Tintavér – 116. Kérlelhetetlen

Morgan

Mindig olyan titokzatosan hangzott az a szó: casting. Morgan soha nem gondolta volna, hogy egyszer nem csak, hogy részt vesz egy ilyenen, hanem minden szégyenérzetét legyűrve meg is pályázik egy szerepet. Sőt, nem is egyet! Még egy fiút is szívesen eljátszott volna, ha ez az ára annak, hogy bekerüljön a darabba.
Azon az estén, amikor olyan nagyon maga alá került a videós felhívás megtalálása után, a legsötétebb gondolatok fordultak meg fejében. Úgy érezte, képtelen visszakormányozni életét a helyes vágányra. Magányos volt, és attól félt, ez már mindig így lesz, hiszen ő nem ér semmit, nem jó semmiben. Miért is törődne vele bárki? Aztán, mintegy mentőgondolatként rémlettek fel fejében Angela szavai arról, hogy csak akkor úszik el minden remény, ha feladja az ember. Persze, mondani sokkal könnyebb, mint valóban hinni benne. Ha az ember már nyakig ül a bajban, nehéz hinni a csodákban. Angela azonban nem azért mondta ezt neki, mert nem akart segíteni, hanem azért, mert mást ő sem tudott tenni. Morgan egyre inkább úgy érezte, hiába a jószándék, mindenki csak saját magát tudja megmenteni. Így hát ő aznap éjjel úgy döntött, felkapcsolja a lámpát, elűzi a sötétséget, és megpróbál valamit tenni azért, hogy a helyes irányba billenjenek a dolgok. Nincs többé hazugság, és nem fél többé semmitől. Ugyan miért tenné? Mi az, ami még rosszabb lehet annál, amilyen most volt?
Ahogyan ott állt a mások számára világot jelentő deszkákon, mégis arra vágyott, bár lenne valaki, akinek a jelenlétébe belekapaszkodhat. Gil azonban nem volt ott.

Rose és még néhány másik diák vett csupán részt a meghallgatáson, és már eleve morcosan fogadták őt, úgy tűnt, nem túl elégedettek a kínálattal. Biztos volt benne, hogy ő sem nyűgözte le őket bénázásával. Egy monológot kellett előadnia, és egy jelenetet eljátszani egy színjátszós diákkal, akinek tehetsége üstökösként ragyogott az ő sótlan és nevetséges kalimpálása mellett. Mikor végzett vele, a zsűri egy tagja kiismerhetetlen arccal közölte, hogy majd értesítik az eredményről, de nem kellett jövőbe látnia, hogy tudja, ez mit jelent.
A kudarc ismét letörte. Olyan szépen megtervezte már, mi lesz, ha bekerül a darabba. Hogy is hihette, hogy ilyen könnyen kiléphet a bőréből, amit születése óta hordott! Azt tervezte, mielőtt hazafelé venné útját, benéz még irodalomtanárához, de most ezt is elvetette. Azon az éjszakán ugyanis nem csak arra sikerült rávennie magát, hogy elküldje jelentkezését a szereplőválogatásra. Életében először késztetést érzett rá, hogy papírra vesse gondolatait egy történet formájában. Csak egy buta, klisés kis romantikus novella volt, ő azonban könnyezve írta, mert Molly azt érezte, amit ő, Mick pedig éppen olyan áthatolhatatlan falat húzott kettőjük közé, mikor a lány hibázott, mint ami közötte és Gil között is magasodott. Nem hitt az olyan hókuszpókuszokban, mint terápiás írás, mert hiszen azok csak betűk, amiket senki sem olvas, nemde? Most rá kellett jönnie, mégis lehet valami a humbug mögött. Ahogy egymás után fogalmazta a sorokat, amelyeket Molly nem tudott elmondani Micknek, úgy lett egyre biztosabb abban, hogy a két főszereplő kapcsolata túl különleges ahhoz, hogy így érjen véget, és mikor kitette a történet végére a pontot, az folytatásért kiáltott. Akkor még azt hitte, nincs a világon senki, akinek megmutatná. Másnap már kimondottan büszke volt, hogy letargikus gondolataiból sikerült létrehoznia egy kézzelfogható valamit, amire ő korábban azt hitte, nem képes.
