40. Olaszos belépő

Tintavér

Liam

Kollégiumi szobájában üldögélt az ágyon, laptoppal az ölében, és a kék közösségi portálon legeltette szemét. Kitty Parnell neve szerepelt a keresőben, de még mindig nem nyomott rá az üzenetküldésre. Tétovázott. Egyelőre csak elment egy írókörös ülésre, amitől nem érezte, hogy ő is része lenne a körnek. De ha most megcsinálja a heti feladatot, azzal már tényleg tagnak fog számítani. Legalábbis ő így fogta fel. A feladat elkészítésének első lépése pedig az volt, hogy elbeszélgessen Kittyvel az interneten keresztül. Valamennyire félt a lánytól, de legalább annyi előnye volt, hogy nem szemtől szemben kell társalogniuk, hanem a virtuális világban, ahol nem érezte, hogy hátránnyal indult volna. De akkor is… Kitty.
– Szia, ráérsz most az írókörös feladatra? – nyomott rá végül a küldés gombra hosszas fontolgatás után.
– Szia! Persze, ráérek – írt vissza Kitty nagyjából egy – Liam számára meglehetősen stresszes várakozással teli – perccel később.
– És van már valami ötleted, miről tudnánk beszélni? – próbálta áthárítani az ötletelés feladatát a lányra. Bár, a heti cikkjéből kiindulva az eredeti ötletek kitalálása nem az erőssége.
– Van egy-kettő, de azért előbb meghallgatnám, te mit mondasz – érkezett a válasz Kittytől. – Nem tudom, milyen vagy az ötletelésben – fűzte hozzá. Liam egy hangos “pfffff” hangot hallatott, ami betöltötte az aprócska szobát, és hálát adott az égnek, hogy a chaten keresztül nem érződik a kiakadása. Legszívesebben Kittyre zúdította volna a dühét, de nem akart lebukni előtte. Annyit nem ért az egész. És ha névtelenül ellopta az ötletét, mi állítaná meg attól, hogy rá is rászálljon, miután megtudja, ki is ő valójában.
– Én arra gondoltam, hogy magáról az írásról, mint témáról beszélhetnénk. Úgy tűnt, elég erős véleményed van róla – vetette fel végül.
Kitty elkezdett gépelni valamit, de aztán a három pötty eltűnt, jelezve, hogy a másik visszatörölte a megkezdett szövegét.
– Nekem jó – döntötte el végül Kitty. – Ehhez mondjuk nem ártana, ha elmondanád, te mit írsz, mert ez egyelőre nekem nem tiszta – érkezett a számonkérő üzenet. Legalábbis Liam számonkérésnek érezte a lány részéről. Annyira, de annyira szívesen megmondta volna neki, hogy mit ír valójában, és hogy neki meg sikerült pont azt lekoppintania… de sajnos nem lehetett. Nem hagyta, hogy dühe irányítsa. Így viszont kicsit többet kellett gondolkodnia a kelleténél, hogy mit is feleljen erre a kérdésre. Reménykedett abban, hogy Kitty majd a szégyenlősségének tudja be a hosszú várakozási időt, miközben lázasan kutakodott képzeletbeli fiókjában, hogy milyen szerzeményeit kaphatná elő most még a blog előtti időkből.
– Regényt – bökte ki végül. – Egy kitalált családról, ahol mindenkinek van valami különleges képessége – tette hozzá, hogy kicsit egyértelműbbé tegye a dolgot. Bár ez már tényleg egy nagyon régi írása volt, és úgy érezte, nem is olyan büszke rá mostani fejjel, de sajnos jobbat nem tudott. Írói “pályafutásának” javát a blog tette ki, amiről ugye nem mondhatott semmit.
– Sci-fi? – kérdezte Kitty egy vigyorgós fej kíséretében. – Rob szereti az ilyesmit, mutasd majd meg neki!
