Tintavér – 102. A múlt kísértete

Robert

Esther valamiért nagyon sietett a szakkör végén, ezért Rob már csak a haját látta lobogva eltűnni az ajtóban, mire feleszmélt. A többiek még pakolásztak, beszélgettek körülötte, így ő is csendben söpörte a táskájába a holmiját, majd várakozón nézett a padtársára.
Megszokta már, hogy Theo folyamatosan a telefonján lógott közvetlenül óra előtt és után. Vagy vicces képeket nézegetett, vagy a testvérével beszélt, de bármelyikről volt is szó, Rob a mobilfüggő tökéletes példáját vélte felfedezni benne. Látta néha, hogy a szakkör unalmasabb pillanataiban is rezdül a barátja keze a telefonja felé, és ha mást nem is csinált, de az időt megnézte.
Nagyon sok internetfüggőt látott már az eddigi élete során, de valahogy mégis Theo esete volt a leglátványosabb.
– Ha nem akarod, hogy a professoressa elkapjon, szerintem lépjünk – jegyezte meg a barátja fel sem pillantva a kijelzőről. Mégis honnan látta akkor, hogy Miss Wind tényleg őket nézte?!
– Menjünk – értett egyet, mert oké, mostanra belelazult nagyjából a tanácsadóként is funkcionáló olasztanáruk közelségébe, nem igen vágyott rá, hogy előre egyeztetett időponton kívül is lelkizni akarjanak vele.

