Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 4. Gyorstalpaló Androidokból

A következő hét többé-kevésbé eseménytelen volt. Az a nap, ami az esküvőm lett volna is eljött, majd el is telt. Nem mondom, hogy nem volt nehéz átvészelni a napot, de megpróbáltam nem Dominicra gondolni. Az összes problémám közül talán ő volt a legkisebb, és nem is érdemelte meg, hogy sirassam. Nem is maradt már annyi energiám. Ezen a ponton már csak haladni akartam az életemmel, és elérni, hogy egyszer talán normális lehessen minden. Ehhez nem kellett más, mint elpusztítani a Birodalmat. Ezt a teljes kontinenset uraló egységet. Még jó, hogy csak ennyi.

Az viszont továbbra is nevetséges, hogy ehhez első lépésként egy analóg kazettákat lejátszani képes eszközre volt szükség. Az elmúlt héten Lena és én időnként el is mentünk a könyvtárba, vagy egy régi internetes kávézóba, hogy kutakodni tudjunk. Lena ugyanis nem volt hajlandó internetet engedni a lakásba. A Birodalom azon keresztül is megfigyel és megtalál, így a nyilvános internet az egyetlen dolog, ami ad egy kicsi esélyt az anonimitásra.
– Ha a Birodalom ezt annyira figyeli, mi van, ha már összerakták a képet? – kérdeztem az egyik látogatásunkkor súgva.

– Nem tudom, de ebbe a könyvtárba ne jöjjünk többet inkább – vágta rá, szintén súgva.
Tekintete idegesen a könyvtáros hölgy irányába tévedt. A nő egyértelműen minket nézett.
– A francba – súgta Lena.
– Mi az? – súgtam vissza.
– Segíthetek a hölgyeknek valamiben? – szólalt meg ezúttal a könyvtáros is.
– Nem, köszi, megvagyunk! – szólt vissza a társam, majd intett, hogy menjünk.

– Oké, ez szoros volt! – jelentette ki ahogy kiértünk. – Most már csak… keresnünk kell egy új könyvtárat, és… talán jobb, ha legközelebb egyedül mész.
– Miért? – hökkentem meg. – Megőrültél, engem üldöznek!
– Nem mondod?! Engem is! Te egymagadban viszont közel se vagy annyira feltűnő, mint az albínó lány a sebhelyekkel.
Saját szokásához híven ismét elkezdte a haját az arca elé söpörni, sóhajtozva. Lena egy gyönyörű lány volt, ezen pár apró szépséghiba se változtatott. Ő viszont nem hitte el. Bár gyakran próbálta leplezni, meglehetősen önbizalomhiányos volt. És ez engem szomorúvá tett. Annyira szerettem volna valahogy a tudtára adni, mennyire egy fantasztikus ember.

– Ezért viseltél símaszkot, amikor először találkozunk? – kérdeztem.
– Igen, néha kell egy álca. És a napszemüvegnek is csak egy szerencsés mellékhatása, hogy még nem vakultam meg a Naptól. Persze, akárhogy is álcázod magad, legyél nagyon óvatos a könyvtárosokkal, pultosokkal, fodrászokkal, műkörmösökkel és szexmunkásokkal – tette még hozzá a lány.
– Ez egy… meglehetősen random lista.
– Ha jobban belegondolsz, nem az. Egy valami közös ezekben a foglalkozásokban.
– Hát… mindegyik elég ügyfélközpontú.
– Részben.

– Ezek az emberek gyakran beszélgetnek is az ügyfeleikkel – folytatta Lena, miközben rágyújtott egy cigire. – És gyakran egész sokat megtudnak egyetlen óra leforgása alatt. Főleg, ha egy nagyon beszédes kuncsaftról van szó, aki rögtön el akarja mesélni a teljes élettörténetét.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdeztem gyanakodva.
– Ez egy olyan igazság, amire a Birodalom is rájött. Úgyhogy… azt már mindenki tudja, hogy a rendőrség nagy része androidokból áll, úgyhogy a zsarukat mindenki el is kerüli. Viszont… kevesen tudnak a kevésbé egyértelmű helyeken bujkáló gépekről.
– Várj, ezzel azt akarod mondani, hogy a könyvtáros egy android volt? – döbbentem rá.

– Nem vagyok benne biztos, de nagyon gyanúsan figyelt minket – magyarázta Lena. – Úgyhogy minek kockáztatni? De igen, mint mondtam, a Birodalom többféle barátságos idegen szerepében is szokott elrejteni gépeket. Az 1984 a nagyszüleinknek még horrortörténet volt, nálunk viszont valóra vált. A Nagy Testvér a gépeken keresztül figyel. Ezért is ne bízz meg idegenekben!
Milyen ijesztő gondolat! Végiggondolni, hogy hányszor vágta a hajamat, vagy készítette el a koktélomat egy android, ami aztán jelentést küldött… ki tudja hová, milyen célból. És én még csak észre se vettem.
– De nincs valami biztos mód arra, hogy felismerjük ezeket a gépeket? – kérdeztem, még mindig a sokk hatása alatt.

– Hát, a zsaruk elég gépszerűen szoktak viselkedni, de a többi szokott kapni egy fejlettebb személyiségprogramot… – gondolkodott el Lena. – Mondjuk, ha elég sokáig figyelnénk egyet…
– Mármint, fizikailag. Kevesebbet pislognak, sajátos tapintású a bőrük… valami ilyesmi…?
– Hát, ha képes vagy csontig hatoló vágást ejteni egyen, akkor megtalálhatod az egyértelműen fémből készült vázát. Viszont valami nagyon könnyű fémből van, úgyhogy a testsúlyán nem változtat. Amúgy meg, akár össze is feküdhetsz egyel, nem fogod úgy érezni, hogy valami nincs rendben. Tényleg; izzadnak, véreznek, esznek, isznak… mindent! Még a hajuk és a körmük is szokott nőni.
– De hát… gépek – értetlenkedtem tovább.

Lena felállt a kávézó asztalától, majd folytatta a leckét, ami ezúttal átment történelemleckébe is. Rengeteget tudott a Birodalomról, és az androidjairól, de talán nem meglepő. Saját bevallása szerint 9 évvel korábban csatlakozott az Ellenálláshoz, mindössze 17 éves korában. Neki ebből állt ifjúkora egyetem helyett.
– Igen, gépek, de nem teljesen ugyanazok a gépek, amelyekkel Altenstein hirtelen bejött nevető harmadikként, és szinte saját kezűleg megnyerte a III. Világháborút. Azoknak az volt a lényege, hogy erősebbek, ügyesebbek, gyorsabbak és feláldozhatóbbak legyenek, mint az emberi katonák.

„Akárhányszor kinyírtál egyet, azidő alatt rögtön le is lett gyártva öt másik, melyek talán még aznap mehettek csatába. Az emberi katonák meg szinte csak fogytak. Ez így ment csupán néhány hónapig, és a másik két fél kénytelen volt megadni magát. Győzött a túlerő. Ez vezetett végül ahhoz a pillanathoz, amiről történelemórán is tanultunk: Reiner Altenstein, üzletember és feltaláló, térdre kényszerített két nagyhatalmat, Európát pedig egy Birodalomként egyesítette. Mindez azért sikerült neki, mert már senki se mert ellenállni neki. Az ő kezében volt, hogy olyan világot hozzon létre, amilyet csak akar.

„De az 20 évvel ezelőtt volt, már szinte egy másik valóságban. Azóta felnőtt egy generáció, és már háború sincs. Ha valaha volt is szükség erre az egy ember kezében lévő Birodalomra, ma már nincsen. De Altenstein meg akarja tartani a hatalmát, amit nem lehet már ugyanazzal a nyílt erőszakkal, mint amivel létrehozta. Most inkább nyíltan titokban megszabadul a problémás egyénektől, hogy mindenki más számára fenntarthassa a tökéletes utópia látszatát. Így az androidok szerepe is megváltozott, és a Birodalom tudósai az elmúlt 20 évet azzal töltötték, hogy tökéletes kémekké alakítsák őket. Amihez hozzátartozik, hogy megkülönböztethetetlenek legyenek az embertől.”

– Végül is, érthető – vágtam rá. – De hogyan működnek? Miből van a vérük meg az izzadtságuk?
– Nos, ez egy nagyon jó kérdés, amin én is sokáig gondolkoztam. De szerencsére van egy srác az Ellenállásban, akinek párat sikerült elkapni és szétszerelni. Úgyhogy, neki köszönhetően megtudtam, hogy a válasz nanotechnológia. A fémvázon van többmilliárd pici nanobot, ami képes bármilyen szerves anyagból új nanobotokat építeni. Gondolj rájuk úgy, mint a testedet alkotó sejtekre!
– Akkor… úgy nő a hajuk, hogy a hajnanobotok új hajnanobotokat építenek?
– Valahogy úgy. És emiatt nemcsak, hogy tudnak, de kell is enniük. Újraértelmezi az újrahasznosítás fogalmát, nem gondolod? – nevetett Lena.
– Nem mondom, hogy teljesen értem, de érdekes – vontam vállat.

– Talán, az a legegyszerűbb – mondta Lena, ahogy elnyomta a csikket –, ha ugyanúgy gondolkodsz ezekről a nanobotokról, mint az emberi test sejtjeiről. Nagyjából ugyanúgy működik az egész. Legalább is Pawel így magyarázta nekem.
– Pawel most hol van? – kérdeztem.
Lena többször is megemlítette az Ellenállás más tagjait, de sose mutatta be őket. Így leggyakrabban úgy tűnt, mintha csak ketten lennénk a világ ellen. Pedig elvileg nem úgy volt.
– Berlinben, talán? – vont vállat Lena. – Eredetileg valamelyik lengyel városból származik, de elég gyakran költözik. És talán nem kellett volna az eredeti nevén említenem, mert azt is elég gyakran váltogatja.
– Csak olyan fura, hogy sose látunk senki mást az Ellenállásból – ismertem be.

– És ez így van rendjén! – jelentette ki Lena. – Ha mindenki tudná mindenkiről, hogy hol van, akkor egyvalakit elkapnak, megkínoznak, és már el is árult mindenkit. Hidd el, sokkal hatékonyabb úgy, hogy mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismer valakit. A teljes rendszert nem látja át senki, de szükség esetén így is megtaláljuk egymást.
– Csak ez olyan… rendszerezetlennek tűnik így – panaszoltam. – Mintha nem tudná a jobb kéz, mit csinál a bal. Mi fogja így össze az egészet?
– Az, hogy közös a célunk. Az változó, hogy a végeredményben kinek mekkora szerepe lesz, de mindenki segít, amiben tud. Aztán valakinek majdcsak sikerül véghezvinni.
– Hát, reméljük – sóhajtottam.
Nem mondom, hogy teljesen értettem. Úgy tűnt, az Ellenállás egy hatalmas káosz volt. A Birodalomnak meg itt a jól kiépített megfigyelőrendszere. Milyen esélyünk lehet ellene? Talán remélésen kívül nem is tudtunk mást tenni.

Gondolatmenetemet azonban megszakította, ahogy megakadt a szemem egy plakáton. „Nyárindító bolhapiac” volt ráírva. Az ilyen helyeken mindig olyan jó régi dolgokat lehet találni! Konkrétan ezt a bolhapiacot is meg akartam nézni egy ideje, emlékszem, egy ideig bánkódtam is azon, hogy pont egybe fog esni a nászutammal. A nászutammal, amit semmiképp se szerettem volna lemondani, erre itt vagyunk! Nem vagyok a Kanári-szigeteken. Ezt a tényt meglepően jól is viseltem. Annyira haragudtam Dominicra, amiért végig hazudott nekem, hogy nem is akartam volna a közelében lenni.
– Lena, ezt nézd! – hívtam fel inkább a társam figyelmét a plakátra.

– Hurrá, egy rakás olcsó szemét! – forgatta a szemeit inkább. – Nincs abból elég otthon?
– Igen, és az egyikük történetesen egy kazetta, amin van egy fontos üzenet apámtól.
– Várj, te arra gondolsz, hogy mi van, ha a bolhapiacon találsz valamit, amivel lejátszhatjuk?
– Egy próbát megér, nem?
– Oké, felőlem megpróbálhatod.
– Miért, te nem jössz? – kérdeztem.
– Eltaláltad – vágta rá Lena, és már sétált is el.

– De, miért nem? – kérdeztem.
– Mert… rossz ötlet. Te bele tudsz olvadni ott a tömegbe, de én ott fel fogok tűnni valakinek – felelte Lena, és már vette is elő a következő cigijét.
Igaz, hogy a dohányzásból a kevés se jó, de ő már igencsak túlzásba vitte.
– Miért cigizel ennyit? – kérdeztem rosszallóan.
– Versenyeztetem a bőrömet, és a tüdőmet, melyik lesz előbb rákos.
Ettől az elszólástól teljesen ledöbbentem, és egy pillanatra hátrahőköltem.
– Jesszus, nem tudnád ezt komolyan venni inkább? – szólaltam meg végül.

– Hát, ez van – nevetett ő. – A pigmentjeim úgy döntöttek, inkább sötétítik a humoromat, minthogy a Naptól védjenek. De hé, ha már ilyen elcseszett bőr jutott nekem, legalább hadd röhögjek magamon! Ennyi csak jár.
– De hát… olyan szép vagy – csúszott ki a számon végül. Lena teljesen elpirult, és talán én is.
– Aranyos, hogy ezt mondod, de ha neked kellene együtt élned ezzel, nem így látnád – sóhajtott végül. – Nézd, ezen a nyárindító bolhapiacon lesz egy hatalmas tömeg, egy nagy adag napfény, és szétszórtan androidok. Ez három dolog, amit utálok. De bízom benne, hogy ezt egyedül is el tudod intézni.
– Jó, persze – bólintottam. – És majd utána meghallgatjuk együtt azt a kazettát.
– Ki nem hagynám!

A bolhapiac volt a kazetta megtalálása óta az első alkalom, hogy egyedül elhagytam a lakást. Általában nem mertem, folyamatosan attól tartottam, hogy ismét rám fog támadni egy android. Abban bíztam, hogy Lena meg tud védeni, elvégre neki ennyi időn át sikerült túlélni. Persze, talán neki se fog örökké sikerülni. Apámat is megtalálták végül, Lena pedig az ő mentoráltja volt. Reméljük, a tanítvány felül tudja múlni a mestert.
Most viszont egyedül voltam a tömegben, és olyan sebezhetőnek éreztem magam. Mintha folyamatosan figyelt volna valaki. Vagy valami. Közben persze próbáltam nem túl idegesnek tűnni, mert az csak feltűnőbbé tett volna. De legalább teljesen védtelen se voltam, Lena ugyanis adott egy kicsi pisztolyt, amit egész jól el tudtam rejteni a szoknyám alatt. Persze kérdéses, hogy szükség esetén tudtam-e volna használni.

Szerencsére nem kellett megtudnunk… aznap. Ugyanis a tervezett zsákmánnyal vissza is értem abba a lakásba, amire lassan kezdtem otthonomként tekinteni.
– Na, mi az? – kérdezte Lena ahogy megérkeztem? – Láttál valami érdekeset?
– Három lámpát, egy kanapét, két festményt a Császárról, és ezt! – vágtam rá, ahogy feltettem a konyhapultra az új szerzeményem. Egy ezeréves, használt magnó, ami remélhetőleg még működőképes. A csávó, aki árulta, legalább is azt állította.
– Fantasztikus! – jelentette ki Lena – És most itt az idő meghallgatni azt a kazettát.

Be is raktuk, és… ez egy meglehetősen kriptikus üzenet volt. Az apám hangját hallottam, ahogy véletlenszerű szavakat mondott egymás után:
– Torony. Lokáció. Gát. Palota. Könyvtár. Számítógép.

Következő

Feliratkozás
Visszajelzés
4 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
TimMac
1 hónappal ezelőtt

Tetszik a résznek a humora, valamint az is, hogy mélyül a kép a Birodalomról és az ellenállásról. Az androidok működése érdekes elképzelés, mondjuk eléggé fogtam a fejem, mikor megláttam, hogy nanotechnológiát írtál 😀 Nemrég néztem egy videót, amiben pont azt elemezgették, hogy az összes szuperhősös filmben ezzel magyarázzák a spéci cuccokat, és hogy nem reális 😀 De ettől eltekintve tetszik a gondolatmenet, hogy a kis robotok újabb kis robotokat hoznak létre. Bár azt nem pontosan tudom, hogy szerves anyagból hogyan csinálnak fémet, de elfogadom az ötletet 😀

Gregoretta Samsa
1 hónappal ezelőtt

Eddig még nem írtam kommentet, de már az első rész óta követem a történetet.
Érdekes az alapötlet. Kíváncsi vagyok, mi lesz még itt. 🙂
Már várom a folytatást, hogy megfejtsék a kazettán hallott kódot.