodott, és egy „Hármas? Milyen rossz vagy, Collin” megjegyzéssel befelé vezényelte őket, Liam már teljesen biztos volt abban, hogy miféle társaságba keveredett.
Odabent pedig az egész olyan volt, mintha a kék színű társkereső oldal profiljai keltek volna életre. Azok, akikkel névtelenül, az interneten keresztül olyan kényelmetlen volt az ismerkedés, most egyszerre itt voltak előtte hús-vér valójukban, és ez nyomasztani kezdte őt.
A második felismerése az volt, hogy Spencer tényleg meleg.
Egész eddig csak úgy lebegett a lelki szeme előtt Spencer, és mellette valahol nem is olyan messze tőle ez a szó. Egy bélyeg, amiről tudta, hogy a fiúra passzol, de valahogy sosem fogta fel igazán, hogy ez mit is jelent. Mert egész eddig csak azt értette ez alatt, hogy őt egyszer megcsókolta. De abba nem gondolt bele, hogy Spencer más fiúkkal is ugyanezt tenné. És abba sem, hogy ilyen bulikba jár. Pedig Collin most azért hozta őt el ide, hogy találkozhasson Spencerrel, tehát a fiú tiszteletét teszi az efféle eseményeken.
És aztán, mikor belépett az ajtón Spencer – amit persze ő rögtön észrevett – hirtelen rácuppant a bélyeg egykori barátjára teljes valójában. Hirtelen ő is egy volt a számos ember közül, akivel akár névtelenül össze is futhatott volna azon a társkeresőn, ha a valós életben nem ismerkedtek volna össze már korábban.
Furcsa volt. Sőt, kifejezetten bizarr, a szó legnegatívabb értelmében, hogy Spencer is egy közülük. Hirtelen lezuhant gondolatbeli piedesztáljáról, és most már nem tudta elkülöníteni őt, a meleg házibulikba járó, más fiúkkal ismerkedős Spencert az AV klub elnöke, az úszócsapat kiemelkedő tagja, az ő egykori legjobb barátja és segítője Spencertől.
A harmadik felismerése az volt, hogy Spencer nem egyedül érkezett.
Egy sötét bőrű fiú lépett be szorosan a nyomában, aki pár ismerősének intett először, majd ujjait Spencer ujjai közé fűzte, és rákulcsolt, hogy mindenkivel egyértelműen tudassa: ők ketten együtt vannak.
Liam még sosem látta azt a fiút. Bár ez szinte semmit nem jelentett, mert az utóbbi időben Spencert sem látta. A fiú mosolyából viszont látta, hogy boldog, ami különös érzéseket váltott ki belőle. Egyrészt elszomorodott, másrészt talán… irigy volt. Nyelt egy nagyot, megpróbálva legyűrni felgyülemlő érzéseit, és a páros félreérthetetlen „ne közelíts” jelzését figyelmen kívül hagyva Spencerék felé indult a tömegben.
Mielőtt azonban pár lépésnél többet megtehetett volna, Spencer tekintete hirtelen megtalálta őt, és egy pillanatra látszott rajta, hogy elgondolkodik, majd barátja felé fordult, és valamit a fülébe mondott. Nem suttogás volt, hiszen a buli zajai mellett lehetetlen lett volna bármit is suttogva a másik tudtára adni, de így is volt benne valami gyöngédség, és Liam egyszerre azt érezte: bárcsak az ő fülébe beszélne most inkább.
Miután Spencer végül kicsit hátrébb lépett a másiktól, barátja bólintott, körbekémlelt a szobában, majd valamit kiszúrt, és elindult annak az irányába. Ujjaik lassan kisiklottak egymáséi közül, ahogy eltávolodtak, Spencer pedig egyedül maradt – már, ha egy buli kellős közepén álldogálást egyedülként lehet értelmezni. Bár Liam esetében bármilyen körülmények között lehetett egyedülként értelmezni.
Nem is tudott tovább haladni Spencer felé, helyette a fiú lépett oda hozzá, és üdvözölte is őt:
– Szia! Nem tudtam, hogy itt leszel – mondta, Liam pedig feszülten próbált figyelni, hátha a hanglejtéséből kiszűrheti, mit is érez azzal kapcsolatban, hogy ő ott van.
– Miattad jöttem – vallotta be. Látta, ahogy Spencer ajka megrándul erre, de nem tudta, hogy ezt pozitív vagy negatív jelként értelmezze. – Tudunk valahol beszélgetni? – kérdezte, megpróbálva az eredeti tervnél maradni, de az egyértelműen nem tartalmazta azt az eshetőséget, hogy Spencer nem egyedül jelenik meg.
– Bemutatod a barátod? – lépett is közbe szinte azonnal a tényező, akivel nem számolt. Spencer barátja várakozón nézett felváltva rá és közös ismerősükre.
– Persze – tért magához pár pillanat után a szemüveges fiú. – Phil, ő Liam, Liam, ő pedig Phil – mutatta be őket egymásnak. – Liam az… egyik iskolai barátom – magyarázta Philnek. Liam ennél a pontnál jobbnak látta bólogatni.
– Örülök, hogy megismerhettelek – reagált Phil mézes-mázos hangján, Liam pedig nem tudott jobbat, mint hogy folytassa a bólogatást. Ezután a párocska ujjai ismét egymásra találtak és összekulcsolódtak, Phil pedig Spencer teljes figyelmét magának követelte, ahogy következő szavait felé intézte: – Gyere, én is be szeretnélek mutatni pár barátomnak! – lelkendezett, majd elhúzta Spencert Liam közeléből, aki nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg be akarja-e mutatni őt bárkinek, vagy csak az ő közeléből szerette volna eltávolítani. Bármelyik is, sikerrel járt. Úgy tűnt, Spencer teljes odaadással követi őt, bár még egy röpke pillantás erejéig hátrafordult Liam felé, és biccentett, mielőtt összezárult volna közöttük a táncoló-csókolózó fiúpárok áthatolhatatlan fala.
A negyedik felismerése az volt, hogy életében először alkoholt iszik.
A konyhában álldogált épp az egyik pultnak támaszkodva, miközben felhörpintette a jóízűnek legnagyobb jóindulattal sem mondható italt, amit a mellette álldogáló házigazda – akiről idő közben megtudta, hogy Seannak hívják – tukmált belé. A fiú végig mosolygott, miközben Liam épp a poharat ürítette, mikor aztán lecsapta a pultra az üres üveget, nevetésben tört ki, és ha Liam nem ellenkezik kitartóan, már töltötte is volna az újabb adagot.
– Nem láttalak még egy partin sem – jegyezte meg, megpróbálva túlkiabálni a zenét és a körülöttük harsányan-hamiskásan éneklő fiúkat.
– Nem az én világom – felelte Liam, és már majdnem hozzá is tette, hogy igazából miért jött, de végül nem bírta kimondani.
– Akkor örülök, hogy az én bulimmal mégis kivételt tettél – mosolyodott el Sean. – Na, de akkor mi a te világod, ha megkérdezhetem? – érdeklődött aztán.
– Jobban szeretek… kettesben beszélgetni valakivel, mint a nagy tömegen keresztül kiabálni neki – felelte Liam, mielőtt belegondolt volna, hogy ebből Sean mit fog leszűrni.
– Ha szeretnél, félrevonulhatunk – csillant fel a házigazda szeme. – Megmutathatom a szobám, ha gondolod – kacsintott rá cinkosan. Liam szerencsére még eléggé magánál volt ahhoz, hogy el tudja kerülni a csapdát, amibe már majdnem sikerült belesétálnia.
– Én… nem egyedül jöttem – dobta be a kifogást, ami lényegében igaz volt, de próbálta úgy fogalmazni, hogy Sean azt higgye, van valakije.
– Persze, tudom, Collin meg a pasija… velük jöttél – emlékezett vissza Sean. – De ha esetleg meggondolnád magad… – kacsintott még egyszer, majd felmarkolta sörösüvegét a pultról, és bevetette magát a tomboló tömegbe, valószínűleg annak reményében, hogy valaki másról majd sikerül ledumálnia az alsóját.
Nem sokkal ezután Collin csapódott oda hozzá, mikor a hűtő felé tartott egy kis utánpótlás-alkoholért.
– Mi újság? – kérdezte, ahogy kinyitotta a tinifiúk mennyországának kapuját.
– Elfelejtettél mesélni Philről – jegyezte meg Liam rossz szájízzel.
– Kiről? – lepődött meg Collin annyira, hogy egy pillanatig még a hűtőtől is elfordult, hogy Liamre nézhessen.
– Spencer pasijáról – mondta ezt úgy, mintha mi sem lenne egyértelműbb, pedig Collin reakciójából le tudta volna leszűrni, hogy ez nem is olyan egyértelmű. – Hogy lehet az, hogy arról értesültél, hogy ma itt lesz, de arról nem, hogy van valakije?
– Szóval ez az én hibám? – húzta fel magát Collin. – Lehet, hogy hibáztam, de nem azt mondtam, hogy majd varázsütésre összehozlak Spencerrel, csak azt, hogy bejuttatlak a bulira – lépett közelebb Liamhez, kezében már jéghideg, új sörét tartva.
– Csak hagyj békén – lökte el magától finoman Liam a vörös hajút. Legalábbis ő úgy érezte, finoman tette, de Collin – nem kizárható, hogy a kelleténél több alkoholtól a vérében – megtántorodott, majd szinte el is esett, de végül a pasija elkapta.
– Mégis mit képzelsz te magadról? – förmedt rá Collin barátja Liamre, majd ezzel párhuzamosan fenyegetően meg is indult felé. Valószínűleg Liam megemlegette volna azt az estét, ha Sean nem veti be magát időben kettejük közé.
– Hé, nyugi van! – csitította a vitázókat. – Nem fogjátok tönkretenni a bulimat – szögezte le, majd fenyegetőn Collin pasijára nézett. – Ti ketten most elmentek szépen arra – biccentett fejével a nappali irányába –, te pedig itt maradsz velem – fordult Liam felé. A másik kettő kissé sértetten, de végül elindult kifelé a konyhából, Liam pedig döbbenten bámult utánuk. Igazából saját magán lepődött meg, hogy ezt tette. Valószínűleg a benne munkálkodó ital tehetett az egészről, amiből jobban tette volna, ha többet nem fogyaszt azon az éjszakán. De Sean, mikor felé fordult, újabb körrel kínálta.
– Nem kérek – tolta el a poharat maga elől a fiú, ezúttal ügyelve arra, hogy tényleg finoman tegye.
– De. Igyál! – szólt rá Sean. – Feszült vagy, és nem azért jöttél el a bulimra, hogy feszült legyél – mondta, mire Liam végül elvette tőle a poharat. Elvégre tartozik a fiúnak annyival, hogy nem vágja tönkre a partiját, ha már megmentette az arcát két szép fekete folttól.
Miután lehúzta a pohár tartalmát, már nem volt több felismerése azon az éjszakán, kizárólag fokozatosan elhomályosuló képsorok, majd pedig totális képszakadás és feketeség.

128. Rendezzük lapjainkat

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés