Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 12. Ellopott élet

Egy apró cellában ébredtem, talán órákkal, talán napokkal vagy hetekkel később. Nem érzékeltem az idő múlását, csak annyit tudtam, hogy nem csupán aludtam. Ki lettem kapcsolva, mint egy számítógép, amit már nem használtak. Ugyanis pont az is voltam. Egy android, ami csupán úgy lett megtervezve, hogy úgy nézzen ki, mint egy ember. Hogy könnyen összetéveszthető legyen, ezek szerint még saját maga számára is. Nem volt ennek az egésznek semmi értelme. Ez csak egy gonosz vicc lehetett, nem lehettem csupán egy gép. Az androidoknak nincs tényleges öntudatuk, én viszont ugyanúgy gondolkodok és érzek, mint egy ember. Emlékszem is, milyen volt gyereknek lenni! Emlékszem a szüleimre, akik közül az egyiket Lena is ismerte! Lehetetlen volt ez az egész, és mégis, valahogyan igaz volt. Lassan feltápászkodtam.

– Mi az ördög?! – hallottam egyszer csak Dominic hangját. – Ki a franc aktiválta újra azt az androidot?
Ő volt az egyetlen ember a szobában, egy üvegfal túlsó oldalán. Én voltam bezárva, ő pedig őrködött, vagy felügyelt. Rengeteg kérdés motoszkált bennem, és ő tűnt az egyetlennek, aki válaszolhat.
– Dominic, mégis, mi a fene történt? – tettem fel rögtön a legfontosabbat.
– Remek – forgatta a férfi a szemeit. – Azt mondták, egy egyszerű küldetés lesz, Dominic. Csak csábítsd el azt a lányt, hogy ellophasd az emlékeit egy androidnak! Nem, rohadtul nem olyan lesz, mintha az android formájában visszatérne kísérteni.
– Hogyan és miért loptad el az emlékeim? – kérdeztem.

– Nem a te emlékeidet loptam el, te az android vagy a történetben – vágta rá unottan. – Amúgy része volt a Császár nagy tervének, hogy egyrészt teszteljen egy menő új kütyüt, másrészt pedig élve elkaphassa a lázadóvá lett kislányát. Családi viszályok, tudod milyenek.
– Akkor… ezek szerint Lena a Császár lánya? – próbáltam ezt a hírt is megemészteni.
Közel se volt olyan sokkoló, mint az, hogy én egy android vagyok, de mégis ledöbbentett. Nem maga a hír, hanem az, hogy Lena ezt eltitkolta előlem. Miért nem bízott bennem?
– Ez miért ilyen meglepő? Franciennek nincsenek emlékei arról, hogy a 2000-es évek elején tévét nézett? Tudod, volt a Császárunknak egy albínó kislánya, akit gyakran vitt magával interjúkra. És véletlenül pont Lenának is hívták. Aztán, olyan 2011 körül, hirtelen eltűnt a közéletből. Különös, nem?
– Jó, értem, mire akarsz kilyukadni – sóhajtottam.
– Persze, ne érts félre. Lehet, hogy a Császár kegyelmesebb a saját gyermekével, mint más mocskos Ellenállókkal, de attól még Lena is egy ugyanolyan mocskos Ellenálló. De a te szemszögedből nem, mintha számítana.
– Mi fog történni velem?

– Veled? – gondolkozott el Dominic. – Hát, először is, el fognak vinni a laborba, hogy Dr. Solberg csapata megnézze, milyen információt tud letölteni a fejedből. Utána meg… szerintem még maguk se döntötték el, hogy programoznak neked egy másik személyazonosságot, vagy végleg lekapcsolnak.
– Hamarabb semmisíteném meg magam, minthogy bármit letöltsenek a fejemből! – kiáltottam fel.
Az elmúlt fél év során az Ellenállás túl sok titkát tudtam meg. Ez pedig borzasztóan veszélyes volt. Az elmém nem volt az enyém, a Birodalom túl könnyen hozzájuthat. Ezt nem hagyhattam.
– Az megnézném – intett le Dominic.
Valóban, milyen szánalmas, hogy még most is harcolni akarok a Birodalom ellen. Most, hogy bebizonyosodott, hogy a tulajdonuk vagyok.
– Amúgy hol van Francien? – tettem fel utolsó kérdésemet. – Az igazi Francien. Ha én meghalok, ő szabad lehet?

– Szép lenne, de nem – sóhajtott Dom. – Le lett töltve az agyának a teljes tartalma egy számítógépre. Ez nem egy olyan folyamat, amit egy ember túl tud élni. Úgyhogy, a rövid válasz: Francien meghalt. Kár érte, de mindig számolni kell járulékos kárral.
– Járulékos kárral?! – kiáltottam fel, hangosan és fájdalmasan, kicsorduló könnyekkel. – Mi az, hogy járulékos kárral?! Az a lány szeretett, és megbízott benned! Hogy tehetted ezt vele?!
– Nem kell megmagyaráznom neked semmit. Úgyhogy nyugodj le, különben lekapcsollak megint!

Dühös voltam, teljesen fel voltam háborodva, de fel kellett ismernem, hogy ezt a csatát elvesztettem. Talán a háborút is. Nem volt értelme tovább vitázni Dominic-kal, úgyhogy inkább csak leültem a sarokba sírni. Első sorban nem magamért sírtam, nekem már mindegy volt. Én csupán egy gép voltam, ami ellopta egy ember életét. Minden lehetséges módon egy parazita voltam, aminek sose kellett volna léteznie.
Sokkal inkább elszomorított annak a lánynak a sorsa, akinek az arcát és az emlékeit viseltem. Szegény a világ legtragikusabb módján halt meg, miután elárulta a férfi, akit szeretett, és akiben megbízott. És csak fokozza a tragédiát, hogy sose tudhatta meg, hogy a boldogsága egy hatalmas hazugság volt. Az a férfi sose érdemelte meg, hogy valakinek ennyire fontos legyen. A lány gyilkosai pedig azóta se kapták meg, ami jár nekik, és talán soha nem is fogják. Nincs itt semmi igazság.
Persze, a halottaknak már nem fog fájni semmi. Úgyhogy talán inkább Lena miatt voltam szomorú, akit, akarva vagy akaratlanul, én vágtam át a lehető legcsúnyább módon. Ő engem szeretett, és bennem bízott meg, miközben még csak igazi se voltam.

***

Szóval, itt voltam, apám berlini laborjában, életem egy nem túl büszke pillanatában. Heh, enyhe kifejezés! Még soha nem éreztem magam ennyire megalázva. Annyira jó úton haladtam, annyi sikeres küldetésem volt az elmúlt hónapokban… erre képes voltam beleesni egy ilyen hülye csapdába. De nem is ez volt a legrosszabb. Mindenkinek megvannak a mélypontjai, de hogy a legjobb dolog, ami valaha történt velem, ennyire az ellenkezőjébe forduljon? Találtam valakit, akit őszintén, mindennél jobban szerettem. Szerettem volna Vele leélni egész hátralévő életem, szükség esetén akár meg is haltam volna Érte. Erre kiderül, az egész az apám újabb beteges trükkje volt. Ez talán még gonoszabb is volt, mint az, az incidens, ami miatt csatlakoztam az Ellenálláshoz.
De, az őrök most konkrétan a császárfater irodájába kísértek. Megláthatjuk, milyen kifogásokkal fogja ezt megmagyarázni.

– Szervusz, Lena – köszöntött, majd intett az őröknek, hogy hagyjanak minket magunkra. – Régen láttalak. Foglalj csak helyet! Megkínálhatlak valamivel?
Á, a jó öreg mézes-mázos rutin, amitől hánynom kellett. Nekem viszont semmi kedvem nem volt jópofáskodni. Bocs, fater, de most minden határon túlmentél.
– Felejtsd el ezt a jó házigazda rutint! – szóltam rá keményen. – Csak egy dolgot mondj meg nekem: mi a fasz?! Kinyírod a mentoromat, aztán kicseréled a lányát, aki ártatlan volt, egy androidra?! Egyáltalán, mikor szűnt meg Francien… Francien lenni, és mikor lett egy android?
– Ülj csak le! Elmondok mindent. Őszinte leszek veled, de ugyanazt várom el cserébe.
– Azt majd meglátjuk – morogtam, majd leültem.

– Jó – helyeselte a fater. – Akkor kezdeném azzal, hogy a kis Franciened mindig is egy android vot, neked legalább is. Pár órával azelőtt cseréltük ki, hogy kimentetted volna az égő házból. Tudod, kíváncsi is voltam, hogy ellen fogsz-e tudni állni a bajbajutott hölgynek. Nos, úgy tűnik igazam volt. Még hasonlít is a… Anna volt, ugye?
– Annát hagyd ki ebből! – emeltem fel a hangomat, bár valóban fájdalmasan ismerős volt a szitu. Ami az Annával való kapcsolatom végét jelentette, ugyanaz jelentette a kezdetet Franciennel. Apám biztos imádta az iróniát. Viszont egy dolog feltűnt.
– Amúgy meg… az a tűzeset 6 hónappal ezelőtt volt majdnem. Azt akarod mondani, hogy ezidő alatt végig egy androiddal éltem? Egy gép se tudja ennyi ideig teljesíteni a Turing-tesztet.
– Valóban, ez volt az androidjam egyetlen hibája ennyi éven át. De, folyamatos fejlesztés alatt állnak, és a legjobb csapatok dolgoznak rajtuk. Francien pedig… az eddigi legfejlettebb androidunk. És az első, aki megkapta egy tényleg élt ember összes emlékét.

– Ha ilyen ügyesen ki tudjátok vonni egy ember emlékeit, hogy berakjátok egy androidba, minek egyáltalán az android? – értetlenkedtem. – És miért egy ártatlan emlékei? Nem lenne ennek a technológiának nagyobb haszna, ha kihallgatás helyett használnátok, magamfajta lázadók ellen?
– Eredetileg arra akartuk használni – bólintott az öreg. – Csak… lehet, hogy azért, mert ez a technológia még gyerekcipőben jár, de az eredmények katasztrofálisak voltak. Az emlékek kivonása hatalmas mennyiségű stresszel jár az emberi agy számára, és minden esetben halálos. Ha pedig az alany egy kicsit is ellenáll, az emlékek is elvesznek. Így lázadókon használhatatlan. Egy ártatlan családtagra volt szükség, akinél először azt kellett elérni, hogy az én egyik emberemben maximálisan megbízzon. Még jó, hogy Dominicért odavannak a nők.
– Te aljas szemétláda!

– Ha csodálkozol, hogy miért fordultam a kis Birodalmad ellen, az ilyen szarságok miatt van! – folytattam. – Téged nem érdekel, hány ártatlan hal meg, csak legyen meg a tökéletes békesség illúziója!
– Mégis, mi lenne az alternatíva? Emlékszel mi volt gyerekkorodban? Bombázások mindenfele! Akkor hány ártatlan halt meg?! Az ég szerelmére, ha nem lett volna a háború, édesanyád talán még ma is élne, és láthatott volna felnőni téged! Az én munkámnak köszönhetően van béke és nyugalom ma.
– De milyen áron? Attól még, hogy az életveszély nem mindenki orra előtt történik, nem lesz kisebb.
– Lena, elég!

– Ha nem mondanám ki, akkor is így lenne – sóhajtottam – Szóval, miért vagyok itt? Még egyszer utoljára látni szerettél volna, mielőtt jönne a kivégzőosztag?
– Nem, Lena. Te vagy az egyetlen gyermekem, és nem akarom, hogy ellenségek legyünk.
– Ahhoz már késő. Az én szememben mindig csak egy gátlástalan, hidegvérű gyilkos leszel.
– Nem kell egyetértened a módszereimmel, de legalább ne kérdőjelezd meg, hogy én mindig is a legjobbat akartam. Neked, és ennek a teljes kontinensnek. És neked is milyen jó életed lehetne, ha velem dolgoznál, és nem ellenem. Gondolj csak bele!

– Megkaphatnál mindent, amit csak szeretnél – folytatta. – Technológia, házak, ruhák, tényleg, amit csak szeretnél! Befizetnélek a kontinens legjobb plasztikai sebészéhez is, hogy végre rendbe legyen rakva az arcod, és el legyenek tütnetve azok a sebhelyek. Valaha olyan szép kislány voltál, most végre egy szép nő is lehetne belőled.
– A sebhelyeim nélkül… – tűnődtem el. – Az nem én lennék. És nincs semmi, ami életek árán is boldoggá tenne.

– Akkor csak gondold át! – mondta az apám túl kedvesen. – Most magadra hagylak itt egy órára. Ha visszajöttem, választhatsz: elfogadod az ajánlatom, vagy osztozol a mentorod sorsában.
Ezzel elhagyta az irodát, és bezárta az ajtót, de csak miután visszarakta rám a bilincset. Én pedig egyedül voltam hagyva. A fater nem hagyott túl sok lehetőséget arra, hogy megszökjek. Legnagyobb szerencsémre, fogalma sincs, hogy ki vagyok, és mire is vagyok képes.

A kezem ugyan össze volt bilincselve, de attól még fel tudtam állni, és el tudtam sétálni a hatalmas íróasztalig. Volt rajta több gémkapocs szétszórva. Nagyon hanyag dolog volt az apám részéről széthagyni ezeket, ugyanis minden valamire való Ellenálló ki tud nyitni egy zárat egyel. Szégyellnem is kellene magam, ha ebből a helyzetből nem tudnék kimászni. Viszont talán örülnöm kellene annak, hogy az apám mennyire alábecsült. Nagyjából egy perc matatás után le is került rólam a bilincs.

Ha már ott voltam az asztalnál, és még messze nem telt le az egy óra, szétnéztem a fiókokban is. Találtam egy pisztolyt, amit széthagyni aztán különös mód hanyag volt. Persze, töltényt hozzá nem találtam, de talán nem is baj. Jobb vagyok, mint az apám, nem akartam lelőni senkit. Viszont bármikor hasznos lehet valami, amivel blöffölni lehet. Kivéve, ha összefutok pár android biztonsági őrrel. Azokban általában semmi túlélési ösztön nincs. Vajon ami azoknak a fejében zajlik, mennyiben tér el attól, ami Francien fejében zajlik? Lehetséges-e az, hogy a legfejlettebb android már belül is szinte ember? Megvan-e neki az a meg nem határozott valamije, amit léleknek szoktunk hívni?

Néhány pillanattal később a folyosón voltam. Gyorsnak kellett lennem, hogy kellőképp messze legyek, mire a fater visszajön értem. Viszont ugyanakkor meg kellett győződnöm arról is, hogy senki, vagy semmi más ne találjon meg. Talán legegyszerűbb lett volna kimászni és futni. A saját pigmenthiányos bőrömet megmenthettem volna, és talán pár hónap bújkálás után újrakezdhettem volna azt, amit Jeen már elkezdett. De Francient… vagy az androidot, akit Franciennek tekintettem, nem hagyhattam itt. A francba, de össze voltam zavarodva! Nem, nem akartam elhinni, hogy egy sorozatnyi egyesbe és nullába voltam szerelmes! Jóval több volt ő annál! És mennyi empátia volt benne mindig is! Mi lehetne annál emberibb?

Talán még nem mentem végig a gyász összes stádiumán, és még mindig a tagadásnál tartottam. Talán csak mindennél jobban szerettem volna, hogy igaz legyen. Hogy tényleg legyen valaki, aki ennyire szeret engem. Nem is voltam hajlandó elhinni, hogy ne így legyen. Akkor is, ha Francien fizikailag egy gép, legbelül igen is egy ugyanolyan ember, mint én! De akárhol is az igazság, tudni akartam pontosan. Ahhoz pedig mindenképp magammal kellett vinnem Őt is. Úgyhogy, itt volt az idő megtalálni.

Az ajtót szinte betörve rontottam be Dr. Ilse Solberg laborjába. Biztos voltam benne, hogy Franciennek ott kell lennie, elvégre le akarták tölteni a titkaimat a processzorából. És valóban, pont időben érkeztem. A lány egy műtőasztalon feküdt, a haját már leborotválták. Valószínűleg azért, hogy könnyebben hozzá tudjanak férni az agyához… processzorához. A laborasszisztens pont készült vágást ejteni a fejbőrén, de azt sikerült az érkezésemmel megakadályozni. Ijedtében leejtette a szikét, én pedig elkezdtem üres pisztolyommal hadonászni.
– Senki ne mozduljon! – kiáltottam el magam. Mintha valami bankrabló lennék.

Gyorsan megragadtam az asszisztenst, és a fejéhez nyomtam a pisztolyt. Közben végig ideges voltam, hogy csak vegyék be a blöfföt. Én csak a barátnőmet akartam, és utána lelépni vele együtt.
– Aktiválja azt az androidot! – követeltem. – Most azonnal!
A második utasítást már szinte ordítottam, ellentmondást nem tűrően. Csak túl akartam esni ezen a tortúrán, hogy mindketten itt hagyhassuk ezt a szörnyű helyet, aztán megkaphassam a válaszokat, amiket akartam. És amikről már biztos voltam, hogy tudom. Ezért is nem hagyhattam, hogy Francient csak úgy feldarabolják, hogy aztán kutakodjanak az agyában.

– Nyugodj meg, erre semmi szükség – szólalt meg Dr. Solberg, majd gyorsan úgy tett, ahogyan kértem.
Úgy tűnt, bevette a blöfföt. De még nem nyugodtam meg teljesen. Biztosnak kellett lennem, hogy nincs itt semmi trükk. És persze, az épületen kívül kellett lennem, Franciennel együtt.
A lány amúgy magához tért, felült, és zavarodottan szétnézett.
– Lena? – ismet fel hirtelen. – Mi…? Hogyan…? Te mit keresel itt?

– Majd később mindent megmagyarázok – mondtam, ahogy elengedtem a túszomat, és megfogtam inkább Francien kezét.
Megkaptam, amit akartam, de még nem volt vége. Ki is kellett jutnunk. Szerencsére, senki se próbálta meg megakadályozni, hogy együtt elhagyjuk a labort. Persze, kifele menet még hadonásztam egy kicsit a pisztollyal, hogy biztos vegyék az üzenetet, de utána futottunk. Ha megtaláljuk a legközelebbi ablakot, amin kimászhatunk, utána biztonságban leszünk.

Következő

Feliratkozás
Visszajelzés
5 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Gregoretta Samsa
23 nappal ezelőtt

Megtudtuk végül a szörnyű igazságot. Sajnálom az igazi Francient. 🙁

Jó rész volt. Mintha fejlődtél is volna, mind fogalmazásban, mind fotózásban – persze nem, mintha eddig nem lett volna jó.

Durva, hogy a Császár képes lenne még a saját lányát is megölni, ha nem áll át.

Francien (vagyis, az android lány) eléggé összetört. Nem is csodálom. Elég fájdalmas dolgokat tudott meg magáról és az eredeti lányról. Számomra kicsit furcsa, hogy nem próbált meg harcolni (legalább leütni Dominicet, hogy elfuthasson, és mentse a fejében lévő információkat). Merthogy ugyebár most már tudja magáról, hogy android, és így erősebb, és talán kevésbé is sebezhető, mint egy ember. De talán ez betudható annak, hogy amúgy sem túl harcias, inkább félénk-félős, óvatos karakter, aki nem szívesen árt senkinek. Meg, idő kell ahhoz is, hogy megeméssze, mi is ő valójában. Az összes emléke, tapasztalata egy emberi lényé, nincs hozzászokva az android-léthez, hiába “élt” úgy majdnem fél évet.

Korábban említetted, hogy egy játék ihlette a történetet. Szabad tudni, hogy melyik?
Nekem két tippem lenne.
Az egyik a Detroit: Become Human, ami viszonylag frissnek mondható, de valójában semmit sem tudok róla. Csak annyit, hogy egy robotos játék, amiben egy robot öntudatra ébred. De nem játszottam vele, gameplayt sem néztem róla, és még csak utána sem olvastam. Szóval, nem tudom, van-e benne olyasmi, hogy egy embernek az emlékeit elvegyék, letöltsék.
A másik tippem, amiről azért több tudásom van, és pont emiatt valószínűbbnek is tartok, egy olyan játék, amiben tudom, hogy van van ilyen. Viszont, hogy ezt leírtam, így, ha címet társítok hozzá, azzal egy marha nagyot spoilereznék. Így, ezt a tippet egy “spoiler” bigyóba fogom beleírni. Ha sikerül, persze. Mert még ezt a funkciót nem használtam.

A második tipp (a játék neve):
SOMA

Gregoretta Samsa
20 nappal ezelőtt
Válasz neki:  Ahsoka1994

Így, hogy nem volt semmi leírás, utalás az átszállítására, én naivan azt hittem, hogy simán átkísérték. Ezek szerint nem lett volna lehetőség.

A játékot pedig eddig nem ismertem. Illetve, a nevével már találkoztam párszor, de még annyit sem tudok róla, mint a Detroitról. Ritkán nézek utána játékoknak.

Gregoretta Samsa
20 nappal ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta Samsa

Ezek szerint nem lett volna lehetőség.

Mármint az ellenkezésre az átvitel ellen.
(Ahogy látom, már nem lehet szerkeszteni a kommenteket. 🙁 Vagy csak nálam bugol.)