Tintavér – 41. Anya csak egy van

Ethan

Harding órái mindig kemény koncentrációt igényeltek, ha az ember nem akarta megkockáztatni, hogy lerepüljön a feje a helyéről. Ethan néha elgondolkodott azon, vajon Hauser tudja-e, miféle kísérletek folynak ezeken az órákon, és hogy miért is égett ki a tavalyi tanévben a régi kémialabor. Hiába próbált azonban a kék és színtelen löttyökre koncentrálni, gondolatai mégis folyton elkalandoztak más vizekre. Jenna járt a fejében, és az, hogy vajon tud-e már valami új hírt legutóbbi beszélgetésük óta. Egyből émelyegni kezdett, ahogy eszébe jutott rövid eszmecseréjük témája.
– Ez a kísérlet teljesen veszélytelen, ha az ember szakszerűen végzi – magyarázta közben Harding a feszülten figyelő társaságnak. A pasas értett hozzá, hogy kell motiválni a diákokat. – Fontos, hogy ne cseréljük fel a műveletek sorrendjét, és először az oldatot kezdjük melegíteni. Aztán fogjuk a pipettát… Ethan, figyelsz? – dörrent rá szigorúan a tanár, mire a fiú összerezzent. – Ha nem zökkent ki túlzottan az álomvilágból, oszd ki a társaidnak a borszeszégőket – utasította.
Ethan ugyan nem szerette, ha ugráltatják, mégis hálás volt, amiért ez alkalommal nem valami bonyolult kémiai kérdés boncolgatásával égette le őt az egész csoport előtt. Szó nélkül hátralépkedett a szertárig, miközben Harding már egy másik diák szapulására összpontosította figyelmét. A borszeszégők pakolászását olyan hosszú ideig húzta, ameddig csak lehetett. Semmi kedve nem volt visszatérni arra az aknamezőre, ami odakint várta.
Hirtelen rezgést érzett a zsebében, amit egy pillanatig nem tudott mire vélni, de aztán sietős mozdulatokkal kapta elő telefonját. Nem voltak barátai, akik hívogathatták volna, tehát automatikusan rosszra gondolt – összeszorult gyomra a gondolattól, mi történhetett a nagyanyjával. A vonal másik végén azonban nem egy ismeretlen női, hanem egy nagyon is ismerős férfihang szólalt meg.
– Anyád kórházban van – tájékoztatta kelletlenül Daugharty. – Ha egyáltalán érdekel.
Ethan agyát forróság öntötte el. Bármennyire is haragudott anyjára, a gondolat, hogy baja eshet, olyan rémülettel töltötte el, amire maga sem számított.
– Mi történt vele? – nyöszörögte minden erejét összeszedve.
– Megint inni kezdett – közölte a zsaru azt az okot, amit Ethan a legkevésbé akart hallani. Anyja évek óta alkoholproblémákkal küzdött, de úgy tűnt, két éve sikerült leállnia. Az üres üvegekből tudhatta volna… de nem akarta. Azt akarta hinni, csak Daugharty merült bele néha az éjszakai piálásba.
– Mióta van bent? – kérdezte rosszat sejtve.
Halk hezitálás után jött a választ.
– Néhány napja.
Ethan kezében majdnem összeroppant a telefon, ahogy összerándult a szavakat hallva.
– És miért csak most szólsz nekem? – vonta kérdőre Daughartyt növekvő haraggal. Minden idegszála borzongott a gondolattól, hogy ez a nagyképű szemétláda ült a kórházi ágy mellett napok óta a tudta nélkül. Az anyja talán azt hiszi, nem is érdekli őt, mi van vele.
– Ha valakire most nincs szüksége, akkor az te vagy – köpte a szavakat ingerülten a férfi. – Vagy megint van pár jó sztorid arról, hány kiskölyök életét tetted pokollá? Te vagy az oka annak, hogy megint bekerült!
– Rohadj meg – sziszegte Ethan a telefonba, és mást is akart mondani, de a háta mögött megszólaló hangra összerezzent.
– A halaszthatatlan dolgodat szünetben intézd – dörrent rá Harding, aki észrevétlenül lépett a szertárba, minden bizonnyal azért, hogy utánajárjon távolmaradásának. A telefont is elkobozhatta volna, de a fiú arckifejezését látva ezt jobbnak látta nem megkockáztatni. – Hozod már azokat az égőket?
Ethan hezitált. A vonal már halk kattanással megszakadt, de ő túl feldúlt volt ahhoz, hogy visszazökkenjen a kémiaóra légkörébe. Arra nem számított, hogy az igazságra hivatkozva eltávozást kérjen, hiszen ő lett volna az utolsó, akitől elhiszik a történteket. Végül a tanár sürgető tekintetétől kísérve nyugalmat erőltetett magára, visszatért a tanterembe, és kiosztotta az eszközöket. A többiek láthatóan nem bánták, hogy kisebb szünet adódott a kísérlet közben, felszabadultan pusmogtak egymás között. Harding megkocogtatott egy lombikot, hogy csendet teremtsen, és már folytatta is az órát.
– Három cseppet adunk az oldathoz – illusztrálta is azonnal saját pipettájával a műveletet.
A diákok, úgy tűnt, belemerülnek munkájukba, Ethan azonban mégis magán érezte az egész terem szemét. Nem sejtett azonban egészen addig semmit, ameddig az első csepp nem érintkezett a főzőpohárban melegedő oldattal. A feltörő lángok végigperzselték bőrét, és csak gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem sérült meg komolyabban. A tömeg úgy rebbent szét körülötte, mintha már előre számítottak volna a robbanásra.
Harding azonnal odaugrott, hogy felmérje a veszteségeket, látva azonban, hogy nincs komolyabb baja, az eszközöket kezdte vizsgálni. Arcán grimasz futott végig, ahogy az egyik oldatot közelebbről szemügyre vette.
– Ezt a szertárból loptad – vádolta meg őt dühösen. – Mégis mit akartál elérni? Ennyire hülye vagy, fiam? Bajod is eshetett volna! Vagy akár valaki másnak!
A tömegben Tyler vigyorgó képe villant fel Ethan előtt egy pillanatra, és ő már tudta is, mi történt valójában. Az a szemét kihasználta azt az időt, amit a tanárral a szertárban töltöttek, és kicserélte valamivel az oldatát, nem törődve a következményekkel. Dühös léptekkel indult meg felé, Harding azonban elkapta őt a vállánál fogva, és kezébe nyomott egy cédulát. A papíron az állt, hogy haladéktalanul jelentkezzen az iskolai tanácsadónál ön- és közveszélyesség miatt.
Ethan pislogni sem tudott meglepetésében, nem is tudta, hogy van ilyen az iskolában. Mielőtt azonban védekezni kezdhetett volna, Harding ragadta meg paprikavörös fejjel.
– Most pedig eredj az egészségügyibe – tuszkolta ki a tanár a teremből. – Nehogy nekem itt ess össze, és téged is nekem kelljen összetakarítanom.

Robert

Ahogyan arra számítani lehetett, az anyjuk előtt nem maradhatott titokban a parti ténye – nem buktak le konkrétan, de voltak olyan mozzanatok, amikből Rob tudta, hogy az anyja rájött a tervükre. Ilyen volt például az, hogy véletlenül éppen nem sokkal korábban vett magának egy új ruhát, és akkor ment el a kozmetikusához, a fodrászához meg a műkörmöséhez is, amikor nekik szükségük volt az üres házra az előkészületek miatt.
Még a mosatlan edényeket is hátrahagyta – valószínűleg azért, mert tudta, hogy legalább ezen az egy napon el fogja pakolni valaki más. Hiába próbálták kitalálni takarítás közben, mégis miből jöhetett rá az anyjuk a bulira, mindannyian arra jutottak, hogy egyszerűen csak természetesnek vette, hogy lesz valami.
– És mégis olyan jól játssza a meglepettet – súgta oda Michael, mikor a baráti társaság tagjai felköszöntötték az anyjukat, aki egyszerre tűnt tényleg megilletődöttnek és teljesen fesztelennek. – Fogalmam sincs, hogy csinálja ezt.
– Én már meg sem próbálom őt érteni – sóhajtott fel Rob, és közben a házukban összeverődött embereket tartotta szemmel. Egészen az utolsó pillanatig fesztült és ideges volt, mert rettegett Kitty és Toby találkozásától.
Nem akarta, hogy bárki is megtudja az új iskolájában, mi történt tavasszal, még Kittynek sem szerette volna elmondani, hiába tudta, hogy a lány képes lett volna tartani a száját. Rengeteg pocsék forgatókönyv játszódott már le a lelki szemei előtt erről az estéről – az egyikben még a sütő is kigyulladt, de azt ő maga sem értette, mégis hogyan kapcsolódott a problémájához.
A végén a parája alaptalannak bizonyult, Kitty ugyanis nem jött el a szüleivel. A pillanatnyi megkönnyebbülést aztán felváltotta az aggodalom, ami nem is múlt el egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az évfolyamtársa nem lebetegedett vagy megsérült, hanem egyszerűen más programja akadt.
Ez viszont sajnos nem jelentette azt, hogy a kellemetlenségek elmaradtak – az egyik sarokban ugyanis ott beszélgetett a húga és Toby, ő pedig magában fohászkodott, hogy csak neki ne kelljen. Tényleg egész jól kijött a fiúval már gyerekkorukban is, viszont mióta iskolát váltott, egyszer sem találkoztak, és sajnos a volt osztálytársa az érkezése óta elég sokszor szuggerálta őt.
Toby szerencsére nem volt az az erőszakos típus, szóval nem rongyolt át a helyiség egyik feléből a másikba a vendégeken keresztül, de így is sikerült egyértelművé tennie, hogy a parti folyamán egyszer beszélni fognak. Rob a felismerést követően erősen elgondolkodott azon, hogy visszasunnyogjon a szobájába, és magára zárja az ajtót. Aztán rájött, hogy nem volt hozzá kulcsa.
Hogy elkerülje a volt osztálytársa társaságát, és egyszerre kicsit szemmel tarthassa a Parnell szülőket, inkább a társaság sűrűje felé oldalazott, akkor is, ha folyamatosan görcsben állt a gyomra ennyi ember közelében.
– Nem beteg, ugye? – csípte el az apja kérdését.
– Á, dehogy – legyintett Frank bácsi. – De tudod, hogy van ez… mi már unalmasak vagyunk a fiataloknak. A tieid milyen rendesek, hogy nem húzták ki magukat!
– Azt próbálták volna csak meg – morgott Rob apja, és egy pillanatra még érezte is magán a szülője szigorú pillantását. – Az anyjuk születésnapján nem lehet jobb dolguk. De persze megértem, hogy a lányod nem akart jönni, csak sajnálom. Már ezer éve nem láttam, és biztos sokat nőtt ő is.
– Nem az a baj, hogy nőtt, az a baj, hogy idősebb is lett… lányos apának lenni néha szar.
Rob hálás volt, amiért háttal állt a beszélgetőknek, mert a megjegyzés olyan váratlanul érte, hogy egészen kikerekedtek a szemei. Olyan fura volt, amikor a felnőttek száján csak úgy kiszaladt egy-két ronda szó, azt meg aztán végképp nem értette, miért lehetett olyan rossz Kitty apjának lenni. Talán otthon is mindenkit ráncba szedett, vagy mi?
Tovább nem tudott hallgatózni, mert ezután csatlakozott a társasághoz Bobby bácsi is, akinek nem volt se lánya, se fia, és mindig sorozatokat ajánlott a barátainak. Igazából elég jókat, így Rob elérkezettnek látta az időt, hogy odébbálljon. Bobby bácsi mellett lehetetlenség volt szóhoz jutni, szóval miatta biztonságosnak érezte otthagyni az apjáékat.
Először arra gondolt, hogy csak meghúzza magát a sarokban, és telefonozik egy kicsit, amíg az anyja valamelyik barátnője el nem kapja őt, de amikor meglátta, hogy Toby Kitty anyukája felé vette az irányt, megfagyott a vér az ereiben.
Kétségbeesésében előbb cselekedett, mint gondolkodott, és néhány lépéssel átsietett a szoba másik felébe, hogy elkapja a volt osztálytársa karját. A fiú szeme meglepetten villant rá, aztán viszont a szabad kezével elkapta Rob csuklóját, és finoman rászorított, hogy elengedje őt.
– Nahát, te még élsz? – kérdezte egy cseppnyi gúnnyal a hangjában. Mivel a szoba egy félreeső pontjában álltak meg, senki nem figyelt rájuk, és Rob azt sem tudta eldönteni, hogy ennek örült vagy sem. Talán könnyebb lett volna, ha valaki ott állt volna mellettük, hogy ne tudjanak zavartalanul beszélni. De hát az élet nem kívánságműsor.
– Persze, hogy élek.
– Akkor jó, mert a válaszaid alapján nem így tűnt.
– Milyen válaszok? – kérdezett vissza meglepetten Rob, de szinte azonnal rájött, hogy hol rontotta el. Toby ugyanis ingerülten legyintett egyet.
– Azok a válaszok, amiket sosem küldtél el. Egy gyáva, önző seggfej vagy, Rob Springer! – lökte meg a vállát a volt osztálytársa, de mintha ezzel a dühe is elpárolgott volna, és inkább csalódottan nézett rá. – Haver, nem tudom, minek nézel engem, ha azt hiszed, kiteregetem a szennyesedet. De hidd el, tök mindegy, milyen messzire menekülsz, ez előbb-utóbb ki fog derülni.