Tintavér

Tintavér – 89. Elvárások

Morgan

A fegyelmi bizottság ítélete egyértelműen kimondta, hogy tanulmányainak folytatása az iskola tanácsadójának véleményén múlik. Ahogy közeledett a téli szünet utáni első tanítási nap, Morgan gyomra úgy szűkűlt egyre kisebbre, ahányszor a nagy beszélgetésre gondolt. Sosem volt még dolga Angela Winddel, és bár első pillantásra nem tűnt vérszomjasnak, azért mégis élet és halál ura volt ebben a helyzetben. Hiszen akár egy tollvonással elintézhette, hogy felfüggesszék, és csak következő tanévben folytathassa az iskolát, ebben az esetben viszont semmi sem gátolta volna anyját abban, hogy bezsuppolja őt egy másik gimibe. Az új kezdet ugyan nem hangzott volna túl rosszul, de semmi garanciát nem látott rá, hogy híre nem éri utol ott is, hiszen Brightwood kis város volt. Akkor már inkább jobb olyan helyen végigszenvedni az érettségiig hátralévő időt, ahol nem új veszélyek lesnek rá, hanem pontosan tudja, kitől és honnan számíthat támadásra.
Mielőtt bekopogott volna a megtévesztően veszélytelennek tűnő ajtón, pillantása a saját tükörképére esett, amelyet az egyik ablak vert vissza. Nem éppen olyan formában talált rá az új év, ahogyan szerette volna. Nyúzott volt, arca beesett – valószínűleg ő volt az egyetlen, aki az ünnepek alatt még fogyott is pár kilót nagy bánatára. Torka is fájt, és valami bújkált benne, az egész szüneten áthúzódó lelki nyavalyája legyengítette. Szilveszterkor fent sem maradt éjfélig, inkább hamar ágyba bújt egy lázcsillapítóval. Jobb napokon hozzátette volna gondolatban, hogy vonzóbb partnert is el tudott volna képzelni, de ez most nem azok közé a napok közé tartozott. Nem volt kedve többé viccelődni a „pasik” vagy „szerelem” témán.
Bátortalanul kocogtatta meg az ajtót, de odabentről nem kapott választ, valószínűleg meg sem hallhatta Angela, ha odabent tartózkodott. Benyitott, és bekukkantott a szobába – a nő a telefonjába feledkezve olvasgatott valamit. Mikor megpillantotta őt, mosolyogva invitálta beljebb.
– Jó napot – köszöntötte őt halkan Morgan.
– Szia, foglalj csak helyet – mutatott a tanácsadó az övével szemközti székre. – Morgan Valentine, ugye?

Helyet foglalt, de olyan kicsire húzta össze magát a székben, amennyire csak lehetett. Nevének említésére megrezzent. A névtelenségből immáron ismert valaki lett, de a rossz értelemben.
– Igen, én vagyok – rebegte. Mivel mostanában egyáltalán nem alakultak szerencsésen a dolgai, meg volt győződve róla, hogy mélyen belül már Angela is eldöntötte, mit tesz vele. Ez az időhúzás, ahogyan hellyel kínálja, és ahogyan a poharáért nyúl, hogy kortyoljon belőle, pusztán további büntetés azért, amit elkövetett.
– Ne félj, nem akarlak bántani – próbálta őt nyugtatni a nő, ahogyan észrevette ökölbe szorított ujjait. – Azért vagy itt, hogy beszélgessünk, ahhoz meg nem kell így befeszülni.
Aha. Könnyen beszél az, aki olyan, mint ő. Angela hiába ült a tanácsadó asztala mögött, és volt nála jópár évvel idősebb, mégis olyan fiatalos lazaság lengte körül, hogy Morgan csak irigykedni tudott. Ő sosem tudott ilyen fesztelen lenni az emberekkel. Talán épp ezért nézték ki kortársai is, mert sosem tudta, mit kell mondani, hogy megtalálja a közös hangot velük. Szuper lehetett Angela Windnek lenni.
– Rendben – próbálta egy fokkal oldottabbnak mutatni magát, még ha belül nem is ezt érezte. – Miről kellene beszélnem? – kérdezte. Elvégre ez egy vallatás volt, vagy mi.
– Mesélj egy kicsit magadról – kérte a nő, miközben az asztalán matatott valamit a papírokkal. – Mit szeretsz, mi érdekel?
Mint a zárkózott emberek általában, Morgan is zavarba jött a kérdéstől. Azt hitte, egyből a projekttermes incidensről fogják faggatni, vagy Spencerről, és nem is készült fejben másféle beszélgetésre.
– Szeretek olvasni – vonta meg a vállát. Ez úgy általában igaz volt, még ha romantikus könyveire rá sem tudott nézni karácsony óta. Egyszerűen dühítette, hogy a hősnők valahogy mindig tökéletesek, és megkapják azt, akiért epekednek. – És szeretem az állatokat. És van két tesóm, őket is nagyon szeretem – folytatta felsorolást, de a lista itt véget is ért. Angela viszont úgy tűnt, elégedett a válasszal, még bólintott is rá egyet.
– Nekem is van testvérem – jegyezte meg. – Sajnos ő nem itt él, de tudom, milyen klassz, amikor az embernek van valakije, akivel együtt nőhet fel. Ezek szerint jól kijössz velük?
– Hááát – húzta el a szót Morgan. – Néha elég nehezen. Általában mindketten szörnyetegek, de a szünetben például nagyon aranyosak voltak. De hát kicsik ők még.
– A húgod ide jár, nem? – biccentette félre a fejét Angela. – Akkor annyira azért már nem kicsi.
– Ő más – mosolyodott el Morgan finoman. Persze, Angela csak számokat és betűket látott húgából, nem tudhatta. – Ő nem olyan, mint a többi tizenöt éves, hanem sokkal… éretlenebb. Mostanában már elég nagy a szája, azt hiszem, elkezdhetett kamaszodni. De nincs is benne semmi lányos, a foci az egyetlen, ami érdekli. Neki fiúnak kellett volna születnie – tette hozzá.
Angela ezen látszólag elgondolkodott kicsit. Morgan szerette volna, ha töprengés közben az ő arca is ilyen komolynak néz ki, nem pedig úgy tűnik, mintha bambán bámulna a semmibe. Önkéntelenül leutánozta a mozdulatot, ahogyan a nő a szemüvegét igazgatta. Aztán rájött, mit csinál, és elszégyellte magát.
– Semmi baj nincs azzal, ha valaki éretlenebb a koránál – szögezte le a tanácsadó. – Ahogyan azzal sem, ha lány létére a foci érdekli leginkább. Ettől még nem lesz kevésbé lány. Furcsa volt, mikor ő is idekerült az iskolába?
– Nekem sincs bajom azzal, hogy focizik – próbálta Morgan megmagyarázni korábbi kijelentését. – Jó, hogy van valami, amit szeret csinálni, és jó is benne. Én csak azt szeretném, hogy neki jobb legyen itt, mint nekem. Csak ő olyan… kicsi. Nem tudja magát megvédeni. Nem akarom, hogy rászálljanak, és elvegyék a kedvét attól, amit csinál. Ha fiú lenne, biztos nem bántaná senki. – Majd a kérdésre is rátért. – Nem nagyon örültem neki, hogy ide jelentkezett. Próbáltam róla lebeszélni, a diákok itt nem túl barátságosak. És ezt már ő is észrevette – hajtotta le a fejét. – Szerintem mindenki előtt letagadja, hogy a nővére vagyok – futott át egy fájdalmas grimasz az arcán. – De nem baj, mert ha ettől könnyebb neki, akkor jó. Otthon még így is tesók vagyunk.
Angela figyelmesen tanulmányozta a lány arcát, és küldött felé egy mosolyt. Ez kedves volt tőle.
– Minden testvéri kapcsolatban előfordul néha, hogy legszívesebben letagadnánk a másikat. De úgy sejtem, te most nem vagy igazán boldog itt – feltételezte. – Bántott valaki?
Hát, igazán nem hibáztathatta ezért a megállapításért. Ahogyan ott ült a széken, szemben a dimanikusan pörgő nővel, egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát.
– Nekem sosem volt itt túl sok barátom, és akit nem véd a sokaság, azt sokan piszkálják. Persze mostanában azért rosszabb… – A projekttermes dolog óta, de ezt nem akarta hozzátenni. – Tettem pár dolgot, amit megbántam. Pedig mindig csak jót akartam. Kár, hogy nem forgathatom vissza az időt, hogy másképp csináljam a dolgokat – mélázott el.
– Láttad az Oroszlánkirályt? – kérdezte Angela.
– Igen…? – válaszolt a lány, ami kérdésnek is beillett volna. Remélte, nem arra próbál a nő célozni, hogy ő is kinyírta Spencer karrierjét, mint ahogyan a sebhelyes oroszlán tette a másikkal.
– Akkor talán emlékszel a bölcs Rafiki szavaira, amikor azt mondta, hogy ami a múltban történt, az már megtörtént. És hiába érzed most úgy, hogy hiba volt, azon hiába keseregsz, hogy rosszul döntöttél. Ilyenkor előre kell tekinteni – húzta ki magát Angela, és még az állát is megérintette, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. – Nem pedig hátra.
Ahogy a nő felemelte a fejét, meglebbent hosszú, vörös haja. Morgant ismét elfogta az irigység. Nem is értette, hogy tolakodnak ilyen gondolatok a fejébe, miközben éppen a sorsáról – és az Oroszlánkirályról – folyik az eszmecsere, de eszébe jutott, hogy talán meg kellene növesztenie a haját. Bár igaz, attól még ugyanaz a szánalmas vakarcs maradna legbelül, mint amilyen eddig is volt.
– Én értem – szakadt ki egy nagy sóhaj belőle. Előre tekintés. Hát hogyne. – Csak… – Nem igazán tudta megfogalmazni, amit mondani akart. Nem azzal volt a baj, hogy nem látta a jövőt, csak éppen nem tetszett neki. Volt egy egész jó élete, és most minden összezavarodott, a saját hibájából. Ő csak a régit akarta volna visszakapni. – Majd megpróbálom – zárta le végül ahelyett, hogy utat engedett volna panaszainak. – Megváltoztatni már úgysem lehet semmit.
– Nem bizony – értett egyet Angela, de nem volt vádló a pillantása. – Ha elmondod, mi a baj, talán tudunk rá együtt keresni valamilyen megoldást. Jó?
– Én nem hiszem, hogy lenne rá megoldás – kétkedett Morgan. – Túl sokat hazudtam mindenkinek, és most már nem lehet jóvá tenni. A legjobb barátom… – Itt elcsuklott a hangja, de aztán folytatta. – Már szóba sem áll velem. És nagyon bűntudatom van Spencer miatt.
Talán ennél többet is mondhatott volna, de Morgan úgy érezte, csalódást okozna, ha kiderülne, nem is a projekktermes eset nyomasztja olyan nagyon. Angela talán körbe is röhögné a pitiáner kis szerelmi bánata miatt, hiszen mit tudhat ő arról, milyen érzés így ráfaragni. Ő biztos sokkal büszkébb nő annál, mint ahogyan ő kezelte ezt az egész szakítósdit. És a legrosszabb az volt, hogy ha visszamehetett volna az időben, akkor sem lett volna képes méltósággal végignézni, ahogyan barátja elsétál. Ez volt az, amiért igazán szánalmasnak érezte magát.
– Az, hogy bűntudatod van, azt jelenti, hogy törődsz – mosolygott rá halványan Angela. – Szerintem a legjobb, amit tehetsz, hogy bocsánatot kérsz azoktól, akikkel szemben nem viselkedtél korrektül.
Olyan egyszerűnek tűnt, ahogyan a nő mondta. Ő biztosan lazán odaáll bárki elé, és elmondja, amit akar, és természetesen mindig megtalálja a megfelelő szavakat is hozzá. És ha ez nem lenne elég, ott a kisugárzása. Ha valamiben azonban Morgan mostanra biztos lehetett, akkor az az volt, hogy ő mindenben az ellentéte Angelának. Hiszen ő magabiztos volt, okos és dögös. Tuti az összes srác szerelmes volt belé a gimiből. Morgan egyszerre utálta őt ezért, és bánta, hogy nem hasonlíthat rá jobban.
– Igen, ezt kellene – értett egyet ő is. – De nem tudok. Sokszor elhatároztam már, hogy végre elmondok mindent, de miért bocsátana meg bárki is? Spencernek nem lesz attól jobb, hogy tudja, hogy igazából mi történt, és Gil ugyanúgy nem bízna bennem. – És még folytathatta volna a sort, de már így is úgy érezte, túlságosan megeredt a nyelve. – Szóval jobb, ha inkább csak elbújok, és nem teszem még rosszabbá a dolgokat.
Angela a fejét csóválta, bizonyára csalódottságában. Aztán felemelt egy üres papírlapot.
– Ha úgy érzed, nem tudsz bocsánatot kérni tőlük szemtől szemben, írd le. Lehet, hogy most még nem tudnak megbocsátani, de megpróbálni és elmondani, hogy sajnálod, sosem hiba. Arról nem is beszélve, hogy ha mindent magadban tartasz, azzal a saját lelkedet mérgezed csak.
Írni szeretett. Ez járható útnak tűnt, és megvolt az az előnye, hogy nem kellett elviselnie a másik vádló tekintetét vagy durva szavait. És azt sem tudja meg soha, ha el sem olvassák azokat a leveleket. Hm.
– Lehet, hogy megpróbálom – egyezett bele bátortalanul. – Spencerrel fogom kezdeni – jelentette ki.
– Nagyszerű ötlet – bólintott Angela. – És van még valaki, akinek szeretnél levelet írni?
Erre a kérdésre ismét elkomorodott a lány arca.
– Igen… de ő biztos nem olvasná el. Őt nagyon megbántottam. Tőle próbáltam már bocsánatot kérni, de már nem hisz nekem – sütötte le szemét. – Ilyenkor már nincs semmi esély, igaz?
– Dehogynincs – rázta a fejét Angela, és kicsit el is mosolyodott. – Egyedül akkor úszik el az utolsó esélyed, ha te magad lemondasz róla. Tudom, hogy rossz, amikor itt és most haragszik rád, aki fontos neked, de nem véletlenül mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Csak azt nem szokták hozzátenni, hogy ehhez sok munka kell. Morgan, te egy jólelkű lány vagy – nézett a diákja szemébe. – Nem szeretném megnehezíteni a dolgodat, szóval szólok majd pár szót az érdekedben, jó?
– Köszönöm – örült őszintén a lány, még ha nem is tudta levetkőzni korábbi felhős hangulatát. – Akkor nem kell kihagynom az évet…?
– Nem kell – biztosította őt Angela. – De szeretném, ha néha benéznél hozzám beszélgetni egy kicsit. Mondjuk kéthetente.
– Oh. Rendben – egyezett bele a lány, hiszen nem volt más választása. – De több olyat nem fogok csinálni, mint Halloweenkor.
– Ebben biztos voltam – mosolyodott el szélesebben Angela. – De van itt még valami. Hogy a leveleid biztosan célba érjenek, azt szeretném, ha ideadnád nekem őket, majd én továbbítom a címzetteknek. Tőlem muszáj lesz elvenniük.
Morgan arcán a teljes színskála átvonult, mialatt végiggondolta, mi mindenről értesülhetne így Angela, amit a fiúk leveleibe szánt volna. De közben az is átfutott agyán, hogy így megtudhatná, hogyan reagálnak az átnyújtott irományra.
– Oké – préselte ki magából kényszeredetten. Végül is, mindennek megvan a jó oldala.
Angela újra a bögréje után nyúlt.
– Ne félj, nem fognak illetéktelen kezekbe kerülni a leveleid – ígérte. – És legközelebb talán beszélhetnénk arról is, milyen irányba szeretnél majd továbbtanulni. Az mindig érdekes kérdés. Most viszont nem szeretnélek feltartani, menj csak! Várlak a leveleiddel.
Morgan egy halk köszönés után kilépett a szobából, és ismét szembetalálta magát a folyosón visszaverődő tükörképével. Hosszasan vizsgálta a lányt, aki visszanézett rá – nyeszlett kis antinő volt, akin most még az eredetileg testhezálló ruha is lötyögött, és aki szemüvege mögé bújva próbált elbújni a sajnálkozó tekintetek elől. Fanyalogva fordult oldalra, hogy úgy is szemügyre vegye alakját, de hiába – szinte semmi nem látszott ott elöl, és most fájónak tűnt hiánya. És most még jöhet vissza Angelához ki tudja, hányszor, hogy szembenézzen azzal, milyen nő nem lesz ő sohasem. Karjait szorosan a mellkasa elé kulcsolva kullogott el következő órájára.


Liam

Nem kifejezetten szerette a határidőket. Az írókörös feladatok időben való elkészítése nem volt olyan megerőltető azért számára, viszont ha például ügyeket kellett intézni, azt hajlamos volt sokáig halogatni. Mert ahhoz beszélni kellett másokkal. Ami pedig hadarással és kínos pillanatokkal járt számára. Ezt pedig természeténél fogva igyekezett kerülni.
Azzal azonban nem számolt, hogy a Borostyán Liga tagjaként amit Charlie kért, vagy sokkal inkább burkolt módon utasításba adott, azt a következő alkalommal már számon is kéri. Épp ezért érezte magát a hűs bőrfotelbe préselődve úgy, mintha a vitakör egyik ülésén lenne, pont azért, mert még nem volt a vitakör egyik ülésén sem.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy csatlakozol a vitakörhöz – ismételte el már sokadjára is Charlie, egyre több indulattal hangjában, amely olyan hűvösen hatott, hogy a bőrfotel hidegével kombinálva Liam már kezdett odafagyni a helyére. A kör többi tagja igyekezett kimaradni a vitából, és hirtelen lenyűgözőnek találták, hogy a festők milyen aprólékossággal meszelték ki a mennyezetet. Egyikük pedig ott sem volt. Valami családi tragédia miatt, vagy valami ilyesmi hangzott el az egyik barátjától, mielőtt Charlie sarokba szorította Liamet.
– Hiszen nem is volt még azóta gyűlésük – mentegetőzött Liam, és hálát adott azért, hogy hangja nem remegett meg. Ha a legapróbb hibát is véti, Charlie lenyeli keresztbe.
– Attól még jelentkezhettél volna. Vagy úgy gondoltad, hogy majd oda is csak úgy beszambázol, mint ide is tetted? – vetette a szemére. – Nem véletlenül van az öntevékeny köröknek jelentkezési határidejük, Walters. Neked pedig háromból egyiket sem sikerült betartanod – tette hozzá, célozva arra, hogy Liam még az írókörhöz is év közben csatlakozott. Ez pedig Liamet kissé kétségbe ejtette. Charlie ezek szerint jobban utánajárt a dolgainak? Mégis miért? Megpróbálja az összes hibáját a szemére vetni? Hogy aztán olyanná formálhassa, ami neki tetszetős?
– Én beszéltem már Destinyvel Liamről – kelt a fiú védelmére most Collin. – Azt mondta, hogy szívesen látjuk ott a vitakörben – közölte a beszélgetés eredményét is. Szóval ez már csak így működött. Ha valaki Borostyán Liga tag volt, mindent elintéztek neki a suliban. Kicsit olyan volt, mintha egy TWW-s diák lett volna, annyi eltéréssel, hogy nekik az iskolájuk határain túl is voltak előnyeik, míg egy Borostyán Ligás hatalma a Brightwood gimnázium falain belülre korlátozódott.
– És legalább Walters kért meg, hogy beszélj vele, vagy önként siettél a segítségére? – förmedt rá Charlie, aki látszólag nem örült, hogy bárki beleszól áldozata kínvallatásába. – Csak kíváncsi vagyok, hogy Walters mutat-e bármi hajlandóságot egyáltalán, hogy csatlakozzon.
– Ő kért meg – hazudott olyan gyorsan Collin, hogy Liam könyörgő pillantásai még kézbesítve se lettek addigra.
– Értem – csillapodott le a körvezető kissé. Még egy mogorva pillantást vetett Liam felé, majd megköszörülte a torkát, és ismét az egész körhöz beszélt.
– A jövő héten lesz a Matléták Bajnokságának első fordulója. Lizzie, tudunk valamit Bridgetről? Rendbe fog jönni addigra? – szegezte neki a kérdést, mint egy hadvezér, aki legújabb hadjáratának részleteit tervezi, és épp a harci erőt próbálja összeszámolni.
– Sajnos nem hiszem, hogy tudna jönni. Ha a versenyre jönne is, a végső intenzív felkészülésben biztos, hogy nem tud részt venni így – jelentette a lány nyivákoló hangon.
– Értem. Van valaki, aki beugrana a helyére? – nézett körbe a csapaton, majd szeme megállapodott a még mindig hipotermiával küszködő Liamen. – Liam, te milyen vagy matekból? – jelölte ki önként a következő jelentkezőt. A fiú először csak habogni tudott, majd kipréselte magából, hogy „Végül is egész jó”. Charlie elégedett mosollyal nyugtázta, majd közölte:
– Lizzie, akkor vegyétek be Liamet, és készítsétek fel őt a versenyre. Így legalább kicsit törleszthet a vitakörös incidens kapcsán – tette hozzá, jelezve, hogy azt még távolról sem zárták le. Lizzie engedelmesen bólintott, és küldött egy biztató mosolyt Liam felé. Nem is tudta, miért, de Liam tekintete Collin felé terelődött, aki csak rosszallóan csóválta a fejét.
– Akkor a mai gyűlést szerintem le is zárhatjuk, még beszélek négyszemközt Logannel a sportversenyek állásáról, Lizze, rád pedig számítok a Matléták Bajnokságával kapcsolatos felkészítésben. Köszönöm, hogy itt voltatok, jövő héten találkozunk! – búcsúzott Charlie, és ezúttal Liam az előző alkalommal ellentétben nem utolsóként, hanem elsőként távozott a teremből. Egy perccel sem akart tovább ott maradni, így szinte kirohant, mikor a végszó elhangzott. Collin azonban még így is utolérte őt. Ezek szerint most nem pakolászott annyit, mint legutóbb.
– Liam, figyelj – mondta neki lihegve, ahogy beérte a lépcsőnél, és lefelé lépdeltek. – Meg kell tanulnod nemet mondani. Mert minden szarból nem foglak tudni kihúzni.
– Nem is kell – vágott vissza Liam, annak ellenére, hogy egyébként hálás volt azért, hogy a fiú kiállt érte. De most úgy érezte, nem engedheti meg, hogy újra egy Spencer-Liam kapcsolatba kerüljön. Egy védelmező-védelmezett viszonyba. Most egyenlő fél akar lenni, nem olyan, akit bura alatt nevelgetnek, és féltenek a világtól. Katonák fia, az Istenért is! Nem szabad ilyen töketlennek lennie. És ez a beszélgetés, bár sokkal inkább monológ volt Charlie részéről, egészen feltüzelte.
Bizonyítani akart. Hogy ki tud állni magáért. És hogy fel tud készülni arra a nyamvadt Matléták Bajnokságára egyetlen hét alatt is. De legfőképp azt akarta bizonyítani, hogy nem szorul pátyolgatásra.

90. Tabu