Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 20. Epilógus I.: Lena a Birodalom után

Egy berlini kórházban voltam, már harmadik napja. Volt egy kisebb agyrázkódásom, de már teljesen felépültem. Tulajdonképpen a zárójelentésemet is megkaptam már, bármikor elmehettem. De mégis, hova? A Birodalom romokban állt, az apámnak és az androidjainak vége volt. Ezért küzdöttem egész felnőttkori életemben, a győzelem mégis keserű volt. Ugyanis elvesztettem azt, aki nélkül már nem volt értelme ennek az egésznek. Még mindig olyan szürreálisnak is tűnt, hogy már nincs mellettem. Én pedig… még lélegzem, de életnek már nem lehet nevezni. Erőszakosabbnak kellett volna lennem. De ezt most elbuktam, és szörnyű árat kell fizetnem.

Elővettem a telefonom, és kikerestem az egyik közös képünket. Mélyet sóhajtottam. Abban a pillanatban, amikor a kép készült, még minden olyan idilli volt. Még mindig létezett a Birodalom, de legalább küzdöttünk ellene. Amellett pedig friss volt közöttünk a szerelem, minden egymásról szólt. Hosszú ideje először, őszintén boldog voltam, és boldog volt Francien is. Ekkor még boldog tudatlanságban élt, hiszen fogalma se volt, hogy az egész élete egy hazugság és valójában egy android. Mennyivel jobb lenne minden, ha ez sose derült volna ki. A felfedezés teljesen tönkretette minden önbecsülését, olyannyira, hogy még a szeretetem se tudta megmenteni a tragédiától. Bárcsak mindent visszacsinálhatnék.
Elmélkedésemet megszakítatta egy ismeretlen számtól jövő hívás. Magam sem tudom miért, de felvettem.

– Tessék, itt Lena Altenstein – mutatkoztam be valódi nevemen.
Fogalmam sincs, miért nem az álnevemet használtam. Mindig is utáltam, kivel állok elég közeli rokonságban. De ez már nem számított. Ő sincs már többé, amin egész gyorsan túltettem magam. Az én szememben már évekkel korábban meghalt.
– Üdvözlöm, Lena, én Ilse Solberg vagyok – hallottam a vonal másik végéről. – Hazaengedték a kórházból?
– Mondhatjuk – vágtam rá.
Haza. Már fogalmam sem volt, hol volt az.
– Nagyszerű! – vágta rá a doktornő. – Be tudna akkor jönni a laboromba? Fontos hírem van az ön számára.
– És miért gondolja, hogy ez engem érdekel? – kérdeztem a szemeimet forgatva.
– Nem akarom a részleteit telefonon megbeszélni. De bízzon bennem, ennek örülni fog.
Nem volt semmi okom bízni ebben a nőben, de győzött a kíváncsiság.
– Rendben, hamarosan ott leszek – feleltem végül, majd leraktam a telefont.

***

Alig egy órával később már a régi laborépületben voltam. Utoljára nagyjából egy hónapja jártam itt, amikor a Birodalom elfogott. Milyen fura is volt, akkor szökött fogolyként járni ezeket a folyosókat. Most pedig Dr. Solberg vendégként fogadott.
– Üdvözlöm, Lena. Megkínálhatom valamivel?
– Ezt most hanyagoljuk, és beszéljük meg inkább, hogy miért hívott ide – förmedtem rá.
– Persze, csak kerüljünk beljebb!

Egy pár pillanatig néma csendben haladtunk egymás mellett. Ez nem tetszett nekem. Nem kértem többet a feszültségből, csak tudni akartam, miért vagyok itt.
– Francienről lenne szó – szólalt meg Solberg egy idő után.
– Akkor miért mondta, hogy örülni fogok ennek? – kértem számon. – Francien meghalt, láttam is a holttestet. A processzor teljesen átégett.
– Nos, nem teljesen. Vagy legalább is elég jó állapotban volt ahhoz, hogy legyen mit átmenteni róla egy tartalék processzorra.
– És ez miért jó nekünk? Ha létre akar hozni egy másik öntudatos androidot, legalább hagyja ki belőle a barátnőmet!
– Nem akarok másik androidot, Francienből csak egy van – magyarázta Solberg. – Egy öntudat, amivel kapcsolatban óriási mázlink volt, de sikerült maradéktalanul helyreállítani.
– Várjon csak, azt akarja mondani, hogy Francien még él?! – kérdeztem ezúttal izgatottan.
Talán túl jónak kellett ennek lennie, hogy igaz legyen? Nem érdekelt! Vissza akartam kapni őt, akármilyen lehetetlen is.
– Szüksége volt egy kis javításra, és egy új testre, de igen – bólintott a doktornő. – Francien még él.

Ez zene volt füleimnek. Valahol úgy éreztem, mindjárt felébredek, és megtudom, hogy ez csak egy álom volt. Ugyanakkor, amikor azt gondoltam, Francien halott, az is egy szörnyű rémálomnak tűnt, és szintén fel akartam ébredni. Reméltem, hogy most voltam tényleg ébren.
– Mikor láthatom? – kérdeztem tovább.
– Hamarosan. Még nem aktiváltam, azt gondoltam, jobb, ha maga az első, akit meglát. Viszont egy dolgot még tudnia kell előtte.
– Mi az?

– Nos, a processzor igencsak megsérült – sóhajtott Solberg. – Szerencsénk volt azzal, hogy az öntudatot sikerült megmenteni teljesen. És be tudtam ültetni az emlékeket, amiket még az ember Francienből mentettünk le. Ami viszont az android saját emlékeit illeti… valamennyi elveszett belőle, és fogalmam sincs, mennyi. Amit sikerült, átmentettem, de amíg nem aktiváltam, nincs semmi módja annak, hogy megmondjam, mire fog emlékezni, és mire nem.
– Akkor, nem tudja, hogy legyőztük a Birodalmat? – kérdeztem.
– Elképzelhető. Lehet, hogy azt se tudja, hogy egy android, vagy hogy önök egy pár voltak. Persze, ezt csak figyelmeztetésből mondom. Maga mindent egybevetve, jobban ismeri őt, mint én, így önre bízom, mennyit mond el.

– Amúgy pedig, magában jobban meg is fog bízni – tette még hozzá a végén. – Ha másra nem is, arra fog emlékezni, hogy maga mentette ki abból a tűzből.
– És, mi lesz vele, miután aktiválta? – kérdeztem gyanakodva. – Ugye nem kell itt maradnia kísérleti alanynak?
– Nem – mosolyodott el Solberg. – Egyszer minden szülőnek át kell élnie, ahogyan gyermeke kirepül a fészekből és önálló életet kezd. És ez most sincs másképp. Franciennek van innentől egy élete. Úgy programoztam, hogy ő is ugyanúgy megöregedjen, és egy hosszú élet után elhalálozzon, mint bárki más. Csak őrajta fog múlni, hogy mit fog kihozni abból az életből.

Ez tökéletesen jó volt nekem. Egy kicsit gyanús volt, hogy ez a birodalmi tudós ennyire kedves volt, de talán nem kellett annak lennie. A maga módján ő is ugyanazt akarta végig, mint én; a Birodalom végét. Francien része volt a tervének, de talán több is volt neki. Nem csak a munkája volt, hanem a gyereke, akinek a legjobbat akarta. Még meg kellett tanulni, hogy ne keressem mindenki cselekedeteiben a hátsó szándékot.
Most viszont beléptem abba a szobába, ahol Francien egy ágyon feküdt. A teste teljesen új volt, mégis ugyanolyan, mint volt. Leszámítva azt, hogy nem volt egyetlen sebhelye sem. Egy teljesen új tiszta lap volt. Most pedig eljött az idő, hogy magához térjen.

Lassan kinyitotta a szemeit, és feltápászkodott. Felült az ágy szélén, és rámmosolygott. Rám még emlékezett. Leírhatatlan érzés volt az egész, nem is gondoltam, hogy még át fogom élni ezt a pillanatot. De itt volt, és teljesen valódi volt. Az én Francienem.
– Szia, édes – mondta pajkosan. – Hű, a tegnap este fantasztikus volt. Annyira imádlak, és… várj, hol vagyunk? Mi ez a szoba? Hol a bungaló? És az óceán?
Szóval az utolsó emléke a mi éjszakánk volt, az óceánparti kis házikóban. Az volt életem legromantikusabb éjszakája, és mosolyt csalt az aromra, hogy még emlékezett rá. Azon az éjszakán milyen tökéletes volt még minden!

