Gépek Birodalma – 6. Sebastien

Már elhagytuk a klubbot, Sebastien pedig most már szó szerint futott. De nem probléma, mert mi pedig kezdtük utolérni. Lena említette, hogy ez a fiú őt már ismerte, de mit gondolt, mégis mi fog történni? Persze, közben nem volt fogalmam nekem se arról, hogy mit fogunk csinálni vele, ha egyszer elkaptuk. Most döbbentem csak rá, hogy fogalmam se volt, az Ellenállás mégis meddig menne el a célja érdekében.

Már majdnem utolértük Sebastient, amikor megjelent két kidobó a klubból. Az egyikük elkapott engem. Egy gyenge sikolyt hallattam, ahogy egy pisztolyt szögezett a fejemhez. A másik pedig Lena felé tartotta a fegyverét. Teljesen megrémültem. Én se akartam meghalni, de ha lelőtte volna Lenát, nem tudom, mit csináltam volna. Nélküle nem tudtam volna folytatni a küzdelmet. Nélküle már nem is lett volna értelme semminek.

Szerencsére azonban meghallotta a gyenge sikolyomat, és hátrafordult. A világ leggyorsabb mozdulatával előrántotta a pisztolyát, és fejbe lőtte az engem fogva tartó biztonságit. Majd, miután kitért a másik lövésének útjából, fejbe lőtte azt is. Egyszerre voltam megkönnyebbülve, és még jobban megrémülve. Lena most megölte azt a két férfit?
– Te… megölted őket! – nyögtem ki végül.

– Szívesen, máskor is megmentelek – vágta rá Lena cinikusan.
– Jó, de… Úristen, te megöltél két embert!
Mindketten ott feküdtek a földön egy vértócsában. Persze, örültem, hogy mi túléltük a konfrontációt, de ez még így is túl nagy sokk volt.
– Francien, ezek nem emberek, nézd! – mondta, majd elővett egy kést. A késsel ejtett egy vágást az egyik holttest fején, majd félretolta a bőrt. Alatta valami számítógépes alkatrész volt egy átlátszó, véres tokban.
– Nézd, ez egy android! – magyarázta. – És feltételezem a másik is. Vagy megmutassam annak a processzorát is?

– Nem kell, elhiszem – hebegtem. – Jó, bocsi, csak…
– Jó, tudom, nagyon élethűek – sóhajtott Lena. – Valahogy ez is a lényegük, hogy empátiával legyél irántuk. De csupán gépek, amik programozva vannak. Bennük nincs semmi empátia irántad. Még csak tényleges öntudatuk sincs.
– Majd valamikor biztos megszokom.
– Tudod, ha ettől jobban érzed magad, az első androidom kinyírása után egy hétig sírtam. De most…

Lena egy pillanatig néma csendben ácsorgott, majd hangosan elkáromkodta magát.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Sebastien! – morogta a lány. – A Birodalommániás jó édes anyukáját! Elmenekült a szerencsétlen! A francba!
– Talán nincs minden veszve – mondtam, ahogy megláttam egy tárgyat a földön.

– Elejtette a telefonját? – kérdezte a társam, miután felvettem a tárgyat, és ő is meglátta, mi az.
– Nagyon úgy néz ki – vágtam rá, ahogy elkezdtem kutatni a telefont. – És még jelszó vagy minta se kell hozzá. Az e-mailjei közt meg… van egy visszaigazolás egy szállodától, a szobaajtó kódjával.
– Bingó! – nevetett Lena. – Megvan, hol találjuk. Mit szólsz, betörünk egy szállodába?

– Várj, mit akarsz csinálni vele? – kérdeztem aggódva.
– Ne aggódj, csak beszélgetünk – próbált meg Lena megnyugtatni.
– Szeretném elhinni neked…
– Nézd, az Ellenállás fő filozófiája: jobbak vagyunk, mint a Birodalom. A Császár és az emberei képesek bűntudat nélkül megölni vagy megkínozni egy embert, ha az ügyük ezt kívánja. Még akkor is, ha van jobb megoldás. Mi szeretjük a jobb megoldásokat keresni.
– Reméljük, meg is találjuk.

***

 

Még aznap éjszaka belopakodtunk a kérdéses szobába. Mivel megvolt az ajtó kódja, még problémát se jelentett a bejutás. A recepciós se szólt semmit. Lena szerint, ha úgy csinálsz, mintha minden jogod meglenne ahhoz, hogy ott legyél valahol, és ehhez képest természetesen is viselkedsz, senki se fogja megkérdőjelezni a jelenléted. A szoba azonban üres volt, a villanyt is mi kapcsoltuk fel.
– Nincs itt – jegyeztem meg csalódottan.
– Nézzük még meg a fürdőszobát – javasolta Lena.

Így is tettünk, és találtunk egy meglehetősen meglepett Sebastient, aki a pezsgőfürdőben ücsörgött magányosan.
– Mi a…? – kezdte a fiú. – Mi a franc, Lena?
– Szia, Seb! – kiáltott rá Lena, mint aki hosszú idő óta először találkozik egy régi baráttal. – Milyen a víz? Bemászhatok hozzád?
– Mi? Mégis, mi a fene zajlik itt?

Azt hittem, Lena csak viccel azzal, hogy csatlakozhat-e, de nem. Levette a bakancsát, és ő is beült a pezsgőfürdőbe, amúgy teljesen felöltözve.
– Szóval, mi a helyzet veled Seb? Anyukádék jól vannak?
– Lena, ez egyáltalán nem vicces – forgatta a szemét Sebastien. – Mégis, mi a szart akarsz?
– Nos, ha már így megkérdezted, nem tudsz valamit arról a jó ronda házról a város szélén? Asszem Alieke lakik ott.
– Mi van? – akadt ki a fiú, majd kiugrott a pezsgőfürdőből, és gyorsan maga köré csavart egy törölközőt. Még így is egy kicsivel többet láttam, mint feltétlenül szerettem volna.

– Ezért törtetek be ide?! – követelte Sebastien. – Egyáltalán, hogy találtatok meg?!
– Nyugi, Sebike, itt én kérdezek, és te válaszolsz – vágta rá Lena, mintha egy gyereket fegyelmezne. – Szóval, hogyan juthatok be Alieke van Dijk házába?
– Miért gondolod, hogy bármit elmondanék neked? Mindenki tudja, hogy egy áruló vagy.
– Nem árultam el senkit – sóhajtott Lena. – Csak felnőttem, és elkezdtem önállóan gondolkodni. Viszont most mondd el, amit hallani szeretnék! Hogy jutok be a házba?
– Rohadj meg!
– Francien – szólt Lena most hozzám. – Azt hiszem, van nálad valami, ami a barátunké. Ideadnád nekem, kérlek?

Elővettem a telefont. Lena kiszállt a pezsgőfürdőből, átvette, majd felmutatta.
– Ismerős? – kérdezte Sebastientől. – Ha segítesz, visszakapod.
– Hé, az… Kérem vissza!
– Már elmondtam, mik a feltételeim.
– Add vissza, most!
– Sebastien, miért kell ennyire túlbonyolítanod? – sóhajtott Lena.

Ezzel kiment az erkélyre, a telefonnal együtt, és átlógatta a korláton. A 13. emeleten voltunk, úgyhogy a telefon garantáltan nem élte volna túl az esést. Főleg, mivel egy ilyen szerencsétlen számról van szó.
– Hé, hé hé, mit csinálsz? – követelte Sebastien, ezúttal kétségbeesetten.
– Válaszolj a kérdésemre, különben a méregdrága csili-vili okostelcsid az aszfalton végzi!
– De ezt… nem teheted! Már hármat eltörtem, és az apám azt mondta, nem vesz újat! Kénytelen leszek a vacak tavalyi telefonomat használni!
– Sebastien, 26 éves vagy. Elmehetnél, tudod, dolgozni és pénzt keresni, amivel megveheted magadnak a különféle kütyüket, mint egy normális ember. De… mindegy. Szóval, Van Dijk háza.
– Oké, oké, ahogy óhajtod – sóhajtott Sebastien.

– Alieke minden évben, október első szombatján, szervez egy álarcos bált a legjobb barátainak.
– Halloweeni buli? – nevettem. – Annak nem inkább október 31-én kéne lenni?
– Egy frászt Halloween, az egy amerikai ünnep! – förmedt rám Sebastien. – Szóval, akinek van meghívója a bálba, az bemehet a házba. Persze, kétlem, hogy ez segít…
– Neked van meghívód? – kérdezte Lena.
– Van, nekem és plusz egy főnek. De nem, nem fogom odaadni!
– Biztos? – kérdezte Lena, ahogy messzebbre nyúlt a korláton át, a telefonnal még mindig a kezében.

– Jól van, mindjárt megkeresem, és a tiéd – sóhajtott Seb, ahogy bement az erkélyről. – Legalább történik valami érdekes is abban az amúgy marha unalmas buliban. Rúgjátok szét a helyet, engem nem érdekel! Csak add vissza a telómat, és kopj le a leszbikus szeretőddel együtt!
– Milyen kedves tőled! – mosolyodott el Lena.
Sebastien az én kezembe adta meghívót. Szemügyre vettem, hitelesnek tűnt. Úgyhogy Lenára nézve bólintottam, ő pedig a kanapéra dobta a telefont, ami immár biztonságban volt.

– És ne szólj erről senkinek egy szót se, mert megtalállak – szólt Lena még búcsúzóul a fiúhoz.
– Figyu, engem pont, hogy nem érdekel, mit csinálsz – kiáltott rá Sebastien. – Egyszer így is, úgy is el fognak kapni, ki fognak végezni, és be fognak dobni egy jelöletlen gödörbe, mint az árulókat úgy általában. És nekem nem is kell tennem semmit, úgyhogy nem is fogok. Csak gondold át!
– Átgondoltam. Inkább lennék halott egy gödörben, minthogy valaki olyat támogassak, aki ártatlan családokra gyújt házakat. Na, gyere, Francien!
Lena ezzel elindult kifelé, én pedig követtem.

***

 

– Tuti el fogok kapni valami náthát – jelentette ki Lena, ahogy kilépett a fürdőszobából egy melegnek és bolyhosnak tűnő fürdőköpenyben.
– Miért kellett ruhástul beleülöd abba a pezsgőfürdőbe? – kérdeztem.
– Miért, inkább másztam volna be pucéran? Sebastien mellé? – forgatta a szemeit, majd hányós hangokat hallatott.
– Miért kellett bemásznod egyáltalán?
– Mert láttad, milyen fejet vágott? Az mindent megért!
– Hát, ha még egy náthát is…

Lena ekkor leült mellém a kanapéra, majd elkezdte nézegetni a meghívót, amit az asztalon hagytam. Közben ráncolta a homlokát, mint ahogy szokta, amikor valamin nagyon elgondolkodik. Nem tudom, miért, de hihetetlenül cuki ilyenkor.
– Ez direkt Seb nevére szól – mondta végül. – Mondjuk, nekem alapból kellene a kötelező álarcon kívül két tonna smink, hogy ne tűnjek fel senkinek. Talán ennyire erővel már fiúnak is álcázhatom magam. Csak szükségem lesz még egy öltönyre és vagy tíz sportmelltartóra. Te meg lehetsz a plusz egy főm. Csak kell neked egy álarc, egy csinosabb ruha, meg esetleg még egy paróka.
– Te már mindent megterveztél – jegyeztem meg.

– Muszáj, ha azt akarjuk, hogy jól menjen – bólintott Lena.
– De… – jutott eszembe hirtelen. – Mi lesz, ha Sebastien elmondja valakinek, hogy nálunk van a meghívója? Még van több, mint 3 hónap a partiig, addig még bármi megtörténhet.
– Nyugi! Sebastien egy gyáva, csak az fogja érdekelni, hogy a saját bőrét védje. Úgyhogy nem fogja megkockáztatni, hogy esetleg tényleg utána menjek, csak azért, hogy árulkodhasson egyet.
– Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben?
– Úgy, hogy már ismerem. Amúgy meg, néha be kell vállalni a kockázatot. Emlékezz, jobbak vagyunk, mint a Birodalom! Nem fogjuk eltenni láb alól, csak azért, mert úgy kényelmesebb.

– Jó, nem is azt javasoltam – mosolyodtam el. – Amúgy honnan ismeritek egymást?
– Számít az egyáltalán? – förmedt rám Lena. – Már egyértelműen teljesen más helyen vagyunk az életben.
– Csak kíváncsi vagyok.
– Hát jó – sóhajtott a lány. – Gyerekkorunkban barátok voltunk. Vagy játszópajtások. Nem volt abban semmi elmélyült. Párszor voltunk együtt táborozni, de azok teljesen más idők voltak.
– És felnőttként most láttátok egymást először?
– Tulajdonképpen, igen. Amikor utoljára láttuk egymást, 17 évesek voltunk. De nem foglalkoztunk olyan túl sokat egymással. Ő a hülye haverjaival volt elfoglalva, én meg épp lestem az alkalmat, hogy átszökhessek a… Mindegy. Régen történt, és én jobban szeretnék inkább a jövőre koncentrálni, és… – ekkor tüsszentett egy hatalmasat. – A francba! Ez a dolog azt hiszem, már egy hete lappangott bennem.

– Akkor neked most rengeteg pihenésre lesz szükséged – mondtam Lenának, ahogy vízszintesebb helyzetbe segítettem a kanapén.
– Majd pihenek, ha meghaltam, most még kell egy csomót tervezni.
– Majd tervezel, ha meggyógyultál. Most csak maradj itt, én meg hozok neked egy pokrócot, egy teát, és egy nagy rakás zsebkendőt.

Következő