Tintavér

Tintavér – 69. Keserű pirula

Robert

Odakint kezdett olyan hideg lenni az idő, hogy Doryt jóformán egész nap a házban tartották. Egyszer-egyszer az apja még a munkahelyére is magával vitte őt, mert sajnálták volna egész napra egyedül hagyni otthon – ilyenkor Robnak mindig eszébe jutott, hogy ő is szívesen bevitte volna az iskolába a kedvencüket.
Másrészt viszont jobban belegondolva elszomorította őt a gondolat, hogy szegény kutya mennyire magányos lehetett napközben nélkülük. Felmerült benne az is, hogy valahogyan rá kellene vennie a szüleit egy új háziállat beszerzésére.
Valószínűleg most volt olyan helyzetben, hogy sikeres legyen a hadjárata – de valami mégis visszatartotta őt. Talán éppen az, ami miatt gondtalanul mesélni sem tudott a családjának. Nem érezte azt, hogy következmények nélkül beavathatná őket az életébe és a gondolataiba.
Ugyanakkor Rob azt is látta, hogy a hallgatása nem csak zavarta, hanem néha egyenesen bántotta a többieket. Michael eleinte csak még többet járt a nyakára, kérdezgette… mit kérdezgette, faggatta! Aztán átlendült egy ponton, és onnantól nem erőszakoskodott többet; csak épp helyette olyan képpel nézett rá, mikor azt hitte, nem látja, mintha ő lett volna a csaja, aki ejtette. Azért ez elég morbid volt.

Persze, lehetett volna szó arról is, hogy a testvérének valami más baja volt. Csak akkor valószínűleg a család többi tagja próbálta volna kiszedni belőle, mi bántotta, így meg mindenki teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azokat a szomorú pillantásokat. Robnak gyakran volt olyan érzése, hogy igazából senki sem figyelt oda a másikra igazán, és minden rossz ebben gyökerezett. Mert az, hogy tudni akarták a száraz tényeket, képben akartak lenni dolgokkal, még nem jelentette, hogy tényleg érdeklődőek voltak. De nem hibáztathatta a szüleit, mert amennyire ő látta, csak jót akartak. Csak nem mindig találták a módját annak, hogy ezt jól fejezzék ki – a testvérei meg megint más lapra tartoztak.
A maga módján Clara is figyelt, de ő pedig sokszor túlságosan is. Ezzel okozott már pár kényelmetlen percet; elég volt csak Flynn esetére gondolni. Michaelben korábban feltétel nélkül megbízott, és neki is hiányzott ez a nyíltság a mindennapjaiból. Így ugyanis nem volt senki, akivel tényleg őszintén tudott volna beszélgetni.
Elég szar ügy volt, amikor az ember szeretett volna beszélgetni valakivel, vágyott volna valaki figyelmére, de közben egyszerűen csak nem ment. Ezt a blokkot viszont csak ő oldhatta fel, tudta nagyon jól. Csak még nem egészen tartott ott.
– Lesz egy buli Halloweenkor a suliban – dobta be azért rövid szorongás után egy este, mikor a családja minden tagja a konyhában lézengett. Az anyja már megint sütire vadászott, az apja valami videót mutatott Michaelnek, Clara pedig Doryt dögönyözte. A hirtelen jött bejelentés viszont mindannyiukat megakasztotta annyira, hogy felnézzenek rá.
– Tényleg? – kérdezett vissza az anyja egy mosollyal. Korábban már sikerült átvernie Robot a lelkesedéssel és laza megjegyzésekkel, így ezúttal már ő is jobban figyelt az árulkodó jelekre. Az anyja egész biztosan azt latolgathatta, hogy ez egy újabb problémaforrás vagy egy sikeres beilleszkedési kísérlet első lépése lehet-e.
– Tényleg – válaszolt ő azért engedelmesen. – Megyünk páran, szóval majd ott leszek, nem a sith-ekkel bratyizok vagy valami.
– És minek öltözöl? – kérdezte Michael óvatosan, de jól láthatóan abban reménykedve, hogy ezzel sikerül megindítania valamilyen rendes párbeszédet. Rob pedig hálás volt neki, amiért a testvére ezzel beelőzte a szüleiket.
Arra ugyanis nem érzett késztetést, hogy beszámoljon nekik, kivel megy és meddig lesz el. Már csak azért sem, mert lövése sem volt, hogy ha Kittyvel megy, akkor hol fog kilyukadni. Azt ugyanis már nem tudta számon tartani, hogy a lány kivel volt éppen haragban és kivel nem; korábban úgy tűnt, Adriant ki nem állhatta, aztán az utóbbi időben meg csomószor lehetett őket együtt látni. Rose-zal is beszélgetett néha a folyosókon, bár azok leginkább kimerültek néhány ingerült oda-visszaszólásban, de…
Ez lehetett volna fárasztó is. Valaki olyannal lógni, aki ennyire mindenhol jelen volt, és aki mindenkit ennyire ismert. De igazából Robnak jólesett ez a fajta pezsgés, amikor nem neki kellett a középpontban lennie, viszont megfelelő távolságból szemlélhette az eseményeket.
Igazából ezt mind szívesen megosztotta volna Michaellel. De csak vele, nem az egész családdal. Ahogy viszont késett a válasszal, Rob látta, hogy a testvére arcáról lassan leolvad a mosoly és a reménykedés.
Nem, ő ezt nem… ő nem tud, nem akar rossz érzéseket kiváltani a többiekből. Soha többé! Szinte kétségbeesetten vágta rá tehát:
– Nem tudom, lehetnék akár Luke is!
– Jó! – derült fel Michael. – Akkor odaadom neked a jelmezemet, és csak kicsit kell igazítani… Én úgyis valami ijesztőt kell, hogy keressek idénre.
– Legalább Vader Nagyúrnak kell lenned – szúrta közbe a nagyobbik fiára nézve az apjuk komoly arccal. – Tavaly a tökéletes kísértetházunk elég kiábrándító volt Luke-kal és Padméval.
Na jó, ezen Rob is elvigyorodott akarata ellenére is. Emlékezett ugyanis, hogy a testvérei meg voltak győződve róla, hogy a Star Wars karakterek jelenléte feldobja majd a hangulatot. Csak épp azzal nem számoltak, hogy a hozzájuk látogató gyerekeknek inkább rettegniük kellett volna, nem fotózkodni a jól sikerült jelmezekkel.
A szüleik meg felváltva örültek az élethű filmszereplőknek és morogtak azon, hogy volt valami szépséghibája az amúgy tökéletes Springer kísértetháznak. Már évek óta ők voltak a környékbeli gyerekek kedvenc helye; sőt, akadtak olyanok is, akik egészen távoli városrészekből is eljöttek hozzájuk, olyan messzire elért a hírük. Rob nem emlékezett rá, mikor alakulhatott ki az a hagyományuk, hogy Halloween idején teljesen átalakult az egyébként ízlésesen berendezett otthonuk Drakula meg a többi rém kastélyává. Volt náluk minden; még az ismerősi kör egy része is náluk dekkolt ilyenkor, hogy beöltözzenek vámpírnak, múmiának meg rothadó zombinak. Korábban felmerült az is, hogy színészeket fogadjanak fel estére, de szerencsére ez azért minden év költségvetéséből kimaradt.
Rob inkább bele sem akart gondolni, mégis mennyit költhettek erre a szülei minden alkalommal. Míg még kicsik voltak, jó buli volt, mert az összes barátjuk menőnek tartotta, hogy náluk volt a legjobb halloweeni csomópont. Aztán egy ponton ők elkezdtek kinőni belőle, és…
Oké, talán Clara még élvezte a cukor- meg csokiosztás részét, de ő is csak addig, míg a zsiványabb kissrácok meg nem próbálták meglesni a bugyiját.
– Nem akarod áthozni a barátaidat is? – vetette fel a beálló csendet megtörve az anyjuk, mire Rob egy picit lesápadt.
– Nem!
– Miért? Kittyt amúgy is olyan rég láttuk – erősködött tovább a szülője.
– Mert a kísértetházunk tíz éves kor felett már inkább ciki – jegyezte meg Michael a széken lejjebb csúszva. – Amúgy én se megyek, programom van.
– Én is buliba megyek – helyeselt Clara, de pechjére ő már túl későn kapott észbe, mert elkezdődött az utóbbi időben visszatérő vita. Hogy nem hagyhatják az egész munkát a szüleikre, mikor ez az egész igazából miattuk van.
Rob a bátyjával összenézve úgy döntött, hogy jobb lesz még a bomba robbanása előtt kisurranni. Azt már senki sem kérdezte, hogy ők akarták-e még ezt a felhajtást, a fontos amúgy is csak a tökéletes látszat volt.


Gil

A koliszoba egészen idegenné vált számára, miután összeszedte Morgan nála maradt személyes tárgyait. Egy bögre, amiből a forrócsokiját itta, néhány könyv és CD, plusz egy kardigán, amit még év elején felejtett nála az egyik filmezős estéjük után. Mielőtt betette volna a dobozba, Gil finoman végigfuttatta ujjait az anyagon. Erről eszébe jutott az a délután a raktárban, amikor utoljára a lányhoz ért, és ismét elszorult a torka.
Hogy is lehetett ekkora idióta. Még mindig nem tudta, mit akart tőle Morgan aznap, de már kezdte kapizsgálni, hogy több köze lehetett a folyosón közeledő Cassyhez és Spencerhez a jelenetnek, mint hozzá. De persze neki muszáj volt teret engednie legnaivabb ábrándjainak, hogy aztán pofára essen. Hogy is hihette, hogy majd pont most lesz esélye annyi év után? Abban a pillanatban, amikor Morgan eltaszította magától, olyan magasból zuhant a mélybe, hogy valami meghasadt benne. Még sosem merte őszintén kimutatni érzéseit, és ezek után már úgy érezte, képtelen úgy folytatni ezt a részéről több-mint-barátságot, ahol korábban abbahagyták. Többet akart, de minden reménye szertefoszlott, hogy ezt elérje.
Először Morganre haragudott, rettenetesen. Annyira önző, lüke lány volt! Nem értette, miért nem látja, hogy nekik együtt kellene lenniük. Bármit megtett volna érte, és boldoggá tehette volna, ha ő is úgy akarja. De a lány teljesen belelovalta magát abba az idióta romantikus ábrándba, hogy esélye lehet annál a nyálas bunkónál, aki már egyszer ejtette. Totál képtelen ötlet volt. Miről beszélgetnének esténként, hamburger menüről kólával? Ha pedig arra gondolt, mit csinálhatnának beszélgetés helyett, leverte a víz, és émelyegni kezdett. Hiába nem kérdezett már Wes felől egy ideje, és hiába nem beszélt róla a lány, a szemei csillogásából még tudta, hogy a képben van. Ha nem is fizikailag, de legalább egy vágyálomként, amihez tudta, hogy évekig nem lesz senki, aki felérne. Ezt csinálta mindig – belehabarodott valakibe, és álmodozott róla. Közben pedig észre sem vette, hogy ő a fél karját odaadná, hogy végre rá figyeljen.
Aztán megismerte Cassyt. A lány már első AV klubos napjuk óta kereste a társaságát, és nem kellett különösebben nagy agytrösztnek lennie, hogy rájöjjön, bejön a neki. Először rettentően zavarba hozta a helyzet, és próbált távolságot tartani tőle, de Cassy nem tágított, látszólag fel sem fogta lekoptatási kísérleteit. Mostanra azonban kezdte úgy érezni, nagyon is tisztában volt vele, hogy érdeklődése nem kölcsönös, de akkor is a közelében próbált maradni. Mint ahogyan ő tette Morgannel. Mivel hasonló cipőben járt, megértette Cassyt, és sajnálta, amiért nem adhatja meg azt, amire vágyik. Az a balsejtelme támadt, hogy Morgan is így érez vele kapcsolatban – azaz nagyon is tisztában van érzéseivel, és titokban szánakozik rajta. Ez rosszabb volt annál, mintha egyszerűen észre sem vette volna epekedését. Ekkor döntött úgy, hogy véget vet ennek az egész nevetséges színjátéknak, amit ők tévesen barátságnak neveztek. Túl akart lenni Morganen.
Persze először rosszul fogott az egészhez. Nem merte felégetni maga mögött a hidat, és egyensúlyozni próbált Morganhez fűződő vonzalma és az új élete között. Még mindig a barátja volt, de mégis kerülte őt mindenféle kifogásokkal. Nyitni kezdett mások felé is, és saját magát is meglepte, mennyire könnyű volt úgy beszélgetni, hogy nem bujkált benne az a görcsös kényszer, hogy jó benyomást tegyen a másikra. Morgannek valahol mélyen mindig próbált megfelelni. Aztán elkövette a legnagyobb hülyeséget, és randira hívta Kittyt. Akkor ott nem volt jó érzés, hogy a lány lekoptatta, de aztán rájött, hogy nem állt volna készen erre az egészre. Kedvelte Kittyt, régen is szimpatizált vele, talán pont azért, mert ő észrevette a lágyságot és érző szívet ott, ahol mások csak keménységet és könyörtelen határozottságot láttak. Az emberi agyat viszont nem lehet olyan könnyen átprogramozni, mint valami sci-fiben a robotokat. Szerette Morgant. Korábban ezt sosem mondta ki magában, de Kitty elutasítása után rádöbbent erre. Bárki más csak másodhegedűs lehetett, pótlék csupán, ameddig őt nem tudja kiverni a fejéből. Ez nem lett volna fair egy lánnyal szemben sem. Ekkor ébredt rá, hogy a kompromisszum nem működik. Morgan azt hitte, más lányok miatt hanyagolja őt folyton, ezért undokoskodott, tök jogosan. Gil pedig a reakciói miatt újra és újra visszatért ahhoz a tévképzethez, hogy a lány is többet érez iránta szimpla barátságnál. Ördögi kör volt. Bármennyire lehetetlennek tűnt, ki kellett zárnia őt az életéből, ha el akarta felejteni.
Egy függőség legyőzésére a leghatékonyabb módszer egy másik függőség. Így került a képbe Spencer. Persze nem romantikus értelemben, sőt, valójában még csak közeli barátok sem voltak, ő mégis felnézett rá, és versenyszelleme arra sarkallta, hogy a nyomába érjen. Az egész AV klub egy addig elnyomott részét mozgatta meg, tele volt ötletekkel, amiket szeretett volna megvalósítani. Minden szabadidejét a klubhelyiségben töltötte, hogy új kütyüket és technikákat próbálgasson. Tudta, hogy az apja agyvérzést kapna, ha megtudná, valami elvonta figyelmét a műszaki pályáról, és Morgan is nagyon ellenszenvezett klubelnökkel, de most először próbált arra koncentrálni, ami neki jó volt. Spencert ráadásul nem csak közös érdeklődésük miatt tartotta rokonléleknek, hanem azért is, mert bár sok barátja volt, mégsem engedett senkit túl közel magához. Népszerű volt és szerették, járhatott volna bármelyik lánnyal, de elhivatottsága erősebb volt annál, hogy megkockáztassa, mindenféle szerelmi drámák gátolják az előrejutásban.
Gil biztos volt benne, hogy bejut arra az egyetemre, amit megcélzott magának, hiszen ez a szakmai öntudatosság ritka volt ilyen fiatalon. Úgy érezte, neki is erre van szüksége. Tanulni akart a srácról, és ő akart lenni az, aki jövőre méltó utódja lehet az AV klub élén.
Miután egy utolsó pillantást vetett a benne sorakozó tárgyakra, lezárta a dobozt. Hátravolt még a búcsú legnehezebb része – szembenézni Morgannel. A szobájáig vezető utat pár pillanat alatt megtette, az ajtó előtt állva azonban megdermedt. Ismét erőt vett rajta az az izgalom, amit a lány közelében szokott érezni – torka kiszáradt, szíve gyorsabban kalapált, és kimelegedett, mintha láz égette volna belülről. Bizonytalanul emelte fel kezét, és kettőt koppantott a faajtón. Megfordult a fejében, hogy csak úgy otthagyja a dobozt, de hiába tudta, hogy nem kellene kínoznia magát egy újabb találkozással, lábai a földbe gyökereztek. Mikor pedig belülről lépések zaja hangzott fel, olyan sürgetővé vált a vágy, hogy láthassa őt, hogy majdnem saját maga tépte fel az ajtót. Hiányzott neki a lány szeme, a hangja, az illata.
– Hali – nyitott ajtót Lennie unott arccal.
– Szia – préselte ki magából a fiú. – Morgan… itt van? – tett még egy elkeseredett kísérletet, mielőtt reményei összeomlottak volna.
– Nincs – ásított a lány. – Valami pasival van. Azt hittem, veled – közölte közömbösen, fel sem fogva, hogy ezzel csak a kést forgatja Gil szívében.
– Nem – suttogta nyomorultan. – Ezt odaadnád neki? – nyújtotta át a dobozt kis tétovázás után. Úgy szeretett volna találkozni vele. Csak pár másodperce. Az pedig, hogy Morgan valaki mással van, a féltékenység olyan mélységeibe taszította, hogy a csalódástól még a szeme is könnyezni kezdett. Igyekezett úgy pislogni, hogy Lennie ne vegyen belőle észre semmit.
– Aha – vette át a dobozt a másik. – Még valami? – nézett rá kérdőn, mivel a srác továbbra is mozdulatlanul állt, mintha csodára várna.
Még mindig nem akarta elhinni, hogy a búcsúpillanatra, amiért úgy reszketett, nem kerülhetett sor. Átkozta magát, amiért idióta módon azt hitte, ő is hiányzik Morgannek, pedig nyilvánvalóan tévedett. Ő már rég egy másikkal vigasztalódott. Összeszorított szájjal intett nemet Lennie kérdésére, mire ő egy halk köszönés után bezárta orra előtt az ajtót. Gil megsemmisülten kullogott vissza szobája magányába.

70. A figyelem középpontjában