Tintavér – 58. Vonzások és taszítások

Liam

Liam kicsivel a többiek előtt érkezett meg az írókör termébe, és megszokott módon egy félreeső helyre húzta székét, de pont csak olyan messzire Bradley tervezett helyétől, hogy a tanár ne szólhasson rá, hogy jöjjön közelebb, mert akkor a figyelem középpontjába került volna. Aztán Spencer, mikor megérkezett, természetesen mellette foglalt helyet. Ő aztán bevonzotta a pár perccel rá érkező Kittyt és párját, Gilt. Rob ezután Kittyék mögé ült az ő partnerével, Theóval. Utánuk Morgan és Rose érkezett, akikről Liam azt hitte, hogy oda fognak ülni vele átellenben Gil és Theo mellé, de Morgan szeme bosszúsan villant egyet Gil és Kitty irányába, majd végül Liam felé kanyarodott, és mellette foglalt helyet. Spencer karja megfeszült, ahogy Rose közeledett felé, a lány pedig fölényes arckifejezéssel befurakodott Morgan és Liam közé, csak hogy jobban bosszanthassa Spencert a közelségével. Liam úgy érezte, ha Bradley nem kéri őket, hogy párosával üljenek le, Rose beült volna közvetlenül Spencer mellé.
– Milyen jó látni téged, Spencer – biccentette félre a fejét Rose. – Remélem, meg tudtátok ugrani a feladatot – méregette kihívóan Liam társát, aki válasz helyett csak dacosan elfordította a fejét.
Liam óvatosan megérintette Spencer vállát, hogy megpróbálja lenyugtatni – pont úgy, ahogy tőle is tapasztalta már párszor. Spencer az érintéstől megrezzent, és bátortalanul arrébb húzódott. Liam összevonta a szemöldökét, de már nem volt ideje tovább elmélkedni, mert ekkor hangosan nevetgélve szinte berobbant a terembe Sidney és Cassy. A szőke hajú lányról Spencer már mesélt neki. Tudta róla, hogy a fiú nem igazán van megelégedve a munkájával, de Liam nem tudott rá haragudni, hiszen azt is tudta, hogy Spencer miatta olvasott bele a blogjába, és végső soron miatta tudta meg, hogy ő írja. És valamiért ezt egy nagyon erős kapocsnak érezte kettejük között.
Sidney tétován nézett körül a teremben, feltehetően Jennát kereste, de a lány még nem érkezett meg. Végül aztán Cassy maga után húzta, és Cassy Gil mellett foglalt helyet, Sidney pedig az ő jobbján.
A következőként érkező páros Jenna és Ethan volt. Jenna repesve indult meg Sidney felé, Ethan azonban egy pillanatra visszahúzta őt. Liam értett hozzá, hogy észrevegye, ha valami nincs rendben, Ethan pillantása pedig pontosan erre utalt. A fiú végigmérte a másik oldalt is, de mikor kiszúrta Rose-t, megadóan követni kezdte Jennát Sidney és Cassy mögé. Liam kicsit aggódni kezdett, hogy Ethan és Rob között egyedül Theo ült, bár azt be kellett vallania, hogy ha egy ember ülhet csak közöttük, az lehetőleg Theo legyen.
Végül aztán Eric és Judy futott be. A lelkes sportrajongó és az iskolaújság sportrovatának pártolója minden bizonnyal Kitty mellé akart volna ülni, de eddigre Kitty mindkét oldala foglalt volt. Így a legjobb, amit tehetett, hogy beültek mögé és Spencer mögé, így Eric Kitty közelében lehetett, Judy pedig színjátszósként a körvezető Rose társaságát élvezhette. Már ha lehet olyat egyáltalán. De elsősként az ember minden bizonnyal ki akarja vívni a körvezető elismerését, így végül is érthető volt ez a döntés. Judyt egyébként még a szobatársa, Russel meséi alapján ismerte meg. A fiú odáig volt érte, rengeteget beszélt róla.
– Milyen népesen vagyunk – állapította meg a terembe belépő Bradley is, aki felfedezte ugyanazt, amit Liam is: legnagyobb sajnálatára bármennyire is próbált félreeső helyen leülni, mindenki más köré csoportosult, és lényegében majdnem a társaság közepén volt. Bradley pedig könnyedén alkalmazkodott a helyzethez, és odasétált hozzájuk. Így a szőke hajú fiú a félrevonulás helyett egyedül azt tudta elérni, hogy a mostani foglalkozást két méterrel arrébb tartsák, mint szokták.
– Mivel ilyen sokan vagytok, megpróbálom rövidre fogni a következő feladat kiosztását – fogott hozzá Bradley. – Ezúttal egy kicsit más jellegű írással foglalkozunk, mégpedig a blogolással – hozakodott elő a témával. Spencer sokatmondóan Liamre nézett, félmosolyra húzva száját, azt üzenve neki: “Ez neked menni fog”.
– A feladat az, hogy óránként posztoljatok egy kis szösszenetet. Itt most nem az a cél, hogy íráskényszer legyen, mint a George R. R. Martin kontra Stephen King héten, hanem sokkal inkább az, hogy nyitottak legyetek a környezetetekre. Hogy képesek legyetek bármelyik pillanatról izgalmasan hírt adni. A technikai részleteket majd a párok előadásai után megbeszéljük még. Van valakinek kérdése a feladathoz?
– Mennyi ideig kell posztolni? És napi hány órán keresztül? – jelentkezett Morgan. A legtöbben ezt a mozdulatot féléknek írhatták volna le, de Liam egészen bátornak érezte magához vagy Morganhez képest. Ahogy ezen gondolkodott, kis ideig még rajta felejtette Morganen a tekintetét, így sikerült elkapnia, milyen tüzes pillantást vet Gil irányába. Liam ráharapott az ajkaira. Tudta, hogy Gil és Morgan barátsága… érdekes, de azt hitte, Morgan részéről tényleg csak barátságról van szó. Most mégis dühös, amiért Gil Kitty és Cassy között ül.
– A következő gyűlésig minden nap. És nyilván csak akkor kell, amikor ébren vagytok. Azt pedig nem szeretném, ha ezt használnátok kifogásnak, ha elkapnak órán telefonozás közben! – nevette el magát a férfi. – Szóval ha nagyon nem fér bele a szünetetekbe, akkor ne órán pótoljátok be, nem baj, ha egy-két óra kimarad. Egyéb kérdés? – nézett ezúttal megszokásból Kittyre.
Kitty természetesen már tette is fel a következő kérdést:
– Ha nincsen mondandónk, akkor is erőltessük, vagy olyankor kihagyható az óránkénti poszt?
– Nem kell erőltetni, de szeretném, ha megpróbálnátok. Nézzetek körül, mi történik a közeletekben, és írjatok arról pár sort, legyen az bármi. Tőlem kitalálhattok egy élettörténetet is egy néninek, aki mellettetek áll a buszon hazafelé. A lényeg, hogy legyetek nyitottak a világra, és írjatok – mondta a férfi, Liam pedig kénytelenül is elmosolyodott. Ha választania kéne, ez egy tök jó mottó lenne rá, a blogjára, és úgy am block az egész életére.
– Nos, ha nincs több kérdés – nézett körbe itt gyorsan a tanár, de mivel senki nem reagált, folytatta –, kezdjük is el a páros bemutatókat! Ki szeretné kezdeni? – lépett kicsit hátrébb, helyet adva az első párosnak.
Liam ezúttal be szerette volna mutatni a művét. Nem úgy, mint amikor Kittyvel dolgozott együtt. Szerette volna, de nem elsőként. Kezdeni mindig olyan… nehéz. Hát még neki. A többiek sem ugrottak egyből, a kínos csendből pedig könnyen kihallható volt egy elfojtott suttogás.
– Szerintem akkor nyomjuk be a miénket – böködte meg Theo a mellette ülő Robot.
– Oké – mormogta vissza Rob, aztán kicsit hangosabban folytatta. – A miénkkel lehet kezdeni.
Liam megrezdült, mikor Spencer felállt, de hamar rájött, hogy csak a projektort elindítani ment. Az AV klub vezetőjeként ő vállalta a mai gyűlés technikai lebonyolítását. Mikor aztán a film elindult, Spencer visszaült mellé, korábbi nyugtalansága pedig amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.
A felvillanó képsorok animeszereplőket mutattak. Liam nem rajongott ezért a világért, ripacsnak és bugyutának érezte az ilyen jellegű alkotásokat. Próbált inkább a mondandóra figyelni: Rob és Theo karaktere épp arról veszekedett, hogy az emberiség védelmében fel lehet-e adni a saját emberségünket. Theo a tőle teljesen idegen, eszelős hangon is könnyedén, hihetően előadta, hogy “Ha kell, válj te magad szörnnyé”, míg Rob a saját hangját is alig találta beszéd közben. Elég erősen kijött a profi szinkronszínész és a kezdő közötti különbség, Liam pedig hálát adott az égnek, amiért nem ő került össze Theóval, mert tuti nagyon leégett volna. Bár ezek után már így is aggódni kezdett. Spencer, mintha megérezte volna, odafordult, és biztató mosolyt küldött felé.
– Halljuk, mit szóltatok hozzá? – lépett elő Bradley, miután a film véget ért.
– Amatőr – közölte a testvérével Rose. Liam gyomra összeszorult. Ha ez amatőr, akkor az övé milyen? Hirtelen elkezdte érteni, Spencer miért utálja ennyire Rose-t.
Morgan is halkan felhördült, és megütközve nézett Rose-ra, amiért a testvére munkáját így kommentálta.
– Ha Eren mellé Armint rakom be, akkor spoiler lett volna – rántotta meg a vállát Theo, akit annyira nem hatott meg Rose kommentárja. Liam értetlenül nézett, hogy mégis ki az az Eren és az az Armin, de úgy gondolta, talán jobb is, ha nem tudja.
– Másvalaki? – kérdezte Bradley, aki valószínűleg inkább az írókörös részével kapcsolatban akart érdeklődni, nem pedig az ikrek vitájára volt kíváncsi, főleg, mert egyikük sem az írókörbe járt.
– Szerintem érdekes a felvetés – szólalt meg Eric a szemüvegét megigazítva. – Csak gondolom, az emberiség és az emberség megőrzése túl nagy falat ahhoz, hogy kitárgyaljuk most.
– Ha valakinek vannak gondolatai a témával kapcsolatban, amit mindenképp meg akar osztani velünk, akkor rajta, de sajnos valóban, sokan vagytok még ahhoz, hogy minden témáról órákon át beszéljünk – felelte Bradley.
– Szerintem vannak olyan helyzetek, amikor az embernek be kell piszkolnia a kezét, hogy másokat mentsen – dünnyögte Morgan maga elé, de Bradley füléig nem jutott el a mondat. Liam azonban meghallotta, és valójában cseppet sem tartotta biztatónak ezt a megnyilvánulást. Főleg, hogy Morgan ilyen sok mindenkit méregetett a kör tagjai közül ilyen gyilkos pillantásokkal. Kíváncsi lett volna, hogy a lány kit akar megmenteni, de volt egy olyan érzése, hogy nem fogja megtudni. Hiszen ő csak megfigyel, kérdezni nem szokott, így az információ csak korlátolt mértékben jut el hozzá. Ha valami nem a folyosón történik, nyilvánosan, arról ő nem tudhatott.
– Nos, ha nincs több komment, akkor jöjjön a következő alkotás – nézett körbe Bradley.
Erre a felszólításra Morgan pattant fel, ami kifejezetten meglepte Liamet, mert azt hitte, a visszahúzódó lány azon lesz, hogy lehetőleg megússza ezt az egész szereplősdit. De a lány szemében szikrázó elszántságot látva, összegezve a korábban hallott mondattal, kicsit aggasztotta az, ami készülőben volt. Rose is felállt, kihívó pillantást küldött Spencer felé, amitől a fiú ismét összerándult. Mintha a drámakirálynő távirányítóval kapcsolgatta volna az AV klubos testét. Liam újfent megpróbálkozott Spencer megnyugtatásával, de mielőtt hozzáérhetett volna a vállához, elkapta a kezét, mert nem akarta, hogy Spencer megint elhúzódjon. Legutóbb is rosszul esett neki ez a reakció.
Nem sokat tudott gondolkodni ezen, mivel Rose és Morgan már neki is álltak a rövidke színdarabjuknak. Morganen érződött a lámpaláz, és az is, hogy nagyon távol áll tőle ez a világ, így Liam még kevésbé értette, miért akarta ennyire ezt az egészet. Egy kötekedős, szemét karaktert alakított, aki zaklatja az ártatlan Rose-t, Liam pedig végig azon gondolkodott, hogy mennyivel karakterközelibb lett volna, ha felcserélik a szereposztást. De végül Morgan belejött. Hátborzongató módon. És miközben zaklatta Rose karakterét, egyszer kipillantott Spencerre. Liam követte Morgan tekintetét, és látta, sőt, sokkal inkább érezte, hogy a fiú egy merő görcs, ahogy Rose ott játssza magát előtte. Liam igazából arra számított volna, hogy Rose fog kihívó pillantásokat küldeni Spencernek, de rájött, hogy az túl amatőr lett volna tőle. Azt viszont nem értette, Morgan miért lépte át a nézők és színjátszók közti határt, és miért éppen Spencerre nézett. Az pedig még inkább zavarba hozta, hogy a következő sokatmondó pillantást ő kapta. Illetve sokatmondó lett volna, ha mondott volna bármit Liamnek, de ő egyáltalán nem tudta, mit akar ezzel a lány. Azon kívül, hogy Spencer mellett most már ő is egy merő görcs volt.
A Liam és Spencer számára is feszültséggel teli jelenet aztán véget ért. Bradley is értetlenül nézett Morganre, ahogy a többiek közül is sokaknak feltűnt, hogy a lány valamit szuggerálni akar.
– Köszönjük az előadást – vette át a szót a tanár, miközben Morgan és Rose mellé állt. – Kinek van hozzáfűznivalója?
Liam még mindig azt méregette, kinek tűnt fel rajtuk kívül Morgan különös viselkedése. Látta, hogy Gil falfehér, de a fiú nem szólt semmit.
– A színjátszó körbe mindig van felvétel – jegyezte meg aztán Jenna Morgan felé biccentve.
– Szerintem ügyes jelenet volt – állapította meg Kitty a karjait a mellkasa előtt összefonva, a homlokát ráncolva. – De valahogy nekem hiányzott a…
– Hiányzik az érzéked a drámához – vágott a szavába Rose.
– Nem állt szándékomban kritizálni az angyali előadásodat, az pazar volt – reagálta le Kitty.
Liam már maga körül és a testén belül is iszonyatosan sok feszültséget érzett. Nem is értette, hogy gondolhatta azt, hogy majd bejönnek ide, és nagy vidáman végignézik egymás remek produkcióit, ő pedig végre feloldódik, elő meri adni a művét, és mindenki rádöbben, hogy amúgy milyen ügyes. Nagyon naiv elgondolás volt részéről. Most már ott tartott, hogy megmutatni se szerette volna az alkotást. Nem volt ő sem Theo, sem Rose, hogy ilyen könnyen és frappánsan le tudjon reagálni bárkit. Spencer pedig bármennyire is állt volna mellette, a hangja még mindig nem volt tökéletes. Így amikor Bradley újabb előadót kért, nem jelentkezett. Egyedül akkor adta volna elő a filmet, ha Bradley őket szólítja fel. Akkor más lett volna. Akkor áldozatként ment volna, akinek muszáj, és ha lebőg, akkor a többiek legalább tudják, hogy ő maga tisztában volt vele, hogy gáz, amit művelt, de kénytelen volt kiállni. Ellenben ha önként áll be a pofonért a sorba, akkor még egy lapáttal rá is tesz azzal, hogy kiáll a saját munkája mellett.
Azonban az idő rettentő gyorsan telt, a jelentkező párok pedig csak nem akartak fogyni. Kitty és Gil következett, akik filmen dolgoztak fel egy szintén a zaklatást középpontba helyező témát. Morgan szeme pedig végig villámokat szórt, amiért Kitty a barátja mellett még a témáját is lenyúlta. Bár Liam kételkedett benne, hogy bármi ilyesmi történt volna.
Ezután már csak Cassy és Sidney kisfilmje fért bele az időbe, ami egy kifejezetten felületes, mondanivaló nélküli könnyed történet volt. Liam kezdte érteni, hogy Spencer miért nyilatkozott Cassyről úgy, ahogy.
Végül Bradley lezárta az órát, elmondta, hogy milyen felületre, hogyan tudnak belépni a blogoláshoz, majd Liam azon kapta magát, hogy már csak ő és Spencer ülnek ott a teremben. Ő még mindig feszülten, Spencer viszont már – feltehetően Rose távozása miatt – oldottabban. Egyszer csak megérintette a vállát, amitől Liam megrezzent.
– Sajnálom, hogy nem került sor rád – krákogott még mindig, de már majdnem teljesen meggyógyultak a hangszálai. – Szerintem jól sikerült – siklott le a fiú keze a válláról, majd Spencer komótosan felállt és kisétált a teremből. Liam pedig ott maradt, értetlenül állva az események előtt. Mikor ő ért Spencerhez, a fiú összerándult és arrébb húzódott. Most viszont simán megfogta a vállát. Mégis mi változott az alatt az egy óra alatt?

Morgan

A kulcs égette tenyerét, mégis úgy markolta, hogy ujjai elfehéredtek ökölbe szorított kezén. Meg kellett bizonyosodnia elméletéről. Mikor a sportközpontban szembetalálta magát a wilsonos diákokat kergető pucér Spencerrel, először csak egy jóleső érzés futott át gerincén, hogy lám, van igazság. Persze ez a csöppnyi megaláztatás köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a klubelnök érdemelt volna, de elégedettséggel töltötte el, hogy a karma dolgozik, hogy kiegyenlítse tartozását. Eszébe sem volt feltartóztatni a tolvajokat. Hogy jön ő ahhoz, hogy beleavatkozzon a sorsszerű igazságszolgáltatásba?
Ez a felsőbb hatalom – nevezzük sorsnak, karmának vagy akár az univerzum rendjének – aznap nem csupán a pucér futammal törlesztett Spencernek, hanem egy lehetőséget is kínált Morgan számára. Az ajtóban megtorpanó diákok ugyanis elejtettek valamit, amit sem ők, sem pedig a papucsait több-kevesebb sikerrel intim testrészeire tapasztó, vizes talpain csúszkáló, vaksi klubelnök sem vett észre. Egy kulcsot, amit csak a lány hallott koppanni az öltöző kövén. Mikor felkapta és zsebébe rejtette, még csak az járt a fejében, hogy ezzel bosszúságot okozhat Spencernek, bármit is nyisson. De mikor megpillantotta a rajta lógó kulcstartót, amin az iskola neve állt, egyből rájött, mekkora szerencse érte. Szinte biztosra vette, hogy a projektterem kulcsát tartja a kezében, amivel belépést nyerhet Spencer privát kis barlangjába. Ki tudja, mi mindent rejtegethet ott? Drogokat, franciaágyat bilincsekkel, fotómontázsokat eddig horogra akadt, elkábított áldozatairól… és talán a videót, amit Lennie-ről készített azon az estén. Érezte, hogy szorul a hurok, és Spencer meg fog fizetni bűneiért.
Már egy ideje idegesen mászkált fel-alá a folyosón, de nem merte rászánni magát, hogy az ajtóhoz lépjen. Amikor mégis összeszedte volna bátorságát, mindig épp felbukkant valaki a fordulóban. Ha már kezében lett volna a bizonyíték, nem bánta volna, ha lefülelik, de a terem Spenceré volt, és csak neki volt belépése. Ha valaki megpillantotta volna őt, ahogy a zárral babrál, könnyen lehet, hogy feltartóztatja, és kellemetlen kérdésekkel kezdi bombázni. Vagy akár szól Spencernek, és mielőtt átkutathatná a szobát, a zár kattan mögötte, és ő egyedül marad a vérben forgó szemű klubelnökkel… De nem várhatott örökké. Remegő gyomorral közelebb lépett az ajtóhoz, és a kilincs felé nyújtotta kezét.
– Mit csinálsz itt? – szólalt meg valaki közvetlenül a háta mögött. Morgan majdnem összeesett rémületében. Pár másodpercbe telt, mire sikerült összeszednie gondolatait, és felismerte a hang gazdáját. – Engem keresel? – érkezett közben az újabb meglepett kérdés Giltől.
Éppen vele kellett összefutnia? Megpördült tengelye körül, hogy szemben állhasson a fiúval. Éveknek tűnő napok óta nem beszéltek. Tudta is, miért – most is megmagyarázhatatlan feszültség vibrált körülöttük a levegőben. Fel kellett volna oldaniuk ezt a valamit, de egyikük sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Így egy ideje csak szimplán kerülték egymást. Morgan remélte, ha a Spencer-ügy végére sikerül pontot tennie, Gillel is kibogozzák majd az összekuszálódott szálakat. De nem most.
– Igen – lehelte, miközben agya lázasan kutatott egy épkézláb magyarázat után, mivel is leplezze valódi szándékait. Ezt erősen megnehezítette, hogy a fiú le sem vette róla kutató tekintetét, pedig neki nem tudott hazudni.
A folyosóforduló felől zajok kezdtek feléjük szűrődni. Egy lány hangfoszlányai voltak, és egy fiú éles, fájdalmas köhögése – ezer közül is felismerte volna Spencert. Az események kezdtek kicsúszni irányítása alól. Ha a klubvezető itt találja a projektterem előtt, a legjobb esetben is kérdőre vonja a sportközpontban történtek miatt. Morgan már írókörön is úgy tapadt Rose-ra, mint valami láthatatlan védőpajzsra, mert tudta, hogy ameddig vele van, Spencer nem fogja őt megkörnyékezni. Gil ezzel szemben maga volt a cukormázas légypapír, ami kivédhetetlenné tette, hogy rájuk repüljön, amikor megpillantja őket. Bár eddig azt hitte, rosszabb nem történhet vele, mint hogy a klubelnök lehordja őt, amiért nem segített, most rájött, igenis lehet rosszabb – ha Gil is tanúja ennek a beszélgetésnek. Nem előtte akarta megvitatni a sportközpontban történteket.
Agya egy szempillantás alatt feltérképezte a menekülési lehetőségeket. Miután kiutat nem talált, feltépte a mellettük nyíló takarítószer raktár ajtaját, és bevágódott a szűk kis helyre.
– Te most mit csinálsz? – húzta fel szemöldökét Gil egy újabb lehetetlen kérdéssel kísérve.
Morgan – mi mást tehetett volna? – megragadta a fiú karját, és berántotta maga mellé. Elvégre az is feltűnő lett volna, ha Spencer csak Gilt találja a terme előtt, ahogy őt szólongatja a helyiség ajtajának túlsó feléről. Remélte, hogy hamar szabadulnak, de a kinti hangokból ítélve azok ketten megálltak valahol a fordulóban, elvégre hol és mikor is tárgyalhatnák meg ideálisabb körülmények között halaszthatatlan témájukat.
Ekkor pillantott először Gilre. Bár csak az ajtó körüli réseken jutott be némi fény hozzájuk, mégis látta, hogy a srác sápadt, és meg mert volna esküdni, hogy kicsit reszket is. Nem tudta mire vélni. Mitől tart? A raktár nagyon szűk volt, szinte egymáshoz préselődtek. Ez az ide betérő szerelmespárokat általában nem zavarta, Gil azonban láthatóan mindent megtett, hogy távolságot tartson tőle, és hozzá se érjen.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte a srác bizonytalanul.
Ekkor állt össze a lány fejében, mit tett. Gil semmit nem tudott Spencerről. Ő csak megszólította a folyosón, hogy aztán pár pillanat múlva egy meghitt kis szerelmi zugban találja magát vele. Márpedig nem sok logikus magyarázat létezik egy ilyen helyzetre. Morgan még mindig nem engedte el a karját, mert félt, hogy a srác kiront a helyiségből Spencer orra előtt, így bőrén keresztül is érezte, mennyire zakatol a szívverése. Az utóbbi időben egyre inkább meggyőzte magát, hogy csak beképzelte Gil vonzalmát, hiszen kerülte őt, és helyette mindenféle dögös szőkékkel múlatta idejét, amilyen ő soha nem volt, és nem is lesz. Most azonban a teljes figyelmét élvezte, mintha csak ő létezne a fiú számára.
Annyira jó érzés volt kicsit visszakapni őt. Amióta eltávolodtak, mindaz, amit korábban természetesnek vett – a feltétel nélküli szeretet és törődés –, eltűnt az életéből. Mint amikor a felhők mögé elbújik a napfény. De nem azért voltak a raktárban, hogy kettesben legyenek. Az agya azt súgta, minél hamarabb tisztáznia kell a helyzetet, de a fiú azzal a tekintettel nézett rá. Azzal, ami mindig zavarba ejtette, és amiért olyan féltékeny volt, amikor valaki másra nézett így. Nem tudta, mit csinál ilyenkor a szemeivel, de utálta érte. Egyáltalán, hogy sugározhat egy kék szempárból ennyi melegség? A barna szemnek mélysége van, amiben el lehet veszni, de a kék hideg szín. Kivéve Gilé. Azon kapta magát, hogy mélyen a srác szemébe néz, aki viszonozta a pillantását. És mintha ennyi elég is lett volna hozzá, hogy egy csapot megnyisson, és Gil levetkőzze állandóan érzelemmentes, közönyös vonásait. Olyasmit látott rajta, amit addig soha – sebezhetőséget. Olyan gyengédséggel nézett a lányra, ahogyan addig még soha senki sem.
Morgan pulzusa felszökött, de nem igazán értette, miért. Rettentő hőhullámot érzett, ami szinte leverte a lábáról. Ez nem csak a saját testmelege volt – Gil ugyan centikre állt tőle, de érezte, hogy szabályosan forr közöttük a levegő. Mikor ez átfutott agyán, eszébe jutott, mennyi romantikus regényben olvasta már ezt a klisét, és mekkora írói túlkapásnak tartotta mindig is. És mégsem az. Így már szabályos pánikhullámok törtek rá. Erős érzelmei voltak a fiú felé, de mind baráti volt. Soha nem érdekelte másképp. Akkor meg mire fel ez a zsibbasztó érzés a gyomra körül?
Hogy visszanyerje a kontrollt kavargó érzelmei felett, apró részletekre kezdett koncentrálni. A srác rakoncátlanul meredező hajfürjeire. Gil utálta, amikor így megnőtt, ő viszont szerette, mert olyan őrült tudós feje volt tőle. Csak most tűnt fel neki, mennyit változott a srác ötödikes koruk óta. Hová tűntek a ragyái? Jó ég, mennyi volt neki. És a vasprotkó? Általánosban még fogszabályzót hordott. És az a szakállnak becézett három szőrszál, amire a srác olyan büszke volt kilencedikben, már nem is tette olyan röhejessé a képét. Elfacsarodott a szíve. Bár maradt volna pattanásos.
Arra tért magához, hogy borzongás fut végig gerincén – Gil ujjai finoman a kézfejéhez értek, és végigsimították. Ez volt az a pillanat, amikor a vészcsengő megszólalt fülében, és a szentimentális gondolatok ködét elsodorta a rátörő rémület. A fiú megelégelte a hosszú, néma pillantást, és óvatosan közeledni kezdett hozzá. Addig szorosra zárt ajkai ellágyultak, légzése egyre szaporább lett. Tökéletesen félreértette a helyzetet. Morgan már érezte a mentolos rágója illatát, mégis bénultnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen. Mintha egy bomba robbant volna mellkasában, akkora káosz uralkodott benne. Tudta, mi következik, ha nem tesz semmit, és egyik fele azonnali menekülésre sarkallta, egy másik hang azonban másra biztatta. Tudni akarta, hogy milyen lenne. Csak egyetlen egyszer. Néhány másodpercig. Kinek ártana vele? Kezeit Gil mellkasára csúsztatta, fejét pedig önkéntelenül is megemelte, és várt. Átadta magát a pillanatnak.
A pánik néha a legjobbkor siet az ember segítségére. Mikor már csak centiméterek választották el Gil arcától, felülkerekedett védekező ösztöne. Rémülten rándult össze, taszított egyet a fiún, és kivágódott a takarítószertár ajtaján. Futtában majdnem magával sodorta Spencert és Cassyt, de most észre sem vette őket. A harag könnyei elhomályosították látását.
Egészen az udvarig rohant, ahol ilyen késői időpontban szerencsére már nem lézengett senki. Egyedül lehetett elviselhetetlen mértékű önutálatával. Két tenyerét maga elé tartotta, és úgy nézett rájuk vádlón. Ellökte! Ellökte magától! Gil arcvonásainak változását nem tudta kiverni a fejéből. Mielőtt közönyös álarca mögé bezárkózott volna, olyan keserűség suhant át rajta, ami rettenetesen felkavarta. Miért tétovázott annyit? Miért küldött felé hamis jeleket, hogy aztán megforgassa benne a kést?
– Hülye, idióta, szemét – tört fel belőle az önvád gyűlölettől fűtve. Leroskadt egy padra, és kezeibe temette arcát. – Egy szörnyeteg vagy – suttogta magának elkínzottan, miközben könnyei megindultak.

59. Kérdések és válaszok