Tintavér – 71. Rémségek éjszakája I.

Morgan

A Halloween parti volt az év első közösségi eseménye a Brightwoodban, és egyben a legizgalmasabb is, senki sem akart róla lemaradni. Ezen a napon vegyültek össze először a korábbi évfolyamok diákjai a gólyákkal nem-tantermi körülmények között, új kapcsolatok alakultak, és minden évben történt valami, ami hosszú időre felforgatta a sulis hétköznapokat. Két éve például pár végzős miatt majdnem teljesen kiégett a díszterem, mert tiltott helyen próbáltak rágyújtani – ki is csapták őket pár nappal az eset után –, tavaly pedig ekkor üzent hadat egymásnak a Zenekör és a Drámakör, és azóta sem került sor közöttük tűzszünetre.
Morgan természetesen nem azért akart ott lenni, hogy ő legyen az est sztárja. Tisztában volt vele, hogy senki nem tartja számon, mikor és hol jelenik meg, nem szándékozott azonban szociális öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy bojkottálja az estét. Tavaly pont ez történt Mason Wallace-szel, az akkoriban népszerű kosarassal, aki másnap azt a lányt hívta randira, aki a Halloween partin összejött az egyik legnagyobb riválisával. Ma már senki sem emlékezett Mason Wallace nevére. Más sem hiányzott a lánynak, mint hogy alulinformáltság miatt olyan ballépést kövessen el, amitől még lejjebb csúszik a sulis táplálékláncon.
A jelmezzel nem erőltette meg magát, ugyanazt a szerkót viselte minden évben. Még elsőben túrt a használtruhásnál egy valaha előkelőbb helyeket látott estélyit, a süveget pedig általánosban szerezte, amikor a sulis színjátszó kört felszámolták. Jó lepukkant iskola volt, de ott legalább nem piszkálta senki. És persze ott volt neki Gil. Elnyomott magában egy nosztalgikus sóhajt. A buli már javában zajlott, mikor ő megérkezett, de a felszabadult diáksereg nevetgéléséből arra következtetett, még semmiről sem maradt le, ami fontos lehetett volna. Ahogy számított rá, a legtöbben arra használták a partit, hogy vadiúj, szexis rucikban flangáljanak, és a srácok közül is sokan öltöztek Hulknak vagy hasonló figuráknak, hogy egész éjjel felfújt izmaikkal parádézhassanak. Legalább lesz mit néznie a kispadról unalmában.

Első útja a büféasztalhoz vezetett, hogy mégse ácsorogjon szerencsétlenül a bejáratnál, hanem úgy tűnjön, igenis jól szórakozik. A pár méteres utat csak számos bocsánatkérés árán sikerült megtennie, az önfeledten vonagló diákok ugyanis már a táncparketten kívüli terepet is birtokukba vették.  Kész szlalompálya volt lavírozni közöttük. Szerzett egy műanyagpoharat, és becélozta magának a bólét, aminek tetején a zene ütemére hullámoztak a citrusszeletek. Teletöltötte poharát, és egyből lehúzta tartalmát. Elfintorodott. Tisztán érezte rajta, hogy valaki nem bízott semmit a véletlenre, és a tilalom ellenére alkohollal próbált rásegíteni a hangulatra. Most kimondhatatlanul hálás volt a szabotőrnek, mert bár nem szokott inni, érezte, hogy nehezen bírná ki az estét tiszta fejjel. Töltött magának még egy pohárral, és rövidesen azt vette észre, hogy a narancsdarabokkal együtt a zene ütemére ringatózik. Úgy döntött, keres egy széket valami jól eldugott zugban, ahol meghúzódhat, de nem marad le semmiről, mielőtt még nevetségessé teszi magát mindenki előtt kecsesnek nem nevezhető táncmozdulataival.
