Tintavér

Tintavér – 124. Ráébredni és elborzadni

Bradley

A közös tanáriban túl nagy volt a fejetlenség, így ott nem maradhatott. De muszáj volt másnapra kijavítania a diákok legutóbbi esszéjét, amit Az átváltozásról írtak. Miközben felkarolta a nagy halom irományt, hogy egy békésebb helyet keressen, már előre attól félt, hogy hány lány írt arról, mennyire undorítónak tartja a bogarakat. Mintha az egésznek ez lenne a lényege.
Az írókör termébe sajnos nem mehetett, mert épp felújítás alatt állt. Hauser mostanra hitte el, hogy Bradley ki fog tartani az íróköre mellett, így csak most, majdnem a tanév végén álltak neki kipofozni a helyet, ami első körben egy újrafestésből állt.
Mivel kedvenc búvóhelyét ilyen módon kilőtték, kénytelen volt felfedezni az iskolát, hogy egy másik félreeső zugra lelhessen. Legszívesebben persze hazament volna, de a délutáni órái miatt nem tehette. Ha nem lett volna ilyen önérzetes, akkor ez az egész, iskolában, szünetben javítósdi nem is jutott volna eszébe, helyette inkább csatlakozhatott volna a többi pedagógushoz, akik épp valamit nagyban ünnepeltek a központi tanáriban. Talán valakinek a születésnapját. Remélhetőleg nem Hauserét, mert őt neki is illett volna felköszöntenie. Persze akárki mást is, de egyedül Hauser tudja megtorolni, ha nem teszi meg.
Végül aztán a jó időre való tekintettel az iskola belső udvarán kötött ki, amit egy folyosó, a könyvtár, valamint a kertész klub helyisége ölelt körbe. A sziklakert látványa nyugalmat sugárzott, és a diákság zsibongása sem szűrődött ki ide szerencsére. A padon helyet foglalva maga mellé helyezte a nagy halom papírt, majd a felsőt elvette, és belelapozott.
Nem sokáig olvashatta azonban az egyik bukdácsoló diák, Amanda Beeds magvas gondolatait a kötelező olvasmányról, valamint arról, hogy milyen taszítóak is az ízeltlábúak, mivel valaki finoman kinyitotta az udvarra nyíló ajtót. Bradley nem foglalkozott vele egyelőre, hiszen bárki kiülhet ide a kis udvarra, és amíg nem zavarja őt az a valaki a munkájában, tőle aztán akármit csinálhatott.

De az a valaki felé tartott, aztán meg is szólította.
– Téged aztán nehéz megtalálni – kezdte Jennifer. A férfi meglepődötten nézett fel, mikor felismerte a nő hangját. Kifejezetten szokatlan jelenség volt a jólöltözött nő az állami iskola falai között.
– Miért kerestél? – kérdezte a férfi, akinek tudomása szerint nem volt olyan ügye kettejüknek, amiért Jennifernek a munkahelyén kellett volna felkeresni őt. Ő sem ment el soha oda, ahol a nő dolgozott. Ez valahogy a privátszférájuk részét képezte, egy szent és sérthetetlen helyet, ahová a másiknak nincs bejárása. De az utóbbi beszélgetésnél sok minden változott és átértékelődött. Jennifer pedig most belépett a kimondatlan tilosba.
– Visszahoztam a kulcsokat – kezdett rögtön turkálni válltáskája egyik rekeszében a nő, majd át is nyújtotta a napsütésben villogó kulcscsomót. – Elhoztam a maradék cuccomat is – tette hozzá.
Szóval tényleg ennyi volt. Jennifer tudta, Bradley mikor nincs otthon, ő pedig elment, és elvitte onnan minden nyomát annak, hogy ő valaha is ott lakott volna velük. Vele.
– Értem – reagált csupán ennyit a férfi, miközben a kulcsokért nyúlt. Arra számított, hogy Jennifer ezután, mint aki jól végezte dolgát, faképnél is hagyja, de ehelyett a nő odalépett mellé, majd leült a padra.
– Az udvaron javítod a beadandókat? – váltott témát Jennifer.
– Igen – felelte kurtán. Éreztetni akarta vele, hogy jobb, ha simán kiböki, mit szeretne, mint hogy kilométeres távolságból kezd neki a felvezetésnek.
– Szóval így dolgozik a Brightwood gimnázium egy megbecsült tanára… – jegyezte meg mintegy félvállról, figyelmen kívül hagyva a férfi hangjában lappangó célzást. Folytatta a lassú felvezetést.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezett rá végül Bradley, tekintetével azt sugalmazva, hogy szeretne visszatérni munkájához, amihez a beszélgetés mielőbbi lezárása szükséges.
– Van nálunk egy üresedés – mondta a nő.
Most már tudta, hogy mire megy ki a játék. Jennifer be akarja szervezni oda. De vajon miért? Mert mégsem szeretné, ha lezárnák azt, ami kettejük közt van? Vagy hogy a főnöke legyen, és irányíthassa őt? Vagy hogy arra hivatkozva, hogy nem akar munkatárssal komolyan kikezdeni, visszatérne a csak szex és más semmi felálláshoz?
– Miért? – fogalmazódott meg szavak formájában is a kérdés, ami leginkább foglalkoztatta.
– Mert nyugdíjba ment – reagált Jennifer úgy, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Nem az érdekel, hogy miért van üresedés, hanem az, hogy miért engem vennél fel – helyesbített Bradley az olyan ember nyugalmával, aki bármelyik pillanatban elveszítheti azt.
– Mert rossz így látni téged. Ott saját irodád lenne – terelte a szót Jennifer. Nyilvánvaló volt, hogy nem ez az elsődleges indok.
– Ha szeretnél tőlem valamit, akkor megkérlek, hogy a munkát ne keverd bele feleslegesen.
– Ennél te többre vagy képes, Trevor – jelentette ki eltökélten a nő. – Elpocséklod itt a tehetséged.
– És mégis honnan tudod, hogy mire vagyok képes? – förmedt rá a férfi. – Miből hiszed, hogy ismersz, mikor te magad mondtad, hogy nem ismerjük egymást?
– És mi van, ha szeretnélek megismerni? – vetette fel Jennifer.
– Akkor maradj, és ismerj meg! De ne tegyél a beosztottaddá! Lefekszem veled, te pedig munkát adsz nekem. Tudod te, hogy venné ez ki magát? – vágta hozzá a fejéhez, majd pár másodpercig néma csend lebegett köztük. Aztán Trevorban valami átszakadt. Valami megindult a tudatában. – Menj most el, kérlek – intézte a nő felé szavait, de már nem nézett rá.
– Trevor, én tényleg sajnálom. De nekem ez nem megy. Kérlek, értsd meg, hogy máshogy nem megy – kérlelte Jennifer, és Bradley szíve talán meg is esett volna rajta, ha nem üt szöget a fejébe olyan mélyen az iménti gondolat.
– Menj el, kérlek – ismételte meg. Egyedül akart lenni a gondolataival. De leginkább Jenniferrel nem akart most lenni.
– Rendben. Ha ezt szeretnéd – felelte a nő, miközben hangja kissé megremegett, ahogy az utolsó mondata elhalkult a tavaszi levegőben. Egy kicsit még várt, de aztán felállt, végigsimította vállán táskájának pántját, még egyszer utoljára végigmérte Bradley-t, majd belépett az épületbe, otthagyva a férfit, aki közelebb volt a síráshoz, mint valaha.
Mikor Jennifer már egy ideje nem tartózkodott az udvaron, félretolta az esszéket, és Amanda Beeds gyerekes gondolatai helyett a saját érzéseit hagyta érvényesülni fejében. Előhúzta laptopját, és ölébe fektetve felnyitotta. Belépett egy szövegszerkesztőbe, és gépelni kezdett.
Először leírta a címet. Akiről nem beszélünk. Aztán nekiállt szavak formájában a gépe képernyőjére vetni mindazt, amit végre megértett. Hogy bármennyire is nehéz helyzetbe került Emily annak idején, nem hibáztathatta őt érte. Hiszen ő is épp ugyanabba a csapdába készült besétálni néhány perccel ezelőtt. És kizárólag Emily elrettentő példája tántorította el attól, hogy a rossz döntést hozza meg.


Robert

Ekkorra már odakint pólós idő volt, így mindannyian sokkal szívesebben töltötték az idejüket az iskola udvarán. Ahogy közeledett a jótékonysági est időpontja, egyre izgatottabb és egyben egyre idegesebb lett mindenki, aki valamilyen módon részt vett az előkészületekben.
A szervezés oroszlánrészét egyébként Adrian vezényelte le, természetesen Kittyvel karöltve – ami meg túl nagy felelősség volt ahhoz, hogy rá merjék bízni a diákságra, azt átvette az iskolavezetés. Ez persze nem változtatott azon, hogy az iskolaújságosok mérgezett egér módjára szaladgáljanak ide-oda.
– Szerintem tuti bezárul edzés nélkül is a gyakorlatgyűrűjük – kommentálta egy délután Theo, amikor az iskolaudvar egyik padjánál üldögélve figyelték a többiek meglehetősen hangos eszmecseréjét arról, hogy valamelyik asztalt hol kellene majd felállítani a nagy napon.
– Gyakorlat gyűrű? – nézett rá Rob értetlenül.
Nagyjából megszokta már, hogy a barátjának nagyjából csak minden második megszólalását értette meg anélkül, hogy vissza kellett volna kérdeznie. Valahogy a Parker ikrek olyanok voltak, mintha külön nyelvet beszéltek volna, és egy másik világból érkeztek volna.
Ezt természetesen sosem mondta ki hangosan, mert volt egy olyan sejtése, hogy Theo még lelkesedett is volna a feltételezése hallatán – és egész biztosan lett volna javaslata, melyik másik világból szeretett volna érkezni. Vagy melyikbe került volna át szívesen. Vagy valami egyéb animés dolog.
– Az órámon vannak gyűrűk – magyarázta a fiú. – Egy a mozgásnak, egy a gyakorlatnak és egy az állásnak. Szóval ha sokat szaladgálsz, akkor a mozgás és a gyakorlat gyűrűd is hamarabb bezárul.
– És akkor mi van? – kérdezte Rob kíváncsian.
– Igazából semmi, csak ügyes vagy.
– És mi a különbség a mozgás és a gyakorlat gyűrű között? Nekem elég hasonlónak tűnik ez a kettő.
– Fogalmam sincs. Az egyik piros, a másik sárga.
Rob még időben megakadályozta, hogy a szemöldöke értetlenül megemelkedjen. Az ehhez hasonló furcsa, kissé talán felesleges infók valahogy Theóhoz tartoztak, és nem feltétlenül volt szükség arra, hogy az ember megértse a logikát mögöttük. Olyan jólesően hétköznapi volt tőlük a beszélgetés, és neki pontosan erre volt szüksége.
– Hogy megy egyébként a darab? – kérdezte a rájuk telepedő csendet megtörve.
– Egyelőre elég nagy káosz az egész, de majd összeáll – rántotta meg a vállát egykedvűen Theo. Ez most más volt, mint az örökös lazaság, amivel mindenhez állni szokott. Ezúttal kifejezetten… más volt.
– És ez a káosz zavar téged? – ráncolta a homlokát Rob, aki nem igazán értette a megcsappant lelkesedés miértjét.
– Á, az nem. Az életem gyakorlatilag a Rose uralta káosz kellős közepén van.
– Akkor mi bajod? Nem akartad ezt a szerepet – emlékezett vissza arra a napra, amikor mindannyian szemtanúi lehettek annak, ahogy Theo elsőre nemet mondott a testvére felkérésének.
Azóta sem volt egészen tiszta, mi lelte akkor a fiút. Aznap Rob nem kérdezett rá, ezúttal pedig Theo nem tűnt igazán bőbeszédűnek a témával kapcsolatban.
– Rose majd megold mindent – ütötte is el a kérdést az évfolyamtársa, aztán lehunyta a szemét egy kicsit, mintha a melengető napsugarakat próbálta volna ő is minél inkább kiélvezni. – Az viszont vicces, ahogy főnökösködik. Vagyis nem, az nem új. De csomóan vannak, akik nem színjátszósok, ők még nem szoktak hozzá.
– Nem tudom elképzelni, milyen lehet, ha van egy ikertesód, aki ráadásul a suli egyik legnagyobb…
Kereste a szavakat, de menet közben jött rá, hogy ebből már sehogyan sem jöhet ki jól, így aztán elhallgatott, és némán fohászkodott, hogy Theo ne vegye a szívére a félbemaradt megjegyzést.
– …picsája? Diktátora? Talánya? – rántotta meg a vállát Rob aggodalmait elmosva a barátja. – Hogy csak a leggyakrabban ismételteket említsem.
– Szóval nem fura, hogy…?
– Hogy Rose ilyen? Nem – rázta a fejét Theo. – Kicsit szenya néha, meg olyan jégkirálynő imidzse van, de a Kimi no usón ő is zokogott.
Rob várt néhány pillanatot, mert ilyenkor általában érkezni szokott a magyarázat a szóban forgó animéről. Eleinte még megpróbálta megjegyezni az összeset, amit a Parker ikrek emlegetni szoktak, de valahol a huszonkettedik címnél elvesztette nem csak a fonalat, de a motivációját is. Akkor adott magában igazat Kittynek, aki azt javasolta neki, hogy egyszerűen csak engedje el, mert az ő nyelvüket harmadik fél sosem fogja teljesen beszélni. Állítólag még Scott volt az, aki legtöbb belsős poént és titkos utalást megtanulta dekódolni, de még ő is csak töredékét értette az egésznek.
Theóék ugyanis nem egyszerűen utalgattak animékre, filmekre és sorozatokra – meg még ki tudja, mi minden másra –, hanem az egészet egy sajátos rendszerbe foglalták, teljesen érthetetlen módon képesek voltak kommunikálni a különböző fandomokat kódnyelvvé alakítva. Valahol azért ez lenyűgöző volt. Meg rohadtul ijesztő.
– Igazából Shigatsu wa Kimi no Uso a címe – érkezett meg a magyarázat. – Ez egy slice of life anime.
– Ebből én csak a kötőszavakat értettem – meredt rá Rob. Pedig azt hitte, már nem igazán tudják őt meglepni a Theo-féle ismertetők.
– Sulis sztori, van az aranyos lány meg a búskomor fiú, mindketten zenészek, és… hát zenélnek.
– Aha – állapította meg Rob. – Úgy tűnik, mindenből tudnak animét csinálni.
– Mindenből is – vigyorgott Theo, aztán az asztalra dobta a szövegkönyvét, amit eddig szorongatott, de nem különösebben tanulmányozott. – Például tuti van valahol egy anime, amit rá lehetne húzni ennek a blogger gyereknek a sztorijára.
– Mármint Liamére?
– Aha. Bár… ha jobban belegondolok, egy kis elrugaszkodás után máris kész a Death Note. Csak ott nem blogot, hanem naplót ír a főhős.
– Arról csináltak animét, hogy valaki naplót ír? Azért… ez elég unalmasnak hangzik.
– Jó, hát van benne némi csavar – rántotta meg a vállát a fiú. – Például az, hogy akinek a neve belekerül a naplóba, az meghal. Azért a cím.
Rob szemei elkerekedtek, és nem tudta eldönteni hirtelen, hogy a gondolat rohadtul fura, elképesztően para vagy zseniális volt. Valószínűleg az összes együtt.
– Ha neked lenne egy ilyened, mit csinálnál vele? – kérdezte a barátját némi gondolkodás után. – Megsemmisítenéd?
– Te hülye vagy? Beparáztatnám vele Rose-t – vigyorgott Theo. – Tuti a haját tépné. Aztán elvenné tőlem, és ő lenne Kira.
– Ki az a Kira?
Theo ezen a ponton már csak nevetett rajta, és valószínűleg arra jutott, hogy teljesen felesleges neki elmagyarázni, mégis kiféle-miféle volt az a Kira. Amikor aztán kiszórakozta magát, a pillantása a szövegkönyvére esett, és jól láthatóan sápadt egy árnyalatot. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző, de Rob nem kérdezett többet – értett a néma ellenkezésből.
Vajon mégis mi ijesztő lehetett egy szinkronszínész számára egy színdarabban?

125. Lelkesítő szavak