Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 14. Ember

– Mi történt? – kérdezte Lena, ahogy berohant.
A lány csurom víz volt, és épp, hogy magára kapni egy törölközőt volt ideje, olyan gyorsan próbált ideérni. Még nem is tudta, mi történt, de már átjárta ugyanaz az izgalom, mint ami Pawelt is.
– Ezt nem fogod elhinni! – kezdte a férfi, majd heves magyarázásba fogott.

– Sikerült nagyjából feltérképezni a Francien agyában… processzorában zajló folyamatokat. Ez egy olyan kísérlet, amit már több androidon elvégeztem. Az összesben bonyolultabbak a folyamatok, mint az átlag asztali számítógépben, de ez… már vetekszik… nem, teljesen ugyanolyan, mint egy emberi agy.
– Ez mit jelent? – kérdeztem.
– Azt, hogy te vagy a világ első mesterséges emberi lénye, aki nem csupán egy gép. Amennyire meg tudtam állapítani, ugyanolyan öntudatod és érzéseid vannak, mint mindenki másnak. Nem tudom, hogy az emlékek, vagy más miatt-e, ahhoz talán ki kellene szednem a processzorodat szétszerelni. De akármiért is, túlságosan egy ember vagy már ahhoz, hogy az etikus legyen.

Én nem igazán tudtam, hogyan reagáljak a hírre. Mintha csak most lett volna, hogy meg lettem fosztva a teljes identitástól, minden emberségemtől. Hogy akinek mindeddig hittem magam, már fél éve halott volt. Most viszont megtudtam, hogy valamilyen szinten mégis csak ember voltam. De még mindig nem az az ember, aki már meghalt. Ez egyszerűen túl sok volt, hogy feldolgozzam.
Lenának viszont felcsillant a szeme, rögtön meg is ölelt. Neki talán elég volt, hogy így, ami köztünk történt, igaz lehet.
– Ez a legjobb hír valaha!

– Oké, azért ne felejtsük el, hogy fizikailag attól még egy android vagyok – mondtam. – És a Birodalom meg tud találni. Nem vagy biztonságban velem.
– Igen, van az az apróság – forgatta a szemeit Lena. – Pawel, az ellen nem tudsz tenni valamit? Elvégre tartasz a háznál egy androidot, és…
– Persze, egy blokkolót fel tudok szerelni – bólintott a férfi. – És ne aggódjatok, többnyire fájdalommentes. Csak egy microchip, amit be kell csúsztatnom a fejbőr alá, és Francien nem fog több jelet kapni a Toronyból. Sőt, még lenyomozni se fogják tudni.
– Az megnyugtató lenne – értettem egyet.

– Akkor rögtön meg is ejtem – bólintott Pawel. – Lena, te addig miért nem keresel mindkettőtöknek valami váltásruhát? Szerintem Lola nem bánná, ha az ő szekrényéből vennél ki valamit.
– Lola?
– Igen, az androidom.

Lena csak elmosolyodott, majd a fejét csóválva felment a lépcsőn. Valóban, Pawel androidja közel sincs azon a szinten, mint én. Valahol egy kicsit krípi is együtt élni valamivel, ami teljesen olyan, mint egy ember, de közben csak annyira tud magáról, mint az asztalon a számítógép.
Pawel viszont ismét felém fordította figyelmét. Összeszorult a gyomrom, ahogy megláttam a kezében a hatalmas tűt. És azzal a fejem tetejét tervezte megszúrni. Értettem, hogy szükség van rá, mégse lelkesedtem annyira az ötletért. Még hogy fájdalommentes…
– Ne izgulj! – szólalt meg a férfi gyengéd hangon. – Egy pillanat, és túlleszünk rajta.
A megnyugtató szavakért viszont hálásabb voltam, mint eddig valaha. Legalább továbbra is jár valamennyi empátia még nekem is.

***

Nagyjából fél órával később már indulásra készen álltunk. Az ugyanis kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Pawelnél nem maradhatunk. És talán úgy általában Berlinben sem.
– Szóval, innentől hogyan tovább? – kérdeztem. – Gondolom, az amszterdami lakásodba nem mehetünk vissza.
– Nos, igen. Azt már valószínűleg kifigyelték.
– Van egy lakókocsim, ha kéritek – szólt közbe Pawel. – Elvihetitek a semmi közepére, hogy ott egy darabig biztonságban lehessetek.
– És ha útközben megállítanak minket, és rájönnek, hogy a tiéd? – kérdezte Lena.

– Nem az enyém, az egyik exem nevén van, aki nincs beavatva egyáltalán – vágta rá a férfi. – Az utóbbi néhány évben nem jött érte, szerintem ezután se fog. Szerintem sikerült feldühítenem valamivel.
– El nem tudom képzelni, mivel – nevetett Lena. – Mindenesetre, köszi mindenért.
– Nagyon szívesen. Majd látogassatok meg pár hónap múlva, ha kissé lecsillapodtak a dolgok.
– Meglesz – ígértük mindketten, majd elindultunk megkeresni a lakókocsit, és hozzákötni lopott autónkhoz.

Belülről viszont csak este néztük meg, amikor leparkoltunk valahol a semmi közepén. Apró volt, de mégis jól felszerelt. Volt konyha, fürdőszoba, hálórész. Minden, ami szükséges volt, hogy túléljünk az úton, legalább is egy rövid ideig. Amúgy se végleges megoldásnak szántuk.
– Hát, isten hozott minket új kis otthonunkban! – mondta Lena, rögtön, ahogy szétnéztünk.
– A maga módján egész otthonos. De várj, hol fogunk aludni?

– Itt – felelte Lena, ahogy megmutatta a lehúzható ágyat, ami addig egész jól elbújt egy ülőalkalmatosság mögött.
– Milyen praktikus!
– Igen, imádtam én is mindig ezeket a helytakarékos megoldásokat. Elvégre, ha el akarsz rejtőzni, szokj hozzá, hogy néha egy cipősdobozban kell laknod.
– Vagy egy lakókocsiban, valahol az egykori német-lengyel határnál leparkolva.

– Legalább nem a miénk az egyetlen lakókocsi, ami leparkolt itt, így nem fogunk feltűnni – vágta rá Lena, ahogy leült a lehajtott ágyra. – Valahogy nem így képzeltem el. Azt hittem, közel vagyunk, erre most muszáj egy kis visszavonulót fújnunk.
– Lena, én… annyira sajnálom – nyögdécseltem szomorúan.
Persze, hogy én rontottam el. Én voltam végig egy kém, ami végül teljesítette azt, amire legyártották. Csak Lena leleményességének köszönhető, hogy egyáltalán az úton vagyunk. Bár, ha nem lett volna végig a nyomában a birodalmi android, talán már meg is találta volna, amit keresett.

– Francien, nem – sóhajtott. – Nem, a te hibád, hanem azoké a birodalmi parasztoké.
– Azok a birodami parasztok hoztak létre engem.
– Nem fogok hazudni, ez egy kissé megbonyolítja a helyzetet. Te voltál a legjobb dolog, ami valaha történt velem. A fény a sötétségemben. És mégis, mekkora árat kellett fizetni érte. Többek között azt, hogy ezt az egészet a legnagyobb ellenségemnek köszönhetem. De mindez nem számít. Nem érdekel, honnan kaptalak, csak az, hogy itt vagy, velem. És ez végső soron a te döntésed volt.

Még mielőtt bármit szólni tudtam volna, Lena közelebb húzott magához, majd csábítóan a fülembe súgott:
– Szóval, mi lenne, ha most újra eljátszanánk azt, ami a Kanári-szigeteki bungalóban történt? Azzal a különbséggel, hogy ezúttal a zuhany alá is együtt megyünk, és holnap reggel nem zavar meg minket egy birodalmi paraszt dörömbölése sem?
– Lena, ez most… Ezt most komolyan gondolod!?
– Most miért?
– Most már tudod, hogy egy gép vagyok.

– Addig ne fikázd, amíg ki nem próbáltad! – vágta rá Lena, félig viccelve.
– Komolyan beszélek, ez… Ez így nem tűnik helyesnek.
– Miért nem? Még mindig ugyanaz a Francien vagy, aki azon az éjszakán voltál, és nem csupán egy gép vagy. Erre megvan a tudományos magyarázat is Pawelnél.
– Jó, jó, a tudományos magyarázattal nem fogok vitába szállni, csak… mindegy. Hagyjuk az egészet!

Lena a vállamra tette a kezét, majd a szemembe nézett. Ő nem akarta annyiban hagyni, nem akarta hagyni, hogy bármi kimondatlanul maradjon.
– Francien, beszélj hozzám – kezdte komoly hangon. – Tudni szeretném, pontosan mit érzel, hogy segíteni tudjak.
– Már ha tényleg ezt érzem, és nem csak szimulálva van az egész. Beleértve Pawel tudományos bizonyítékát is – sóhajottam.

– Tudom, neked az a fontos, hogy elég emberi legyek ahhoz, hogy tényleges társnak tekinthess. És talán az is vagyok, de ez nem elég. Most azáltal, hogy megtudtam, mi vagyok, azt is megtudtam, hogy az egész életem egy hatalmas nagy hazugság volt. Az összes emlékem mielőtt találkoztunk… mindet csak elloptam valakitől. Mégis, ez volt minden, amit ismertem. Már azt se tudom, ki vagyok…
– Én tudom, ki vagy – mondta Lena. – A nő, akibe beleszerettem.
Erre fájdalomtelien, de elmosolyodtam. Talán ez is volt minden, ami számított. Talán nincs se múltam, se jelenem, de legalább van Lena.

Nem is mondtam többet, csak hagytam, hogy megcsókoljon. Hagytam, hogy a csóknál rögtön tovább is menjünk. Túl sok minden volt még mindig bizonytalan, és még magamnak sem sikerült megfogalmaznom mindent, amit éreztem. Azt viszont tudtam, hogy szükségem van erre az egy dologra, amitől, még ha csupán egy rövid időre is, képes voltam magam ismét embernek érezni. Persze, volt az én identitásomon kívül még egy dolog, amit tisztázni szerettem volna. De arra csak egy kicsivel később került sor.

Az éjszaka kismillió ok miatt nem tudtam aludni. Idő közben Lena is felébredt, és észrevette, hogy sírok. Vagy inkább nyöszörgök. Leginkább csak nyugtalan voltam.
– Francien? – szólt hozzám. – Édesem, minden oké? Jó, tudom, hülye kérdés. Inkább így kérdezem; szeretnél beszélni róla?
– Talán – nyögtem ki.
– Az android-dolog?
– Igen, bár van még egy dolog, amit szerettem volna megkérdezni.
– Ez nem fog nekem tetszeni, ugye?

– Tudom, hogy a császár az apád – kezdtem. – Ezt miért nem mondtad el eddig?
– Úgy érted a spermadonorom? – legyintett a lány. – Nem fontos. Elég, ha annyit tudsz, hogy én nem vagyok ő. Az Ellenállás büszke harcosa vagyok, már nagyon hosszú ideje.
– Nem is feltételeztem mást. Csak… fájt, hogy nem bíztál meg bennem.
– Francien… nem erről van szó. Én bízok benned… csak tudod, milyen szar érzés, hogy az Ellenállásból hányan ez alapján ítéltek meg… illetve el. Mintha emiatt háromszor olyan keményen meg kellett volna dolgoznom minden tiszteletért és elismerésért. Inkább a szőnyeg alá söpröm, így olyan vagyok, mint bármelyik másik lázadó.

– De, nem értem – vágtam rá. – Bízok benned, nem erről van szó, de mégis… hogyan lesz a Császár lányából egy ennyire büszke Ellenálló. Elvégre… ő nevelt fel.
– Ha ez alatt azt értjük, hogy fizette a bentlakásos iskolát, ahova kiskamaszként elküldött – förmedt rám Lena, majd mélyet sóhajtott. – De oké, te vagy a párom. Talán neked tartozok a történettel.
– Persze, csak ha szeretnéd.

– Tulajdonképpen már szerettem volna elmesélni valakinek – mosolyodott el. – Szóval, hol is kezdjem?

Következő