Tintavér – 42. Továbblépni nehéz

Morgan

Hiába próbált az olvasásra koncentrálni, folyton megzavarta, ahogyan a testvérei épp egymást ölték a tévé távirányítójáért. Amennyire a szófoszlányokból ki tudta venni, Linus valami bugyuta mesét nézett, Lennie pedig épp egy őt nagyon érdeklő meccsre akart átkapcsolni. Sosem értette meg igazán húga vonzalmát a foci iránt, de azért örült neki, hogy akad valami, amiben jó, és amiben örömét leli. Anyjuk múló hóbortnak tartotta ezt a sportszenvedélyt, de Morgan igazán tudta, milyen az, amikor valakit senki sem támogat álmai elérésében. Ha tehette, Lennie pártját fogta a veszekedésekben. Kellett is, mert Maggie Valentine mindig a kisebb javára döntött, mint ahogy most is, mikor ingerülten bemasírozott a konyhából, hogy rendet tegyen csemetéi között.
– Egy perc nyugalom nem lehet ebben a házban? – dörrent rájuk. – Hagyd békén az öcsédet, lehetne már ennyi eszed magadtól is – szidta le Lennie-t, ami után a lány sértődötten bevonult a szobájába.
Linus elégedett ábrázattal kapcsolt vissza meséjére. Morgan nem igazán értett egyet anyjával, hiszen öccse tényleg egész nap a tévé előtt kuksolt, nem ártott volna meg neki, ha kis időre leszakad a képernyőről. Talán anyjuk ezzel az állandó kivételezéssel akarta kárpótolni őt azért, mert olyan sok mindenből kénytelen volt kimaradni betegségei miatt. Bárhogy is, most aztán jól felidegesítették egy szem szülőjét ahhoz, hogy még kevésbé legyen kedve a szeme elé állni továbbtanulási terveivel.
Próbált inkább a könyvére koncentrálni, amiben a főhős épp egy drámai fordulat miatt arra kényszerült, hogy elhagyja szívszerelmét, de rájött, hogy ilyesmiről meg aztán pláne nem akar gondolkodni. Túlságosan élénken élt még képzeletében az a nap, amikor Wes szakított vele. Becsukta a könyvet, és tekintetét a konyhára függesztette. Egyrészt sürgette a határidő, másrészt sejtette, hogy később sem lesz több kedve besétálni az oroszlán barlangjába. Ráadásul olyan ritkán volt anyjának szabad délutánja, hogy talán hónapokig várhatott volna a következő alkalomra.
Nagy nehezen rászánta magát, hogy sort kerítsen a beszélgetésre, de olyan tempóban vonszolta magát a konyháig, mintha a saját kivégzésére készülne. Anyja megsejthette, hogy valami készül – ugyan miből? –, és gyanakodva sandított felé főzés közben.
– Van valami, amit el szeretnél mondani?
Tucatnyi téma futott át a lány agyán a svédországi utazásról, Wesről és arról, hogy állatorvos szeretne lenni, de annyira tudta a választ mindre, hogy képtelen volt bármit is kinyögni. Ismerte anyját, mint a tenyerét. Nem engedné el őt Európába, és nem hagyná azt sem, hogy más fizesse a nyaralását. Wesről hallani sem akarna, mert szerinte tizenhét évesen a tanulásra kellene koncentrálnia. Az pedig, hogy állatorvos legyen belőle… maga sem hitte, hogy sikerülhet. Olyan lehetetlennek tűnt, hogy nem érezte szükségesnek még egy veszekedéssel is tetézni nevetséges ábrándjait.
– Szerintem túl kemény voltál Lennie-vel – keresett inkább egy olyan témát, amiben esélye volt zöldágra vergődni anyjával. – Annyira igyekszik, de soha nem ismered el semmiért.
Anyja nagyon furcsán nézett rá, és egy pillanatig attól tartott, egyből leharapja a fejét, de csak egy éles hangvételű kérdésre futotta.
– Mióta lettél ilyen tapasztalt nevelésben?
Morgan nyelvén már ott volt a hetyke válasz, hogy a több év alatt, ameddig anyja helyett a testvéreivel törődött, csak úgy ráragadt a dolog, de tudta, hogy ez kellő nyitány lenne egy veszekedéshez. Hiába nem önszántából töltötte minden idejét munkával a nő, azért az dühítette a lányt, hogy folyton egy felnőtt kötelességeit kéri rajta számon, de bármi másról van szó, gyerekként van kezelve.
– Én jobban ismerem őt – mondta végül röviden, és ezzel anyja sem szállt vitába.
– Ha csak fele annyit foglalkozna a tanulással, mint a labda kergetésével, bármi lehetne belőle – kezdte a téma taglalását Maggie. – A húgod nem olyan, mint te. Őt szigorúan kell fogni, különben elkallódik. Szétszórt, és ráadásul naiv is. – Majd egy fáradt pillantást vetett lányára. – Szerencse, hogy te ott vagy vele az iskolában. Így talán nem keveredik bele semmibe.
Morgan nyelt egyet, ahogy eszébe jutott mindaz, amiről az anyja nem tudott. Az, hogy legutóbb Tylerrel látta lógni, csak egy apróság volt ahhoz a titokhoz képest, amit Lennie gólyatáboros dolgairól őrzött. Megígérte, hogy nem mondja el senkinek, de olyan könnyű lett volna csak úgy elszólni magát véletlenül… az anyja biztos tudta volna, mit kellene tennie. De félt, hogy Lennie soha többé nem bízna benne, és ha választania kellett a két családtagja közül, a testvérét választotta. Szerette az anyját, de Lennie és Linus többek voltak számára, mint szimplán tesók, hiszen kicsi koruk óta pótmamaként gondoskodott róluk. Ha idegesítették is néha – vagy inkább gyakran –, akkor sem tudta volna egyiket sem elárulni.
Már épp reagált volna, mikor szeme egy közeli asztalkára siklott, ahol az érkező leveleket szokták gyűjteni. Egy hivatalosnak tűnő irat feküdt felül, amit mintha nemrég olvasgattak volna, és Morgan még távolról is ki tudta venni rajta a gyászos, sötét betűket: halottá nyilvánítási eljárás megkezdése. A vér kifutott arcából, és rombolóként törtetett egyenesen a papírhoz. Felkapta, és a szoba felé vette az irányt, miközben olvasni kezdte.
– Azt tedd le! – utasította az anyja, de már régen maga mögött hagyta őt, nem is figyelt a hangjára. A kanapé sarkára kucorodva olvasta a szöveget.
– Te… halottá nyilváníttatod apát? – Hangjába annyi érzelem vegyült, hogy ő maga sem tudta pontosan, hogyan is érez ezzel a dologgal kapcsolatban. Az apja nem halt meg, hanem elhagyta őket, ő mindig is így gondolta. Bármennyire is utálta őt ezért, így legalább megvolt a lehetősége, hogy egyszer újra lássa őt… még ha ez a találkozó egy hatalmas összecsapásként is élt fejében, ahol minden sérelmét az apja fejére szándékozott olvasni, amit a menekülése miatt érzett. Nem tudott lemondani erről a halvány reményről.
– De nem halt meg! Csak elment – kiabált anyjával, ami miatt az kicsit hátra is hőkölt meglepetésében. – Vissza fog jönni!
– Hét éve nincs hír róla, Morgan – próbálta nyugtatni anyja. – Már nincs mire várni. Nem akartam, hogy így tudd meg.
– De miért pont most? – könnyezett a lány. Hiába telt el hét év, a gyász csak most szakadt rá, eddig próbálta távol tartani magától az érzést.
– Mert Lennie is gimnazista lett – magyarázta anyja csendesen. – Nem tudok… én egyszerűen nem tudok egy fizetésből mindent megoldani. Linus iskolája is egyre többe kerül. Egyedülálló szülőként kaphatunk támogatást is. – Ha Morgan figyel, észrevette volna anyja hangszíne változását. Szégyenkezett. Maggie Valentine mindig büszke volt rá, hogy nem kért segítséget gyermekei neveléséhez.
– Eddig is megvoltunk! – ellenkezett még mindig Morgan. – Majd dolgozok megint suli mellett! Erre nincs semmi szükség – szipogott.
– Morgan. El kell fogadnod, hogy nem jön vissza többé – próbált hatni rá az anyja, de szavaival csak haragot ébresztett benne. Érezte, hogy itt valami többről is szó van, mint holmi támogatásról. Mi az, amihez feltétlen szükséges ez az egész procedúra?
– El akarod adni a házat – világosodott meg hirtelen, és anyja egyre vörösödő arcszínéből arra következtetett, hogy rátapintott a lényegre. – De hát ez az otthonunk!
– Akkor inkább árverezzék el? Morgan, már nem vagy gyerek, megérthetnéd – váltott a nő hangja kérlelőre. – A nehéz a döntéseket is meg kell hoznia valakinek.
– Nem – egyenesedett fel lassan, és úgy meredt anyjára, még mindig sokkos állapotban. Ereiben a rémület olyan adrenalinlöketet indított el, ami nem várt cselekedetre sarkallta. Fogta az egész paksamétát, és széttépte. A papírok lassan lengedezve hulltak ki kezéből, és borították be közöttük a padlót. Rögtön tudta, hogy gyerekesen viselkedett, és hogy ez nem fogja meggátolni anyja törekvéseit, legfeljebb csak lelassítani pár nappal, de pont erre volt szüksége: időre. Anyja hüledezésével mit sem törődve rohant ki a házból, hogy elbújjon valahol előle, mert képtelen lett volna a szemébe nézni.

Bradley

Büszke volt magára. Most nem, hogy időben érkezett, hanem már egy teát is elszürcsölgetett, mire Olivia egyáltalán megérkezett volna. Legutóbb ugyanezen a helyen hörpintettek fel a kelleténél talán pár korsóval több sört, most azonban komoly beszélgetésre szánta el magát, így a tea ideálisabb választásnak tűnt. Persze van olyan téma, amely komoly, mégis pont az alkohol szükséges hozzá, ez viszont nem egy olyasfajta komoly volt. Ez halálosan komoly volt. Sajnos.
Mikor megérkezett, Olivia mogorvának tűnt, bár a férfi pontosan erre is számított. Lényegében furcsállta is, hogy akkoriban a történtek ellenére nem szakadt szét a baráti kör teljesen. De legutóbbi beszélgetésük óta úgy érezte, hogy egy láthatatlan pellengér lebeg már régóta a fejük fölött, ami csak azért nem sújtott le, mert nem bolygatták a témát. Ilyesformán Jared megmentette a barátságukat azzal, hogy nem hagyta, hogy szóba kerüljenek a történtek. De Bradley mégis tudni akarta, vajon tényleg olyan veszélyes-e, végzetes-e és instabil-e az a guillotine, amiről egész eddig próbált tudomást sem venni. Vajon tényleg ilyen vékony jégen táncolnak minden egyes alkalommal, mikor összegyűlnek? Vagy igazából meg tudnák beszélni az egészet és közösen feldolgozni mindazt, ami Emilyvel történt?
– Furcsa, nemigaz? – szólalt meg aztán Olivia.
– Micsoda? – kérdezett vissza fásultan Trevor. Annak ellenére, hogy ő akarta, hogy végre beszéljenek a témáról, mégsem fűlött hozzá a foga.
– Hogy kevésbé zavaró három üres szék, mint egy – sóhajtotta a nő, célozva Jared és Duncan távollétére, miközben leintett egy pincért és rendelt magának egy pohár töményet. Bradley felemelte bögréjét és nagyot kortyolt teájából, így próbálva leplezni rosszallását, hogy egyrészt Olivia már délelőtt iszik, másrészt, hogy ő hiába maradt józan. A beszélgetés komolysága úgyis a legrészegebb ember józanságától függ.
– Nem tudom, mégis mit lehetne erre mondani – mormogta a férfi.
– Te jártál már valaha pszichológusnál? – kérdezett rá célzottan Olivia. Bradley egy kicsit elgondolkodott, mit merjen elmondani barátjának, de végül úgy döntött, ha már azért találkoztak, hogy megbeszéljék életük legnyomasztóbb eseményét, ahhoz képest ez már semmiség.
– Rendszeresen járok.
– Ezek szerint próbálod feldolgozni szakemberrel? – vonta fel szemöldökét a nő, mielőtt újonnan kapott poharának fenekén át nézett volna a világra.
– Nem – kezdte ujjainak végével kocogtatni a bögréjét Bradley. – Soha nem került szóba.
– Akkor mégis minek jársz agyturkászhoz? – csodálkozott Olivia.
– Inkább csak… karbantartás végett – morfondírozott. – Szerintem mindenkire ráfér, hogy kibeszélje a gondjait.
– Pff… El tudom képzelni… – puffogott a nő, miközben ő is dobolt poharának oldalán.
– Tessék? – kérdezett vissza Bradley.
– Ez tipikusan olyan, hogy ég a ház, már minden lángokban áll, és te kihívod a tűzoltókat, de nem tüzet oltani, hanem csak hogy vizsgálják meg a poroltód, nehogy lejárjon és ne működjön majd, ha szükséged lesz rá – foglalta össze egy frappáns kis hasonlattal a helyzetet. Valószínűleg azért ilyen formában, mert tudta, hogy Bradley odáig van az ilyenekért. De persze a férfinak az ötletesség és frappánsság csak a szúrósság eszköze volt ebben a helyzetben, amit ellene használtak, így nem volt ínyére.
– Mire célzol? – kérdezett rá, holott szinte teljesen tisztában volt azzal, mire gondol barátja.
– Baszd meg, Bradley! – fakadt ki Olivia, amitől a férfi teljesen megdöbbent.
Tudta, hogy a nő indulatos és szélsőséges tud lenni, de a saját bőrén ezt eddig nem nagyon tapasztalta meg. – Vedd már észre, hogy gáz van! A barátnőd megölte magát, te pedig… te pedig nem segítséget kérsz, hanem… hanem „karban tartasz”? – hadonászott macskakörmöket a levegőbe, miközben az arca már teljesen vörösbe váltott. Bradley tudta, hogy ez nem a düh színe, hanem sokkal inkább a visszafojtott könnyeké.
– És mégis mit kéne mondanom? – csattant fel Bradley is Olivia indulatától felkorbácsolva.
– Azt, hogy mit érzel! – tárta szét a karját a nő.
– Azt érzem… azt, hogy… – kezdte volna, de nem találta a megfelelő szavakat. Egyik sem volt olyan súlyos, hogy helyesen leírhassa, mit gondol arról, amit tett. – Cse-er… cserben ha-agytam őt – nyöszörögte a férfi, miközben ő is könnyeivel küszködött. Olivia finoman Bradley kezére csúsztatta a kezét és biztatóan megpaskolta az asztal lapján.
– Beszélnünk kell erről – mondta elcsukló hangon. – Mert attól, hogy nem kerül szóba, még igenis ott van. Ott fog lógni a levegőben. Hiába ülünk egy négyszemélyes asztalhoz, mindig hiányozni fog az ötödik szék – suttogta elhalóan, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. Intett a pincérnek, ezúttal teát kért. A pincér azonban egy pillanattal tovább bambult Olivia irányába.
– Mi van, nem láttál még síró nőt? – förmedt rá Olivia, mire a pincér zavarában Bradley-re nézett, akin hasonló állapot uralkodott. – Ő meg egy picsogós homár, nekik is vannak érzéseik – biccentett fejével a nő, jelezve a pincérnek, hogy most már távozhatna ahelyett, hogy itt bámészkodik. Mikor a felszolgáló elment, Bradley szomorkás félmosolyra húzta a száját.
– Nem kéne szerinted a többiekkel is megbeszélnünk? – vetette fel kisebb szünet után.
– Ha Jared megtudná, tuti foggal-körömmel tiltakozna – rázta meg a fejét Olivia.
– Na és Duncan?
– Őt mintha nem viselte volna meg annyira ez a dolog – jegyezte meg a nő.
– Nem hiszem, hogy bármelyikünkön is látszana, mennyire megviselt minket – mondta Bradley. – Duncannek is vannak érzései – mutatott rá.
– Ha azt mered mondani, hogy érzései irántam, esküszöm, hogy az arcodat fogom filterként használni, ha megkapom a forró vizemet – fenyegetőzött Olivia, aki már halálosan unta, hogy mindig mindenki ezzel traktálta őt.
– Csak azt akartam mondani, hogy talán neki is jót tenne, ha megbeszélhetné velünk a dolgait… nem hiszem, hogy könyvtárosi fizetésből meg tudná engedni magának a pszichológust – vélekedett.
– Tőlem aztán… de szerintem csak miattam jönne – vetette oda félvállról a nő.
– Ugye tudod, hogy nem is én, hanem te mondogatod, hogy Duncan odáig van érted? – jegyezte meg Bradley, amire csak gyilkos pillantásokat kapott válaszként. – Pontosan mi vele a bajod? Mármint értem én… picit testes, és jófiúsan göndör haja van, de a kinézet nem minden… barátként tök jól elvagytok.
– És jobb is, ha csak annyiban maradunk – morogta Olivia ingerülten. Bradley sosem értette, miért harap a nő ennyire a témára, de nem merte megkockáztatni, hogy rákérdez.
– Ahogy gondolod – hátrált ki szép lassan az aknamezőről. Aztán ránézett az órájára.
– Fenébe! – pattant fel helyéről. – Most rohannom kell, majd beszélünk még, oké? – viharzott ki, a választ meg sem várva. Olivia csak elmosolyodott, közben a pincér lehelyezte elé a forró vizet és a teafiltert. Lassan mártogatni kezdte utóbbit az előbbibe, révetegen nézve a fehér madzag táncát. Aztán a cérna megfeszült, ő pedig rémülten dobta el a filtert, végiglocsolva a teát az abroszon. Sűrű bocsánatkérések közepette fizetett és távozott.

43. Elmerülve