Arra gondolt, Bradley talán nem nevetné ki őt, hiszen már ismerte az írókörre beadott firkálmányait, a novella mélyebb jelentését pedig úgy sem értené meg. Kíváncsi volt, milyen kritikát fogalmazna meg tanára értő szemmel.
– Hát itt vagy.
NEM, NEM, NEM! El akart szaladni, sikoltozva felborogatni az útjába eső kukákat, hogy ezzel is megnehezítse a férfi dolgát, ha követné, de az emberek őrültnek hitték volna. Wes csak állt ott, egy hétköznapi alaknak tűnt csupán, aki megszólít egy régi ismerőst.
– És… te is – nyelt egyet, mielőtt a szavakat megformálta volna.
– Nem jöttél el este. – A férfin nem látszottak érzelmek.
– Nem.
– Miért nem?
Morgan segélykérőn pislogott a kollégium bejárata felé, de ugyan, ki figyelt volna rájuk? Csak egy békésen beszélgető párocska voltak a tavaszi napsütésben. Legalább most nem voltak kettesben.
– Küldtem üzenetet, hogy ne várj – próbálta kikerülni a választ.
– Nem kaptam meg. – Morgan biztos volt benne, hogy hazudik. Kétszer is elküldte neki, hogy a férfinak ne legyen oka felhívni őt, de még akkor is ki kellett kapcsolnia telefonját, mert folyamatosan csörgött, ő pedig nem akarta felvenni. Minek? Semmi újat nem tudott mondani azon kívül, amit már leírt, és Wes úgyis csak veszekedni akart volna vele, vagy győzködni őt. Nem is értette ezt az egészet, ami történik. Miért nem volt képes egyszerűen tudomásul venni, hogy nem? Ha az elején még voltak is kételyei, nem követ-e el hibát azzal, hogy szakít vele, most már egyenesen megrémítette az, hogy a férfi a nyomában volt, és sosem érezhette magát biztonságban.
– Kérlek, ne keress többé – kérlelte, és őszintén erre vágyott. Wes szemei azonban összeszűkültek, és mintha attól tartott volna, hogy a lány elrohan, megragadta a csuklóját.
– Nem rázhatsz le csak így – közölte, és hangja most már reszketett az elfojtott indulattól. – Azt mondtad, komolyan gondolod. Én hittem neked. Most már túl késő.
– Mihez túl késő?
– Most már nem sétálhatsz el csak úgy – szorultak a férfi ujjai csuklójára úgy, hogy talán észre sem vette. Morgan felszisszent.
– Megijesztesz! – tépte ki kezét a férfi markából, és a fájdalom és félelem könnyei elfátyolosították tekintetét. Mégis meg tudta állni, hogy sírjon.
– Semmi okod félni tőlem – bizonygatta Wes, és korábbi szigorú vonásait mintha elsöpörték volna. Most már inkább kérlelte őt. – Nem akartalak bántani. De most már megszerettelek – lépett hozzá közelebb, amitől Morgan libabőrös lett. – Miért akarsz ellökni? Soha nem indokoltad.
Most elfuthatott volna, de ettől még Wes ugyanúgy ott várta volna kérdéseivel holnap, holnapután és azután is. Kezdte sajnálni a férfit. Olyan reményvesztettnek tűnt, ahogyan ott állt, és sóvárogva bámulta őt.
– Mert nem akartalak bántani – sütötte le a szemét, majd nagy levegőt vett. – Wes, én bármit is éreztem, az elmúlt. Azt hiszem, nem szerelem volt, inkább fellángolás.
– Akkor csak kéretted magad, használtál, és ennyi? – villant meg a férfi tekintete. Ezzel beletaposhatott büszkeségébe.
– Nekem az első volt – esengett most már. – Én őszintén gondoltam! De aztán mégsem olyan volt, mint kellett volna – burkolta szép szavakba azt, amit akkor érzett.
– Csak összezavarodtál – vonta le a következtetést a férfi, ami teljesen ellentmondott annak, amit Morgan tolmácsolni próbált. Hiszen ő éppen most kezdett tisztán látni!
– Nem, én nem akarok veled lenni – vágta a képébe most már dühösen, de rémületére teljesen lepergett Wesről.
– Akkor nem engem választottál volna. Rá fogsz jönni te is – biztosította. – Én pedig várni foglak – suttogta mindenttudó mosollyal, mielőtt otthagyta volna.
Ő még egy percig állt ott, hüledezve nézve a távolodó férfit. Mégis honnan a fenéből szedte ezt a magabiztosságot? Morgan pontosan tudta, mit érez. Most például azt, hogy Wes manipulálni akarja őt, és belebeszélni azt, amit hallani akar tőle. De ő már nem volt az a buta kiscsaj, akit egy sármos mosollyal meg lehet venni, és aki már azt is kegynek érzi, hogy ez a félisten Wes egyáltalán leereszkedett hozzá.
Gondolataiban a telefonja csipogása zavarta meg. Azt hitte, tudta, mit fog látni a kijelzőn, és már előre dühöngött érte, amikor azonban megnyitotta az SMS-t, elkerekedett a szeme. Az első reakciója az öröm volt, de aztán másodszor is elolvasta az üzenetet. Megkapta Joanah szerepét a darabban. A lányét, aki minden helyzetben tudta, mit kell tennie, emellett pedig szép volt és magabiztos. Az egyetlen szerepet, amit eszébe sem jutott megpályázni. Félelmetes félrecastingolásnak tűnt ez a döntés.
„Ez most csak vicc?! Vagy tévedés?” – pötyögte be sebtében kételyeit. Rose válasza szinte azonnal megérkezett.
„Ez kihívás, Valentine. Ne okozz csalódást!”


Liam

Valahogy a találkozó óta a beszélgetések Maxszel mintha ellaposodtak volna. És az is aggasztotta kicsit, hogy nem beszéltek meg következő alkalmat. Pedig ő szerette volna, mert vágyott a férfi társaságára. De valahogy mindig terelni kezdte a témát, ha Liam próbálta szóba hozni. Aztán nem is olyan sokára befutott az üzenet, amitől már a kezdetektől fogva rettegett.
– Szerintem abba kéne hagynunk ezt – írta Max, szinte minden körítés és felvezetés nélkül. Már ha a tartózkodó magatartást nem vesszük felvezetésnek. De Liam valahogy tudta, hogy errefelé tart a dolog, csak egyszerűen nem hitte volna, hogy tényleg ide jutnak egyszer. Ráadásul ilyen hamar.
– Miért, mi a baj? – kérdezte Liam óvatosan. Még nem mondott le Maxről. Nem akart lemondani róla. És kész volt változtatni, ha a férfi ezt kéri tőle.
– Valahogy úgy érzem, hogy mindketten mást szeretnénk ettől a dologtól – magyarázta. De Liam ezt sokkal inkább kifogásnak érezte, mintsem valós oknak. – De talán ez abból is adódik, hogy van köztünk pár év – tette hozzá Max.
– Már ezerszer mondtam, hogy nem foglak elhagyni egy fiatalabbért – reagálta le már vagy századszorra is Liam ezt a gondolatot. Valamiért Max a fejébe vette, hogy ő túl idős Liam mellé, és a fiú az első adandó alkalommal más karjaiban köt majd ki. De Liam egyáltalán nem érezte, hogy Max olyan öreg lenne hozzá képest. Viszont akárhányszor mondta is ezt el neki, a mai napig nem sikerült meggyőznie erről.
– Nem is erről van szó – hárított ismét Max. Úgy tűnt, Liam ezúttal sem járt sikerrel.
– Hanem? – szegezte neki a kérdést.
– Nekem egy érettebb valakire van szükségem. Akivel szeretni tudjuk egymást – magyarázta.
Liam ettől kicsit megtorpant. Valóban be kellett látnia, hogy egész eddig csak azt tartotta szem előtt, hogy neki Maxre van szüksége. Azzal viszont nem számolt, hogy ő vajon az-e, akire a férfi vágyik. Mert a mostani megnyilvánulása alapján ez koránt sem volt ilyen egyértelmű.
Aztán áttért a második mondat értelmezésére és szétboncolására is. Mire akarhatott célozni vele? Talán Max képtelen lenne szeretni őt? Vagy pont, hogy ő nem mutatta ki eléggé, hogy érdeklődne a férfi iránt? Ami azért valószínű, hiszen tényleg nagyon nehezen oldódott fel. Kivéve…
És erről eszébe jutott a félresiklott incselkedős mozdulat. Szégyellte az egészet, sőt, azt is, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyet tenni. De annak örült, hogy ez azóta sem került elő köztük témaként. Ráadásul Max most is azt emelte ki, hogy kölcsönös szeretetre vágyik, testiségről viszont egy szót sem szólt. Vagy csak lehet, hogy nem tért ki a részletekre? Vagy az is lehet, hogy pont arra próbál utalni, hogy neki törődésre lenne szüksége, nem pedig szexre, és amit Liam csinált, abból azt szűrte le, hogy Liamnek ilyen vágyai lennének? Bármennyire is kényelmetlen volt, a fiú érezte, hogy elő kell hozakodnia ezzel a témával. Mert nem veszíthet el még egy embert. Nem akarta elszúrni.
– A randin volt baj valamivel? Mikor nálad voltam? – próbálta felvezetni.
– Hát, őszintén szólva elég távolságtartónak tűntél végig – kezdett bele Max. Szóval tényleg túl mereven viselkedett. De… De ez csak azért volt így, mert idegen volt számára a szituáció.
– Csak mert nem voltam még ilyen helyzetben – tette szóvá is mentségét.
– Aztán nekem nyomtad a feneked, ami megint csak fura volt – folytatta a férfi előző gondolatmenetét. Szóval tényleg gáz volt. De muszáj tisztáznia a helyzetet.
– Nem szerettem volna olyan nagyon merevnek tűnni. De esküszöm, nem tudom, hogy jutott ez az eszembe – mentegetőzött megállás nélkül.
– Liam, ha már most ennyi félreértés van köztünk, mi lesz később? – tette fel a költői kérdést. Mert Liam ezen a ponton már érezte, hogy a „mi lesz később” erősen feltételes módban szerepelt. Később ők már nem lesznek együtt, ha Max jelenlegi hozzáállását veszi alapul. Ő pedig nem tudta, hogy akarásból, és csak-azért-is dacból képes lenne-e összetartani egy kapcsolatot. Vagy ha képes is lenne rá, boldog tudna-e így lenni.
– Szerintem mi nem egymást keressük – született meg a végítélet Max részéről. Liam pedig dühös volt rá. Mégis honnan gondolja, hogy nyilatkozhat az ő nevében is? Neki igenis Maxre volt szüksége. Nagyon. Ezt a tényt pedig nem hagyhatja figyelmen kívül, és jelentheti ki ilyen nemes egyszerűséggel, hogy márpedig ők nem összevalók.
– Értem – próbált lecsillapodni a fiú. Kezdte belátni, hogy nem fogja tudni összefoltozni ezt a kapcsolatot. Hiszen mit is remélt? Korábban is felsült már ezzel a próbálkozásával. De tudta, hogy ha most befeszül, csak még rosszabb lesz minden. Akármennyire is nem szerette volna, el kellett engednie Maxet. – Van valaki más is a képben? – kérdezte ezután. Úgy tűnt, hogy szavai és cselekedetei teljes mértékben ellent mondanak gondolatainak. Nem ment könnyen ez az elengedés. Foggal-körömmel ragaszkodott Maxhez.
– Kérlek szépen, hagyjuk a vádaskodást, rendben? – reagált a férfi. Liam szégyellni kezdte magát. Nem akarta megvádolni őt. Vagy sokkal inkább nem kellett volna ezt tennie. És szörnyű volt, hogy azt érezte, annyira ragaszkodik Maxhez, hogy még ártani is képes lenne neki ilyen formán, csak hogy vele maradhasson.
Bántani valakit, hogy engedje, hogy szerethesd. A létező legnagyobb baromság, de egyben egy nagyon valóságos dolog is. Pontosan emiatt ér véget a legtöbb kapcsolat olyan csúnyán, ahogy. Liamből hirtelen előtört a párkapcsolati szakértő, mint a terület tapasztalt képviselője…
Aztán eszébe jutott Morgan és a férfi, akivel együtt látta őt az első randin. Nem akart olyanná válni, mint az a férfi. De érezte, hogy most, ha fizikálisan nem is, de átvitt értelemben bántja Maxet.
– Ne haragudj – érkezett el a felismerés agyából ujjbegyeibe, amint lepötyögték ezt a két szót. És további karakterek követték még: – Sajnálom, hogy így alakult. Én tényleg nagyon jól éreztem magam veled, és sajnálom, ha ezt képtelen voltam tolmácsolni. Remélem, megtalálod azt, akire szükséged van. Köszönöm az élményt – írta, majd az enterre ütés után feszülten várt. Várta, hogy Max meggondolja magát, hogy valami csoda folytán eszébe jut majd, milyen jól érezte magát ő is, és megbocsát. Mert azt képtelen lett volna elfogadni, hogy Max nem érezte magát jól.
– Szívesen – érkezett a szűkre szabott válasz. A hosszabb szöveget teljes mértékben figyelmen kívül hagyó egyetlen szó olyan volt, mint ha hasba szúrták volna. Várta, hátha jön még valamilyen üzenet a férfitól, de semmi. Nemsokára a neve mellől a zöld jelzés is eltűnt, arra utalva, hogy Max elment a géptől.
Szóval tényleg ennyi volt. Befejezték. Meghalt a dolog, mielőtt igazán beindulhatott volna. De Liam nem akart lemondani róla. Fogalma sem volt, mennyi idő telt még el, amíg feszülten figyelte, hátha újra felvillan az a zöld kis jelzés. De semmi nem történt.
– Szia, Max – írta végül búcsúzóul. Még várt egy kicsit, mielőtt elküldte volna. De végül elküldte. És mikor erre sem érkezett válasz, Liam lecsukta laptopját, és félretolta az asztalon.
A kollégiumi szoba ablakán kibámulva, a távolba révedve gondolkodott azon, hogy lesz ezután. A Spencer után támadt űrt is képtelen volt betölteni. Hát még most, hogy az űr hirtelen kétszer akkora lett.
Eszébe jutott, hogy talán újra felmehetne a társkeresőre. De végül lebeszélte magát. Nem szerette volna, hogy újabb negatív élményekkel gazdagodjon. Azt pedig végképp nem, hogy valaki mással is elkezdődjön valami. Mert, ha véget ér, újabb darab tépődik ki belőle. És egy végtelen körforgás veszi kezdetét, amíg teljesen fel nem aprózódik, és elfogy minden reménye.
Vajon talál valakit, mielőtt mindez bekövetkezne? Vagy egyre nagyobb kétségbeesés lesz majd úrrá rajta, és rosszul sülnek el a dolgok? Szerette volna megtudni. És már majdnem újra maga elé húzta gépét, de végül megtorpant. Nem. Lassítania kell, amíg még ennyire egyben van. Mert akármennyire szar is most az egész, ennél csak rosszabb lesz. Rövidtávon mindenképp. Mert keselyűként fogják ismét szétszaggatni a lelkét, ha beteszi a lábát az oldalra. És erre nem állt készen.

117. Enyhülés

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés