Tintavér

Tintavér – 122. Nincs visszaút

Morgan

Az az út a leghosszabb, amin félsz elindulni – ismételte újra Joannah szövegét, de tudta, hogy feleslegesen. A karakter, akit játszott, nem volt épp a legbeszédesebb figura, cserébe viszont imádott bölcselkedni, és a jelenetekhez egyáltalán nem illő megállapításokat tenni. Ez elég nagy gond volt, mert Morgan képtelen volt bemagolni a látszólag értelmetlen dialógusokat. Ráadásul nem csak megtanulnia kellett őket, hanem eljátszani is – de mégis hogy adjon elő az ember lánya olyasmit, aminek a motivációját ő maga sem érti? Rose legtökéletesebb bosszújának tűnt, hogy beengedte ugyan a darabba, de egy olyan szerepet bízott rá, amiben biztosan le fog bőgni az egész iskola előtt előadás közben.
– Hmpf – hallotta szobája ajtaja felől a nyikkanást, és csak ekkor vette észre, hogy öccse kukucskál befelé, ki tudja, mióta. Ábrázatán olyan szívbemarkoló bánat ült, hogy a lány egyből meg is feledkezett a szövegkönyvről.
– Mi a baj? – fordult felé székével.
A kisfiú most már úgy érezte, engedélyt kapott a belépésre, úgyhogy Morgan ágyához bandulkolt, és lerogyott rá. Mintha a világ összes fájdalmát cipelte volna vállain.
– Anya megint olyan – hajtotta le a fejét.
– Olyan…?
– Igen. Rám néz, és sóhajtozik, és könnyes a szeme – magyarázta Linus a szőnyeg mintáit bámulva. – Biztos valami rosszat csináltam, de nem mondja meg, micsodát.
Öccse ugyan nem volt szent – a maga módján igazi kis szörnyeteg volt –, de Morgan mégis úgy érezte, ez alkalommal nem valamelyik csibészsége állhat anyjuk furcsa viselkedése hátterében. Ő is elkapott mostanában pár ilyen sóhajtozó, könnybelábadt tekintetet, mint amiről a fiú mesélt.
– Megkérdem tőle, rendben? – öltötte magára a nagytesó szerepet, és Linus belenyugvó bólogatásától kísérve elindult kifelé a szobából, lefelé a lépcsőn.
Nem kellett túl sokáig kutatnia Maggie Valentine után. A kanapén ült, körülötte pedig szétszórva fényképek és más papírok hevertek. Amit a kezében tartott, távolról éppen úgy nézett ki, mint az esküvői fotója, amelyet férje eltűnése óta egy fiók mélyén őrzött, hogy még csak véletlenül se tévedjen rá pillantása. Ahogy Morgan jobban szemrevételezte a terepet, egy hivatalosnak tűnő, vaskos borítékot is észrevett az asztalon. Sejtette, mi állhat a szemtelenül közönyös betűkkel teleírt papírokon.
– Egyre inkább rá hasonlít, nem gondolod? – pillantott fel anyja a képről, mintha lányának pontosan tudnia kellett volna, mi jár a fejében. Nem is tévedett, Morgan valóban tudta. Linus csak nyolc éves volt, de vonásai minden évben veszítettek gyermeki lágyságukból, és Ben Valentine-éra kezdtek hajazni. Barna szemeit egy az egyben tőle örökölte. Nem volt szükség fényképre sem, hogy nap mint nap eléjük toppanjon apjuk képmása kicsiben, a reggeli kakaóját követelve.
– Szerinted miért hagyott el minket? – kérdezte meg óvatosan. Mindig szeretett volna többet tudni arról az időszakról, amikor szülője egy nap nem tért haza, de korábban, ha firtatta, az anyja egyszerűen nem válaszolt a kérdéseire. Vagy nem akart, vagy pedig nem tudott róla beszélni. Morgan csak arra emlékezett, milyen hosszú ideig ért haza minden nap úgy, hogy a nő szemén látszott a sírás, és milyen sokáig próbált a rendőrség apja nyomára jutni.
– Nem hagyott el minket – válaszolt ez alkalommal a nő.
Morgan évek óta próbálta feldolgozni a veszteséget, de ha valami lezárás nélkül marad, a sebek sosem tudnak behegedni. Eleinte mindenki azt suttogta, az apja megfutamodott a felelősségtől, vagy egy másik nő csavarta el a fejét, úgyhogy ő is csak haraggal tudott rá gondolni. A rendőrség azonban hosszas vizsgálódás után egyetlen nyomot sem tudott felmutatni, márpedig ha valaki él, nyomot hagy maga után – legalábbis ők ezt sugallták, mielőtt megoldatlanul lezárták volna a Valentine aktát.
– Te nem emlékszel már rá, igaz? – fordult felé az anyja hirtelen. – Szeretett titeket, mindennél jobban. És engem is – közölte komolyan, és elrévedő arckifejezése alapján valahol egészen távol járt a múltban. Morgan sokszor gondolkozott rajta, vajon az anyja miért nem keresett soha másik férfit. Három kiskorú gyerekkel ugyan nem voltak jók az esélyei, de biztosan talált volna valakit, aki mellett könnyebb lett volna az élete. A válasz azonban rá volt írva a nő arcára. Az ő szerelmük olyan erős volt, hogy még a síron túl is tartott. Nem várta vissza férjét, hiszen úgy hitte, meghalt, mégis hű maradt az emlékéhez. Vajon milyen érzés lehet elveszíteni azt, aki nem csak egy a sok közül, hanem az ember egyetlen lelki társa? Morgan torkát kellemetlen érzés kezdte szorongatni, és hirtelen azt is megértette, kitől örökölhette túlontúl romantikus természetét.
Maggie elfordult, és gyanús nyeldeklés és sóhajtozás mellett elkezdte összeszedegetni a képeket, miközben szinte végigsimított mindegyiken, ahogy hozzájuk ért. Morgan betolakodónak érezte magát ebben a bensőséges pillanatban. Felállt, hogy visszatérjen szobájába, de az anyja utánaszólt.
– Egy fiatalember járt itt, ameddig nem voltál itthon. Valami Will…?
– Wes – suttogta maga elé Morgan dermedten.
– Miért keresett az a férfi? – érkezett a kérdés, amit Morgan remélte, hogy megúszhat. Ha Wes most a szeme elé került volna, egy pillantásával porrá égeti őt. Kérte, kérlelte, hogy ne keresse őt otthonában, a férfi azonban teljesen figyelmen kívül hagyta akaratát, amikor az ellenkezett azzal, amit a saját érdekei diktáltak.
– Nem tudom, mondtam neki, hogy ne jöjjön ide – motyogta válaszul, és próbált a szobája felé oldalazni. Ha idejében bezárja maga mögött az ajtót, akkor meg sem hallaná az anyja következő kényelmetlen kérdéseit…
– Morgan, ugye nem azzal töltöd az időd a kollégiumban, hogy tanulás helyett mindenféle férfiakkal találkozgass?
Maggie szavai csak lógtak a levegőben, de nem is kellett rá válaszolnia, hiszen az arcát hirtelen elöntő pír pontosan beigazolta anyja sejtéseit. A Valentine-házban egy szabály volt, de az mindenek felett: első a tanulás. Maggie minden követ megmozgatott, hogy gyermekei ne szenvedjenek hiányt semmiben, zokszó nélkül vállalt több állást, és szorította meg a nadrágszíjat, amikor saját magáról volt szó, de mint ahogyan az lenni szokott, aki sokat nyújt, sokat is vár cserébe. A „fiúk” vagy „randizás” téma tabu volt a házban.
– Már tizenhét éves vagy – szedte össze a gondolatait a nő egy rögtönzött hegyi beszédhez. – Lehetne annyi eszed, hogy nem pont most, a jövőd szempontjából legfontosabb években kezdesz ilyen felelőtlenül viselkedni. A tanulmányi eredményeid egyáltalán nem jók. Többre is képes lennél. Megbíztam benned, ezért egyeztem bele, hogy kollégiumba költözz, azt mondtad, utazgatás nélkül több időd lesz a tanulásra. És ott volt Gil is, aki rendes gyerek, mindig jó hatással volt rád. De teljesen kifordultál magadból. Először az a rombolás az iskolában…
– Már nincs semmi közöm Weshez! – vágott közbe a lány, mielőtt az anyjának eszébe jutott volna mélyebben belemenni a felvetett témákba.
– Lányom, te is szeretnél úgy élni, ahogy én? – tárta szét a karját a nő, és Morgan tudta, nem a lakásra gondol, amiben rendezetlen fényképkupacok tornyosodtak jobbra-balra. – Csak akkor érhetsz el többet, ha arra koncentrálsz, ami a dolgod, a tanulásra. Minden lehetőséged megvan rá, csak élned kell vele.
A nő kis szünetet tartott, hogy megvárja lánya válaszát. Talán most lett volna itt az ideje, hogy elmondja, Wes egyáltalán nem a szerelme, hanem inkább a zaklatója. Aztán ahogy anyja fáradt arcára siklott pillantása, meggondolta magát. Nem akarta ezzel terhelni. Már nem akart az a lány lenni, akit valakinek mindig meg kell menteni, és folyton mások jóindulatának van kiszolgáltatva.
– Úgy lesz, anya – válaszolt inkább halkan.
A nő megkönnyebbülten roskadt le a kanapéra. Szeme az asztalon maradt borítékra siklott, ami Ben Valentine elhunyttá nyilvánításának dokumentumait tartalmazta.
– Jövő héten felméretem a házat – tájékoztatta lányát, akit a jelek szerint a fiúzáson kívül minden más felnőtt témához elég érettnek tartott. – Ha sikerül eladni, felújítjuk nagyanyád régi házát Indianában.
Indiana. A világ másik vége. Ennyi erővel nyugodtan költözhettek volna a holdra is.
– Lennie nem akar többé focizni – folytatta az anyja beletörődve, mintha nem is emésztett volna fel súlyos összegeket fiatalabb lánya sportkarrierjének támogatása. – Rád pedig úgy látom, rossz hatással van ez a nagy szabadság. Indianában is vannak iskolák. Nincs értelme tovább a Brightwoodban maradnotok.
– De anya! Ez az utolsó évem! – talált gyorsan a hangjára a lány, amint felfogta, mit tervezget anyja.
– Épp ezért nem veheted ilyen komolytalanul, mint ahogy eddig tetted.
– De hát én igyekszem! – rázta a fejét Morgan rémülten.
– Ezekkel a jegyekkel nem fognak felvenni még a helyi ápoló szakiskolába sem – fojtotta belé a szót nő a kegyetlen igazsággal.
– De dolgozom rajta! Még ösztöndíjat is kaphatok, és lehet belőlem akár…
– Lányom, ösztöndíjat? A húgod elérheti talán, ha folytatja a sportolást, az öcsédből pedig még orvos is lehet. De te mindenből kihúzod magad, és csak túl próbálod élni az iskolát. Nem használod ki a lehetőségeidet. Ne ringasd magad álmokba, mert csak csalódhatsz a végén. – És szomorkás pillantását végigfuttatta lányán. – Jobban kellett volna rád figyelnem, ez az én hibám is. De még talán nincs késő helyrehozni.
– Anya, én nem akarok elmenni. Nem fogok elmenni – közölte nyomatékosan, de láthatóan teljesen leperegtek szülőjéről szavai. Morgan ujjai ökölbe szorultak a haragtól.
– Az életben nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy akarjuk – válaszolt az anyja egykedvűen. Aztán felnyalábolt egy újabb adagot szép emlékeiből, hogy ez alkalommal talán véglegesen elsüllyessze őket dobozukban.


Liam

Tajtékzott a dühtől, miközben Collin szobája felé caplatott. A fiú hazautazott a hétvégére, így egészen eddig nem volt alkalma leordítani a fejét. Haragudott rá, amiért elárulta őt, és kiadta a titkát az egész iskolának.
Aztán az árulásról eszébe jutott valami. Ami még az ő szobájában történt. Halloweenkor. Hasonlót érzett akkor is, mint most. Valaki, akit a barátjának hitt, elárulta őt. Legalábbis akkor is pont így érezte magát. De azóta persze már belátta, hogy hiba volt elhamarkodottan tennie bármit is. Na de mi van, ha most is egy elhamarkodott cselekedetre készül éppen? Lehet ezt is ugyanúgy meg fogja bánni, nem is olyan sokkal később. Igaz, Collin nem Spencer volt, nem voltak olyan régóta jóban, de nem volt benne biztos, hogy kevésbé érezné magát rosszul utólag, ha most őt is ellöki magától, mint nagyjából fél éve tette az AV klub akkori elnökével.
Viszont Collin árulása másféle érzéseket keltett benne. Amit Spencer tett, az csak őket, kettejüket érintette – amíg ő szét nem kürtölte –, Collin viszont az egész Brightwood középiskolát bevonta. Más volt, hiszen Spenceré olyan… olyan ártatlan volt. Nem akart rosszat Liamnek. Vajon Collint rossz szándékok vezérelték? Elvégre csak ő feltételezi azt, hogy azért árulta el, mert nem avatta be a bizalmába eléggé. De az is lehet, hogy ennek semmi köze az egészhez.
Sőt, ha belegondolt, tulajdonképpen nem is volt semmi joga elítélni a vöröshajú fiút. Hiszen ő is egy hasonlóan kényes témát teregetett ki annak idején Spencerről. Vagy ha tényleg objektíven próbálja nézni a dolgokat, akkor valójában, amit Collin tett, labdába sem rúg ahhoz képest, amit ő művelt.
Így végül a tajtékzó dühből és a fejletépésből fokozatosan egy higgadtabb valami kerekedett, ahogy a folyosón haladt, és mire Collin ajtót nyitott, már csak egy halk „Miért mondtad el mindenkinek?” kérdés maradt vissza az egészből.
– Sajnálom, nem akartam – mentegetőzött az ajtót nyitó. – Csak véletlen kicsúszott a számon – mondta, bár meglehetősen átlátszó volt ez a kifogás. Liam minden erejével azon volt, hogy sikerüljön kiderítenie a fiú testbeszédéből, hanglejtéséből, vagy akármijéből, hogy most végül is tényleg megbánta, vagy csak megjátssza magát. De aztán rájött, hogy továbbra sem ért az emberekhez, és csak áltatná magát, ha az efféle rezdüléseket próbálná szakértő szemmel kielemezni.
– De hogy csúszott ki? – érdeklődött, megpróbálva a rosszallás minden porszemét besöpörni a szőnyeg alá.
– Szóba került a blogod az egyik tanulós talin. Én meg… próbáltam felvágni, hogy tudom, ki írja – vallotta be. Liam érezte, hogy ez nehezére esett Collinnak, így egyre inkább kezdte elhinni, hogy amit lát, az nem színjáték. Bár a fiúnak nem kellett a szomszédba mennie egy kis színészi tehetségért, szóval figyelme továbbra sem lankadhatott.
Ilyenkor mindig eszébe jutott Rose. Színjátszós ő is, de legalább nem játssza meg magát, hanem nyíltan a szemedbe mondja, ha egy kalap szarnak gondol. Ott nincsenek kérdések. Csak könnycseppek. De az legalább valami egzakt.
– És mit szóltak? Csak úgy… elhitték? – tapogatózott Liam, mintegy megpróbálva felmérni, vissza lehet-e csinálni. Úgy kapaszkodott abba a felhőbe, mintha nem tudná pontosan, hogy ha kinyitja a markát, csak pár vízcsepp lesz ott, ő pedig már réges-rég zuhan.
– Először nem – kezdte Collin, de mielőtt a szőke fiú szeme felcsillanhatott volna, folytatta is: – De utána kihívtak, hogy á, biztos csak kamuzom, bizonyítsam be.
– Hogy bizonyítottad? – lepődött meg Liam. Azt hitte, alapos munkát végzett. Főleg, miután Spencer is besegített a titkosításba. Mielőtt még rémeket kezdett volna látni, hogy volt barátja pont így játszotta ki őt, úgy gondolta, meghallgatja Collin válaszát.
– Azt mondtam, hogy… együtt vagyunk, és…
– Micsoda? – paprikázta fel hirtelen magát. Mégis mire fel mond Collin ilyet bárkinek is?
– Hát, azok után, ami Spencerrel volt, a fél suli elkönyvelt téged melegnek… meg ugye a tanulócsoportosok tudják rólam, szóval…
– De ebből miért következik, hogy tényleg enyém a blog? – döbbent meg a másik magyarázatán.
– Ez még azelőtt volt, hogy kiraktad volna az erőszakos bejegyzést… és elmondtam nekik, hogy az lesz a következő – kezdte a fiú egyre inkább cipője orrát bámulni.
– Szóval nem elég, hogy tudják, enyém a blog, de még melgnek is lettem titlálva – fakadt ki, de utána szinte rögtön össze is szedte magát. Pont ezt csinálta Spencerrel ő is, szóval ezt most igazán megérdemelte.
– De hát meleg is vagy, nem? – motyogta Collin, amire Liam gyilkos pillantással válaszolt, a vörös hajú pedig ismét lesütötte szemét.
– És hogyhogy a melgséggel nem tláltak meg, csak a bloggal? – gondolkodott el ezután Liam fennhangon.
– Valószínűleg az, hogy kavarunk, senkit nem érdekelt – sóhajtotta Collin úgy, mintha sajnálná, hogy ezt a pletykát a másik kenterbe verte. Most már egyre inkább egyértelmű volt Liam számára, hogy Collin valójában a figyelem középpontjában szeretett volna lenni, és ha ez nem sikerült magától, akkor addig rángatta a közfigyelmet, amíg ő nem kerülhetett a reflektorfénybe. És ezek szerint benne is csak a létrát látta, az ugródeszkát, ami előbbre viszi ezen a téren.
– Értem – sóhajtotta Liam. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Mérhetetlenül csalódott a fiúban, akit a barátjának hitt. Úgy érezte, nem szeretne tovább Collinnal egy levegőt szívni, így már fordult is volna, hogy visszainduljon szobája magányába.
– Hadd tegyem jóvá – szólt utána félhangosan Collin. Liam megtorpant, de még nem fordult meg. Nem volt benne biztos, hogy jól hallotta, amit mondott. De Collin szerencsére vette a célzást, és folytatta: – Lesz egy buli jövőhéten – dobta be, amire Liam már majdnem tovább is indult. Komolyan ennyire nem ismeri őt, hogy azt hiszi, érdeklik őt a bulik? – Spencer is ott lesz – tette hozzá végül Collin, amitől a fiú végre megtorpant, sőt, még vissza is fordult felé.
Ez egy lehetőség lenne arra, hogy beszéljenek végre. Igaz, rögtön fel is merült benne, hogy miben lenne ez más, mint az összes többi alkalom, amikor megpróbált vele kommunikálni az incidens óta. Ha meg kellett volna fogalmaznia, akkor talán leginkább az változott, hogy most már tudta, mit szeretne. Hála az elmúlt heteknek és hónapoknak, elindult azon az úton, aminek a végén most már meg tudta mondani, mi az, amire vágyott. Hosszú utat tett meg, de valójában pontosan oda ért vissza, ahonnan elindult. Spencer miatt kezdett gondolkodni ezen az egészen, és végeredményben hozzá jutott vissza minden egyes alkalommal, még úgy is, hogy próbált szánt szándékkal letérni az útról.
De most úgy érezte, nem akar tovább tiltakozni a végállomás ellen. Hiszen nem autó volt ő, sokkal inkább vonat. Nem volt kérdés, hová fog eljutni, csak az, hogy mikor. És most már erre is választ tudott adni. Jövő héten.

123. Egy jó ügyért