64. Rejtek

Liam

Nyugi. Nincs gáz. Csak nem szedték szét. Spencernek igaza van: csak egy napja lehet kommentelni a Get Out Of My Headre, így maximum azok láthatták ezt a lehetőséget, akik napi szinten olvassák. Ők pedig csak nem gyűlölködésből olvassák, nem? A legelhivatottabb rajongói pedig bizonyára kedves dolgokat mondanak, nem? Az is lehet, hogy nem írt senki semmit. Vajon örülne, vagy elkeseredne, ha így lenne? Miért tölt most ilyen lassan az oldal? Gyerünk már! Ez az. Felhasználónév. Jelszó. Sorra jelennek meg a csillagok. Enter. Megint töltés. Rossz jelszó. Ahj. Bekapcsolva maradt a Caps Lock. Felhasználónév újra. Jelszó megint. Enter. Tölt. Sikerült belépnie. Spencer azt mondta, hogy a jobb felső sarokban fogja látni, ha valaki írt kommentet.
Atyaég, három reakció is érkezett. Legyenek jók. Kérlek. Legalább egy. Na jó, kettő. Bár az sem lenne rossz, ha mindhárom. Remegő kézzel húzta az egeret, a kurzor pedig engedelmesen követte mozdulatait. A legkisebb remegésre is kilengett, így beletelt kis időbe, mire végre sikerült eltalálnia a zöld szövegbuborékkal villogó gombot.
A böngésző egy másik lapra dobta át, ahhoz a posztjához, amire az első komment érkezett. Liam legörgetett a bejegyzés aljára. A klubokról szóló bemutatója volt az. Odalent pedig meglátta az üzenetet.
„A klubom nevében köszönöm a pozitív értékelést, további jó munkát kívánok a blogodhoz!” – Sp3nc3rW3st
Liam szigorúan felvonta a fél szemöldökét. Szeretett volna szúrósan nézni a kommentre, de képtelen volt nem mosolyogni. Spencer komolyan írt neki egy pozitív véleményt? Vajon azért tette, mert a másik kettő rossz? Ezzel akarta feldobni? Vagy azt hitte, senki nem fog írni, és nem akarta, hogy Liam üzenet nélkül maradjon? Mondjuk a modern világ csodáival akár meg is kérdezhetné tőle.
– Miért írtál a blogomra? – írt rá Spencerre egy kettőspont dé kíséretében. A fiú épp nem volt elérhető, így Liam még egy kicsit bámulta a kérdését, hátha a megérkező üzenet pittyenése felhívja Spencer figyelmét a telefonjára, de látszólag nem volt hatásos a próbálkozása, így végül visszakattintott a blogjára.
Újra rányomott a gombra, amely mellett a zöld szövegbuborékban a korábbi hármas helyett már egy kettes szám jelent meg. Még két ragtapaszt kell letépnie, két zsákbamacskát kell kibontania. Nem tudta, mire számítson, de abban bízott, hogy nem további két Spencer-komment várja a klikkelés után. Most már vágyott arra, hogy írjon neki valaki. Ez mintegy… értelmet adott ennek az egész blognak. A kommentek jók. És remélhetőleg ezt nem elhamarkodva jelentette ki magában.
Ezúttal a „Búvóhelyek és rejtett zugok a Brightwood Highban” című posztjára irányította a gomb. Miközben végiggörgette, megrohanták az emlékek. A takarítószertárban gubbasztás a szünetek alatt, hogy ne kelljen összefutnia senkivel, és ne láthassák rajta, hogy eltévedt az első napján, és ennek ellenére sem meri megkérdezni senkitől a jó irányt.
Aztán a nagyelőadó, ahol lefeküdt a széksorok közé, így nem látszott távolról, hogy ott van. Ide akkor járt le, mikor ebédszünetben nem bírta elviselni a hangzavart. Lement a hangszigetelt színházterembe, lefeküdt a padlószőnyegre, és bámult felfelé a végtelen csendbe és sötétségbe. Egészen addig, amíg bizarr hangokat nem hallott pár széksorral odébbról. Azután soha többet nem mert odamenni.
Onnantól a harmadik emeleti folyosóra ült ki inkább. Nem volt kifejezetten eldugott hely, csak nem esett útba senkinek, így egy lélek se ment fel oda, csak ha valamilyen különleges alkalommal a dísztermet használták. Ez ráadásul azért is bizonyult jobb megoldásnak, mert még automaták is voltak a folyosón, így az ebédidőben tényleg tudott enni is.