Igen, tökéletes volt, mert csak a következő reggelen kaptuk meg a mindent beárnyékoló hírt. Hogy Francien egy android. De akkor, arra már pont nem emlékezett? Mekkora egy mázli!
– Én is szeretlek, de nem emlékszel semmire, ami az óceánparti éjszakánk után történt? – kérdeztem.
– Arra emlékszem, hogy milyen jól mutatsz ruha nélkül, de az után… nem, kéne? – kérdezte. – Vagy várj, az nem tegnap este volt?
Teljesen össze volt zavarodva. Láttam rajta. Nekem meg most kellett okosnak lennem, és elmagyaráznom, hogy az több mint egy hónapja volt. És azóta legyőztük a Birodalmat. De… hogyan?

Mit mondjak neki? Mondjam el neki, hogy egy android, és az egész élete egy hazugság? Törjem össze még egyszer, mikor láttam, hogy az a tudat mit tett vele? Talán ha sose tudta volna meg, nem lett volna annyira kész a halálba rohanni se. Most viszont meg volt az a második esély, amire vágytam. Valahol úgy voltam vele, joga van tudni. Ha én egy android lennék, tudni akarnám. Vagy legalább is, úgy, hogy nem vagyok android, könnyű így gondolni. Francient viszont mindennél jobban szerettem, így nem hagyhattam, hogy újra átélje élete legnagyobb traumáját.
– Igen, a doktornő mondta, hogy lehet, hogy amnéziás leszel – sóhajtottam végül.
– Miről beszélsz?

Most kellett kitalálnom valamit.
– Francien, megtaláltuk a Tornyot. Leromboltuk, és ezzel vége a Birodalomnak. Nincs több androidjuk.
– Csak ilyen egyszerűen? – méltatlankodott.
– Hát… volt belülről jövő segítségünk is.
– De mi történt velem? Miért nem emlékszem erre?
– Egy ponton… igencsak beverted a fejed – hazudtam. – Utána pár napig kómában voltál, de úgy tűnik minden rendben lesz. Fel fogsz épülni, csak…
– Csak nem emlékszem semmire – vágta rá kétségbeesetten, már majdnem sírva. – Miért nem tudok emlékezni erre? Ez szörnyű!

– Ne aggódj, minden rendben lesz! – nyugtattam, ahogy magamhoz öleltem. – Majd ketten együtt átvészeljük ezt valahogy.
Pont azt nem akartam, hogy összetörve lássam. És valóban, milyen idegörlő lehet egyszerűen nem emlékezni az életed egy részére. Persze, ez fennállna akkor is, ha elmondtam volna az igazat. Csak azzal nagy valószínűséggel még többet elvettem volna tőle. Most viszont lehetett egy esélye, hogy élhessen egy normális emberi életet.

***

Azt az éjszakát még a laborban töltöttük, de másnap úgy döntöttünk, hazamegyünk. Pontosabban Amszterdamba, ugyanis ott még megvolt a lakásom, és most már nincs Birodalom, hogy lefigyeljen. Mellesleg, az a hely már Franciennek is ismerős volt. Talán jobb volt neki most minél több ismerős dolgot látnia.
– Dr. Solberg azt mondta, mindjárt ideér a pilótája – mondtam Franciennek.
– Akkor ő volt a segítségünk belülről.
– Igen.
– Hát, kár, hogy nem emlékszem rá, és… te jó ég!

Persze, ismerősből is megárt a sok néha. Francien ugyanis hirtelen meglátta Willemet, aki véletlenül pont arra járt. Ez talán túl sok véletlen egybeesés volt már. Egy pillanatra ki is ment a fejemből, hogy Francien emlékei szerint a fiúnak halottnak kellene lennie.
– Will, te élsz?! – kiáltotta el magát a lány.
– Én persze, hogy… várj, te nem emlékszel? – kérdezte Will meglepetten.
– Mármint, mire pontosan? Azt tudom, hogy amnéziás lettem egy fejsérülés miatt.
– Fejsérülés?

– Figyu, remélem megbocsátasz, de valamit meg kell beszélnem Lenával – jelentette ki a fiú, majd félrehúzott. Mielőtt bárki bármit reagálni tudott volna, már el is kezdte számonkérni rajtam az előbbi eseményt.
– Fejsérülés és amnézia?! – kérdezte.
– Ő úgy tudja, és jobb is – vágtam rá, majd röviden összefoglaltam az előző pár nap eseményeit. Hogy Francien meghalt, de ismét köztünk van, viszont elveszített egy csomó emléket, így fogalma sincs, hogy egy android. És ennek így is kell maradnia.
– Bakker, hogy lehetsz ennyire önző? – rázta meg a fejét Will – Azt hiszed, sose fog rájönni?
– Ha rajtam múlik, nem – vágtam rá határozottan. – És te se mondd el neki!
– Nem is kell elmondanom. Mi van például, ha mondjuk eltelik 20 év, és rájön, hogy nem öregszik?
– Ami azt illeti, öregszik. Úgy lett programozva.

– Mindegy, előbb utóbb rá fog jönni, és akkor még rosszabbá is fogja tenni a helyzetet, hogy hazudtál neki! – folytatta a fiú.
– Miért kell ennek ilyen elkerülhetetlennek lennie? – förmedtem rá. – Figyelj, én csak azt akarom, hogy Francien boldog legyen. Ha ehhez az kell, hogy titkot tartsak, ám legyen.
– Jó, tartsd meg a titkodat! – sóhajtott a fiú. – De tőlem ne várd el, hogy itt jópofizzak! Én léptem, szólj neki, hogy ne keressen!
– Mégis, mit mondjak neki?
– Mit tudom én! Majd erről is bekamuzol valamit! – vágta rá Will, majd rögtön el is tűnt.

Francien pedig egy pillanattal később mellettem termett.
– Mi volt ez? – kérdezte. – És hova tűnt Will?
– Semmi, csak épp sietett – sóhajtottam.
– Na, szép!
– Biztos van rá valami magyarázat. De most menjünk haza!
– Már alig várom! – mosolyodott el Francien.

***

Nem is olyan sokkal később, már otthon is voltunk. Majdnem nyolc hónapig laktam abban a lakásban, abból hatig Franciennel együtt. Most viszont fura volt ide visszatérni. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy októberben elhagytuk. Mégis, minden teljesen ugyanolyan volt, mint hagytuk. Ugyanaz a rendetlenség…
– Hát, üdvözöllek ismét itthon! – mondtam végül Franciennek.
– Furcsa ismét itt lenni – jegyezte meg, mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Ne már! Neked is? – kérdeztem.
– Hát, ha belegondolok, hogy mi minden történt, amióta utoljára itt voltunk…

– Vagy várj, voltunk itt, az a hajóút óta? – kérdezte Francien hirtelen.
– Nem, most jöttünk haza először.
– Gondolom, ne is kérdezzem meg, mi akadályozta meg eddig.
– Hát… – kezdtem, bár nem igazán jutott eszembe, hogyan alakítsam a történetek alakulását.
Elmesélhetem-e, hogy a Birodalom fogságába estünk, és úgy kellett megszökni? Végül is, talán a részletekbe nem kell belemennem.
– Talán inkább hagyjuk – szakított félbe dühösen Francien. – Inkább elmegyek és lezuhanyzok.
Ezzel rögtön beviharzott a fürdőszobába, én pedig úgy döntöttem, nem zavarom. Kezdett tudatosulni bennem, hogy mégis milyen nehéz időszaknak nézünk elébe.

***

Egy héttel később egyszer csak arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy Francien nincs mellettem. Próbáltam nem megrémülni, lehet, hogy csak kiment WC-re vagy egy pohár vízért. Úgy döntöttem, kimegyek én is. Úgyis szükségem volt arra, hogy járjak egyet.

A barátnőmet a kanapén találtam, egy kis jegyzetfüzetet olvasva. Amint meghallotta a szobaajtó nyitását, rámnézett. Úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott, de ugyanakkor… meglehetősen dühösnek is tűnt.
– Te hazudtál nekem! – vágta is hozzám rögtön.
– Hogyan? – kérdeztem rögtön döbbenten.
Először fogalmam se volt, mire gondolt, pedig egyértelműnek kellett volna lennie. Néha olyan könnyű elfelejteni, hogy egy android.

– Ne játszd nekem a hülyét, kedves Lena Altenstein! – folytatta. – Igen, azt is tudom, hogy ez a teljes neved.
– Oké, ezt el akartam mondani – sóhajtottam. – Bocsi, csak elfelejtettem, hogy erre se emlékszel.
– És azt is elfelejtetted, hogy elmondd, hogy egy rohadt gép vagyok?! – folytatta. – Igen, azt is tudom. Willem talált egy jegyzetfüzetet valami lakókocsiban, ami a miénk volt ezek szerint. Rájött, hogy az enyém, és postázta. Mert legalább van még egy őszinte ember a környezetemben. Mint kiderült, abban a jegyzetfüzetben vezettem naplót miután kiderült… Nos, minden.
– És Willem azt elküldte neked?! – döbbentem le. – A kis…

– Ne Willemet szidd, ő csak visszaadta a tulajdonomat – szakított félbe Francien. – És most már értem, miért viselkedett olyan furán, amikor láttuk. És, Istenem, az egész életem egy nagy hazugság! Sőt, még te is hazudtál, pedig benned megbíztam!
Ezen a ponton elöntötték a könnyek, én meg szörnyen éreztem magam. Nem akartam, hogy ez legyen. Pont ezt akartam elkerülni, és ezzel… talán rosszabbá is tettem mindent. Tipikus Lena.
– Francien, én sajnálom! – próbáltam vigasztalni, hiába. – De ha olvastad azt a naplót, talán értheted, hogy miért nem akartam, hogy tudd. Képtelen voltál arra, hogy elfogadd magad androidként, és én csak azt akartam, hogy tényleg boldog lehess.
– És mi van, ha csak időre és támogatásra volt szükségem?
– Reménykedtem benne, csak aztán… végig kellett néznem, ahogy meghalsz – nyögtem ki végül.

– Meghaltam? – kérdezte Francien döbbenten.
Hát persze, ezt nem volt esélye felírni a naplójában. Úgyhogy nem is tudta.
– Vagy legalább is… Dr. Solberg utána vissza tudott hozni, de egy csomó emléked elveszett közben.
– Mint ahogy az is, amikor megtudtam, hogy egy gép vagyok – sóhajtott. – Amit az is bizonyít, hogy csak úgy végezni tudott rajtam egy rendszer-visszaállítást. De, jól van. Az utolsó bejegyzés ebben a naplóban az, hogy Willemmel volt egy hógolyócsatánk, és mondott egy újabb dolgot, amit fájdalmas volt hallanom. De tudni akarom, mi történt utána! Hogyan haltam meg?
– Hát jó – vettem mély levegőt. – Talán jobb lesz ezúttal őszintének lennem.

Leültünk a kanapéra, ahol hozzá is fogtam. Elmeséltem, hogyan találtuk meg a Torony végső helyszínét, és mi minden történt, miután odaértünk. Fájdalmas volt minderről beszélnem, de nem akartam kihagyni egyetlen részletet sem. Talán hibáztam azzal, hogy hazudni akartam Franciennek. Valahogy tudnom kellett volna, hogy valahonnan meg fogja tudni az igazat.
Közben nem is tudtam, haragudjak-e Willemre? Elvégre az ő közbenjárása kellett ahhoz, hogy ebben a helyzetben legyünk. De nem tudom, ő így tervezte-e. Lehet, hogy bele se olvasott a jegyzetfüzetbe, hanem tényleg csak vissza akarta adni Franciennek, ami az övé. De végül is mindegy.
Kiderült a hazugságom, így talán annyival tartoztam, hogy a maradékot tőlem hallja.

– Most is tartom magam ahhoz, hogy igazam volt – mondta Francien a monológom végén. – A te életed többet ért, mint én.
– Nem értek egyet, de legalább téged vissza lehetett hozni – vágtam rá.
– Én viszont azt kívánom, bár ne lettem volna visszahozva. Azzal, hogy meghaltam helyetted, teljesítettem a funkciómat. Amiért léteztem. Most viszont, nincs semmi, ami miatt okom lenne tovább itt lenni. Csak egy tragikus múlt utolsó ereklyéje vagyok.
– Ez nem igaz! – förmedtem rá. – Lehet, hogy túl sok ezt így egyszerre megtudnod, de segítek! Együtt megküzdünk ezzel is!
Megpróbáltam átkarolni Francient, de ő ellökött magától, és felpattant a kanapéról.

– Nincs olyan, hogy együtt! – vágta hozzám. – És olyan sincs, hogy mi, miután… Miután hazudtál nekem, csak azért, hogy fenttarts egy látszatot, egy látszólagos happy end kedvéért! Nem hiszem, hogy ezek után meg tudok még bízni benned!
– De, Francien… Én…
– Nem érdekel! – kiáltott vissza.

Francien beviharzott a szobába, majd nem sokkal később ki is jött, cipőben és a pizsamaalsóját farmernadrágra cserélve. El akart menni otthonról? Így, az éjszaka közepén mégis hova?
– Francien, mégis mit csinálsz? – kérdeztem, majd a választ meg nem várva folytattam. – Kérlek, én mindezt csak azért tettem, mert szeretlek.
– Nem, nem szerettél te engem soha – vágta rá rögtön. – Egy látszatot szerettél végig. Egy ideig el is hittük mindketten, de az most már lehetetlen. Nagyon sajnálom, hogy így alakult közöttünk, de másképp nem lehet. Ég veled, Lena! Remélem, egy nap találsz valakit, akivel minden olyan tökéletes lesz, mint amennyire velem sose lehet.

Még mielőtt bármit vissza tudtam volna szólni, Francien elhagyta a lakást. Talán örökre. Utánafuthattam volna, de úgy éreztem, nem tehetek semmit. Ő már meghozta ezt a döntést, és akármilyen nehéz is volt, el kellett fogadnom.
Magatehetetlenül lerogytam a kanapéra, és rögtön sírni kezdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy én rontottam el, vagy a körülmények, de egy dologban biztos voltam: én csak vissza akartam kapni Francient, akit most már végleg, visszavonhatatlanul elvesztettem.

Következő

Kérj értesítést arról, ami fontos!
Nem szeretnél lemaradni a téged érdeklő tartalmakról? Iratkozz fel listánkra, és válaszd ki, miről küldjünk értesítést!

Szívesen részt vennél új kiegészítők, modok, kihívások vagy történetek véleményezésében? Válaszd ki a számodra érdekes témákat, és e-mailben értesítünk, amikor segítséget keresünk a munkánkhoz!

A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.
Feliratkozás
Visszajelzés
4 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
TimMac
6 hónappal ezelőtt

Őszintén szólva jobban tetszett volna talán az a befejezés, ahol Lena gyászol, és levon valami tanulságot. A mindenkit visszahozunk a halálból is nekem túl amerikai romkomos. Viszont mikor belebegtetted, hogy lehet, nem emlékszik semmire, elkezdett tetszeni az ötlet. Utána viszont arra gondoltam, hogy ez még egy fokkal “boldogabb befejezés”, ha Francien sosem tudja meg, hogy ő egy android. Valahol reménykedem benne (most még a továbbolvasás előtt állva), hogy vagy emlékezni fog rá, hogy ő egy android, vagy Lenára viszont nem. Kicsit ez is túl hirtelen megoldás lenne, ahogy a Császár is meghalt, és ahogy korábban ott írtam: örülök, hogy azért… Tovább »

Gregoretta
6 hónappal ezelőtt

Figyelem! Hosszú szöveg következik! Aki hajlamos a fejfájásra, olvasás előtt a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze kezelőorvosát, irodalomtanárát! Nekem ez és az előző rész nem annyira tetszett. Őszinte leszek: úgy éreztem, hogy túlzásba lett víve a dráma. Az tetszik, hogy szerettél volna a történetbe belevinni érzelmeket, lelki vívódást, morális kérdéseket. Ezek általában jól is sikerültek a Sims tale során. Viszont az, hogy még a végére is akartál valami csavart, egy utolsó nehézséget, már nem úgy sült el, ahogyan akartad. Egyrészt, erőltetettnek éreztem, másrészt pedig átgondolatlan volt. 19. rész: – A császár halála: A Császár valóban nem kapott túlságosan epikus haláljelenetet. Egyszerűen… Tovább »