Sosem szeretett igazán lelkizni, de mióta megpróbálta megölni magát, valamiért mindenki ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy megpróbálja. Nem értették, hogy nem kell, sőt, jobb is, ha senki nem mond semmit, és ráhagyják a pszichiáterére.
Oké, Miss Wind egész normálisan kezelte, és nem lépett át semmilyen határt – Rob szerint a nőnek boszorkányos képessége volt arra, hogy ráérezzen, meddig mehet el –, és leginkább pályaválasztásról esett szó köztük, meg a sztorijáról. De akkor is érezte minden alkalommal a finom, puhatolózó kérdésekből, hogy a nő aggódott érte, és ezt nem szerette. Pláne, mivel a saját családja aggodalmát sejtette a tanácsadó mögött.
– Nehéz kitalálni, hogy mi akarsz lenni? – kérdezte Theo, mikor már az utcára kiérve végre elrakta a telefonját, és felnézett rá. Rob akkor szerette volna, ha a másik egy kicsit még kockult volna ahelyett, hogy olyan szemekkel nézzen rá, mintha az ártatlan kérdésbe burkolva valami sokkal többre lett volna kíváncsi.
Theo néha kicsit fura volt.
De talán éppen ezért érezte hülyének magát, amiért még mindig nem mondott semmit a barátjának a… nem is tudta, minek nevezze. Sötét titok nem volt, mert nem ölt meg senkit, nem lopott, nem csalt, de…
Lassan kezdett már megbarátkozni a gondolattal, a történtekkel, a ténnyel, hogy olyan már sosem lesz, mint előtte. Tanult belőle, elkezdte magát felépíteni úgy, hogy ne dőljön össze a legkisebb széllökésre, és sokkal jobban érezte magát, mint előtte. Megelégedett azzal, amire képes volt, és próbálta hinni, hogy akkor is sikerülni fog ezt az egyensúlyt megtartania, amikor a környezete elkezd majd újra elvárni tőle dolgokat.
Nyilvánvaló volt, hogy Theo azért kérdezte a pályaválasztásról, mert tudta, hogy jár az iskolai tanácsadóhoz. És annyiban hagyhatta volna ezt az egészet, ha elkezd arról beszélni, milyen tanácstalan a jövendőbeli foglalkozását illetően.
De azok után, hogy elindult az elfogadás felé vezető úton, sokkal nagyobb kamunak érezte volna hallgatni, mint korábban. Mert amikor elkezdett őszinte lenni az írókörön Ethan Flynn felolvasásán felbuzdulva, valami elképzelhetetlen teher esett le a vállairól.
– Kicsit – sóhajtott fel végül. – De még van időm kitalálni. Arra jó ez a tanácsadósdi, hogy nagyon sok területnek nézünk utána együtt, és vannak olyanok, amiket már most ki tudok lőni.
– És ott is olaszul dumál?
– Nem, ott nem – vigyorodott el Rob, aztán kicsit elhallgatott, amíg próbálta összeszedni a gondolatait. – De amúgy nem ezért járok hozzá.
– Akkor miért? – érkezett a következő, teljesen jogos kérdés.
– Csekkol – rántotta meg a vállát Rob, és most nem is nézett a barátjára, helyette a környék házait nézegette. Eddig észre sem vette, hogy milyen zöld volt ez a negyed. – A szüleim csak úgy engedték meg az iskolaváltást, hogy hetente járok pszichiáterhez és iskolai tanácsadóhoz is.
– De tök jó, hogy megengedték – vélte Theo, mire Robnak döbbenetében muszáj volt ránéznie. A fiú védekezően emelte fel a karjait maga elé. – Most mi van? Én örülök, hogy átjöttél. A TWW nagyon hajtós suli, és amennyire én látom, neked az nem tesz jót, mert a stressztől bepánikolsz. Ez a hely talán kevésbé steril.
Steril.
Egy kínos vigyorral próbálta meg leplezni, mennyire készületlenül érte a másik jó megfigyelőképessége. Persze, Theo volt az, aki annak idején vele együtt kihallgatta a szülei veszekedését, de arra sosem gondolt, hogy a barátja annak ellenére ennyire könnyen kiismerte, hogy ő – sokakkal ellentétben – nem erőltette a lelkizést.
– Nem volt nekem való – értett egyet rövid hallgatás után. – Ne érts félre, én tudok jól teljesíteni, én tényleg, de azért egy ponton túl sok volt, úgy éreztem, megfulladok tőle, hogy mindig mindent tökéletesen kell. Aztán nyilván nem csináltam mindent tökéletesen, mert majdnem meg is haltam, de aztán rájöttem, hogy nem kell mindent tökéletesen. És most így tökéletes.
Theo felvonta a szemöldökét, aztán viszont hosszú másodpercekig csak pislogott vissza rá.
– Hú, a beszédtanár ezért a sok szóismétlésért annyira kiakadna, hogy felébresztené a sharingant – kommentálta végül, és Rob változatlanul nem értette a feltehetőleg animés utalást. De valahol mégis ez volt az, ami megnyugtatta afelől, hogy az eldarált, leegyszerűsített történet elérte a célját.
Annak meg külön örült, hogy Theo nem kezdett el sajnálkozni, és nem váltott át aggodalmaskodóba, ahogy például Kitty is tette.
– Ja, tuti felélesztené – értett egyet azért bizonytalanul.
– Az egy szemtechnika, ami nagy érzelmi megrázkódtatás hatására szokott felébredni – kezdett magyarázni a barátja, majd mindenféle átkötés nélkül nyergelt is tovább egy másik témára. – Igazából a pályaválasztós téma elég hétköznapi. Pedig már megfordult a fejemben, hogy azért vagy fura, mert egy halálisten kilökdös a testedből, és elküld lidércekre vadászni.
– Ez neked tényleg eszedbe jutott, vagy csak szívatsz? – meredt döbbenten az évfolyamtársára Rob.
– Nyilván nem gondoltam komolyan, de azért tényleg felmerült bennem – rántotta meg a vállát Theo. – Nem ér, hogy csak Japánban történnek ilyen dolgok.
– Azt azért tudod, hogy ott se történnek ilyenek…?
Theo arca kifürkészhetetlen volt, és mivel erre a kérdésre nem válaszolt, Rob nem tudta eldönteni, mit gondoljon. Már azon kívül, hogy nagyon remélte, hogy nem egy olyan világban élnek, ahol halálistenek meg macskafülű lányok harcolnak tízméteres emberevő zombik ellen.
Bah.


Ethan

Sötét volt, amikor hazaért. Kabátját úgy akasztotta a fogasra, hogy szinte körül sem nézett. Amikor viszont megfordult, hogy a fényárban úszó nappalin át emeleti szobája felé vegye az irányt, megtorpant. Mintha bombát robbantottak volna a házban, dobozok és kacatok hevertek szerteszéjjel. A kanapén pedig mint kincseit őrizgető sárkány, az anyja üldögélt, és meghitten borozgatott egy régi női magazint lapozgatva.
– Mi ez itt? – találta meg hangját Ethan az első meglepetés után. De kérdésére hamarabb választ kapott, mintsem Annalise megszólalt volna. Néhány doboz tetején egy lepedőből eszkábált hatalmas molinó száradt, és hirdette a „Garázsvásár egész héten!” feliratot. – Ezek apa cuccai?
Kezdett rosszat sejteni.
– Igen – csukta be a nő az újságot. – Hová tűntél a temetésről? – szegezett neki ő is egy kérdést számonkérőn.
– Nem adhatod el őket! Még… még szinte el sem temettük! – húzott magához közelebb egy dobozt önkéntelenül. – Ezt egyébként is nekem adta – emelt ki belőle egy boxkesztyűt, ami még apjáé volt gimis éveiben.
– Akkor azt vidd. A többit viszont nem fogom tartogatni – legintett a nő. – Szíveskednél válaszolni, miért nem tisztelted meg azzal az apád, hogy rendesen részt veszel a temetésén?
Még ő papol neki tiszteletről. Miután odacsődítette a szeretőit. Bár lehet, hogy azok a férfiak apja kollégái voltak, ő pedig csak összeszűrte velük a levet… nem is tudta hirtelen, melyik verzió a rosszabb. Nem kívánta válaszra méltatni a kérdést. Dacosan indult el az emelet felé, boxkesztyűjét szorongatva.
– Azt hiszed, hülye vagyok? – kiáltott utána Annalise. – Az ott a bírónő lánya volt. Mégis mit képzeltél? Először megvered a fiát, most pedig a lányát szédíted… mit akarsz tőle? – Ethan megtorpant a szavakat hallva. Eddig eszébe sem jutott, hogy a találkozásukat kísérő kíváncsi szempárok mögött emberek álltak, akik hajlamosak beleártani magukat más dolgába.
– Nem tudom, miről beszélsz – hárított, de nem elég meggyőzően.
– Így akarsz bosszút állni az anyján? Az a lány… fiatal. Mondd, hogy nem nyúltál hozzá! – kapkodott levegőért a nő, ahogyan ez a gondolat átfutott az agyán.
– Neked semmi közöd hozzá, hogy én kikkel találkozom – tört ki most már a fiúból is az indulat. – Ahhoz pedig főleg, hogy mit csinálok velük!
– Mit gondolsz, meddig nézi jó szemmel Margaret Springer, hogy a lánya körül ólálkodsz? Akármin töröd a fejed, felejtsd el – utasította a nő szikrázó szemekkel. – Nem csak én láttalak vele, hanem mindenki, aki ott volt. Szerindted mennyi idő, mire ez visszajut a fülébe? És mennyi idő rajtad fogást találni? Csak csettint egyet, és mehetsz te is a hűvösre. – Arca már egészen elvörösödött, annyira felzaklatta magát a témán, és minden bizonnyal az elfogyasztott bor is fűtötte belülről. – Fogalmad sincs, mire képes egy nő, hogy a gyerekét védje!
– Nem, tényleg nincs – eresztett meg végre ő is egy megjegyzést, szándékánál maróbban.
– Oh, értem – húzta el a száját Annalise. – Tehát megint én vagyok a hibás mindenért. Szar anya vagyok, és ez téged felment minden tetted alól. Hány éves korodig fogsz még ezzel takarózni? Harminc? Negyven? – Itt nagy levegőt vett, hogy tovább tudja darálni mondandóját. – Van egy rossz hírem, drága fiam. Elmúltál tizennyolc, és ha bajba kevered magad, nem engem fognak érte elővenni. Már szabadon dönthetsz az életedről. Ha te is rács mögött végzed, mint az apád…
Ez már sok volt Ethannek, hogy örege még a sírban sem nyugodhat békében. Levágta maga mellé a boxkesztyűt a dobozokra.
– Erre vársz, igaz? Hogy én is ott rohadjak meg, minél távolabb innen! – Remegett a dühtől. – Örülnél, mi? És azzal mosnád a kezed, hogy neked ehhez nincs semmi közöd, hiszen a szabad döntésem volt – ismételte anyja szavait gúnyosan. – De csalódást fogok okozni – szűkült össze szeme. Előbb halt volna meg, mint lesitteljék, és az anyjának legyen igaza.
– De én nem akarom, hogy bajba kerülj – visszakozott anyja, és hangjába most már kétségbeesés is vegyült. – Én meg akarlak védeni téged, mindig is ezt akartam!
Csak nézte a nőt, aki életet adott neki. Haja kócos volt, bizonyára ismét a kanapén nyomta el az álom az üvegei mellett. Szemei alatt kék karikák húzódtak. Keze remegett az idegességtől, ahogyan hozzá beszélt. Nem volt boldog. Már jó régen nem volt boldog, Ethan vissza sem tudott emlékezni, mióta. Talán amióta ő élt, sohasem. Mindig is képes volt elrejteni érzéseit, de az italhoz sem véletlenül nyúlt újra meg újra. Sajnálta, hogy akárhogy próbálkoztak, soha nem sikerült megtalálniuk a közös hangot. Csak bántani tudták egymást ők ketten. De még meddig? Egyiküknek el kellett tépnie a láncot, ami ebbe a folyton ismétlődő, ördögi körbe kényszerítette őket. Annalise erre képtelen volt. Nem volt jó szülő, de szerette őt.
– Nem kell többé megvédened – jelentette ki a korábbinál jóval csendesebben. – Nem kell többé aggódnod miattam – folytatta, miközben megtette a kijáratig tartó néhány lépést. Leemelte kabátját a fogasról. – Kezdd újra, és csináld jobban.
Azelőtt mindig csak úgy elrohant, sosem nézett vissza. De most egy hosszú búcsúpillantással véste eszébe a nő arcát, mielőtt kilépett volna az ajtón. Érezte, hogy nem fog visszatérni.

***

Azt tudta, hova nem akar többé hazatérni, de ettől még nem volt hova mennie. A leghidegebb éjszakák álltak előtte, amelyeket nem tölthetett az utcán. Valószínűleg meg is fagyott volna. Kocsija most Jared garázsában melegedett, úgyhogy átmeneti megoldáson törte a fejét. Arra gondolt, az éjszakára keres egy fűtött ivót vagy étkezdét, eszik valamit, és megpróbálja ott kivárni, hogy a nap felkeljen. Nem sok zseton csilingelt a zsebében. Jaredtől még nem kapott fizetést, de talán reggel meg tudja vele beszélni, hogy adjon előleget – elvégre a kocsi még mindig ottmarad nála biztosítékul. Arra gondolni sem mert, mikor lesz képes így kifizetni. Vagy ha legalább abba belemenne, hogy az éjjeleit a műhelyben töltse… Oké, nem volt túl komfortos megoldás, de ha teljes munkaidőben kezd dolgozni, majd akad jobb hely. Szar helyzetben volt, de minden problémát meg lehet oldani.
Azzal nem számolt, hogy ez a rohadt hófúvás így megnehezíti majd útját a belváros felé. Nem is nagyon akadt össze egy lélekkel sem, pedig már egy órája gyalogolt. Arra lett figyelmes, hogy egy autó lassít mellette, ami a megkülönböztető jelzést használja. Szép. A zsernyákoknak még ilyenkor is van pofájuk megállítani és igazoltatni.
– Szállj be, Ethan – kiabált ki neki a sofőr, miután lehúzta az ablakot. Daugharty volt. Hogy ez az alak mindig ott van, amikor vele valami történik… De nem akaródzott beszállnia. – Csak beszélni akarok veled. – Hogy bizonyítsa szándékát, leállította az autó motorját.
Ha vonakodva is, de eleget tett a kérésnek. Mintha kemencébe ült volna az odakint tomboló mínuszok után. Tagjai kellemetlenül kezdtek bizseregni, ahogyan újra megindult vérkeringése fagyott testrészeiben.
– Anyád kért, hogy keresselek meg. Azt mondta, leléptél otthonról – közölte Daugharty, és így már világos volt, hogyan sikerült nyomára akadnia.
– Már van pasija. Hiába próbálod lenyűgözni – jegyezte meg, aztán nyomban meg is bánta. A férfi nem reagált, de az arcán átfutó grimasz így is elárulta. Szegény ördög még mindig szerelmes volt az anyjába. – Nem fogok hazamenni – közölte.
– Akkor hova akarsz menni?
– Majd megoldom – vonta meg a vállát. – Nem vagyok rászorulva senki segítségére – tört elő belőle ismét a dac. Elege volt, hogy képtelen egyedül boldogulni. Ha másoknak sikerül, neki is kellene, hogy menjen.
– Hagyd már ezt a süket dumát, Ethan – vágott közbe a férfi ingerülten. – Én tudom, mi van az utcán. Te csak azt hiszed. Az első sarkon összevernek, hogy kirámoljanak – húzott elő egy doboz cigit zsebéből.
– Mit érdekel ez téged? – értetlenkedett a fiú. Azelőtt egy kanál vízben meg tudták volna folytani egymást, most meg itt osztja neki az észt, mintha minimum az örege lenne.
– Mert nem vagy lúzer – szűrte fogai között, miközben meggyújtotta cigarettáját. – Azaz az vagy, de többre is képes lennél. De ha oda kikerülsz, egy év sem kell, én fogom rád zárni a celládat.
– Alábecsülsz engem – szólalt meg Ethanben a sértett önérzet. – Engem nem fog senki megtörni.
– Én sem úgy képzeltem, hogy negyvenes fejjel balfék kamaszokat pesztráljak – morogta Daugharty, majd beindította a motort. – Mondj egy címet – fordult felé, és miután a fiú nem válaszolt, megismételte a kérdést. – Mondj egy címet, vagy hazaviszlek.
És ő mondott. Az egyetlen címet, ami eszébe jutott, és ahol talán nem vágják be előtte az ajtót. Mialatt a férfi füstfellegbe burkolózva vezetett, lopva rápillantott. Tipikus kiégett zsaru volt, akinek félresiklott az élete. Ethan tudta, hogy elvált, és nem született gyereke, pedig szeretett volna. Hát, a második próbálkozással is belenyúlt a tutiba.
Mikor lefékeztek a sötét ház előtt, izzadni kezdett. Tudta, ha nem jár sikerrel, Daugharty nem hazudott, tényleg hazaviszi. Persze arra nem kényszeríthette, hogy ott is maradjon, de az utca hidege sem hívogatta. De most már döntést hozott. Nem fog visszatérni a szülői házba.
– Várj – szállt ki a kocsiból a rendőr is, és megkerülte a járgányt, hogy mellé érjen. Előhúzta tárcáját, és pár bankjegyet vett elő belőle. – Ezt tedd el.
– Nem – utasította vissza Ethan elképedve. Miért csinálja ezt ez a pasas? Ennyire életképtelennek tartja?
– Ne legyél ostoba. Majd visszaadod – förmedt rá Daugharty, és belegyömöszölte a pénzt a fiú kabátja zsebébe. – Pár hétig tudsz miből kaját venni. Most pedig menj. Nézni fogom a kocsiból, hogy bemész-e.
Ő pedig elindult. Minden lépéssel egyre lassult tempója, így legalább egy percbe telt, mire megtette a bejáratig vezető pár métert. Mi van, ha nem látják szívesen? Hiszen ha nem lenne olyan átkozottul büszke, és nem akarna annyira jobb életet, akár haza is mehetne. Miért segítene neki egy idegen, mikor önként vállalta ezt a sorsot? Kezét remegve emelte a csengőig. Aztán kihúzta magát, hogy az ajtót nyitó már ne egy reszkető kölyköt találjon a küszöb előtt, hanem valakit, aki erős és céltudatos, és érdemes a jóindulatra.
Mikor Trevor Bradley pár perccel hajnali kettő után ajtót nyitott, így is úgy nézett rá, mintha kísértetet látna.

103. Segítő kéz

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés