29. Variációk románcra

Bradley

Anno hosszú ideig emésztette magát már egy hasonló témán. Azonban az utóbbi időben sikerült túltennie magát rajta legalább annyira, hogy éjjel nyugodtan tudjon aludni. Aztán újra elkezdődött. Bár már egyszer elhatározta, hogy kénytelen lesz beavatkozni az ügybe, most egyre inkább megerősödött eltökéltsége.

Fay és annak a bizonyos tanárnak az esetét valami egészen másra vetítette rá, és hiába sikerült már egyszer leküzdenie rémálmait, tudta, hogy ezúttal addig kísértik majd, amíg nem tesz valamit. Éjjel-nappal ezen agyalt, amikor is a kiút felsejleni látszott egy elejtett félénk mosolyban, amit Fay a háztartástan tanárnak címzett. Búcsúzás közben pedig Fay ajkairól valami olyasmit sikerült leolvasnia, hogy “találkozunk a vacsoránál”. Bradley csak véletlenül kapta el az óvatlan pillanatot, de most, hogy megragadta, nem volt hajlandó elereszteni. Nem is húzta sokáig az időt, Fay távozása után szinte azonnal letámadta a férfit, hogy váltson vele néhány szót.
– Ugye tudod, hogy nem helyes az, amit csinálsz? – szólította meg rosszallóan a fiatal férfit. Miközben végigmérte, azt firtatta, vajon miért lehet oda érte a lány. Bár tudta Fayről, hogy mindenkivel kijön, és mindenkiben az értéket látja csak, de akkor is, ez valami teljesen más tészta. Ők ketten kavartak, ez pedig több, mintha pusztán értékelné egy barát a másik személyét.

– Én… nem tudom, miről beszélsz – védekezett a férfi, túlságosan is átlátszóan.
– Fay… múltkor elmondta, hogy mi történik. És meg kell, hogy mondjam, nagyon nem örülök neki – ingatta a fejét.
– Ugyan már, mintha neked ez a dolog annyira idegen lenne – hárította Bradley-re a felelősséget, aki viszont teljesen hátrahőkölt.
– Ezt mégis hogy képzeled? – háborodott fel az irodalomtanár. – Remélem, nem gondolod komolyan, hogy én bármelyik diákkal is… – tiltakozott, és aztán rájött, hogy rosszul csinálja. A háztartástan tanár elérte, hogy ő védekezzen, ahelyett, hogy támadhatna. Tudta, hogy vissza kell térnie a támadó álláshoz. – Nem teheted ezt Fayjel. Etikátlan – vágta a fejéhez, most már kissé visszanyerve magabiztosságát.

– Elnézést kérek, csak mert adtam egy esélyt egy diáknak! – dörrent rá a másik, Bradley pedig komolyan nem értette, hogy lehetnek egyesek ilyen elvakultak, hogy ne lássák be, rossz, amit tesznek.
– Te normális vagy? – csattant fel a férfi. – Te komolyan nem látod be, hogy undorító, amit művelsz? – ordított szinte, és hátrapillantott, hogy lássa, be van-e csukva mögötte az ajtó, mert nem akarta az egész iskola füle hallatára rendezni ezt a beszélgetést. Bár ha jobban belegondolt, két felbőszült férfi, a késekkel és egyéb éles konyhai eszközökkel felszerelt háztartástan teremben nem feltétlen jó, ha szemtanúk nélkül marad… De csak nem vetemedne olyanra a vele szemben álló férfi. Bár ki tudja, ha egy diákkal folytatott viszonyról sem látja be, hogy helytelen, akkor bármi megtörténhet.

– Vegyél vissza, Trevor – figyelmeztette őt, de Bradley nem volt hajlandó lenyugodni.
– Ha elviszed ma vacsorázni, esküszöm, hogy jelentelek Hausernél – fenyegette hidegvérrel.
– Sosem akartam elvinni vacsorázni – lepődött meg a férfi, azonban Bradley már húzta is elő újabb ütőlapját.
– Hallottam, ahogy Fay arról beszél, hogy találkoztok vacsoránál – idézte fel a lány szavait.