Akkoriban nem tudta, hogy tényleg meg merje-e osztani búvóhelyeit az olvasókkal, hiszen onnantól már nem lehetett volna egyedül ezeken a helyeken. De szerencsére senki nem próbálta őt megzavarni félrevonulásaikor. Pedig a komment alapján olvasták a cikkét. De ez már nem is fontos, hiszen… hiszen egyik helyet sem látogatta meg, mióta… mióta Spencerrel együtt csinálják a blogot.
„Először jót nevettem ezen aztán arra gondoltam h vki télleg így bújkál. Ez szomorú, de örülök h most már vidámabb témákról írsz. Amúgy egyszer tarthatnánk auditban sötétben fekvős flash mobot 😀 az baró lenne” – MaxTheMan
Ezek szerint az olvasók is érzik ezt a változást. A változást, amit Spencer hozott az életébe. Még akkor is, ha nem érzik át, mit is jelentenek számára a posztok. Nem érezte „barónak”, hogy valaki meg akarja gyalázni a búvóhelyét azzal, hogy viccet csinál belőle. De akkor is. Ez a valaki olvassa a blogját, úgy is, hogy nem tud azonosulni a helyzettel. Azért ez nem olyan rossz dolog, nem?
És büszke volt magára. Büszke, hogy egy bizonytalan helyzetben már a pozitívumot keresi, nem pedig a negatívumot könyveli el biztos tényállásként. Elmosolyodott. Aztán még egyszer, még jobban. Végigfutott a testén egyfajta melegség, amit hűvös érzet követett.
Mielőtt rákattinthatott volna harmadjára is a gombra, pittyent a Facebook. Átváltott arra a lapra, amin a Spencerrel folytatott beszélgetés chatablaka villódzott.
– Mert mielőtt megtudtam volna, hogy te vagy az, ezt gondoltam – válaszolt Spencer. Liam tekintete feljebb ugrott.
– „Miért írtál a blogomra? :D” – ezt küldte el kérdésként, erre felelt barátja.
– És mert szeretném, hogy tudd, nekem nagyon tetszik – jött hozzá a kiegészítés mosolygós smiley-val megtoldva.
Liam csak egy mosolygós smiley-t tudott visszaküldeni. Fogalma sem volt, mit reagáljon, csak azt tudta, hogy most tényleg kívül-belül mosolyog. Megjelent a három pötty, amely azt jelezte, Spencer épp gépel, ő viszont visszaváltott a blogra, hogy addig elolvassa az utolsó kommentet is.
„Az öltöző rémségei” címet viselte ez az írás. Az összes feszültségét beleírta ebbe a posztjába, amit az iskolai tesiöltöző okozott neki. Ahogy mindenki vetkőzik, ő pedig nem mer senkire és semmire nézni. Ahogy azt kívánja, hogy ugye őt sem nézi senki. Ahogy próbálja takargatni vézna testét, de eljön a pont, mikor le kell kerülnie a pólójának. És hiába próbálja ezt a szünet végéig húzni, még akkor is vannak mások az öltözőben. És megjegyzéseket tesznek rá, hogy lassan öltözködik. És egy kis anekdotát is tűzött a végére, mikor egyszer megpróbált úgy iskolába menni, hogy a pólója alatt ott volt a tesipólója is, hogy legalább eggyel kevesebbszer kelljen félmeztelenül mutatkoznia. De már május volt akkor, és ő úgy megizzadt, hogy mire eljött a tesi ideje, már úgy bűzlött, mintha túllett volna egy tesin.
„Örülök, hogy nem csak én vagyok így vele. Illetve voltam. Szerencsére én már túlvagyok ezen a korszakon, de a mai napig szégyenlős maradtam. Remélem, neked sikerül leküzdened, amit én nem tudtam! Nagyon jó írás egyébként” – TB
Mielőtt Liam kiértékelhette volna magában ezt a kommentet és az íróját, ahogy az előzőnél is tette, Spencer üzenete megérkezett Facebookon, így ismét oda navigált.
– Mit szólnál, ha valahogy megünnepelnénk a kommentjeidet? – kérdezte.
– Mire gondoltál? – érdeklődött Liam. Tetszett neki az ötlet. Legalább így meghálálhatná Spencernek, hogy ilyen sokat segített.
– Mondjuk a Hideg Burkolóra – jött a válasz.
– Jó ötlet! – lelkesedett Liam is.
– Holnap estéhez mit szólsz? – próbálta az időpontot is leegyeztetni. Liam nem is csodálta, hogy barátja már most fixálni akarja, hogy mikor találkozzanak, hiszen elég sok programja szokott lenni. Vagy ha nincs, ír magának. Ez volt Liam kedvenc vicce Spencertől, ami még most, sokadjára is mosolyra fakasztotta, annak ellenére is, hogy a legtöbben elég béna poénnak titulálták volna.
– Tökéletes – bólintott rá Liam, Spencer pedig egy mosolygós smiley-val válaszolt. Liam nagyon hálás volt Spencerért. Igazából örült, hogy a barátjának mondhatja őt, mert ez gyökeresen megváltoztatta az életét. A szülei a csatatéren vannak, így nem tudják őt túlzott mértékben támogatni. De Liam úgy érezte, hogy már nem egyedül kell teljesítenie az itteni fronton.


Clara

Késésben volt, ezért éppen csak végigrobogott a házon azzal a céllal, hogy mielőbb átöltözzön civilbe, felkapja az edzős cuccát, és mehessen is jógázni. Először azt hitte, senki sem volt otthon, mert egyedül az udvaron békésen játszadozó Dory reagált a köszönésére, odabent nem kapott választ. Nyitva hagyta a szobája ajtaját, ledobta a táskáját a földre, és nyúlt a blúza legfelső gombjához. A mozdulatai viszont lelassultak, ahogy eszébe jutott az a délután. Akkor rohant volna jógára, mert a matektanára megint elbeszélte az időt, ő pedig lekéste miatta a buszt. Ugyanilyen csendes volt a ház, és Clara azt hitte, egyedül volt. De nem volt.
Az ujjai lecsúsztak a blúz gombjáról, ahogy önkéntelenül is a nyitott ajtó felé fordult. Nem voltak vesztegetnivaló percei, ha oda akart érni a sportcsarnokba még időben, a lábai mégis maguktól mozdultak, ahogy lassan elindult kifelé a szobájából, és Robé felé vette az irányt.
Minden egyes lépéssel úgy érezte, mintha visszacsöppent volna fél évvel ezelőttre, és olyan elemi erővel tiltakozott az egész lénye, hogy legszívesebben azonnal hátraarcot csinált volna, hogy elszaladjon. A lábai azonban csak vitték előre, és meg sem állt, amíg a reszkető ujjai a kilincsre nem simultak. Akkor viszont megakadt; szinte látta a lelki szemei előtt magát, ahogy tavasszal lendületesen benyit a törülközőjét keresve. Ha akkor nem…
– Rob nincs itthon. – Michael hangjára összerezzent, és egy pillanat alatt visszatért a valóságba. Az ujjai lecsúsztak a kilincsről, de nem fordult meg azonnal, csak lehunyta a szemeit.
– Hol van?
– Honnan tudjam? – érkezett a bátyja ingerült válasza. – Nem vagyok én neki senkije, hogy tudjam, merre jár.
Clara kezei ökölbe szorultak, mert a másiknak már a hanglejtése is borzolta az idegeit. Ők ketten sosem találták meg úgy igazán a közös hangot, és javarészt veszekedtek vagy kritizálták egymást, amióta csak az eszét tudta.
De ahogy annyira sok mindent, úgy az ő kapcsolatukat is megváltoztatta az a délután. Mert akkor érezte először igazán, hogy Michael nem azért volt a testvére, hogy az égvilágon mindenbe belekössön, hanem azért, hogy szükség esetén elkapja és megtartsa őt, amikor senki más nem figyelt rá.
Amikor szüksége volt rá, hogy valaki ölelje és elrejtse a könnyeit a világ elől, akkor lépett elő az idegesítő báty szerepéből az igazi szövetségesébe. Ez nem jelentette azt, hogy hirtelen megváltozott a véleményük, és elkezdtek mindenben egyetérteni. Egyszerűen csak találtak egy olyan kapcsolódási pontot, ami megtanította őket együttműködni és igazi szeretettel fordulni a másik felé.
– Megint bunkó vagy – fordult meg Clara, hogy emlékeztesse a bátyját a ki nem mondott egyezségükre.
Látta Michael rezdülésein, hogy az idegei pattanásig feszültek, és a lány néhány másodpercre biztos volt benne, hogy a testvére robbanni fog. Aztán ehelyett a bátyja végül csak elfordította az arcát, és kifújta a levegőt.
– Ne haragudj. Csak nem értem, mi történhetett – rázta meg a fejét Michael. – Hirtelen mintha elhallgatott volna, és semmiről sem beszél többet. Sem arról, hogy mi volt az iskolában, sem arról, hogyan érzi magát, de még a sztorijáról sem. Pedig arról mindig mesélt.
– Kérdezni próbáltál? – dőlt neki a falnak Clara, ahogy átölelte magát a karjaival, mintha fázott volna. Talán egy kicsit fázott is, ahogy mindig, amikor bizonytalannak és tehetetlennek érezte magát.
– Nem, az még nem jutott eszembe – váltott ismét gúnyosabb hangnemre Michael, de még mielőtt a húga rászólhatott volna, egyre idegesebben folytatta. – Persze, hogy kérdeztem! De csak még jobban bezárt tőle, mintha… mintha nem is tudom, a birodalomnak akarnám kiadni. Anyáék meg folyamatosan a nyakamban lihegnek, mert tudni akarnak mindent, és szerintem sejtik, hogy ötletem sincs, mi folyik mostanában. Így nem tudom fedezni Robot, akármennyire akarom is. Nem, ez nekem nem megy…
Clara úgy nyújtotta felé a kezét, hogy fel sem fogta, egészen addig, míg Michael el nem rándult az érintése elől. Akkor egy pillanatra mindketten megakadtak, és csak néztek egymásra.
Tudta, hogy nagyon sok teher nyomta a bátyja vállait, és nem csak azért, mert az egyetemen kellett a lehető legjobban helyt állnia, hanem azért is, mert egészen idáig ő volt az egyetlen, akinek Rob tényleg mesélt az iskoláról. Persze, a lényeget, a történések javát elmondta nekik vacsoránál, de csak Michaelt avatta be abba, hogy hogyan érezte magát. Tőle tudták, hogy Robnak az írókörös feladatok ellenére sem sikerült még igazán úgy kifejeznie magát, ahogyan kellett volna. Vagy hogy Kittynek nem beszélt arról, hogy miért akart iskolát váltani; hogy a matek nagy sikerélmény neki, de még nem biztos benne, hogy ezzel szeretne továbbtanulni.
Michael volt az, aki megszűrte és továbbította az arra érdemes információkat a szüleiknek, hogy érvelni tudjon amellett, ami Robnak a legjobb. De vajon mi van akkor, ha már Michael sem tudja eldönteni, mi az, ami jó?
– Mindenki engem kérdez – folytatta Michael indulatosan. – Hogy mi van az öcsémmel? Mit csinál, kivel van? Vannak-e barátai, nem bántják-e, pikkel-e rá valamelyik tanár? Nem lógja-e el a megbeszéléseket a tanácsadójával? Mert ja, ellógta őket, olyannyira, hogy hetekkel később derült ki az is, hogy az a kibaszott tanácsadó lelépett a kisdiák barátnője miatt!
– Michael…
– Miért én vagyok a hibás, ha ellóg? Vagy ha nem szól róla, hogy kirúgták a tanácsadóját? Miért mindig mindent én?! Miért nem kommunikál? Velem miért nem? – nézett rá kétségbeesetten a testvére, és Clarának kényelmetlenül rándult össze a gyomra, de ezúttal nem azért, mert aggódott, félt vagy tanácstalan volt. Hanem azért, mert sajnálta a bátyját. – Hogy képviseljem az érdekeit, ha azt sem tudom, mit akar? Hogy segítsek, ha ellök?! Hogy… Tőlem miért mindenki csak azt kérdezi meg, ő hogy van? Miért?!
Clara utoljára akkor látta sírni Michaelt, mikor a bátyja még kisfiú volt. Olyan egyszerű lett volna csak nyelni egyet, kihátrálni a kényelmetlen helyzetből, egyedül hagyni őt, és csak elmenni jógára. Úgy tenni, mintha nem látná összeomlani és a földre rogyni azt, aki hónapok óta kétségbeesetten egyensúlyozott, hogy egyensúlyban tartson mindent és mindenkit. Hátrébb lépni, udvariasan elfordulni, tapintatosan soha többé nem említeni. Mert a családjuk így működött; hallották sírni egymást, de nem kérdeztek, mert kényelmetlen volt. Látták feszülni a másik testét, de csak mosolyogtak.
Egyszerűbb lett volna.
Clara mégis mellé térdelt, és annak ellenére is ölelte a testvérét, hogy korábban elrándult az érintése elől. Mert a szövetséges azt jelenti, hogy elrejted a másik könnyeit a világ elől.

Folytatjuk!

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés