34. Egy ajtó bezárul

Ethan

Miután az utolsó óráról kicsöngettek, a diákok egy emberként kezdtek özönleni a kijárat felé, hogy a szabadság illatát szippanthassák tüdejükbe. Nem úgy Ethan. Őt lábai célirányosan vitték az iskola sötét szíve felé, bár legszívesebben ő is a többséggel tartott volna. Mint általában, most is ő volt az első, aki megérkezett az írókörnek otthont adó terembe. Persze nem a szorgalom fűtötte ennyire, hanem a halvány remény, hogy így elsőként értesülhet arról, hogy valamilyen okból elmarad a foglalkozás, vagy ami még jobb – törölték az egész írókört a klubok közül. Sajnos eddig minden alkalommal csalódnia kellett.
Megtehette volna, hogy nem jár be, de Hauser világosan a tudtára adta, ezzel az eltanácsolást kockáztatja, ő pedig nem szándékozott a Harringtonban leülni hátralévő ifjúságát. Az a hely olyan volt, mint egy börtön. Aki oda bekerült, csak évek múlva szabadult, egészen más emberként. Akadtak, akik már most is sportot űztek abból, hogy megpróbálják őt „megtörni”, de az akadémia más volt – egyáltalán nem biztos, hogy elég keménynek bizonyult volna az oda száműzöttek hierarchiájában. Nem ettől tartott azonban a legjobban, hanem az elszigeteltségtől. Mióta apját elvesztette, a család felértékelődött számára. Mint egyetlen élő rokon, nem hagyhatta nagyanyját sorsára utolsó éveiben, és bár anyjával bonyolult volt kapcsolata, mégis felelősnek érezte magát érte is. Ő volt a férfi a házban, az egyetlen, aki apja helyére léphetett, bármit is képzelt Daugharty.
Pár perc álmosító várakozás után befutottak az első írókörösök. Az új lány, Morgan érkezett elsőként, tétován foglalt el egy helyet, közvetlenül Fayé mellett. Szerencsére ő nem próbált beszélgetni vele, mint a szeplős lány, aki rendszeresen keserítette ezzel az óra előtti perceket. Fay nem akart feltűnni, amit Ethan nem tudott mire vélni, de nem szándékozott a kardjába dőlni miatta. A csend isteni ajándék volt számára. Egy új srác is érkezett, akit egyelőre nem tudott hova tenni – afféle láthatatlan arc volt, aki mellett tuti százszor elment már a folyosón, mégsem tűnt ismerősnek számára. Kitty és a Springer kölyök robogott be utána, akikre számított ugyan, látványuk mégis adrenalinlöketet pumpált szét ereiben.
Mikor Hauser az írókörre száműzte őt Rob elkalapálásáért, szimplán csak különösen kegyetlen büntetésnek érezte. Küldhette volna őt a botanikus körbe is, hogy a földben turkáljon egész évben, de mintha szándékosan olyan klubot akart volna választani, amibe belebukhat. A legkisebb késztetést sem érezte az írásra. Tiszta mázli volt, hogy Bradley sem vette túl komolyan az egészet. Amikor azonban Rob az előző foglalkozáson csatlakozott hozzájuk, majdnem felröhögött kínjában. Biztos volt benne, hogy az a tudálékos Kitty szervezte be, és ezzel a húzásával fel is került neve a már amúgy is népes feketelistára.
A kegyelemdöfés azonban csak ekkor következett – az ajtón ugyanis Jenna lépett be egy ismeretlen lánnyal karöltve. Ethan egyszerűen nem hitt a szemének. Egy pillanatig azt hitte, csak eltévedtek, de a lányok a székekhez léptek, és helyet foglaltak – egyenesen vele szemben. Rögtön vad sugdolózásba is kezdtek, olykor-olykor felé pillantva. Ez a nap tényleg kezdett egy rémálomra hasonlítani.
Szerencsére Bradley nem húzta az időt a szokásos késéssel, hanem Jennáék után egyből betoppant, bár igen zaklatottan csapta le táskáját az asztalra. Ethan remélte, ez azt jelenti, a tanárt valami nyomasztja, úgyhogy gyorsan lezavarják a foglalkozást, és mehetnek dolgukra. Egy összefirkált papírlap került elő a jobb napokat látott táskából, tele áthúzásokkal, és Bradley még átolvasta az utolsó sorokat, mielőtt feléjük fordult volna.
– Á, örülök, hogy ma újabb tagokkal gyarapodhatunk – nézett szét először az egybegyűltek között, és kissé felderült az arca, majd minden további nélkül hozzá is fogott az óra felvezetéséhez.- Bizonyára ti is jártatok már úgy, hogy a Facebookon kommunikálva minden jószándékotok ellenére sem sikerült jól, vagy pontosan megértetnetek magatokat a partneretekkel. Gyakran ilyenkor emotikonokat használunk, de sokszor még az sem segít. A mostani feladatnál pont ezt a nehézséget szeretném, ha megpróbálnánk közösen kiküszöbölni. – Ha valami távol állt Ethantól, az a közösségi oldalak világa. Már a második mondat közepénél úgy érezte, bátran engedhet lecsukódni készülő szemhéjainak. Bradley folytatta. – Bevallom, legutóbb úgy érzem, kicsit melléfogtam a feladatválasztással, és most ezt próbálom helyrehozni egy kicsit fiatalosabb ötlettel. A dolgotok az lenne, hogy párosával egy-egy témát megvitassatok az interneten keresztül.
A feladathoz az kell, hogy emotikonokon és párbeszéden kívül nem beszélhetitek meg, ki mit érez vagy gondol. Amint a beszélgetés lezárul, a párok mindkét tagja leírja megszövegezett formában a teljes társalgást, természetesen ezúttal az emotikonokat leíró szövegekre cserélve. A következő alkalommal pedig néhányan felolvassátok, hogy lássuk, mennyire tér el a két változat. – Bradley szavaira Ethan végignézett a társaságon, vajon csak számára tűnik-e abszurdnak ez a feladat. A láthatatlan fiú kissé elsápadt, majd nagyot nyelt, és Morgant sem hozta túlzott izgalomba az ötlet. – Beszédtémához pedig igyekezzetek valami olyat választani, ami mindkettőtökből heves érzelmet vált ki, közömbös érzésekből nem tudunk érdekes feladatot kreálni.
A fiú egy pillanatra elgondolkodott, van-e olyan téma, ami heves érzelmeket vált ki belőle, és szeretné megvitatni valaki mással. Arra jutott, mindenkinek jobb, ha ilyesmire nem kerül sor.
– És kivel leszünk párban? – kérdezte bátortalanul Morgan.
– Mivel most három új tag is van, talán jobb, ha rásegítek a párok kiválasztására. A két új hölgy – Jenna és barátnője, Sidney engedelmesen bemutatkozott – Ti lehetnétek együtt – a két lány arca felderült. – Liam… ugye? Téged Kittyhez osztalak be. Rob, te Morgannel lehetnél.
– Úgy látom, nekem nem jutott pár. Nem ügy – jegyezte meg Ethan, aki fejében sakkozva már jóval hamarabb erre az eredményre jutott, és úgy érezte, végre egy kicsit rámosolygott a szerencse.
– Rosszul látod. Van még szabad ember. Velem leszel – húzta össze szigorúan ajkait a tanár.
– Igazán nem szükséges rám ekkora figyelmet fordítani. Ez a feladat amúgy sem érdekel – rántotta meg vállát Ethan, remélve, hogy ezzel eltántoríthatja Bradley-t ettől a képtelen gondolattól.
– Ugyan már, nekem igazán nem fáradság. Egyébként is érdekelne, mi az a téma, ami iránt nem vagy közömbös – fonta össze mellkasa előtt a karját, mintegy fenyegetően. Ethan arcán látványosan suhant át az elborzadás. Hogy ő megvitasson egy számára fontos ügyet, méghozzá egy tanárral? Még mit nem.
– Jobb szeretem megtartani magamnak, amit gondolok – jelentette ki nyomatékosan a fiú, és figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Bradley nem volt elragadtatva válaszától, már további is lapozott. – Akkor a következő körre nem is jövök, rám nem lesz szükség.
– De, jössz. És fel fogsz olvasni – szögezte le a férfi. – Eddig finomkodtam veled, de a többiekkel szemben sem igazságos, ha ugyanannyi kreditért ők minden héten dolgoznak, te pedig semmit nem teszel le az asztalra.
Ethan szeme megvillant. Bradley tényleg azt képzeli, kényszerítheti őt bármire, amit nem akar?
– Nekem nincs szükségem a kreditekre. Csak hagyjuk egymást békén – próbálkozott kicsit rosszkedvűbben, megállapítva, hogy talán kezdetleges pozitív benyomásai tévesek voltak a tanárról.
– Kreditek… körtagság… nevezhetjük bárhogy, de én az ittlétedre céloztam – lovagolt tovább Bradley a témán – Utánaolvastam a körök szabályzatában, és ha valamelyik tag nem teljesíti az adott kör feladatait, a kör vezetője, aki én lennék, bármikor dönthet úgy, hogy adott tanuló tagságát megszünteti. Amiről pedig tudjuk, mivel járna számodra. Így többet nem passzolhatsz, különben kiraklak innen – fenyegette meg a fiút. – És hogy a többiek számára is fair legyen a dolog, mindenkinek adok egy lehetőséget a passzolásra az év során.
Ethan csalódottan pillantott a tanárra. Sosem lett volna szabad elhinnie neki, hogy ő más, mint a többi. Eddig kicsit úgy érezte, Bradley nem csak azért foglalkozik vele, mert ő a diákja, és teljesítményt akar belőle kisajtolni. Komolyan képes volt átnézni a szabályzatot, csak hogy tőle megszabadulhasson? Jó nagy barom volt, hogy bízott benne.
– Tehát nekem is van még egy lehetőségem passzolni – ütötte tovább a vasat Ethan, hogy megpróbálja megőrizni méltóságát – Talán épp most akarok élni vele. Miért ne?
– Azért – felelte Bradley könnyedén, miközben kissé oldalra billentette a fejét -, mert te már rég elhasználtad.
– Ez nem fair! Azt, hogy csak egyszer lehet passzolni, most találtad ki – járatlan volt a témában, de úgy érezte, Bradley súlyosan kiforgatta a szabálykönyvet, hogy őt sarokba szorítsa. – Olyan nincs, hogy egy szabály visszamenőleg érvényes. Ha ezt tudom, nem passzoltam volna! Ez hátrányos megkülönböztetés, hogy rám más szabályok vonatkoznak – hadarta méltatlankodva, ahogy lázongó önérzete diktálta. Körbenézett a többieken, de senki nem emelt szót, pedig tudta, hogy igaza van. Bradley piszkos trükköt vetett be, hogy rá erőltesse akaratát, a többiek pedig pisszenés nélkül figyelték a szópárbajt, éppen hogy csak popcornt nem ropogtattak közben. Sőt, Rob mintha egyenesen szánakozott volna, Jenna pedig izgatottan sugdolózott barátnőjével, láthatóan élvezve a műsort.
– Hátrányos? Sokkal inkább előnyös megkülönböztetésben volt részed már eddig is. Úgy érzem, türelmesebb voltam veled itt a körben, mint bárki mással, és bőven türelmesebb, mint kellett volna lennem. Azok után pedig, hogy lejárattál az igazgatónő előtt, pláne nem lehet egy szavad sem.
Lejáratta az igazgatónő előtt?! Neki sosem állt ilyesmi szándékában, és nem is emlékezett rá, hogy bármi olyat tett volna, aminek Bradley lejáratása lett volna a célja. Eszébe sem volt Hauser figyelmének középpontjába kerülni. Ha itt valakit lejárattak, akkora az ő volt! És nem egy személy előtt, hanem az egész csoport előtt! Hogy várja Bradley, hogy ezek után megadja magát, elfogadja ez a légből kapott „szabályzatot”, és egész évben viselje a többiek gúnyos pillantását? Amit tett, önmagát is meglepte, de nem látott más lehetséges választ a megalázó helyzetre.
– Szóval ki akarsz rúgni? Oké. Akkor teszek egy szívességet – nyögte oda a meghökkent Bradley-nek, és kiviharzott a teremből.


Bradley

Enyhe Déja Vu érzés kerítette hatalmába, miközben nézte, ahogy a diákok távoznak a teremből órája végeztével. Már hosszú ideje rajta tartotta szemét a fekete hajú fiún, hogy út közben megállíthassa, és magához hívja, ahogyan azt egy hete is tette.
– Most sem jöttél írókörre – kezdett bele, amire Cam zavartan nézett körbe, nehogy valaki meghallja. Bradley enyhe szomorúsággal konstatálta, hogy a fiú ezek szerint továbbra sem volt hajlandó a többiek véleményét figyelmen kívül hagyni döntéseiben.
– Egy szóval sem mondtam, hogy tervezek menni – jegyezte meg Cameron, miután megnyugodott, hogy senki nem hallotta tanára utóbbi megjegyzését.
– Rendben – bólintott a férfi lemondóan. – Nem fogom rád erőszakolni, hogy azt csináld, amit szeretsz, és amihez tehetséged is van. Teljes agyamentség lenne ilyenre biztatni – morogta szarkasztikusan, miközben nekilátott pakolni a táskájába. Tudta, hogy ezzel kvázi lemondott a fiúról, de úgy érezte, képtelen a szükségesnél több energiát fektetni a munkájába. Túlságosan megviselte ez a Fay körül kialakuló botrány, amiről eszébe jutott Emily… Ráadásul Ethan is felzaklatta őt. De akkor sem lenne szabad csak így elengednie egy ennyire tehetséges írójelöltet. De annyira… fáradt. Talán szabadságot kéne kivennie, míg túlteszi magát ezen az ügyön. Ami egyébként röhejes, hogy huszonhat évesen képtelen felnőtt módjára feldolgozni a történteket és továbblépni. Bár az is igaz, hogy mikor az incidens történt az egyetemen, még nem volt huszonhat, és soha nem is dolgozta fel rendesen a traumát, az évek során pedig csak egyre nagyobbra dagadt a probléma a fejében és a lelkében. Így talán azért érthető, miért nem tudta magát túltenni ezen.
Cameron tétován nézte, ahogy Bradley szépen lassan pakol. Mintha arra várt volna, hogy a tanár elengedje őt, vagy valahogy lezárja a beszélgetést, vagy valamilyen módon a tudtára adja, hogy már nem szándékozik többet mondani. De mikor a fiú újra megszólalt, Bradley rájött, hogy egészen más vívódásról szólt ez a néhány perc némaság.
– Elmegyek az iskolából balettezni – hadarta a fiú, mintha kevésbé kínossá tudná tenni a kimondott szavakat, ha nem időzik annyit rajtuk. Bradley egy pillanatra megakadt a pakolásban és csodálkozva Cameronra nézett. Döbbenete nem a balettnek szólt, vagy mert nem nézte volna ki a fiúból, hanem sokkal inkább annak, hogy Cam meg mert nyílni előtte. Bár arról fogalma sem volt, hogy ez mennyire nyílt titok, mert lehet, már mindenki tudja, csak ő maradt le erről eddig.
– És ezért nem fogok tudni járni az írókörre – tette hozzá Cam tétován, hogy ne a balett legyen az utolsó kimondott szó a beszélgetésben, amit kínosnak érzett.
– Értem – bólintott Bradley ismét. – És megértem – bizonygatta, hogy elfogadja a fiú döntését, amiért a balettet választja az írás helyett. – Mióta… balettezel egyébként?
– Már gyerekorom óta – húzta résnyire ajkait a fiú. Bradley kezdte összerakni a képet. Az írás és a balett Cameron életében egészen egyformák: mindkettőt szerette, de a mások ítélkezésétől való félelme miatt szégyellte is őket.
– Ezek szerint akkor nagy szerelmed? – mosolyodott el picit, mert félt, hogy lehangoltságát Cam úgy értelmezi, hogy elítéli őt, mert azt csinálja, amit szeret.
– Igen – motyogta a fiú olyan gyorsan, hogy magát a szót nem is lehetett érteni, csak a hangalakot, amiből érződött, hogy ez inkább igennek hangzott, mint nemnek.
– Szóval mikor legutóbb arról beszéltem neked, hogy ne félj felvállalni a szenvedélyed mások előtt, és bár ezt végig az írásra értettem, te közben a balettra gondoltál? – kérdezett rá Bradley, hogy valamelyest meggyőződhessen arról, hogy szavai – bár kissé nyakatekert, átértelmezett módon –, de célt értek a fiúnál. Cameron bólintott.
– Hát, akkor sok sikert kívánok neked – mosolygott rá biztatóan, de érezte, hogy ez harmatgyengén sikerült. – Ígérd meg, hogy az írással sem hagysz fel teljesen – tette hozzá aztán. Cameron erre is bólintott, majd kicsit kivárt, de mikor látta, hogy a tanárnak nincs több mondanivalója, elindult kifelé a teremből. Bradley gondolatban vállon veregette magát, amiért egy diákot sikerült az álmai felé terelnie. Ez az önelégültség egészen addig tartott, ameddig ki nem lépett a folyosóra.
Még hátulról is látta, hogy Cam megalázkodva baktat végig az őt körülvevő diákok között, akik a folyosó mindkét oldalán sugdolózva mutogattak irányába. Aztán egy láb lendült Cam útjába, a fiú pedig a padlóra esett a hirtelen gáncsolástól. Bradley szíve összeszorult. Most szembesült vele, hogy Cameron nem az álmai után megy, hanem a rémálma elől menekül.

35. Kínos felismerés

 

Mi a véleményed?
  • Tetszik (8)
  • Izgi! (0)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (1)
  • Aargh! (0)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés