Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 13. Turing-teszt

Még fel se fogtam teljesen, mi történt. Az egyik pillanatban a cellámban búslakodtam, a következőben viszont egy laborban tértem magamhoz, és ott volt Lena. Egy pisztollyal fenyegetőzött, hogy a rajtam kísérletező birodalmi tudósok elengedjenek. Aztán megragadta a kezem, és futottunk. Együtt kijutottunk az épületből, és ő továbbra is vonszolt. Határozott volt, és ellentmondást nem tűrő. Én pedig nem értettem, miért csinálja ezt. Ő is nagyon jól tudta, hogy nem vagyok ember. Azzal, hogy a nagy szökésekor magával vitt engem is, csak még nagyobb veszélybe sodorta saját magát.

Végül egy kihalt parkolóba értünk, és ott megállt egy pillanatra. Ott én is össze tudtam szedni magam, hogy számon kérjem rajta viselkedését.
– Figyelj, jól tetted, hogy nem hagytad, hogy azok a tudósok letöltsék az emlékeimet – kezdtem. – Gondolom, ez is volt a terved, de nem értem, miért kellett idáig magaddal hoznod. Nálad van még a pisztoly! Lőj már le végre!
– Dehogy foglak lelőni – rázta meg a fejét.
– De… miért nem?! Az ég szerelmére, egy android vagyok! Csupán egy eszköz a Birodalom kezében! Bármikor le tudnak nyomozni, vagy át tudják venni az irányítást felettem! Amíg veled vagyok, te is veszélyben vagy!
– Először is, nincs lőszerem – vágta rá Lena, majd elhajította a pisztolyt.

– Amit a laborban láttál, csupán egy blöff volt.
Talán az nem volt meglepő. Nem tudtam volna elképzelni Lenáról, hogy tényleg használja is azt a fegyvert egy hús-vér ember ellen. Főleg nem egy gép miatt.
– Akkor végezz velem valami más módon! – követeltem. – Csak ne maradjon semmi a fejemben lévő emlékekből.
– Szerintem nagyon jó helyen vannak azok ott. És mindaz után, amit együtt átéltünk, ami közöttünk történt, ne képzeld, hogy csak úgy el foglak engedni! Harcolni fogok érted a végsőkig, és nem foglak elveszíteni! Érted?

– Nem, nem értem! – vágtam rá.
Lena közben kiválasztott egy tetszőleges autót a parkolóban, és bezúzta az ablakát. Így ki tudta nyitni az ajtót, úgyhogy beült és egy rövid babrálás után beindította a motort.
– Kérlek, ülj be! – szólt nekem.
Magam se értem miért, de helyet foglaltam az anyósülésen. Rögtön el is indultunk, fogalmam sem volt, hová.

– Nézd, Lena – szólaltam meg sóhajtva egy rövid idő után. – Nem vagyok vak. Tudom, mennyit jelentettem neked. Vagy jelentett neked az, akinek gondoltál engem. De az nem én vagyok, és nem lehetek én. Nem vagyok egy igazi lány. A gondolataim, az érzelmeim… valószínűleg csak belém lett programozva az egész, és sose foglak olyan módon viszontszeretni téged, mint ahogyan te szeretsz engem.
– Kit érdekel? Ha neked igazinak tűnik, akkor nekem is az.
– Aranyos, hogy ezt mondod, de ha neked kellene együtt élned ezzel, nem így látnád – sóhajtottam.
– Francien, én…
– De nem is értelek. Általában olyan gyakorlatiasan látsz mindent. Egyáltalán nem rád vall, hogy ekkora őrültséget művelj indokolatlan érzelmek miatt. Én egy gép vagyok, most, hogy ezt tudjuk, el kellene dobnod minden érzelmi kötődést.
– Attól tartok, ez nem fog menni, és nem is akarom.

– De ha azt akarod, hogy félretegyem az érzéseimet, megtehetem – folytatta Lena – Van ugyanis az érzéseimen kívül más oka is annak, hogy nem foglak elengedni. Hallottál valaha a Turing-tesztről?
– Nem, mi az?
– A lényeg nagyjából az, hogy egy ember és egy gép beszélgetnek. A gépnek meg kell győznie az embert, hogy maga is egy érző, gondolkodó emberi lény. Ha ez sikerül neki, átment a teszten. Egy tényleges mesterséges intelligenciának számít, ami nem csupán egy kenyérpirító szintjén van. Nos, amikor kitalálták ezt a tesztet, még nem volt semmi, ami mesterséges intelligenciának számított volna, és az eredeti szabályok szerint a kísérletben résztvevő embernek öt perce van rájönni, hogy egy géppel áll szemben. Ezzel a szabállyal, a legtöbb android átmegy a teszten. Még ha az öt percet egy vagy két órára növelnénk, akkor is.

– Viszont, ha 1-2 héten át minden nap kellene egy pár órát beszélgetnie egy embernek azzal az androiddal – folytatta Lena –, nos, akkor már fel fognak tűnni gyanús viselkedési formák, és hamarosan bukni fogja az android a tesztet. És ezt első sorban azokra értem, akik nem egy lehetséges androidként tekintenek minden idegenre. Érted mire akarok kilyukadni?
– Mi már fél éve együtt lakunk – döbbentem rá.
– Igen, és ez idő alatt alaposan megismertelek és beléd szerettem. Közben pedig, annak ellenére, hogy már van gyakorlatom ilyen téren, még csak nem is sejtettem, hogy egy android vagy. Úgyhogy tudni akarom, miért.

– Szerinted objektívan más vagyok, mint a többi android? – kérdeztem, félig-meddig reménykedve.
Meg kellett szabadulnom minden illúziótól, akárhogy is nézzük, csak egy gép leszek. De mégis reméltem, hogy valamilyen szinten még tudok emberi lenni.
– Határozottan. Beszéltem a Császárral is, és ő is azt mondta, te vagy a legfejlettebb android. Talán mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha kiderítjük, hogy ez pontosan mit takar.
– Ezt hogyan tervezed?
– Nos, óriási mákunk van azzal, hogy a Birodalom összes laborja közül pont a berlinibe hoztak minket. Ugyanis ismerek valakit, aki ebben a városban lakik, és tudna nekünk segíteni. Pawel Bartoszka a neve, és azt hiszem, tudom is a legutóbbi címét.

 

***

Egy óra múlva Berlin lelakottabb külvárosában voltunk. Megálltunk egy meglehetősen régi ház előtt, az bizonyult az úticélunknak. Lena rögtön be is kopogott.
– Pawel, ha még mindig itt laksz, azonnal nyisd ki! – kiabált még hozzá.

Pár pillanat múlva viszont egy fiatal nő nyitott ajtót.
– Igen, Pawel itt lakik – mondta. – Azt mondta, kérdezzem meg, mi a jelszó.
– Üzenem neki, hogy marha vicces – forgatta a szemeit Lena. – Meg azt, hogy Lenának szüksége van a segítségére.
– De… Pawel azt mondta, mindenképp szükség van arra a jelszóra.
– Remek. Még egy android is vagy – sóhajtott Lena, majd hangosan bekiabált a házba. – Pawel, mondd már meg a szexbotodnak, hogy engedjen be!
– Szexbotom, engedd be szépen a hölgyet! – hallottam ezúttal egy férfi hangját.
Vajon jogosan merült-e fel bennem a kérdés, hogy ha Lena csak úgy azán leszexbotozta Pawel androidját, én mi vagyok neki?

A másik android félreállt az útból, mi pedig besétáltunk a lakásba. A helyiség, amibe beértünk, nagyjából úgy nézett ki, mint az apám egykori irodája. Mindenféle ismeretlen eredetű gépek voltak mindenhol. Az asztalnál pedig ott ült egy ránézésre 30 és 35 közötti férfi, aki rögtön üdvözölt is minket.
– Üdv, Lena! Nicsak, micsoda meglepetés! Na, mi az, Amszterdam ennyi volt?
– Lehet, de nem a saját döntésemből – felelte a lány. – De jobb, ha nem vesztegetjük az időt a „hogy vagy, mizu veled” résszel, hanem rögtön a lényegre térünk. Szóval, szeretném bemutatni neked Francient, aki… mint nemrég megtudtuk, egy android, és…
Lena végig zavarodottnak tűnt, mint aki még nem teljesen fogadta el ezt a tényt. Kimondani is olyan volt neki, mintha hazudna.

– Te lefeküdtél vele – forgatta a szemeit Pawel.
– Nos, igen, de… – kezdte magyarázni Lena.
– Bakker, Lena, mintha nem ez lenne az Ellenállás egyes számú szabálya: sose szexelj androiddal!
– Igen, és mi van azzal, amelyik ajtót nyitott nekünk? Van egy olyan érzésem, hogy nem csak azért tartod, hogy rendet rakjon és szépen nézzen.
– Az más, őt magam programoztam át, és a Toronyból érkező jelhez is felállítottam egy blokkolót benne, amit végül is meg tudok tenni… Francien volt, ugye? Egek, nem így hívták a mentorod lányát?
– Légyszi ne beszéljetek rólam úgy, mintha nem lennék itt! – szóltam közbe, amitől Pawel teljesen ledöbbent.
Ő a nagy androidszakértő, de rám még így sem számított.

– Amúgy, igen – sóhajtottam. – Nem tudom, volt-e valaha hasonlóra példa, de eddig abban a tudatban éltem, hogy én vagyok Francien de Jong. De utána megtudtam, hogy ő már meghalt, én meg csupán… megkaptam az emlékeit. Mégis, úgy érzem, mintha ennek az egésznek nem lenne semmi értelme. Még mindig úgy érzem magam, mintha egy ember lennék.
– Nem, te voltál az első android, aki valaha megkapta egy ember összes emlékét – rázta meg a fejét Lena. – És kíváncsi is vagyok… Mi van, ha valahol az emlékeknek van szerepe abban, hogy ennyire emberi vagy? Pawel, a dilemmám az, hogy az egész emlékátültetés 6 hónappal ezelőtt történt.

– Az azóta eltelt időben Francien… az android, végig velem volt. És még csak nem is sejtettem…
– Hogy egy android? – kérdezett rá a férfi. – Oké, ez nekem is új. Nem hallottam még olyanról soha, hogy egy android ennyi ideig kelteni tudná a látszatot, és, Lena, te se vagy egy idióta. Hogy tényleg az emberi emlékek tegyék…? Végül is az emlékeink határoznak meg minket. Bár azért utána járnék a dolognak. Francien, kérlek, foglalj helyet!

Le is ültem egy székre, Pawel pedig valami idegen tárgyat erősített a homlokomra. Hideg volt, és kissé nyugtalanná tett, de azon túl más érzést nem keltett bennem.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Kialakítok egy vezeték nélküli kapcsolatot az agyaddal – magyarázta a férfi. – Mindent nem fogok így látni, de az alapvető folyamatokat le tudom mérni. Csak… fel fogok tenni pár kérdést, amikre, úgy mintha te lennél a lány, akinek az emlékeit magadban hordod, válaszolj annyira őszintén, amennyire lehet. Bár, ha hazudsz, az is érdekes dolgokat mutathat meg.
– Ugye biztonságos, amit csinálsz vele? – kérdezte Lena is.

– Jaj, milyen cuki, ahogy aggódsz – nevetett Pawel, ahogy leült egy másik számítógéphez. – De ne aggódj, nem fogok kárt tenni egy ennyire egyedülálló androidban. Mint láthatod, szikéért épp nem nyúltam. Nos, akkor, kedves Francien, megmondanád-e nekem, hogy… mikor szülttél?
– 1996. február 29-én – vágtam rá unottan. – Most komolyan ez a nagy kérdés? Meg tudnád nézni bármelyik nyilvántartásban.
– Csak négyévente van szülinapod? Kész szívás! De… nos, jobban érdekelt a reakciód, mint a tényleges válasz. A legtöbb android ugyanis csak kommentár és érzelmi reakció nélkül válaszolt volna.
– És a többi kérdés? Azoknál se fog érdekelni, hogy mit válaszolok?
– Ez így ig… Illetve, dehogy is! Mi most csak ismerkedünk, ne törődj a vizsgálattal!

– Szóval, nézzünk valami személyesebbet. Mesélj nekem életed első csókjáról!
Nem egy olyan kérdés volt, amit általában vártam valakitől, akivel egy órája se találkoztam először, és épp csak ismerkedtünk. Még jó, hogy nem rögtön azt kérdezte, hogy hogyan vesztettem el a szüzességem. Persze, nem felejthetjük el, hogy én csak valami új masina voltam, amin ez az ember kísérleteket végzett.
– Nem egy hű de izgalmas történet – kezdtem. – Középsuliban történt, osztálykiránduláson. Volt egy fiú az osztályban, akibe már több mint egy éve bele voltam zúgva halálosan, és ezt mindenki tudta. Aztán este, amikor a tanárok elmentek aludni, mindenki, fiúk, lányok egyaránt, összejött egy szobába.

– Kitalálom, felelsz vagy merszet játszottatok – vágott közbe Pawel, aki közben le se vette a szemét a monitorról.
– Igen, és az a fiú megkapta a feladatot, hogy csókoljon meg engem. Hihetetlenül boldog voltam, amikor megtette. Aztán rögtön másnap összejött az akkori legjobb barátnőmmel. Bakker, Francien, neked aztán volt egy eseted!
– Az tényleges düh volt a végen! – kiáltott fel Pawel, teljesen lenyűgözve. – A többinél viszont, mintha direkt távol akarnád tartani magad… Miért?
– Régen volt, és ténylegesen nem velem történt – vontam vállat.
– Jó, valóban. És ezt épp próbálod elfogadni. Akkor nézzünk, egy tényleg veled történt dolgot; az első csókod… Lenával.

– Most tényleg?! – forgatta a szemeit Lena.
– Miért, Francien magánéletét darabokra szedhetjük, a tiédet nem? – kérdeztem.
– Jó, jogos – sóhajtott. – Amúgy, ha az is érdekel, én 1994. április 1-jén születtem.
– Bolondok napján? Ez sok mindent megmagyaráz! – vágta rá Pawel. – Amúgy nem kell itt lenned, amikor a barátnőd erre a kérdésre válaszol. Inkább menj, és zuhanyozz le!
– Ezzel azt akarod mondani, hogy büdös vagyok?!
– Nem, nem így értettem…
– Jó, tulajdonképpen tényleg rám férne egy zuhanyzás. De több velem kapcsolatos kérdést ne tegyél fel a távollétemben!

 

Lena ezzel felment az emeletre, én pedig hozzáfogtam. Elmeséltem az álarcosbál történetét, hogy hogyan jutottunk be a könyvtárba, és, hogy hogyan kerültük el a lebukást. Az az este lehetett a legizgalmasabb, amit valaha átéltem. Még akkor is, ha számítjuk a pusztán belémültetett emlékeket is. Szerintem el is mosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem a történtekre.
– Szóval, így történt – értem a végére. – Persze, beletelt egy kis időbe, mire lett folytatása, de… Pawel, minden rendben?

Pawel arcára egy teljességgel lenyűgözött kifejezés ült. Már rég nem a szavaimat figyelte, tekintete egy pillanatra se hagyta el a képernyőt, amire valami ábra rajzolódott. Rápillantottam, de nem láttam benne semmi értelmet. Pawel viszont látott benne valamit, ami mindent megváltoztatott.
– Ez… lehetetlen – mondta végül, hitetlenül. – De mégis, ez… Lena, nem érdekel, ha épp a zuhany alatt állsz, gyere ide, most azonnal! – kiáltott fel végül.

Következő

Feliratkozás
Visszajelzés
4 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
TimMac
19 nappal ezelőtt

Nagyon tetszett ez a Turing-tesztes vonal, tetszik, hogy volt egy ilyen indok is amögött, hogy Francient Lena elhozta magával a laborból (bevallom, valami kis bonyodalomra azért számítottam még kifelé menet 😀 ). Ennek a résznek tök jó a humora, tényleg el tudom képzelni, hogy valaki ilyen kérdésekkel és megfigyelésekkel próbálna felmérni egy androidot. Kicsit talán a szülinapokkal való viccelődés túl volt tolva, valószínűtlen, hogy mindketten ilyen „jeles” napon szülessenek, de nyilván ez csak szőrszálhasogatás 😀 Azt továbbra sem értem, hogy ha elvileg az ellenállásban mindenki csak egy-két embert ismer, Lena miért ismer ennyi mindenkit, és tudja is róluk, hol laknak.… Tovább »

Gregoretta Samsa
19 nappal ezelőtt

Most túl sok mindent nem tudok írni (talán ez részben annak is köszönhető, hogy már fáradt vagyok gondolkozni), de annyit biztosan: kíváncsi vagyok, mi lett a nagy felfedezés. Vajon talált Pawel még valamit amellett, hogy a főszereplőnek kb. emberi intelligenciája, személyisége van? Izgulok!