Ahogy szemét végigfuttatta a termen, majdnem felsikkantott örömében, ahogyan tekintete megakadt a táncparkett szélén bohóckodó Gilen. A srác nem volt különösebben botlábú, körülötte viháncoló partnere azonban igen – minden bizonnyal azért vette komolytalanra a figurát, hogy Cassy se érezze magát kellemetlenül mellette. Vele is mindig ezt csinálta, mikor együtt táncoltak. Mosolya olyan gyorsan fagyott arcára, mint amikor egy virágot folyékony nitrogénbe mártanak. Képtelen volt elnyomni a benne ébredező féltékenységet. Gil egy Final Fantasy jelmezt viselt, és eszméletlenül jól állt neki. Cassy kipirult arccal vonaglott körülötte, és figyelmét láthatóan egyetlen dolog kötötte le a teremben – le sem vette pillantását a srácról. Morgan azon vette észre magát, hogy úgy szorítja poharát, hogy majdnem összeroppan ujjai között. Csak az járt a fejében, figyelmeztetnie kell Gilt, hogy ez rossz ötlet. Cassyről száz méterről is látszott, nem veszi észre, hogy a fiú csak vigasztalódni próbál vele, és hiú ábrándokba ringatja magát kapcsolatuk jövőjét illetően. Pedig ez az egész csak egy oltári tévedés volt. Neki és Gilnek egymás mellett volt a helye, és ebbe a képbe nem fért bele harmadik személy. Biztosra vette, hogy Gil meg fogja érteni, és jót nevetnek majd ezen az egész nevetséges helyzeten. Kicsit szédelgett ugyan, de lábai maguktól indultak meg előre, és vitték egyenesen a párocska felé.
Jó néhány lábat kellett megtaposnia, és számos dülöngélő alakot kellett eltolnia útjából, mire végre kitisztult a kép, és már csak méterek választották el céljától. Gil azonban épp a legrosszabb pillanatban sarkon fordult, és megindult a hozzá legközelebb eső büféasztal felé.
– Gil! – kiáltott utána kétségbeesetten. – Gil, várj! – De a fiú semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. Bezzeg az utálatos perszóna még a dübörgő zene mellett is pontosan be tudta tájolni a hangok forrását. Mikor megpillantotta őt, azonnal lehervadt képéről a mosoly, amivel addig Gil körül sündörgött. Az ő Gilje körül. Cassy olyan lendülettel indult felé, mint egy ágyúgolyó, és bármilyen apró is volt termete, aki nem tért ki útjából, csak kapkodhatott egyensúlya és kilöttyenő itala után.
– Te meg mi a szart keresel itt? – esett neki, amint hallótávolságon belülre került. Morgan egészen megrökönyödött, hiszen Cassyt eddig halk szavú, szende lányként ismerte, a leheletéből áradó alkohol azonban valószínűleg tett érte, hogy végre kibontakoztassa valós személyiségét. – Kopj már le, végleg! Nem kíváncsi rád! Utál téged – harsogta a szöszi, túlkiabálva a hangszórókat. Már nem is elégedett meg a szavakkal, hanem mutatóujjával is nagyokat szúrt vetélytársa felé a levegőbe, és ahol eltalálta a kulcscsontját, Morgan biztos volt benne, hogy be fog kékülni.
– Azt majd ő eldönti – kiabált ő is, és egészen abszurdnak érezte, hogy Cassyvel kelljen megvívnia ahhoz, hogy elverekedje magát barátjáig. Mi jogon próbálja útját állni? Ez a liba totál el van varázsolva.
– Már eldöntötte! – támadta tovább a luvnya, és továbbra is úgy csapkodott felé, hogy szinte lehetetlen volt kitérni előle. – Nem veszed észre, hogy nem keres? Már velem van! Te már csak a múlt vagy – közölte jó adag kárörömmel a hangjában.
– Mi a fenét képzelsz magadról? – szakadt el a cérna Morgannél is. – Te csak egy pótlék vagy! Ne röhögtesd már ki magad! – próbálta dühösen megkerülni a lányt. – Semmi esélyed nála!
– Ó, mert neked aztán van – gúnyolódott Cassy irritálóan. – Meg sem említ soha. Kivéve, mikor arról beszél, mekkora hisztis picsa vagy. – És nagyot taszított a mellette lavírozó Morganen, aki így pár lépéssel hátralendült, oda, ahonnan elindult.
– Ez… ez nem igaz! – gyűlt nedvesség Morgan szeme sarkában. Nem akarta elhinni. Gil biztos nem választaná ezt az agyatlan libát helyette. Megpróbált újra áttörni az élő akadályon, Cassy azonban ismét útját állta, és megpróbálta visszalökni. Ösztönösen emelte poharát, és löttyintette bóléja maradékát ellenfele arcába. A szöszi felrikoltott, ahogy a ragacsos folyadék a szemébe mosta sminkjét, és gondosan elkészített frizurája is csapzottan tapadt arcába. Morgan megpróbálta ezt a pillanatot kihasználni, hogy elosonjon mellette, de Cassy megpördült sarkán, és utánakapott. Épp a haját tudta megragadni, és nem is eresztette. A körülöttük állók persze észrevették a dulakodást, de nem azon járt az eszük, hogy segítsenek rajta, hanem tapsolva kezdték biztatni őket, hogy „adj neki, cica”. Morgan nem tudta, melyiküknek szól a drukk, de gyanította, senkit nem érdekel, ki kerekedik felül – ők voltak a buli aktuális látványossága. Dühében kalimpálva sikerült pár jó mély karmolást ejtenie a lány karján, amiből még a vér is kiserkedt, válaszul viszont Cassy a bokáját kezdte rugdalni, amit csak még fájdalmasabbá tett, hogy hegyes orrú cipőt viselt. Mikor végezetül a vékony sarokkal még taposott is párat a lábára, Morgan szeméből akaratlanul is kibuggyantak a könnyek. Összeszedte erejét, és egy elkeseredett taszítással sikerült ellöknie magától a szöszit, de jó pár hajszála bánta a műveletet.
Ezt a pillanatot választotta Gil, hogy áttörve a tapsikoló tömegen megérkezzen két pohárral, figyelme nagy részét arra fordítva, hogy tartalmuk nehogy kilöttyenjen. Elakadt a szava, ahogy szemeit végigsiklatta a két lányon.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan, egyenesen Morganre nézve.
A lány hihetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy végre szemtől szemben állhattak egymással. Nem eresztette Gil tekintetét, hanem csak nézett rá egyszerre mosolyogva és könnyezve, megszólalni viszont nem tudott a megilletődöttségtől. Nem tudta, hogy hol kezdje. Már el is felejtette fájdalmait, csak az járt a fejében, hogy karon ragadja a fiút, és elbújjanak valahol jó messzire a zajtól és Cassytől, és elmondhassa neki a büféasztalnál megfogalmazódott gondolatait. Az AV klubos libának azonban más tervei voltak. Kezeit a szeme elég emelte, minden ok nélkül sírásban tört ki, és Gil felé lépett vigasztalásra várva. A fiú ösztönösen felé fordult, és számon kérőn pillantott Morganre.
– Mit csináltál vele? – Majd figyelmét ismét Cassyre irányította.
Ó, hogy utálta őket! Morgan szédelegve lépett hátrébb. A torkát szorongató rossz érzés nem akart enyhülni, így ha akart volna, sem tudott volna válaszolni. De mit is mondhatott volna? Miért gondolta Gil, hogy ő tett valami rosszat? Hát már ennyire az ujja köré csavarta ez az aljas kis szuka? Lehet, hogy Cassy igazat mondott, és tényleg több van közöttük, mint kósza ismeretség? Lehet, hogy barátok? Vagy annál is több? Gil nem figyelt rá, ő pedig nem is vágyott már a figyelmére. Pont megérdemli a drágalátos Cassyjét. Hát akkor legyen ő az új Morgan, ha ilyen alacsonyan van a mérce. Feldúltan fordult sarkon, és sebesen indult a legközelebbi ajtó felé, hogy elhagyhassa a tömeget. Egyedül akart maradni zakatoló gondolataival.
Észre sem vette, hogy keveredett az alagsor azon folyosójára, ahol legutóbb Gillel bujkált a takarítószertárban. Ahogy felismerte az ajtót, ami mögött majdnem megtörtént az, aminek nem lett volna szabad, hátát a falnak vetette. Minden korábbinál súlyosabban nehezedett rá a veszteség érzése. Ha akkor ott nem rohan el… akkor nincs Cassy. De most olyan képek villantak a szeme elé, ahogyan talán éppen e mögött az ajtó mögött Gil vadul veti rá magát Cassy ajkaira, aki pedig szenvedélytől kipirult arccal csókolgatja a srác nyakát, aztán elkezdik egymásról a ruhát is leszaggatni, és… felnyöszörgött a fájdalomtól, ahogy idáig ért gondolataiban. Ennek nem lett volna szabad így történnie.
Még mindig furcsán remegett körülötte a világ a feltuningolt bólétól, és ez az állapot egy olyan tudatállapotba juttatta el, amelyben egészen kristálytisztán látszott az igazság. Sosem szabadott volna hazudnia Gilnek. Ha akkor, év elején elmondja neki, mi történt Lennie-vel a gólyatáborban, sosem lép be az AV klubba, nem ismeri meg Cassyt, és most nem vele tartana célirányosan az első takarítószertár felé, hanem vele. Azaz miket is gondol, nem tartana senkivel sehova. Minden olyan lenne, mint régen. Ha gyenge pillanataiban érzett is némi nem baráti érzelmet felé, egy jól működő barátságot nem szabad tönkretenni azzal, hogy többet lát bele az ember, mint ami. Tök normális, ha az ember néha észrevesz pár olyan vonást a másikban, ami tetszik neki. Ha taszítanák egymást, nem lennének barátok. Oké, Gil tele volt ilyen vonásokkal. Jó ég, hogy nem vette ezt eddig észre.
Még mindig zihálva szedte a levegőt, de ennek kevés köze volt a futáshoz. Az adrenalin és alkohol versenyt száguldott ereiben, és gondolatai folyamatosan gyötrődése körül pörögtek. Ha Lennie nem akarja eltitkolni, mi történt a gólyatáborban, feljelentést is tehettek volna. Ha Spencer nem nyúl a húgához, akkor ez az egész pedig meg sem történik. Minden az ő hibája volt. Bántotta Lennie-t, és videóra vette, elvette tőle Gilt, és mégsem kellett soha fizetnie semmiért. Minden haragja és fájdalma középpontjába egyetlen személy került, Spencer West. Mintha a pokolból érkezett volna csakis azért, hogy tönkretegye az életét. Ujjai önkéntelenül vándoroltak övén függő kulcscsomójához, amin ott fityegett a kulcs, amit azóta sem próbált bele a projektterem zárába. Hát most megtette. Nem érdekelte, észreveszi-e valaki, egyenesen az ajtóhoz lépett, ami halk kattanással kinyílt, miután elfordította a zárban. Még arra is volt gondja, hogy bezárja maga mögött, és benne hagyja a kulcsot, hogy senki ne tudja követni.
Ahogy végigpillantott a kis termen, először csalódás fogta el. Sehol egy bilincsekkel felszerelt franciaágy, áldozatokról összeállított montázs, vagy bármi árulkodó jel a klubelnök eltitkolt személyiségéről. Volt viszont egy asztal, rajta mindenféle eszközökkel megvilágított fura figurákkal. Sejtette, hogy kulcsfontosságúak lehetnek Spencer magánprojektjéhez. Ha hihetett Gilnek, ezen múlt az egyetemi felvételije. A terem többi részét faltól falig álló polcok foglalták el, több ezer CD-vel, DVD-vel, videókazettával, orsós szalaggal, mindenféle filmrögzítésre alkalmas régi és új adathordozóval. Közelebb lépett az egyik szekrényhez, és találomra végigfuttatta szemét a címeken. Mindegyiken érthetetlen számok és projektnevek sorakoztak, de tartalmuk bármi lehetett. Ekkor tudatosult benne, hogy bármit is rejteget itt Spencer, ő soha nem fogja megtalálni. Hetek kellettek volna, hogy az összeset végignézze. Hiábavaló volt minden. Teljesen feleslegesen nyomorította meg a saját életét. Ez a felismerés olyannyira letaglózta, hogy ájulás kezdte környékezni. Az asztalkához tántorgott, és két karjával megtámasztotta magát rajta, miközben azért küzdött, hogy öntudatánál maradjon. Kapkodta a levegőt, és minden erejével próbálta visszatartani feltörő zokogását. Az asztal közepén álló legnagyobb figura bamba vigyorral bámult rá, mintha élvezte volna szenvedéseit. Morgan dühösen söpörte le kezével, a bábú pedig nagy erővel vágódott a legközelebbi polcra, a földre rántva a rajta felhalmozott lemezeket. A következő a kamera volt, ami áldozatul esett dühének – fogta, és leborította a földre. Ami utána történt, az filmszakadás. Pár perc múlva önkívületéből visszatérve felhorzsolt kezekkel, izzadtan állt a teljesen letarolt projektterem közepén. Lépései alatt ropogtak az adathordozók, az állványok felborítva hevertek a földön, semmi sem úszta meg a pusztítást.
Óvatosan, hogy ne törjön semmit, kilépdelt a romhalmaz közepéről, mintha nem is az ő lelkén száradt volna, amit maga mögött hagyott. Reszketve lépett ki a teremből, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, ahogyan találta. Nem így tervezte, de Spencer West meglakolt, amennyire ő képes volt megtorolni tettét. Érezte azonban, hogy ezért neki is súlyos árat kell majd fizetnie.

Liam

Azt hitte, miután Russel is elindul a buliba, ő pedig végre egyedül maradhat a koliszobában, minden sokkal könnyebb lesz. Elvégre minden évben csak erre vágyott. Hogy ne kelljen ennyi ember közé mennie, és hogy végre ne szekálják tovább őt emiatt. Na nem azért, hiszen Russel az általános lelkesedésén túl nem kifejezetten volt erőszakos ezzel kapcsolatban.
De miután elment, és egyúttal a koli is teljesen kihalttá, sötétté és csöndessé vált, rájött, hogy valamiért rosszabbul érzi magát. Idén először komolyan elgondolkodott rajta, hogy talán elmehetne. Ráadásul önként. Tiszta hülyeség, de mégis, eljátszott a gondolattal. Aztán közbeszólt az a farmeres baleset, ami miatt egyre több mindenről kellett lemondania, mert nem tudta megengedni magának pénzügyileg.
Furcsa, de ha valamit nem kaphatunk meg, még jobban vágyunk rá. Akkor is, ha normál körülmények között talán eszünkbe sem jutna, hogy szeretnénk. És Liam is pont így érzett. Búfelejtésként leült az asztalához, felnyitotta laptopját, és természetesen pár billentyűleütéssel később már blogjának kezdőlapján legeltette a szemét.
Átfutotta a kommenteket, amelyekhez szinte már teljesen hozzászokott, sőt, jól is estek neki, aztán az egyiken megakadt. Kittytől érkezett. „A blogod hasznos az iskola diáksága számára, sokan olvasnak, és ez nagy felelősség. Remélem, tudod, ez mit jelent.”
Görcsbe állt a gyomra. Újabb elvárások, amelyeket Kitty támaszt felé, anélkül, hogy tudna bármit arról, mi folyik a háttérben. Hogy ki ő, hogy mit gondol. Hiszen nem tervezett forradalmat indítani. Ráadásul kizárt, hogy ha bármi olyat le is írna, az tényleg hatással lehetne bármire vagy bárkire. Ez az egész egyedül arra volt jó, hogy újabb nyomást helyezzen rá.
Vajon azt is számonkérnék rajta, ha leírná, hogy nem ment el a bulira? Kitörne a lázadás, és mindenki bojkottálná a Halloween-t jövőre? Nevetséges gondolat. Rá is kattintott a kis szerkesztő ceruza-ikonra, és pötyögni kezdett. Próbálta összefoglalni a gondolatait. Hogy leírhassa, miért nem szeretne menni, miért döntött úgy, hogy az év legrémisztőbb éjszakáján teljesen egyedül marad. De akárhogy is próbálkozott, egyre csak arra tudott gondolni, hogy egy része örülne, ha ott lehetne.
Ahogy végignézett a blogján, kezdte úgy érezni, hogy azt egy teljesen más Liam írta. Ő már nem az a magába zárkózó fiú, aki tavaly, és azt megelőzően volt. Spencer óta nem. A barátja… nevezheti egyáltalán annak? Azok után, amit legutóbb tett vele? Azóta is szörnyen marta a bűntudat. El kéne mondania neki. Hiszen sokkal gázabb az, ahogy viselkedett, mint ami az igazság.
És úgy tűnt, a nagy vallomásra sokkal hamarabb sort tud keríteni, mint azt tervezte, hiszen kopogást hallott az ajtaján. Nem is tudta pontosan, miből: a kopogás ritmusából, finomságából, vagy hosszúságából, de már felismerte Spencer kopogását.
– Szia – köszönt a fiúnak, mikor kinyitotta az ajtót. Spencer lovagnak öltözött, egy rendkívül meggyőző jelmezbe. Már várta, hogy barátja rákérdezzen, miért nincs a buliban. De nem ez történt. Hiszen ő Spencer volt, aki nem tett fel felesleges kérdéseket.
– Bejöhetek? – kérdezte helyette, Liam pedig válaszul kitárta előtte az ajtót, meglátva a Spencer kezében szorongatott dobozt.
– Mit hoztál? – érdeklődött, miközben a másik belépett a szobába.
– Gondoltam, hogy nem jössz majd a buliba, és valószínűleg jelmezt sem veszel fel – felelte a páncélos fiú, amitől Liamnek görcsbe rándult a gyomra. Hát nem vett. És el kéne árulnia azt is, hogy miért. – Úgyhogy úgy gondoltam, hogy hozok neked egyet én – nyújtotta át a dobozt Liamnek, aki zavarba jött. Nem tudta, mit mondjon, zavara pedig valószínűleg ki is ült arcára, mert Spencer rögtön hozzá is tette:
– Ez persze nem jelenti azt, hogy el kell menned a buliba. Sőt… – nyújtotta hosszúra Spencer, majd sóhajtott egy nagyot. – Ha nem szeretnéd, én is elmehetek – nyögte ki, majd várakozón Liamre nézett.
– Én… ő… – kezdett habogni, és próbálta egy megszólalással elmondani, hogy mennyire sajnálja, hogy a múltkori úgy alakult, ahogy; és hogy nem szeretné, ha Spencer magára hagyná őt. Sőt, akár még a buliba is elmegy vele. Bár az attól is függ, milyen a jelmez. Szerencsétlenségére egyedül utóbbi került ténylegesen közlésre is.
– Megnézhetem a jelmezt? – bökte ki végül, amitől Spencer szemöldöke felszaladt kissé. Látszólag nem tudta, hogyan értékelje ezt a választ, de azért átnyújtotta Liamnek a dobozt.
– Tudom, nem túl extra, de remélem, azért tetszeni fog – mentegetőzött, miközben Liam kinyitotta ajándékát. Egy űrhajós jelmez volt benne.
– Ez… tök jó – hebegte, mert mardosta a bűntudat.
– Ha… ha ez neked sok, akkor tényleg elmegyek – reagált rögtön Spencer. Vajon tudja? Honnan tudhatná? Ő nem mondta el neki, mással meg szinte egyáltalán nem is szokott beszélni, anyagi témákról pláne nem.
– Spencer, valamit el kell mondanom… a múltkorival kapcsolatban – kezdett végül hozzá, de a fiú közbeszólt.
– Liam, semmi gáz. Vettem a lapot, oké? – próbált biztató mosolyt küldeni, bár elég groteszk módon sikerült csak. – Barátok vagyunk – tette hozzá. Liam gyomra összeszorult. Sőt, nem is a gyomra. Sokkal inkább a lelke facsarodott össze, és benedvesedett a szeme.
– Nem arról van szó, hogy nem akartam elmenni, hanem… hanem elfogyott a pénzem – vallotta be végül, amitől jócskán megkönnyebbült.
– Szóval… el szerettél volna jönni? – gondolkodott el Spencer hosszas hallgatás és mérlegelés után. Szerencsére nem tette fel a végletekig elcsépelt „de hát miért nem szóltál?” kérdést. Így viszont a párbeszéd elakadt, Liam pedig kényszert érzett magában arra, hogy ő folytassa.
– Igen. És a sulis buliba is szívesen elmennék veled – húzódott mosolyra a szája. Spencer is mosolygott, majd a dobozból kikandikáló űrhajós jelmez felé biccentett. Liam felmérte a ruhát, és arra jutott, hogy elég bő ahhoz, hogy beleférjen ruhástól, egyedül a pulcsiját vette le, hogy ne legyen olyan melege majd. Kiemelte a dobozból a jelmezt, majd Spencer felé fordult, hogy küldhessen felé még egy hálás mosolyt, amiért folyamatosan mindenben segít neki. A fiú visszamosolygott rá ezúttal is. Liam felemelte a ruha nyakrészére erősített fém peremet, amely a sisak rögzítésére szolgál, és átemelte a fején, hogy belebújhasson a ruhába. És amint fejével átbújt a karikán, Spencer szájon csókolta őt.
Liamnek szüksége volt pár pillanatra, mire felfogta, mi történik épp, de amint ez megtörtént, rémülten lépett távolabb barátjától, megszakítva a csókot. Szájára tapasztotta a kezét, és értetlenül bámulta a szintén értetlen Spencert.
– Ne haragudj, én… – kezdte volna Spencer, mire Liam lihegni kezdett. Nem értette, mi történik. Azt hitte, hogy Spencer a barátja. Mármint csak a barátja. De… ezek szerint… egész végig arról volt szó, hogy…
– Ezért bartkztál velem? – kérdezte Liam remegő hangon, és könnyek szöktek a szemébe. – Vagy ez valmi fogdás volt? – gondolt rögtön a filmekben már megannyiszor látott klisére.
– Nem, dehogy – mentegetőzött Spencer. – Nincs semmiféle fogadás. Én… én tényleg kedvellek – nézett kérlelőn Liamre. – Túlságosan is – tette hozzá elhaló hangon, amitől Liam még inkább megrémült. Ezek szerint ez… nem egy hirtelen fellángolás volt barátja részéről. Hanem már ki tudja, mióta tartott. Talán már azelőtt, hogy…
– Ezért kzdtél velem bartkozni? – szegezte neki az újabb kérdést. Képtelen volt feldolgozni, ami az imént történt. Úgy érezte, ha nem tölti ki a gondolatait valamivel, beleőrül. És a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, ha kérdez. Megállás nélkül.
– Én… – kezdte volna Spencer, majd az ajkába harapott. Liam összerezdült, mikor arra gondolt, hogy azok az ajkak egy perce még az övére tapadtak. – Részben – vallotta be. Liam tudta, hogy Spencer nem szokott hazudni. Illetve vallomása erről tanúskodott, de mindaz, amit eddig nem említett meg, eléggé rácáfolt arra, amit barátja mindig is hirdetett magáról. Barátja. Talán nem is a barátja? Teljesen félreismerte volna a fiút?
– Sajnálom – mondta Spencer. – Nagyon bírlak, oké? És… nem kellett volna ezt, csak… mikor mondtad, hogy nem azért nem jöttél, mert… nem vagyok szimpi, vagy valami, azt hittem, hogy… – próbálta megmagyarázni, mi játszódott le benne. Legalább Liam már ezt tudta, de arról még fogalma sem volt, hogy úgy egyébként mi történt az előbb. Képtelen volt bármit is mondani. Képtelen volt arra, hogy azt mondja, menj el. Helyette csak odanyomta Spencer kezébe a dobozt, és kicsit lendületesebb mozdulatával jelezte, hogy szeretne egyedül maradni.
Spencer szerencsére nem ellenkezett, és hamarosan be is csukódott mögötte a kollégiumi szoba ajtaja. Liam remegő kézzel támaszkodott az ajtónak, és hallotta, amint odakint a lovagjelmezes fiú dühében a földhöz vágja a dobozt. Nem akarta tudni, ezután mi következett, így gyorsan eltávolodott az ajtótól. Még csak öt perce volt rajta a jelmez, de most teljesen kiverte a víz, mégis erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy levegye. Csak arra maradt energiája, hogy a székéig elbotorkáljon, és az asztalon fekvő laptopjába kapaszkodjon.
Zaklatott volt. És egyedül. És nincs annál ijesztőbb, mint az év legrémisztőbb éjszakáján egyedül lenni a gondolataiddal. Ráadásul ilyen gondolatokkal.

71. Rémségek éjszakája II.