– Ööö… fantasy – küldte a választ Liam egy kínos arcot vágó emotikon társaságában. Nem tudta, mit gondoljon a lány reakciójával kapcsolatban. Úgy tűnt, mintha Kitty lelkesed…ni próbált volna a téma iránt. Az viszont mindenképp pozitív, hogy ismeri mások ízlését ilyen téren. Bár az is biztos volt, hogy Robert sosem láthatja azt a történetet. Mármint Rob, mint kiderült. Igaz, a fiú sosem mondta neki, hogy nyugodtan szólítsa Robnak, és azt sem tudta eldönteni, állnak-e olyan közel egymáshoz, hogy ne a teljes nevén szólíthassa. Nem annyira volt otthon ebben a barátkozós témában. De azért majd tesz egy próbát legközelebb.
– Te az iskolaújságon kívül szoktál mást is írni? – próbálta továbblendíteni a beszélgetést, majd egy mosolygós smileyt is hozzácsapott.
– Csak a naplómat – válaszolt Kitty, és egy ikszdét is hozzátett a megjegyzéséhez. – Az mondjuk javarészt abból áll, hogy leírom, kire miért vagyok éppen ideges. Leginkább a főszerkesztőnkre. – Liam úgy érezte, kicsit jobban belelátott Kitty fejébe ennek a kommentnek köszönhetően, mint szeretett volna, és kínosan érezte magát emiatt. És aggódni is kezdett, mert rémisztően hangzott, hogy Kitty egy kvázi feketelistát vezet titokban. Illetve nem is olyan titokban, mert neki egészen lazán bevallotta. Ezek után pláne nem merte kihúzni nála a gyufát. De állj. Ő dühös Kittyre, nem pedig fordítva, a lány van az ő listáján, nem pedig ő abban a naplóban.
– Ilyen sok mindenkire vagy ilyen sok mindenért vagy ideges, hogy külön le kell jegyezned? – reagált végül egy tátott szájú sárga fejecskével megtoldva.
– Nem, dehogy – mosolygott vissza Kitty. – Csak mielőtt megmondanám valakinek, mi a problémám vele, jobban esik leírni, hogy a feszültség elszálljon, és maradjanak az ésszerűbb gondolatok. Te sosem írtál még naplót?
– Hát, mondhatjuk, hogy de – válaszolta gondolkodós emotikonnal. Kicsit már elege volt ebből a rengeteg sárga fejből. Nem volt rasszista, de sosem rajongott értük, így idegen volt számára, azonban a feladathoz szükséges volt. – Attól függ, hogyan definiáljuk a naplót – tette hozzá.
– Olyan írásként, amelyben a gondolataidat fogalmazod meg, hogy könnyíts magadon – érkezett a felelet ezúttal hangulatjelek nélkül.
– Van olyan írásfajta, ami nem sorolható ebbe a kategóriába? – felelt Liam ikszdével karöltve. Kissé valóban elmosolyodott, de aztán magára erőltette a komolyságot. Még mindig haragudott Kittyre.
– Vannak olyan újságcikkek, ahol például a véleményed és a gondolataid nem számítanak – folytatta Kitty. – Nyilván nem az ajánlókra gondolok, azok szubjektívek, de például egy menzareformról szóló cikkben nem lehet kiteljesedni. Mármint nekem az volt a legutóbb megjelent cikkem, és nem sok egyéniséget tudtam belevinni.
– És a klubokról szóló cikked? – érdeklődött Liam. Nem akart semmilyen érzést sem társítani ehhez a rendelkezésére álló készletből, mert félt, hogy árulkodó lenne. A kérdést is csak azért merte feltenni, mert Kitty kezdett bele a témába, nem pedig ő hozta fel eredetileg.
– Azt nem hozta le az újság – válaszolt Kitty, aztán gyorsan, soronként küldte a mondandója további részét. – Mert egyesek úgy gondolták, jobbat is találnak a neten. Nem azt mondom, hogy rossz, ami megjelent, de sem én, sem az eredeti szerző nem ezt érdemeltük. Nem volt túl elegáns húzás a szerkesztőtől, de majdnem olyan idegesítő, hogy a netes szerzőnek se lehet semmilyen módon üzenetet hagyni, hogy jelezzem, nem én vagyok a plagizáló. Szóval most lehet, hogy van odakint valaki, aki bármelyik pillanatban lelőhet.
– Lelőhet? – küldött döbbent fejet hozzá Liam. Kitty olyan gyorsan pötyögött, hogy fel sem tudta fogni, mit is jelentenek az elhangzottak rá nézve, de ez annyira meglepte, hogy beírta kérdését, mielőtt újabb komment érkezhetett volna a lánytól.
– Gondoltam rá, hogy kiplakátolom a sulit, de aztán mondták az újságnál, hogy lehoznak egy helyesbítést – érkezett az üzenet, amiről Liam tudta, hogy még az előző gondolatmenet végéhez tartozik. Ezt a hozzácsapott dühös hangulatjel alapján is sejtette.
– Lelőhet? – ismételte meg a kérdést, mert nem akarta, hogy figyelmen kívül hagyja. Meglepte, hogy Kitty ilyet feltételez bárkiről is. Oké, lenyúlta valaki ötletét, de attól még senki nem érzi úgy, hogy pisztolyt kell ragadnia és őrjöngésbe kezdenie. Sőt. Mivel önmagáról van szó, biztosan állíthatja, hogy nem érez ilyet. És hirtelen el is törpült a Kitty iránt érzett dühe. Valamiért késztetést érzett rá, hogy megnyugtassa a lányt, hogy senki nem tenne ilyet – mindezt persze névtelenül.
– Persze. A blog, ahonnan Adrian a cikket nyúlta, a sulinkról szól – fogott a magyarázatához Kitty, és hasonló gyorsasággal küldte a szövegét, mint az előbb, csak kevésbé darabosan. – Mindenféle túlélő tippek vannak benne lúzereknek, igazából egész jó cucc, ajánlom neked is. Na, nem sértésből, de olyannak tűnsz, akinek passzolna. Csak az a helyzet, hogy az írója valószínűleg tipikusan elnyomott kölyök lehet, akit szerintem nem érdemes hergelni. Nem először fordulna elő, hogy egy zaklatott, terrorizált diák fegyverhez nyúl. És nem akarok én lenni a céltábla, mikor DIREKT kértem a szerkesztőnket, hogy ne piszkáljuk, hiába ajánlotta Spencer – írta a lány. Liam megborzongott Spencer nevének láttán, amit nem is teljesen értett, hiszen tudta a fiútól, hogy beajánlotta a blogot cikktémaként Kittynek. De aztán azt is megígérte, hogy lebeszéli róla a lányt. Nem tudta, mennyire volt benne Spencer keze a dologban végül, de úgy tűnt, hogy Kitty – főleg a történtek után – nem kíván a blog körül szaglászni. És bár azt érezte, Kitty csak a saját bőrét próbálja mentegetni jelen helyzetben, mégis úgy gondolta, meg kell nyugtatnia őt, hogy ilyen nem fog történni. Bár azt is le kellett nyelnie, hogy Kitty lúzernek titulálta, de akkor sem hagyhatta őt halálfélelemben.
– Nem hiszem, hogy bárki is ilyenre vetemedne egyetlen ellopott írás miatt – kezdett bele, és próbált keresni egy biztató mosolyt, hogy az üzenet mellé csatolhassa. – Bár tény, hogy nem szép dolog ilyet csinálni. De az is lehet, hogy a blog tulajdonosa nem is értesült erről.
– Biztos vagyok benne, hogy értesült róla, mert elég jól informált a posztjai alapján – küldte a válaszát Kitty egy mosollyal együtt. – De mindegy, ez az én problémám, és nem is akarok a részletekről beszélni. Visszatérve az írásra; publikálod valahol a sztoridat?
– Igen – vágta rá kapásból, mert annyira a blog körül forgott a beszélgetés, hogy azt hitte, Kitty arra céloz. De aztán gyorsan korrigált. – Mármint nem… és nem is tervezem.
– Lehetnél kicsit bátrabb – jegyezte meg Kitty. – De talán majd az írókör meghozza a kedvedet.
– Majd igyekszem – párosított mosolygós smiley-t hozzászólásához.
– De ha akarod, ezt a mostanit megpróbálhatjuk kihúzni felolvasás nélkül – küldött kacsintós fejet Kitty. – Nem hiszem, hogy van olyan témánk, ami mindkettőnkből erős érzelmeket váltana ki – írta a lány, amire Liam szinte hangosan felnevetett. Ha Kitty tudná, hogy egész eddig olyanról beszéltek…
– De attól, hogy nem olvassuk fel, még meg kell írnunk, nem? – küldött ikszdét, előző nevetéséből kiindulva.
– Meg. De ha nem olvassuk fel, nem lesz kínos.
– Rendben – válaszolta mosolygós hangulatjellel. Valójában hálás volt a lánynak, amiért nem kényszerítette felolvasásra. – Akkor már csak az maradt hátra, hogy mindketten feldolgozzuk a beszélgetést a saját szemszögünkből – összegezte végül a fiú.
– Igen. Aztán ha mégsem jövök írókörre, nem érkezett meg időben az újság helyesbítése – kezdett búcsúzkodni Kitty. Liam szíve kicsit összeszorult, hogy nem tudta ennél jobban megnyugtatni a lányt.
– Hát, sok sikert. És bújj el a pincében, ott nem talál meg – küldött kacsintós smiley-t.
– Az lesz. De most megyek, jöttek értem – írta Kitty, majd egy gyors sziával zárta is a beszélgetést. Liam elmosolyodott, mert sokkal jobban érezte magát beszélgetés közben, mint ahogy azt remélni merte. Aztán szembesült vele, milyen nehéz dolga lesz a beszélgetés értelmezésében, hiszen nem teregetheti ki, hogy ő milyen szemmel nézte végig az elhangzottakat. Ez az… Kitárulkozás helyett máris hazugságokat és titkokat halmoz egymásra. Ezért aztán megérte belépnie az írókörbe.


Angela

Egyszer járt már korábban Giselle irodájában, de most mégis teljesen új élmény volt leülni az íróasztallal szemközti székre. Vetett egy pillantást a kiállított díjakra, aztán az asztal szélén várakozó papírzsebkendőkre. Volt egy olyan érzése, hogy akadt már néhány diák, akinek kellett használnia egy-kettőt, miután innen szabadult. Már most feljegyezte magának gondolatban, hogy ilyet neki is be kell majd szerezni a kis kuckójába – na, nem azért, mert meg akarta ríkatni a tanulókat, hanem mert ki tudja? Bármikor jól jöhet!
Igyekezett úrrá lenni az izgalmán, és csak egy széles mosollyal nézett a nagynénjére. Aki nyilvánvalóan ettől a pillanattól kezdve az iskola falain belül nem Giselle nénikéje, hanem Hauser igazgatónő lesz neki.
– Annyira szuper, hogy mégis dolgozhatok itt! – lelkesedett.
– Nekem egészen más jelzők jutnak eszembe – morgott Giselle, és Angelának valamiért az volt az érzése, hogy a rokona nem fűzött túl sok reményt a sikeréhez. – Bízom benne, az elődödnél több elhivatottsággal állsz majd ehhez a munkakörhöz.
– Persze – bólintott. – Én egész biztos nem fogok megrontani senkit, szerintem egy tanárnak nem szabad hagynia, hogy a diák átlépjen egy határt. De hát ezt neki is tudnia kellett volna, tanítják a tanácsadós kurzusokon…
Giselle-nek nem kellett hangosan is kimondania, mennyire nem akart az előző tanácsadó ügyéről beszélni; éppen elég egyértelmű volt az, ahogyan az ajkait összeszorította, és ahogyan megfeszült.
– Bízom benne, hogy nem hozol szégyent a fejemre. És remélem, tisztában vagy vele, ha az iskola érdeke úgy kívánja, veled sem leszek kíméletes – vetítette előre a nagynénje tőle szokatlanul mogorván.
Angela el tudta képzelni, mennyire kényelmetlen és rizikós volt a helyzet az ő szemszögéből nézve – hiszen még a nyáron is éppen azért döntöttek úgy, hogy nem jön a Brightwood gimibe, mert félő volt, hogy valamelyiküknek, ha nem mindkettőjüknek, kínos lett volna a közös munka. Most viszont, hogy Giselle nem csak egy rajztanárt vesztett el Julian Dalton személyében, hanem az iskolai tanácsadót is, egyszerűen muszáj volt jönnie. És nem is akármilyen ambíciókkal érkezett; feltett szándéka volt, hogy ne csak egy titulus legyen az iskolában a tanácsadó, hanem valaki olyat jelentsen, aki tényleg tud segíteni.
– Nem fogok csalódást okozni – jelentette ki éppen ezért eltökélten. – És nem is várom, hogy bármiben máshogy viselkedj velem, mint a többiekkel.
Erre végre Giselle megeresztett egy halványabb mosolyt, majd úgy ereszkedett le a székére, mint aki halálosan kimerült volt. Az ősz hajszálai is jócskán megszaporodtak, legutóbbi találkozásuk óta, és ebből kiindulva tényleg nagyon fáradt lehetett. Éppen ezért nem ő akart az lenni, aki tovább tetézte a problémáit.
– Hogyan szeretnél hozzáfogni a munkádhoz? Szükséged van valamire? – kérdezte az igazgatónő.
– Egy saját zug jól jönne – dőlt hátra Angela. – Ha az elődömnek volt erre terme, nekem az is megfelel, csak szeretném mindenképpen a saját ízlésem szerint berendezni.
– Persze, megkapod a tanácsadói irodát. Julian, ha jól tudom, oda nem is rendezkezett be, minden idejét a rajzteremben töltötte. A diákok is ott keresték fel, ha valami dolguk volt vele – komorodott el Giselle, és Angela el tudta képzelni, milyen képek váltották egymást a nő lelki szemei előtt. Mondjuk a tanácsadónak kikiáltott rajztanár meg a diáklány, ahogy titkos légyottokat… fúj. Kétségbeesetten megpróbálta elhessegetni a gondolatot, és inkább arra figyelt, amit a nagynénje némi aggodalommal fűszerezve ezek után hozzátett a mondandójához. – De mielőtt elvállalod ezt a munkát, tudnod kell, hogy a brightwoodi diákok mások, mint azok, akikkel eddig volt dolgod. Akadnak közöttük valóban problémásak.
– Minden embernek vannak problémásabb időszakai – merengett el kissé Angela, aztán viszont Giselle-re mosolygott. – De én nem azért vettem fel a tanácsadói tárgyakat az egyetemen, mert lébecolni akartam. A problémás diákok azok, akiknek igazán szükségük van tanácsadóra, és én nem egy dísz akarok lenni, hanem az, aki segít.
Giselle arcán átsuhant egy büszke mosolyféle, olyasmi, amit Angela akkor szokott látni tőle, mikor valamit letett az asztalra. Talán egy pillanatra megfeledkezhetett róla, hogy a kedvenc unokahúga most a beosztottjaként ült vele szemben.
– Örülök, hogy ezt mondod, mert a jövőben sokkal nagyobb hatáskört szeretnék adni az iskolai tanácsadónak. Gordon szerette maga intézni a diákok ügyeit, ami nem túl hatékony módja az iskola vezetésének. – Ezen a ponton Angela látni vélte az igazgatónőt egy másodpercre elborzadni, valószínűleg azért, mert eszébe jutottak a szóban forgó problémás diákok. – De minden tanárt tájékoztatok róla, hogy ezentúl hozzád küldjék kisebb kihágásokért a tanulókat. Szerencse, hogy neked nem lesz tantárgyad a tanácsadás mellett.
Nos… igen. Mivel az olasztanári diplomájával nem sokra ment a Brightwoodban, rendes tantárgyat nem kaphatott, és ez az egy dolog volt az, ami miatt nem érezte annyira vonzónak a lehetőséget. Mivel azonban a környéken máshol sem volt üresedés a tantárgyával, egyszerűen nem tudott elhelyezkedni.
– Azért szakkört tarthatok? – vetette fel. – Biztos itt is lenne rá érdeklődés, sokan szokták szeretni az olaszt, mert dallamos, az országnak pedig gazdag a kultúrája.
– Hm – gondolkodott el jól láthatóan Giselle, ám sajnos ezúttal sem tudott biztatóbb választ adni, mint amikor még nyáron beszéltek erről. – Sajnos az iskolai költségvetésből nem futja egy újabb nyelvtanár alkalmazására. Szakkört persze indíthatsz, ha érdemesnek érzed, a fizetett tanórák közé azonban legkorábban jövő év elején kerülhet be az olasz, amennyiben összejön a minimális létszám egy nyelvi csoport indításához.
Jövő évben indulhatna? Angelát egészen felvillanyozta a lehetőség, ráadásul egy szakkörrel megalapozhatná az iskolában az olaszoktatást.
– Akkor szeretném ezt a szakkört – jelentette ki eltökélten. – Kell hozzá írnom valamilyen kérvényt?
Giselle megrezzent egy picit, ami arról árulkodott, hogy ilyen lelkesedéssel nem számolt.
– Csak az igazgató engedélyére van hozzá szükséged – válaszolt még mindig kissé meglepetten. – De kétlem, hogy a határidők lezárása után túl sok diák akadna, aki új szakkört keresne magának. Számolj vele, hogy nem jelentkezik senki.
Persze, magas volt a rizikófaktor, ezt Angela is pontosan tudta, de mégis elégedetten húzta ki magát ültében.
– Tudok én még meglepetést okozni – figyelmeztette egy magabiztos mosollyal az arcán nagynénjét. Biztos volt benne, hogy meg fogja találni a módját a szakköre beindításának, mert nála jobban senki nem tudhatta, mi mindenre nem jó egy idegen nyelv.
Giselle végül rábólintott a szakkörre, de jól láthatóan több időt nem akart erre a témára áldozni, mert helyette valami mást vetített elő:
– Még valami van, amiről tudnod kell.
– Micsoda? – döntötte félre a fejét Angela érdeklődve.
– Julian ügye közben… nos, felmerül a gyanúja annak, hogy akad még egy munkatárs, aki átlépte a határt a tanár-diák viszonyon belül – kezdett bele az igazgatónő, és Angela mintha vívódást vélt volna felfedezni az arcán. – Úgy gondolom, tanácsadóként a te felelősséged is ügyelni rá, hogy az ilyen esetek ne maradjanak rejtve. Kérlek, ha valami a füledbe jut, tájékoztass róla.
Nagynénje mondandóját hallgatva Angela is elkomorodott némileg. A problémás diákok egy dolog; de a határokat átlépő kollégák már egészen más lapra tartoztak, és ő csak remélni tudta, hogy ha egyszer szembekerül valaki ilyennel, akkor professzionálisan tudja majd kezelni a helyzetet.
– Van bármilyen elképzelésed arról, hogy ki lehet sáros? – kérdezte végül Giselle-től.
– Trevor Bradley, az új irodalomtanár – érkezett a szűkszavú válasz, amivel egyelőre Angela semmit sem tudott kezdeni. Egyelőre.
– Rajta fogom tartani a szememet – ígérte, majd egy pillanatra lehunyta a szemét. Olaszos tanévnek ígérkezett ez a mostani a Brightwood gimiben; zajosnak, balhésnak… és rohadtul izgalmasnak.

41. Anya csak egy van

Sims Addicts

Oldalunk célja, hogy a kezdő és profi simmerek információs és szórakoztató felületé váljunk szinte naponta frissülő tartalmainkkal, hogy mindig képben legyetek a híreket illetően, és segítségetekre legyünk, ha elakadnátok a játékban.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
1 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
RubyGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Ajaj, még egy Hauser? 😀
Bár az igazgatónő nem igazán számít negatív karakternek, és Angela sem tűnik egyelőre “veszélyesnek” – sőt, Gisellehez, a nagynénjéhez képest egész kedvesnek tűnik –, a jelenetük mégis arra emlékeztet, amikor a gonoszok találkoznak a főhadiszálláson, hogy megbeszéljék a tervet. 😀
Minden jót és sok sikert Angelának!

Ruby
Szerkesztő

Egészen pontosan Angela nem Hauser, hanem Wind. 😉
De az a família bizony érdekes, ahogy az is, hogy így az igazgatónőt is egészen más szemszögből láthatja az olvasó – és mi, az írók is. 😀
Höhö, ez a főgonoszos dolog tetszik, és biztos vagyok benne, hogy Angela is értékelné ezt a képet. xD
Köszönjük, hogy elolvastad és kommentet is írtál!