Tintavér – 9. Védekező mechanizmus

Fay

Fay kevés dolgot várt jobban magánál az iskolakezdésnél, de a rajzóra egy ilyen kivételes dolog volt. Amikor az órarendjébe kukkantva realizálta, hogy az következik, a szokásosnál is boldogabban kezdett vágtázni a terem felé. Ahogyan megérkezett, kicsit olyan volt, mintha hazaért volna. A festékek, az ecsetek illata, az üres vásznak rikító fehérsége régi ismerősként üdvözölték a lányt.

Izgatottan fészkelődni kezdett, amint elfoglalta a helyét, ám megrezzenő telefonja hamar kizökkentette:
„Volna kedved együtt ebédelni? 🙂 ” – jött az üzenet, amire Fay azonnal nevetgélve válaszolt:
„Persze, a szokott helyen? :3”
A beszélgetés egészen a szünet végéig kitartott, amikor is Fay vigyorogva bepötyögte utolsó üzenetét:
„Na, kezdődik az óra, ne vond el a figyelmem…”
„A világért se ;)” – pittyent még a reakció, mielőtt a lány a táskájába süllyesztette volna a telefonját. Mikor végre felnézett, a terem teljesen megtelt. Fay éppen az ismeretlen arcokat próbálta elhelyezni a képen, amikor kinyílt a terem ajtaja, és a tanár vidáman belépkedett rajta.

– Szép jó reggelt kívánok mindenkinek! – Csilingelő hangja megtöltötte élettel a termet, ahogyan az asztalához ért, és felpattanva rá kíváncsian nézett végig a társaságon. – Örömmel látom, hogy mennyi új arc van köztünk, de természetesen a régieknek is nagyon örülök, ezek szerint nem vagyok olyan pocsék tanár – nevetett fel, mire az egész csoport együtt nevetett vele. – Nos, első körben akkor az újaknak mondanám: hívjatok nyugodtan Juliannek, de ha Hauser kérdezi, akkor csakis Mr.Dalton az órai megszólításom, oké? – kacsintott bizalmasan egy emberként az osztályra. Az egyöntetű röhögés után mindenki vidáman bólogatott, bár az egyetlen, aki valóban átérezte a kérés súlyát, az valószínűleg csak Fay volt… ő ugyanis tudta, hogy az igazgatónő mennyire rá volt szállva Julienre az ilyesmi dolgai miatt… Az emlék, ami erre azonban felsejlett előtte, igencsak megmosolyogtatta. Év végén ugyanis, amikor az elballagó diákok átadták az ajándékukat neki, és Ms. Hauser meghallotta a megszólítást, dorgálásra készen, akár egy ragadozómadár, készült lecsapni Julianre, aki jobbára elfutott előle…

– Szóóval… – tört újra utat a férfi hangja Fay tudatába. – Mivel az ilyen bemutatkozós dolgokat diákként sosem szerettem, főleg, ha nekem kellett kezdeni, ezért senkit nem fogok ilyesfajta traumának alávetni… Erre egyébként is valami egészen különlegeset találtam ki, de ezt majd később… Szóval én fogom kezdeni, tegyetek fel nyugodtan kérdéseket, bármilyen kérdést! – Szinte még be sem fejezte a mondatot, máris magasba lendült egy kéz…

Az elején még a legtöbben viszonylag visszafogottak voltak, de ahogyan telt az idő, és látták, hogy Julian mennyire kedves és közvetlen, még a visszahúzódóbbaknak is megjött a hangjuk. Fay, hogy ne legyen túl feltűnő, kérdezett egyet-kettőt, de azon kívül csak figyelmesen hallgatott, egészen egy bizonyos pillanatig…
– A karkötőd honnan van? Korábban sosem láttam, hogy ékszert hordtál volna – kérdezte Heather, aki az előző évben is elhalmozta Juliant annyi figyelemmel, hogy az ilyesmi feltűnhessen neki. Fay ereiben teljesen megfagyott a vér, és egy másodpercre talán a férfi szeme is megrebbent a lány irányába, de nem gondolta, hogy ez rajta kívül bárki másnak is feltűnt volna.

– Helyes megfigyelés, valóban nem szoktam – mosolygott lágyan vissza a lányra. – De ezt mindig hordom, egy számomra nagyon fontos ember készítette. – Fay szíve a hallottakra nagyot dobbant, szerencsére feltörő mosolyát nem kellett lepleznie. – Viszont azt hiszem, lassan elég belőlem, rátok is kíváncsi vagyok ám… A feladatotok az lenne, hogy rajzoljatok valamit, ami szerintetek bemutat titeket. Ez bármi lehet, ha rálocsoltok négy színt egy üres lapra, felőlem azok is lehettek ti, csak tudjátok megindokolni. – Ahogyan Julian magyarázni kezdett, Fay teljesen elveszett szeme csillogásában.

Imádta, hogy a férfi mennyire fel tudott lelkesülni, amikor bármi ilyesmire került a sor. Ordított róla, hogy mennyire imádott tanítani, hogy mennyire imádta a művészetet, a diákokat és azt, amit csinált. Ahogyan Fay már fontoskodó szerelmét figyelte, sokadszorra is megfogadta magában, hogy felnőtt korában valami olyat fog csinálni, ami őt is ennyire boldoggá teszi…

Rob

Doryt akkor kapták, amikor Rob még csak tizenkét éves volt, és egy álló nyáron át könyörögtek a szüleiknek, hogy hadd legyen egy kiskutyájuk. Az anyjuk elég sokáig nem akarta beadni a derekát, aztán egy délutánon a semmiből megjelent egy dalmata kölyökkel, ők hárman pedig majd’ megvesztek érte. Az már csak évekkel később derült ki, hogy a hirtelen véleményváltozás hátterében mi állt – Christa Dell. A kislányért éppen úgy könyörögtek a testvérei, ahogyan ők a kutyáért, ezért Mr. és Mrs. Dellnek nem volt más választása, mint összehozni nekik egy kistesót. És mint kiderült, az ő anyjuk látni vélte a pillanatot, amikor ők hárman is meggondolják magukat, és kiskutya helyett inkább öcsikét vagy kishúgot fognak követelni.

Rob nem is értette, mégis miért akartak volna még egy testvért, mikor ők pont tökéletesen megvoltak úgy, ahogy mindig is voltak. Felesleges lett volna még egy testvért beidomítani, mert még Clarát sem sikerült teljesen betörniük akkorra. És azóta sem.
– Téged meg ki kért arra, hogy rendezz jelenetet az iskolámban? – szegezte a húgának a kérdést, mikor végre rátalált az udvaron. Annyira ideges volt a hangszíne, hogy Dory egyből felkapta a fejét, és nem figyelt többé Clara simogatására.

– Nem rendeztem jelenetet – húzta ki magát Clara. Nem olyan rég érhetett haza. – Én csak elbeszélgettem egy kicsit Ethannel. Igazán megnyerő a modora.
– Clara! Te ilyenkor nem gondolkozol? – sóhajtott fel Rob lemondóan. – Az egész suli rajtam röhög, mert nem elég, hogy elgyepált egy elmebeteg, bosszúszomjas, agresszív…
– Primitív és magányos? – tippelt a húga, mire ő megrökönyödötten meredt rá. He? – Nézd, nem vagyok agykurkász, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha valaki ilyen kvalitásokkal dicsekedhet, annak nincs túl sok barátja.

– Most nem ez a lényeg – döntötte el Rob, aztán idegesen legyintett. – Az sem túl megnyerő, hogy rögtön az első nap laposra vernek, de az már mindennek az alja, hogy a húgom libben be megvédeni.
– Most hagytam volna, hogy terrorizáljon téged valami megkeseredett seggfej, aki nem tudja megfelelően levezetni a frusztrációját?

Persze, értette ő, mit szeretett volna elérni a testvére, és már körülmények között kedvesnek is tartotta volna a gesztust. Csak sajnos abban a helyzetben, amiben ő volt, egyszerűen csak… nem volt jó így. Az embert eleve férfiatlannak nézik, ha nem tudja megvédeni magát, de ha emellé egy lány próbálja megfenyegetni az elpáholóját… De ezt magában még mindig könnyebb lett volna lenyelni, ha nem tudta volna, hogy Clara féltette őt. Jobban, mint amennyire egy húgnak a bátyját szabadott volna. És ezért hiába szeretett volna haragudni rá, nem tudott igazán. Ezt ő szúrta el, ráadásul talán örökre.

– Csak ilyet többet ne csinálj – sóhajtott fel Rob lemondóan. – Nem szeretném, ha esetleg bekattanna, és úgy döntene, hogy mégis akar lányokat verni.
– Az lenne az utolsó hibája szabadlábon – küldött felé egy békítő mosolyt Clara, aztán viszont elnevette magát, mikor Dory odadörgölőzött hozzá. Ha valamiben az a kutya hasonlított a húgára, akkor az tuti az volt, hogy mindketten igényelték a figyelmet. Nagyon.

10. Klisé