Tintavér – 57. Szemtől szemben

Ethan

A Brightwood Pláza egyike volt azoknak a helyeknek, ahová Ethan szabad akaratából nem tette volna be a lábát. Most azonban találkája volt itt – ami miatt a szokásosnál is nagyobb volt a kísértés, hogy hátraarcot nyomjon, és másfelé vegye irányát.
Mikor Jenna felhívta, azonnal tudta, hogy arról van szó. Arról a dologról, amiről hetek óta nem beszéltek. Ethan biztos volt benne, hogy rossz híreket fog kapni, hiszen ha nem így lenne, a lány nem ragaszkodott volna a találkozóhoz. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy személyesen könnyebb lenyomni az ember torkán olyasmit is, amit amúgy nem akarna. Ha nincs miért aggódni, azt a telefonban is elmondhatta volna. Azért kellett a nyilvános hely, hogy legyenek tanúk, és ő ne rendezhessen jelenetet – no, nem, mintha feltétlen szándékában állt volna, de ezt sejtette Jenna észjárása mögött. Halántékán gyöngyözött a veríték, ahogyan mintha minden egyes lépését egy erős taszítómező ellenében kellett volna megtennie. Sosem akart odaérni abba a kávézóba.
Soha nem érezte úgy, hogy túl sok fantáziája lenne – elvégre az ökle is ezért járt el olyan könnyen, mert az elmés visszavágás nem volt az erőssége. Indulatai hamarabb elragadták, mint ahogy agya reagált volna egy sértésre. Amióta az írókörhöz csatlakozott, pláne megbizonyosodhatott arról, hogy az ő fejéből nehezen pattannak ki elképzelt jelenetek. Azt viszont világosan látta maga előtt, ahogyan Jenna mélyen a szemébe néz, és halál komolyan közli vele, hogy apa lesz. Ő pedig kész tények elé állítva nem tehet ellene semmit. Vállalnia kell a felelősséget, mint ahogy apja tette.
Egyáltalán, milyen rohadt dolog már az, hogy a férfinak semmi beleszólása nincs egy terhességbe? A nő elvetetheti, ha akarja, vagy akár örökbe adhatja. A férfi viszont ki van szolgáltatva a nő döntésének. Ha Jenna akarja azt a gyereket – és hát miért is ne tenné? –, nem számít, hogy ő mit gondol. Pedig mindketten szabad akaratukból voltak együtt, és a lány is élvezte. És ő védekezett. Hogy van az, hogy mégis ő húzza a rövidebbet?
A pláza mozgásérzékelős ajtaja bezárult mögötte, ő pedig folytatta útját a lift felé. Már eléggé felhergelte magát ahhoz, hogy léptei céltudatosak és határozottak legyenek. Meg fogja próbálni lebeszélni Jennát erről az őrültségről. Belőlük még nem lehet szülő. Ha meg akarja szülni, akkor legalább kerüljön a gyerek olyan családhoz, akik meg tudnak neki adni mindent. Borsódzott a háta a gondolattól, hogy egy kissrác, aki olyan, mint ő, idegenek között nőjön fel, ahol senki sem érti meg, de még mindig ez lenne a legjobb megoldás. Ő nem tehet érte ennél többet. Azt az életet, amit ő élt át a kényszerből összekerült szülei miatt, nem kívánta senkinek.
De mi van, ha Jenna nem megy bele? Hiszen ha tizenhat évesen hagyná félresiklani az életét, és megtartaná a gyereket, nem biztos, hogy lemondana róla. És tőle is elvárná, hogy mellette álljon, elvégre ketten hozták össze. Megteheti, hogy nem vesz róla tudomást, de akkor is felelősséggel tartozik érte. Nincs az a bíróság, ami mást mondana… És vajon képes lenne erre, hogy van egy kölyök valahol, akinek ő az apja, és nem törődik vele? Vagy inkább beállna a kényszerű szerepbe, megpróbálná megtenni, ami tőle telik, és ezzel tenné tönkre mindenki életét? Forgott a gyomra, amiért ezzel a kérdéssel kell foglalkoznia.
A liftbe utolsóként szállt be, épp hogy be tudta fúrni magát a felsőbb szintekre tartó utazók közé. Nem akarta megvárni a következőt, minél hamarabb szemtől-szemben akart állni Jennával. Ahogy az ajtó becsukódott, élete filmkockái is peregni kezdtek szemei előtt. Mindig is vesztes volt. A sorsát mások irányították, ő pedig csak sodródott az eseményekkel. Most is épp ugyanez történik, de ez mégis más – ezúttal ugyanis nem lesz többé esélye kiverekedni magát a helyzetből. Ez a kapocs örökre fog szólni.