– Nem elviszem vacsorázni, hanem közösen főzünk – helyesbített a háztartástan tanár. – Pont ez benne a lényeg – tette hozzá.
– Nem vagyok kíváncsi a randitok részleteire, mert egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy… – förmedt volna rá újfent, mikor vitapartnere döbbent tekintete megakasztotta.
– Miféle randiról beszélsz? – csodálkozott a férfi. – Fay rosszul áll háztartástanból, ezért vállaltam, hogy közösen gyakoroljuk a főzést ma délután. Az egyetlen bűnöm, hogy az iskola pénzén korrepetálok egy diákot, és tudom, hogy nem lenne helyes ilyen formában kivételeznem senkivel, viszont azt szeretném leszögezni, hogy nekem feleségem van, és soha nem állt szándékomban kavarni egyetlen diákkal sem – mondta végig egy levegővel mondandóját, ami ezúttal Bradley-t akasztotta meg.
– De… én azt hittem, hogy…

– Mit? Te komolyan kinéznéd belőlem, hogy találkozgatok egy diákkal? – vonta fel a szemöldökét számon kérőn.
– Nem, én… – kezdte volna Bradley, mire a másiknak még jobban elkerekedtek a szemei.
– Akkor Fayből nézed ki? – tette fel a kérdést, amiből Bradley érezte, hogy nagyon nagy hiba volt belebonyolódnia ebbe a beszélgetésbe. – Trevor, ha tudsz valamit, akkor azt kötelességed jelenteni – közölte vele a tanár. – Nem is értem, miért nem ezzel kezdted.
– Csak nem akartam, hogy Fay sérüljön – próbált választ adni a kérdésre.
– Ha az a lány nem akart volna sérülni, nem kezdett volna tanárral – ellenkezett eltökélten a másik férfi. – Ha te nem lépsz ezügyben, akkor kénytelen leszek én tenni valamit.

– Hidd el, amint rájövök, ki az, én…
– Trevor, nem egy krimiben vagy, ahol neked kell nyomozgatnod mások életében. Bízd ezt azokra, akiknek ez a dolguk. Tudod mit? Szerintem ezt most azonnal intéznünk kell – határozta el magát, és felkapta vállára táskáját, hogy az igazgatóiba indulhasson. Trevorra nézett az ajtóból, de látta, hogy a férfinak nagyon nem akaródzik vele mennie. Tudta, hogy Trevor nem tehet a dologról, viszont azzal is tisztában volt, hogy tennie kell a kötelességét. Amint eltűnt az ajtón túl, Bradley már érezte, hogy ezt a lehető legrosszabb módon sikerült intéznie.


Ethan 

Ethan álmodott. A konyhában üldögélt az asztalnál, előtte pedig egy frissen sütött palacsintahalom tornyosodott tányérján, amit műértő szemekkel elemezgetett. Már az illata is mennyei volt, hiszen az édesanyja sütötte neki szeretettel.
– Joseph, neee – húzódott el a tűzhelynél szorgosodó Annalise a férjétől, aki épp megölelni próbálta. – Szénné égetem a palacsintát! – De azért szerelmesen mosolygott vissza rá.

– Apa – ismerte fel az alakot Ethan. – Te nem lehetsz itt – tette hozzá kétkedve, mert még álmába is beszivárogtak a valóság emlékei.
– Tudom, késésben vagyok – nézett apja az órájára, ami valamiért épp úgy nézett ki, mint Tobyé a bárból.
A sercegő palacsinta hangja mellé egy oda nem illő dallam vegyült, talán a rádió szólhatott valahol, keresni kezdte szemével. Tudata lassan visszatért a valóságba. Talán a palacsinta miatt nyála kicsit kicsordult a párnájára, de nem ért rá ezen bosszankodni.

Valaki más is feküdt az ágyában. A hangokból ítélve egy lány, aki nagy erőkkel rángatta le róla a takarót, hogy legyen mivel elrejtenie magát arra az esetre, ha ő kinyitná a szemeit.
– Most nem tudok beszélni – suttogta az ismeretlen halkan maga elé, minden bizonnyal a telefonba. – Igen, a tegnapi sráccal… jajj, Sidney, fogd már be! Most leteszlek, mert felébred!
Ethan nem akarta megvárakoztatni vendégét, úgyhogy kinyitotta szemeit. A lány egészen halványan ismerős volt számára. Igen, egy gimibe jártak. Elmormolt magában pár káromkodást – nem örült ennek a felismerésnek. Nem szeretett olyan lányokkal kezdeni, akik tudták, hol találják meg.

Az ágyában fekvő idegen rettentő riadtnak tűnt. Mintha váratlanul teleportálódott volna oda, ahol van, nem pedig a saját lábán érkezett volna pár órával korábban. Éppen olyan volt, mint akiket Ethan szédíteni szokott – nem a legszebb, legcsinosabb, aki a figyelem középpontjában forgott, hanem a kedves, visszafogott lány, aki mellett elmennek a többiek. Ők nem ültek magas lovon, és nem kívánták, hogy aki megszólítja őket, megmássza az üveghegyet, és leölje a sárkányt. Velük lehetett beszélgetni gúny és lekezelés nélkül, és örültek a bókoknak, mert ritkán kapták őket. Az ilyen ismeretségek azonban szigorúan csak pár órára szóltak, és megvoltak a maguk szabályai. Senkivel sem ment túl messzire, vagy kötött ki az ágyban – ez csak bonyolította volna a dolgokat.

Csak szórakozás volt, nem hiányzott neki szerelem vagy kapcsolat, inkább csak a kis szikrák, és az, hogy valaki őszintén érdeklődjön iránta. Ha ennél tovább megy, úgy is csak tönkremegy az egész. Ha valaki lakásán egyszer-egyszer mégis kikötött, ott a nő fűzte be őt, és mindketten pontosan tudták, mit akarnak. Semmi bonyolultat. Ezért nem fért a fejébe, mit keres az ágyában ez a lány. Az pedig még inkább felzaklatta, hogy hazahozta őt a családi házba, és hogy az anyja és Daugharty füle hallatára… bele sem akart gondolni.
– Hello – szólította meg félénken az idegen, nyakig takaróba burkolózva és fülig vörösödve rettentő zavarában. – Nincs rajtad ruha.

Ez bizony helytálló megállapítás volt. A hasán feküdt ugyan, de a lány így is a szoba egyik sarkáról a másikra kapkodta tekintetét, hogy ne kelljen ránéznie.
– Ha zavar, miért húztad le rólam a takarót? – tette fel a kézenfekvő kérdést, de a másik erre csak még rémültebben szorította magához az ágyneműt, mintha attól tartott volna, nekiáll kihámozni belőle.
Egy gyors helyzetfelismerés után Ethan felpattant, hogy magára húzza nadrágját. Nem mintha félt volna, a lány már nem látja őt olyan vonzónak, mint előző éjjel, hiszen esze ágában sem volt lenyűgözni. Ami köztük történt, hiba volt, és csak egyetlen éjszakára szólt – remélte, ő is tisztában van ezzel. A feszültség viszont egy fokkal oldódott, miután néhány réteggel bővült az őket elválasztó textilmennyiség.
– Mi történt az éjszaka? – kérdezte félénken a lány, és szinte könyörögött a tekintete egy megnyugtató válaszért.

– Nem emlékszel semmire…? – lepődött meg a fiú. Alig ittak valamit az este, az ő emlékei tiszták voltak róla, egyedül a neve nem akart eszébe jutni. Talán be sem mutatkoztak egymásnak. Megragadta az alkalmat a pótlásra. – Akkor gondolom, rám sem emlékszel. Ethan vagyok.
– Jenna… – válaszolt engedelmesen a másik. – Ugye nem történt köztünk semmi? – nyöszörögte elhalóan.
Ethan akaratlanul is elmosolyodott Jenna naivitásán. Ott feküdt egy idegen ágyban ruha és emlékek nélkül, és mégis esélyt látott rá, hogy malmozással töltötték az éjszakát. Reakcióját látva a lány halkan pityeregni kezdett.
– Mi a baj? – zavarodott össze Ethan – Én nem bántottalak. Sajnálom, hogy nem emlékszel semmire, de te is benne voltál. – És igen, máris a bonyolult résznél tartottak.

– Semmi… semmi baj… – próbálta visszafojtani a hüppögést Jenna, sikertelenül. – Végül is csak… nekem ez volt az első – szakadt át mégis a könnyek gátja –, és nem emlékszem semmire! Ez nem történhetett meg – törölgette könnyeit.
– Ó. – Ethan nem tudott igazán mit mondani. – Sajnálom. – Tényleg sajnálta, mint ahogyan azt is, hogy annyi lány közül pont azt az egyet sikerült megtalálnia, aki élete legrosszabb döntését hozta meg aznap éjjel. Hibásnak érezte magát is, amiért a saját szabályait sem volt képes betartani. Mi ütött belé az éjjel?

– Kihasználtad a helyzetet, te szemét! – kapcsolt át egy pillanat alatt a lány vérengző üzemmódba, de valószínűleg rájött, ezzel nem teheti meg nem történtté az dolgokat, mert hamar visszatért a síráshoz. Egyébként sem volt igaza. Jenna egyáltalán nem kérette magát, mikor egymásba gabalyodtak előző este. Mindent megtett, hogy elcsavarja Ethan fejét, erre a fiú világosan emlékezett.
– Tehetek valamit érted? – kérdezte feszengve. Rosszul érezte magát, amiért szórakozásból olyasmit vett el a lánytól, amit nem volt képes jóvátenni, és a sírással sem tudott mit kezdeni.

– Csak szeretnék felöltözni – kérte, úgyhogy engedelmesen elhagyta a szobát.
A folyosón várta meg, hogy a lány maradék méltóságát összeszedve elkészüljön. A ház csendes volt, pedig Ethan biztos volt benne, hogy Daugharty diadalmas vigyorral várja majd, hogy feltegye a Harrington Katonai Akadámia felé induló első gépre. Aztán rájött, hogy egyedül vannak a lakásban. Ez azt jelentette, anyja és élettársa az éjszakát sem töltötték otthon, hiszen legalább az egyikük hátramaradt volna őt elszámoltatni. Kizárt, hogy ne csaptak volna zajt, a falak mintha papírlapból lettek volna. Nem tudta mire vélni eltűnésüket.
Lement a konyhába, hogy főzzön egy kávét – ismerős üres üvegek köszöntek rá a konyhapultról. Sietve összekapkodta őket, nem törődve a csörömpöléssel, pedig nem az üvegekre volt dühös, hanem minden másra. Legalább Jenna ne lássa, mi folyik náluk a négy fal között.

Jenna egy szót sem szólt hozzá, miután előkerült a szobájából. Szeme még mindig vörös volt a sírástól, sminkje elmaszatolódott sápadt arcán. Az éjjel megismert életteli lány csak árnyéka volt önmagának. Kocsiba ültek, és elindultak Jenna lakóhelye felé. Mikor odaértek, csak egy halvány hellót vetett oda búcsúzóul, és hátra sem nézve szinte rohant a bejáratig. Ethan kíváncsi volt, vajon mennyi idő múlva lesz képes a lány napirendre térni afölött, ami köztük történt. Vagy legalább a szemébe nézni, ha összefutnak a folyosón a suliban.

30. Baráti csevegés

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés