Tintavér

Tintavér – 59. Kérdések és válaszok

Kitty

Miután az újság megcsúszott, végül úgy döntöttek, hogy a következő számba próbálják meg belesűríteni a kimaradt cikkeket. Azért találták ki ezt – most már közösen –, mert így éreztetni tudták a naplopókkal is, hogy mekkora problémát jelentett egy-egy határidő be nem tartása. Kitty reménykedett benne, hogy az incidens nem csak átmenetileg növelte a csapat pontosságát, mert kifejezetten jó volt azt hallani, hogy a legtöbben hihetetlenül gyorsan elkészültek a bevállalt feladattal. Ennek így kellene működnie mindig.
Éppen ezzel a gondolattal fordult be a folyosón, ám amikor meglátta Gilt, egy mosollyal az arcán üdvözölte őt.
– Szia!
A fiú először meglepődött, hiszen valószínűleg nem számított a semmiből érkező köszöntésre. Utána viszont vidáman fordult hozzá.
– Kitty! Jó, hogy látlak. Épp téged kerestelek – jelentette ki. – Mit szólt Bradley a kisfilmhez?
– Szerintem összességében elégedett volt – gondolkozott el Kitty. – Mivel azért elég sok művet kellett megnéznünk, nem jutott sok idő az értékelésre, inkább Robbal beszélgettünk utána. Neki tetszett. Vagy legalábbis ezt mondja.
Abban mondjuk nem volt teljesen biztos, hogy az évfolyamtársa valóban így is gondolta. Persze, nem egyszer fordult már elő, hogy a másik ki merte fejezni az egyet nem értését, de a cikkeiről és az írókörös munkáiról eddig mindig elismerően nyilatkozott. És látta, milyen fejet vágott a fiú, mikor a kisfilmet nézte. Talán… de nem, arról Toby szólt volna.
Mindenképpen beszélnie kellett még erről Tobyval.
– Beszéltem Spencerrel is arról, hogy leadhatnánk a következő sulis vetítésen, hogy ha már megcsináltuk, minél több diákhoz eljusson az üzenete – lelkesedett Gil, aki egyébként is nagyon elégedettnek tűnt a közös munkájukkal. – Neked ez így oké?
– Igen – bólintott Kitty elgondolkozva. – Bízom benne, hogy a helyén fogják kezelni a nézők.
Afelől nem voltak illúziói, hogy igazán nagy hatással nem lesz egyik zaklatóra sem, hiszen tucatnyi ilyen témájú film volt az interneten, és mégsem tűnt el a jelenség. De ő már annak is örült, hogy néhány címzetthez eljutott a gondolat.
– Nem tűnsz túl lelkesnek – jegyezte meg csalódottan Gil, mire Kitty feleszmélt, és megrázta a fejét. ¬– Nem vagy elégedett a munkámmal?
– Dehogynem vagyok elégedett – szögezte le, mielőtt még a projekttársa téves következtetéseket vont volna le. – Éppen csak azon gondolkozom, hogy akármilyen jó lett is a kisfilmünk, az iskolai zaklatást nem fogjuk tudni vele megfékezni, ehhez ennél több kell. Kezdetnek viszont jó – emelte ki.
– Kezdetnek? – kérdezett vissza a fiú egy mosollyal az arcán. – Ezek szerint gondolkozol folytatásban?
– Valahogyan mindenképpen fel kellene lépnie az iskolának a jelenség ellen – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. Elég volt csak arra gondolnia, amit Cameron Dickensszel műveltek a korábbi barátai, miután kiderült a titka a balettos karrierjéről.
Kitty sosem szerette a balettet, és egyáltalán nem érdekelte őt Cameron. Sőt, ha őszinte akart lenni, nem tartotta kifejezetten szimpatikusnak vagy egyáltalán gerincesnek a fiút. Viszont attól még nem érdemelte meg azt, amit az utolsó Brightwoodban töltött napjaiban kapott.
Aztán ott volt még számtalan névtelen, arctalan diáktársa is, aki naponta kénytelen volt eltűrni a megaláztatásokat. Akik közül sokan szorongásokkal fognak kiszabadulni az iskola falai közül… és akik között lehet olyan, aki nem fog kiszabadulni sehogyan. Aki megelégeli. Így vagy úgy.
– Igen, ezzel én is egyetértek – helyeselt Gil, és még ki is húzta magát egy kicsit. Úgy tűnt, partner volt ebben a gondolatmenetben. – Van már ötleted, hogyan csinálnád? Mert a videós és írásos figyelemelhívás nem hiszem, hogy elég lenne.
Még valami, amiben egyetértettek.
– Egyelőre csak kivitelezhetetlen, és valószínűleg ugyanakkor kissé gonosz ötleteim vannak – rázta a fejét Kitty.
– Gonosz ötletek? – Az évfolyamtársa meglepetten nézett rá. – Most tettél igazán kíváncsivá.
Még egy kis ideig hezitált, aztán végül megrántotta a vállát. Nyilvánvalóan nem gondolta komolyan, de…
– Az ember akkor hajlandó változtatni, ha elég jó oka van rá. Ha történik vele valami elég meghökkentő, ijesztő. Mondjuk ha az áldozata egy szép napon rálő.
A másik elismerően füttyentett egyet, mielőtt megszólalt volna.
– Ez komoly! Szerintem ilyen szemszögből még sosem gondoltak az áldozataikra… Szorongassuk meg egy kicsit a szemeteket. Azaz… ha tudok valamiben segíteni, én benne vagyok – finomított a végén a mondandóján. – Persze nyilván csak akkor, ha Spencer nem tud benne részt venni.
Kitty a lelkesedésen még nem lepődött meg, a rövid monológ végén viszont már annál inkább. Azt ugyanis már sikerült leszűrnie az eddigi beszélgetéseikből, hogy a fiú egyértelműen és szinte elfogultan a bántalmazott diákok mellett állt ki.
– Spencerrel azért nem vagyunk összenőve – szögezte le a kétségek eloszlatása végett. – Viszont egy ilyen volumenű projektet igazgatói és esetlegesen rendőri engedély nélkül nem lehet végrehajtani, erre pedig nem sok esélyt látok. Még akkor sem, ha csak piros paintball festékkel lőnénk.
– Azta! – csodálkozott el Gil. – Te komolyan élesben gondoltad az egészet? Én azt hittem, csak videóról beszélünk. Kitty Parnell, nem szívesen húznék veled ujjat – nevetett fel, de látszólag nem tartott attól, hogy egyszer sor kerülne ilyesmire. – Hauser bármit el tud intézni, ha megpuhítjuk. Ő is azt akarja, hogy rend legyen a gimiben, rühelli a zűrös alakokat. Muszáj legalább megpróbálnunk.
Kitty viszont a fejét rázta, mert bár komolyan eljátszott ezzel a gondolattal, tudta, hogy nem szimplán megkérdőjelezhető akció lett volna, hanem egyenesen nagyon-nagyon gonosz is. Nem azért mesélte el Gilnek, mert valóban meg akarta valósítani, hanem inkább csak azért, mert ezzel tudta a leginkább felvázolni, milyen komoly lépésekre lett volna szükség a tényleges változáshoz.
– Nem lenne helyes – jelentette is ki. – Valószínűleg sokan lennének, akik nem ártottak senkinek, de egy ilyen eset traumatizálná őket.
– Ahogy érzed – hagyta rá a fiú, bár látszólag neki sokkal jobban tetszett a gondolat, mint talán az helyes lett volna. Lehet, hogy hiba volt neki elmondani? – Szerintem túl sokat aggódsz azokért, akik közben vígan terrorizálják a gyengébbeket. Nem lehet egyszerre mindenkit megmenteni – rántotta meg a vállát egy halvány mosollyal.
– Nem, valóban nem lehet – fordította el a pillantását róla Kitty, aztán az ő arcára is kiült egy apró mosoly. – De mielőtt az ember szélsőséges megoldásokhoz folyamodna, muszáj mérlegelnie, hogy nem árt-e vele többet, mint amennyit használ.
És egy ilyen akcióval egészen biztosan többen jönnének ki rosszul, mint ahányan jól. Gonosz ötlet volt. De egész biztosan működött volna.
– Remélem, megtalálod a módját, hogy tegyél valamit – igyekezett Gil visszatalálni a beszélgetésnek egy könnyedebb részéhez. – Neked meglenne minden eszközöd hozzá. De talán el kellene beszélgetned azokkal, akik benne vannak a sűrűjében. Az áldozatokkal… és akár a zaklatókkal is. És csak aztán mérlegelni. Kemény vagy, ha azután is pártatlan tudsz maradni.
Ó. Kitty mosolya kiszélesedett egy kissé, amikor rájött, hogy a projekttársa valószínűleg azt szűrte le az eddig elhangzottakból, hogy ő inkább a zaklatók mellett állt volna ki.
– Nem vagyok pártatlan – tárta szét a karjait. – Azt gondolom, hogy a bullying rossz, és hogy aki bármilyen formában bántalmazza a másikat, az rosszul cselekszik. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy óvatos vagyok, és igyekszem minél kevesebb kárt tenni másokban.
– Túl jó vagy, Kitty – nézett a szemébe Gil. Ajaj. – Arra gondoltam, eljöhetnél velem a filmvetítésre. Ha van kedved – tette hozzá várakozón a fiú.
Kitty nem sokszor került még ehhez hasonló helyzetbe, de attól még sikerült felismernie, hogy az évfolyamtársa nem szimpla kollégaként szerette volna elkísérni őt.
– A filmvetítés jó ötlet – kezdte végül megfontoltan. – De azt tudod ugye, hogy nekem van barátom?
Láthatóan minden jó szándéka ellenére is sikerült megbántania a fiút, aki bár nagyon igyekezett nem mutatni a csalódottságát, mégis kicsit mintha elszomorodott volna.
– Ó, értem. Nem muszáj ám kitalálnod egy barátot, hogy jobban érezzem magam. Elég egy szimpla nem is – erőltetett mosolyt az arcára Gil. – Nem először pattintanak le. De így is örülnék, ha velem tartanál a filmvetítésre, ha neked nem kínos.
– Menjünk – bólintott rá Kitty. – De ne gondold, hogy kamuznék neked, jó?
A fiú erre hálásan mosolygott rá vissza, és szerencsére nem szerette volna feszegetni a témát. Kitty pedig örült neki, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerült tisztázniuk a dolgot.


Angela

Eddig összesen négy diákot sikerült beszerveznie, de ez még koránt sem volt elegendő ahhoz, hogy elindíthassa az olasz szakkört. A plakátjai valószínűleg nem voltak elég figyelemfelkeltőek, vagy csak nem szólította meg vele elég ügyesen a közönségét. Akárhogy volt is, neki segítségre volt szüksége a reklámozásban, és már össze is álltak a fejében a terv alapjai.
Már néhány kollégájához sikerült bekéredzkednie, hogy az órák elején vagy végén rövid tájékoztatót tarthasson a diákoknak. Sajnos az eddigi óralátogatásai mindössze mérsékelt sikert arattak: két lány jelentkezett nála, a többiek érdeklődését viszont nem keltették fel az olasz kultúráról és nyelvről elárult érdekességek. Annak viszont örült, hogy Rob Springer egy barátját is beszervezte – akkor is, ha Angelának volt egy erős tippje, hogy a fiú csak cikinek érezte volna, hogy egyedül jár a szakkörre.
Lényeg a lényeg, úgy gondolta, itt volt az ideje annak, hogy segítséget kérjen. És ki más tudott volna segíteni a terv végrehajtásában, ha nem az AV klub vezetője? Már csak azért is, mert a nagy terv mindössze egy promóvideó összevágása volt – amihez sajnos nem értett igazán.
Eltökélten kopogott be a klubhelységül szolgáló terembe, majd választ nem várva be is nyitott.
– Sziasztok – köszönt a néhány ott lézengőnek. – A klub vezetője itt van véletlenül?
– Itt vagyok, miben tudok segíteni? – állt fel készségesen egy szemüveges fiú, a többiek pedig vissza is merültek abba, amivel éppen foglalkoztak. A klubvezető kissé rekedtes hangon beszélt, talán megfázhatott.
– Angela Wind vagyok – mutatkozott be először is a nő. – Én vagyok az új iskolai tanácsadó, de olasztanári szakon végeztem az egyetemen, és tekintve, hogy nincsen olaszoktatás az iskolában, szeretnék szakkört indítani. Ehhez viszont szükségem lenne egy promóvideóra. De nem tudok videót vágni. Ebben lenne szükségem egy kis segítségre.
A fiú hátrahőkölt késsé, és ez volt az a pillanat, amikor Angela ismét ráeszmélt, hogy az emberek nem feltétlenül voltak hozzászokva a… lendületéhez.
– A videó már elkészült? Csak vágni kéne? – kérdezett végül a klubvezető rövid fáziskésé után. – Egyébként Spencer West.
– Igazából nem élő felvételekre gondoltam, hanem képekre és szövegre – magyarázta Angela. Tényleg, Spencer volt a neve! Hallotta már, de egyszerűen nem jutott az eszébe idáig. – Ha nem érsz rá, azt is megértem – szögezte le. – Csak ebben az esetben segíthetnél nekem keresni valakit, aki igen.
– Nos, ha lehetek teljesen őszinte, a váltakozó képekből álló videóval nem hiszem, hogy túl sok mindenkit meg tudna győzni – jelentette ki Spencer. – Viszont segíthetek kitalálni valami hatékonyabb reklámvideót is.
Angelának nem igazán kellett kétszer átgondolnia, hogy rábólintson. Nem a reklámok voltak a szakterülete, ezért csak a sötétben tapogatózott, mikor megpróbálta kitalálni, hogyan toborozzon több résztvevőt a szakköréhez.
– Hálás lennék érte – nézett a fiúra némileg megkönnyebbülten. – Nem zavarlak most? Nem akarom félbeszakítani a munkádat.
– Nem, most épp úgyis ráérek – mosolygott rá Spencer. Szimpatikus volt első benyomás alapján, mert készséges volt, és nem csak le akarta tudni a feladatot, hanem ötletekkel is előállt.
– Szuper – állapította meg Angela, ahogy körbenézett. Látszólag senki mást sem zavart a beszélgetésük, ezért a pillantása ismét megállapodott a beszélgetőpartnerén. – Tényleg nem szeretnék túl sok problémát okozni neked, szóval csak annyi energiát fektessünk bele, amennyi még nem megerőltető.
– Nekem tényleg nem probléma – bizonygatta Spencer. Angela pedig nem tudta eldönteni, miért volt ennyire segítőkész. Talán mert ennyire szorgalmas volt? Vagy kötelességének érezte segíteni egy tanárnak?
– Mindenkinek ennyit segítesz?
– Igen – bólintott rá a fiú. Ez igazából dicséretes dolog volt, csak ki ne derüljön, hogy valamilyen megfelelési kényszer áll a háttérben. – Legalábbis igyekszem. Igyekszik. Ez volt az, amit gyakran azok szoktak mondani, akik nem hogy eleget, hanem egyenesen sokat is tettek, mégsem voltak biztosak abban, hogy nem kevés-e az erőfeszítésük.
– Köszönöm – mosolygott a diákra. Nem az volt a dolga, hogy a problémát keresse. Nem, nem. – Milyen ötleted van?
Spencer erre elmosolyodott. Ebből Angela arra tudott következtetni, hogy a videó elkészítése egy kellemes kihívás lehetett a másiknak.
– Ön nagyon elkötelezettnek tűnik a téma iránt. Lelkesnek. Hogy kezdődött ez a lelkesedés?
– Amikor gimis voltam, spanyolt akartam tanulni, de véletlenül olaszt vettem fel helyette. Aztán magával ragadott az olasz nyelv szépsége, a kultúra sokszínűsége… és az olasz életérzés. Hogy ne stresszelj, ne aggódj, ne siess. Add meg a módját.
– Akkor az egész videónak ezt a nyugodtságot, stresszmentességet kéne sugallnia és kiemelnie – javasolta Spencer. Vagy még inkább eldöntötte, és Angela örült neki, hogy a segítője önálló gondolatokkal hozakodott elő, és nem csak utasításokat várt.
– Nem feltétlenül nyugodtak az olaszok – gondolkozott el. – Sőt, hangosak és drámáznak, csak épp nem stresszelnek. Élnek, szórakoznak, pihennek, isznak, esznek, ahogy kedvük tartja. Mindegy, hogy sírnak vagy nevetnek, azt mindig őszintén és hangosan teszik. Az olaszok királyak.
– Nos, szerintem ezt a szöveget egy az egyben beemelhetnénk a videóba – javasolta Spencer mosolyogva. – És ha arra a kérdésre kéne válaszolnia, hogy egy amerikai iskolában miért pont olaszul tanuljunk, mit mondana?
Ezen Angela komolyan elgondolkodott, mert szerette volna megtalálni a megfelelő motivációt a leendő tanulói számára. De aztán csak… nem erre volt szükség. Nem arra, hogy mindig és mindenben az értelmet és a hasznosságot keressék.
– Mert az olasz nyelv nem csak egy nyelv, amivel később a munkahelyükön előrébb juthatnak az emberek. Hanem ez olyan világot nyit meg előttünk, ahol egy kicsit felengedhetünk. Ahol lehetünk furák, és mégsem nevetnek ki minket, mert ők is furák. Azért tanuljanak pont olaszul, mert ez nem kötelező, ez nem elvárás, hanem valami, ami kikapcsolhat.
– Szerintem ezt az üzenetet kéne megmutatni a reklámfilmben. – Spencer elég lelkesnek tűnt, bár köhögött is egy kicsit, ez mégsem törte le őt. – Biztos vagyok benne, hogy sok diák vágyik olyan tanórára, ahol végre kikapcsolhat, és közben valami érdekeset is tanulhat.
– Remélem, hogy igazad van – fújta ki a levegőt Angela, aztán félrebiccentette a fejét. – Beteg vagy?
– Igen – erősítette meg a feltételezést a fiú. – Megfáztam a héten – folytatta, bár a következő köhögést már megpróbálta elfojtani.
Angela összevonta a szemöldökét, úgy tanulmányozta egy kicsit a másik arcát.
– Mi történt? – halkította le a hangját, bár úgy sejtette, ez szükségtelen volt, mivel a teremben mindenkinek be volt dugva a füle.
– Csak… megfáztam.
Spencer azonnal tartózkodóvá vált; a kezét a zsebébe rejtette, és kerülni kezdte a szemkontaktust is. Ez volt az a pillanat, amikor Angela ismét nehéz helyzetbe került – el kellett ugyanis döntenie, hogy hagyja a diákra az egészet, vagy legyen kéretlen kérdező. A tanácsadói feladatköre leginkább a tanulmányi eredményekre és a továbbtanulásra terjedt ki, de mindenki tudta, hogy amikor csak ez lehetséges volt, a tanácsadók odafigyeltek egyéb problémákra is.
– De nem löktek be a folyóba vagy ilyesmi, ugye…?
– Nem, dehogy – ellenkezett Spencer. Megkönnyebbült, ami azt jelentette, hogy vagy nagyon rossz irányba tapogatózott a kérdéssel, vagy pedig közel járt ugyan, de éppen nem találta el
– De nem szimpla megfázás, igaz? – kérdezett rá Angela.
– De, igen – vágta rá a fiú hevesen. Aha, szóval nem.
– Jó – emelte maga elé a tenyereit Angela megadóan. Sok esetben nem segített az, ha túlzottan agresszívan próbálta megtudni az emberek problémáit. Türelemmel… türelemmel sokkal többet el lehetett érni. Küldött is egy mosolyt a másik felé. – Ne haragudj, semmi közöm hozzá.
– Bocsánat, nem úgy értettem – váltott azonnal védekező üzemmódba a fiú. – Csak… bosszant, hogy alig kezdődött el a suli és máris lebetegedtem.
– Ez érthető – bólintott Angela, és továbbra is fenntartotta a biztató mosolyát. – De szerencsére a megfázás viszonylag könnyen és hamar gyógyul. Igazából az összes diákbetegség ilyen. Ami igazán veszélyes, az ritkán jár látható, fizikai tünetekkel.
Spencer arcáról szép lassan leolvadt a mosoly, a reakciója pedig két dolgot is jelentett. Egyrészt azt, hogy közel járhatott a problémához, másrészt viszont azt, hogy eddig jöhetett, és nem tovább.
– Jól vagyok, komolyan – jelentette is ki a fiú. – Azt hittem, a reklámról fogunk beszélni.
És íme, egy újabb fal, amit nem bonthatott le ott és akkor azonnal. Angela elmosolyodva biccentett, és inkább a szakkör felé terelte a gondolatait. A világot nem menthette meg, és nem ölelhette át az egész iskolát. Legalábbis nem egyetlen mozdulattal. Ahhoz sok apró lépésre és nagyon sok megértésre volt szükség.

60. Kívülállók

10 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
LightAqua
5 évvel ezelőtt

Nem mernék belekötni Kitty-be.

Ruby
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  LightAqua

Kitty sem mer komolyan belekötni másokba… 😀

LightAqua
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Ruby

`Pedig neki nincs kitől félnie

Ruby
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  LightAqua

Nem is igazán fél, inkább csak óvatos. 🙂

LightAqua
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Ruby

Nyilván. Bár ha úgy jönne, én Kitty helyében csak Ethan-nal lennék óvatos.

Thea
Admin
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  LightAqua

Óvatosabban! Ethan nem szereti, ha diszkriminálják.:D

LightAqua
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Thea

Akkor szólj ha a közelben lesz, hogy még időben elfuthassak xD

Gregoretta
5 évvel ezelőtt

Kitty és Gil… mi a fene? :O Remélem, nem kezdenek ámokfutásba, mint ahogy az többször is előfordult már amerikai iskolákban. 😀 Nem mintha kinézném belőlük, de azért mégis. xD

Ruby
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Nem, semmiképp… 😀 Ahogy azt látod, Kitty sem gondolja ezt komolyan – éppen csak a megoldást próbálja megtalálni, és eközben azért felmerülhetnek érdekes gondolatok. 🙂

Thea
Admin
5 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

És paintballról volt szó.:D Azzal azért szerencsére nem tudnának túl nagy vérengzést rendezni.:D