Az első emeleten a felvonó szinte kiürült, a leszállókat beszippantották az üzletsorok. Ethan mereven maga elé bámult, kizárta a külvilágot. Még egy szint, és ott vár rá Jenna az egyik eldugott boxban. A légkondis lift ellenére is olyan melege lett, hogy attól félt, megfullad zárt ruhájában. Talán ez lett volna számára a legkegyesebb végkifejlet ebben a szituációban.
A lift megcsikordult, és megállt két emelet között – Ethan először észre sem vette. Aztán megremegett lába alatt a talaj. Ennyi kellett, hogy életösztöne visszarántsa a valóságba, és veszélyt érezve fürkészni kezdje a zárt helység belsejét. Egyetlen személy tartózkodott rajta kívül a liftben, ökle pedig összeszorult, ahogy felismerte benne Rob Springert. Hogy a rohadt életbe lehet ekkora balszerencséje?
Útitársa is meglepődött a dolgok ilyen fordulata láttán, legalábbis erről árulkodott pillantása, ami idegesen járt oda-vissza a falak között. Bent rekedtek, nem volt kiút. És ami azt illeti, tanúk sem. Ethan határozottan indult meg Rob felé, aki mintha picit összehúzta volna magát, őt azonban nem ez érdekelte. A vészcsengő gombja ott világított a falon a srác mögött. Jó erősen megnyomta… és semmi. Lehet, hogy szólt valahol egy messzi központban, ők azonban nem hallottak belőle semmit.
– Hívok segítséget – tájékoztatta Rob, de nem nézett Ethan szemébe, csak elővette a telefonját. Ez tetszett neki. Egyrészt azért, mert így talán hamarabb szabadulhatnak, másrészt még mindig volt azért valaki a suliban, aki tartott tőle. Nem ő állt a tápláléklánc alján. Biccentett Rob felé, ezzel jóváhagyva a hívást – nem mintha a másiknak erre szüksége lett volna, csak jólesett Ethan lelkének.
Rob tárcsázott, majd pár pillanat gondolkodás után kezdett csak beszélni.
– Beragadtam a liftbe. Nem, nyugi, jól vagyok – rázta a fejét. – Csak… nem, tényleg jól. Csak menj a… hé! Szóval keresd meg, aki ezt… nem, valami baj van a vészjelző izével. Nem, más is van itt – pillantott Ethan felé, egyre idegesebben. – Jól vagyok! Csak keress már valakit, aki kienged! Jó, köszönöm. És nem, lerakom.
Ethan nem értette a másik fél szavait, de női hangfoszlányok szűrődtek ki a telefonból. No, csak nem tököt növesztett Springer, és szerzett egy barátnőt? Aztán elkomorodott, ahogy eszébe jutott az a rettentő valószínűtlen lehetőség is, hogy a vonal másik végén Clarát hallhatta. Az, hogy az irritáló liba esetleg épp feléjük tart, elég motiváció volt számára, hogy ne akarja megvárni a segítséget. Nem azért, mert tartott tőle, hanem mert már a látványától is emelkedni kezdett vérnyomása, erre pedig épp nem volt szüksége a Jennával való találkozó előtt.
– Héééééééé! – üvöltötte, és öklével a lift falait kezdte püfölni. – Itt vagyunk! Szedjenek ki innen! – A fémes ajtók mennydörgésszerű hangot adtak, ahogy lesújtott rájuk, amire még a holtak is felébredtek volna, mégsem tűnt úgy, hogy bárki reagálna a segélykérésére. Tovább püfölte a falakat, miközben szeme sarkából látta, hogy Rob figyeli, és követi mozgását, ugrásra készen.
Úgy tűnt, Ethan fáradozását siker koronázza. Csikorgást hallott, és a lift lassan megindult, ezúttal lefelé. Már éppen megkönnyebbült volna, mikor észlelte, hogy az optimálisnál sebesebben haladnak az első emelet irányába – a lift zuhanni kezdett. Egy emberként üvöltöttek fel Robbal. Ethan, ha valaha elképzelte volna, hogyan viselkedne élete utolsó pillanataiban egy zuhanó liftben, abban a képben nem szerepelt volna üvöltés, rémülettől zakatoló szívverés, sem pedig Rob Springer. De a valóság gyakran felülmúlja a képzeletet. Mikor a lift kis idővel később megtorpant, mindketten a földre roskadtak. Elvonszolta magát a legközelebbi falig, és hátát nekivetve a belső tér felé fordult. Rob ugyanezt tette, csak a tőle legtávolabb eső irányban. Őt is megviselte a zuhanás – reszketett, és kezét a szívére tette, mintha ezzel próbálná meggátolni, hogy kiugorjon a helyéről.
– Van rajta fék… – magyarázta Ethan egy pillanatra elfelejtve, kivel áll szemben. – Minden emeletnél. – Aztán elhallgatott. Springer tutira nem kíváncsi az ő nyugtatására, ő sem kért volna belőle fordított esetben. Pár percig csendben szedegették össze méltóságuk szilánkokra hullt darabjait.
Halk rezgés futott végig Ethan lábán, amitől egy pillanatra azt hitte, ismét a lift lendült mozgásba, de szerencsére csak a telefonja volt. Jenna hívta. Bosszúsan pillantott a hallótávolságon belül üldögélő Robra, de muszáj volt felvennie.
– Hol vagy már? – hallotta a lány sértődött, türelmetlen hangját. – Ennyire nem is érdekel, miért hívtalak?
– Jenna, nyugi – próbálta őt csendre inteni fojtott hangon. – A liftben ragadtam.
– Ezt a hülye mesét szerinted ki venné be? – pattogott a lány a másik oldalon. – Ha nem akarsz jönni, legalább mondd meg!
– Nem kamuzok, hidd már el! – vált bosszússá Ethan hangja is. – Csak várj meg, oké? – kérlelte a lányt, de a telefon már néma volt. Elemelte fülétől – a kijelző elsötétült. Csak úgy letette. – A rohadt életbe már – vágta első felindulásában a falhoz úgy, hogy a mobil több darabban hullott a földre.

Robert

Miután Theónál felvették a videójukhoz a szinkront, nem tudta, hogyan fog otthon a családtagjai szemébe nézni. Gondolt rá út közben, hogy megmondja nekik, hogy hallotta azt a veszekedést, de végül mélyen hallgatott, és az egyetlen, ami változott, az éppen Rob hozzáállása volt. Mert hiába a szülei vitatkoztak olyan hevesen aznap délután, mégis úgy érezte, hogy a bátyja árulta el őt. Szóval innentől valahogy nem jöttek a szavak, ha Michael kérdezte, csak volt benne egy megmagyarázhatatlan NEM érzés. Mintha valamiféle kaput csaptak volna be, ami aztán nem akart többet kinyílni.
És Rob azt is pontosan tudta, hogy Clara azért hívta moziba, hogy valahogyan kipuhatolja, mi baja van, mégis hagyta magát meggyőzni. Azt akarta, hogy végre elhiggyék, hogy igazából semmi baja nem volt. Ha pedig ezt be akarta bizonyítani, túl kellett lendülnie azon, hogy a családja kibeszélte a háta mögött, és megpróbálták irányítani a háttérből a szálakat.
Na, igen. De nem volt szerencséje, mert hiába szerette volna azzal a mozival megnyugtatni a húgát, a végén mégis csak ott kuksolt egy elromlott liftben Ethan Flynnel. Egy pánikroham kapujában. Merthogy a lift az imént épp le akart zuhanni. És az az ember, aki a világon a legjobban utálta, elég mérgesnek tűnt. Nem jó. Nagyon nem jó.
Ahogy Ethan eldobta a telefonját, Rob összerezzent, és még szorosabban rámarkolt a saját mobiljára. Fel kellett volna hívnia Clarát. Vonalban kellett volna maradniuk. De akkor vagy Clara, vagy Ethan rájött volna, ki volt a másik oldalon, és az nem lett volna jó.
Clara valószínűleg átverekedte volna magát mindenen és mindenkin, hogy bemásszon a liftaknába megmenteni őt, de amilyen szerencséjük van, biztos pont alájuk szorult volna, mikor a lift tovább zuhan, és… De Ethan addigra biztos kinyírta volna. De akkor legalább Clara maradna életben. Rossz irány.
Jön a segítség.
De mi van, ha mégsem. Ha Clara nem talál senkit, aki tudná, mit kell csinálni?
De ez csak egy állapot. Nem fog így maradni.
Nem, mert meg fognak halni. Vagy elfogy a levegő. Vagy Ethan megöli.
Nem fogja megölni.
De.
Nem.
– Nem fogsz megölni, ugye? – nézett az iskolatársára idegesen. Meg kellett kérdeznie. Egyszerűen muszáj volt.
– Ma még az is megtörténhet – jelentette ki Ethan, mire Rob megdermedt, és egy hang sem jött ki többet a torkán. Megölné. Tényleg megölné. Tudta!
Pedig nem lett volna szabad meghalnia. Akkor a családja… lehet, hogy tönkrementek volna tőle. De talán nem. A szülei erősek, és Michael is az, és vigyáznának Clarára. Nem engednék, hogy Ethan közelébe menjen, ugye? De ők nem tudtak arról, hogy a húga koslatott a fiú után. És biztos nem jelentené be otthon.
De ha őt megöli, Ethant le fogják csukni. Clarát meg nem engedik be a börtönbe, ugye? Vagy ha be is engedik, megvédik az őrök. De aztán vérig sérti Ethant, aki aztán már csak azért fog élni, hogy kiszabadulva levadássza Clarát. Pedig addigra már családja lesz meg gyerekei…
Jó ég, meg fogja ölni Clara gyerekeit.
Nem. Rossz irány.
Rob iszonyatosan reszketett egész testében, és a szíve is úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéről. És csörgött a telefonja, és biztos volt benne, hogy Clara hívja, de nem tudta felvenni. Le kellene némítania, mielőtt Ethan bekattan miatta.
– Öcsém, te totál kész vagy – jelentette ki Ethan, ami nem sokat segített az egyébként is szétesőben lévő Robon.– Szedd már össze magad, mert még tényleg kipurcansz itt. És vedd már fel, lehet, végre kivisznek minket.
Szóval tényleg zavarta őt a telefoncsörgés. Fel kellett vennie a telefont, de úgy, hogy Ethan ne jöjjön rá, hogy Clarával beszél, és Clara pedig ne hallja a hangján, hogy gáz van. Oké, menni fog. Gyakoroltad.
Annyiszor szólt már ki a szobájából úgy, hogy a hangján nem hallatszott semmi különös, pedig bőgött közben. Kifejlesztette. Menni fog. Clara nem fogja hallani a pánikot. Nem.
– Igen?
– Jól vagy?! – kérdezett vissza azonnal a húga, Rob próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy máris lebukott. Nem, Clara csak aggódott érte. Nem vett észre semmit.
– Jól. Intéztél valamit?
A hangja kedélyes volt. Szinte vidám. Mert ez már ment. És senki nem látta, hogy közben remegett a keze, és folytak a könnyei.
– Igen, és mindjárt kiszednek onnan. De Rob…
– Akkor lerakom.
És lerakta. Te jó ég. Nem tudta eldönteni, hogy a telefon elsötétedésével a megkönnyebbülés szakadt rá, vagy épp hogy minden kínja, de valami határozottan rászakadt. És sajnos nem a plafon.
– Na? – Minden jel arra mutatott, hogy Ethan éppen most akart elkezdeni kommunikálni vele. – Ne kelljen már mindent kihúzni belőled.
– Jönnek értünk – törölte meg az arcát még mindig remegő kézzel Rob, és aztán megpróbált a légzésére koncentrálni. Jó. Jönnek értük. Clara nem csinál hülyeséget. Jó lesz.
– Springer, te… bőgsz? – érkezett a hitetlenkedő kérdés.
Rob nem akart válaszolni, mert már a puszta tény, hogy Ethan beszélgetni akart vele, rossz gondolatok egész sorozatát ébresztette fel benne. De aztán erősen ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájjanak; ez segített az ésszerűség ösvényén maradni.
– Ja. Előfordul – dörgölte meg az öklével a szemét.
– Hát ez rohadtul szánalmas – suttogott Ethan, és valószínűleg ezt nem is az ő fülének szánta. Csakhogy a lift azért nem volt olyan nagy, hogy ne lehessen hallani ilyeneket. – Nem fogunk meghalni – mondta aztán hangosabban.
Rob kezdte úgy érezni, hogy leszállt az agyára az ilyenkor szokásos köd, de igyekezett kicsit összeszedni a gondolatait.
– Tudom. Ésszel tudom – szögezte le. Most ezt hogy magyarázza el Ethannek? Liamnek nem volt ilyen nehéz, mert ő nem volt eleve ellenséges. De ettől az arctól konkrétan halálfélelme volt néha. Mint most. – Csak ez nem sokat segít.
Na, nem mintha igazából Ethan annyira segíteni akart volna neki, mert ezek után elhallgatott egy időre, és feltápászkodva dühösen kezdett mászkálni ide-oda. A lift meg minden lépésnél fájdalmasan csikordult meg, mintha azzal fenyegetne, hogy lezuhannak. Jaj.
– Hééééééééééééé! Szedjetek már ki innen! – kezdte ütögetni a fal egyik oldalát Ethan.
– Ne csináld – küzdte fel állásba magát Rob. – Még a végén leszakadunk.
– Nekem ki kell innen jutnom – jelentette ki Ethan, de most már rajta is látszott, hogy nem volt a helyzet magaslatán. Összeszedte az elhajított telefonját, majd lecsúszott a fal tövébe, hogy megpróbáljon életet lehelni a mobilba. Kevés sikerrel. Meg erősen remegő kézzel. Talán ő is… félt? – Akkor mi segít?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy még a légzéstechnikáról is megfeledkezett, és hamarabb fújta ki a levegőt, mint kellett volna. Szerencsére már javarészt megnyugodott, így ez annyira nem is számított, csak… fura volt. Miért kérdezte meg?
– Elvileg annak segítenie kellene, ha logikusan nézem a dolgokat – meredt maga elé. – Nem fogunk lezuhanni, mert már tudják, hogy itt vagyunk, és vigyáznak ránk. Nem fogsz megölni, mert nem vagy gonosz. De ezeket a pánik könnyen félresöpri, szóval ilyenkor csak… kivárom a végét – rántja meg a vállát. – Meg a légzésre figyelek.
Ethan mintha komolyan elgondolkodott volna a hallottakon, és ezt bizonyította az is, hogy a légzése ezután lassult, egyenletesebbé vált.
– Nem foglak bántani, mert irritál a húgod sipákolása – jegyezte meg végül, és ez végre tényleg megnyugtatta Robot.
– Sajnálom, hogy… letámadott – találta meg a megfelelő szót. Valószínűleg mindkét testvére felhördült volna, ha hallják, hogy ő kér bocsánatot attól, aki elgyepálta, de valahogy csak muszáj volt.
A másik mintha megakadt volna egy pillanatra, aztán viszont hosszú percekig nem reagált a hallottakra, csak bámulta a lift mennyezetét.
– Nem bírom a búrád – szólalt meg végül mégis. – De nem kellett volna neked mennem év elején. Szar ügy, mikor az öregeink miatt mi szívunk – mormogta. Rob tényleg próbálta megfejteni a hangszíne mögötti érzéseket, de nem sikerült neki. – A szekrényt sem kellett volna.
Mi? Szóval tényleg ő volt az is…? De oké, akkor ezen most nem akadhatott fenn.
– Szívás – kommentálta hosszas töprengés után. – De azt hiszem, most már mindegy. – Csekkolta az időt a telefonján, és próbált nem bűntudatot érezni, amiért látta a húga kismillió megválaszolatlan messengeres üzenetét. – Asszem, a filmnek már lement a fele.
Ethan erre már nem válaszolt, csak a fejét verdeste ütemesen a háta mögötti falhoz. Aztán gondolt egyet, és most már sikeresen összerakta a telefonját, de nem hívott fel senkit, csak épp meredt a sötét kijelzőre. Talán valami fontos dolga lett volna itt, szóval Rob nem is merte őt megzavarni a… szenvedésben?
És szerencséjére nem is volt szükség további szócséplésre, mert ekkor a lift megmozdult alattuk, és szépen, lassan leereszkedett a legalsó szintre, ahol aztán kinyitották az ajtót. Hátrébb látott ugyan néhány nézelődőt, de a pillantása aztán megállapodott a sápadt, kikerekedett szemű húgán, aki Kitty és Scott mellett várt rá.
– Jenna, várj! – Ethan hangjára Rob összerezzent, aztán viszont csak pislogott egy kicsit, ahogy a fiú beérte Jennát, és valamit nagyon magyarázni…
– Hülye! – Clara meglökte a mellkasát, így a figyelme most már ismét teljesen a húgára irányult. – Ilyenkor nem csapod rám a telefont, és válaszolsz az üzeneteimre! Akkor is, ha nem vagy egyedül. Akkor pláne, ha Ethan Flynnel vagy.
– Bocsi.
– Jó – sóhajtott fel a testvére, és még mielőtt elsomfordálhatott volna a lift közeléből, Clara jó szorosan megölelte. Tényleg nagyon megijedhetett.