Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 3. Egyedül

Céltalanul bóklásztam az utcákon, ki tudja meddig. Nem tudtam, és pillanatnyilag nem is akartam megtalálni a megoldást a helyzetemre. Az elmúlt 24 óra egyszerűen túl sok volt nekem, és még az érzelmeimet se tudtam rendezni teljesen. Az enyhe kifejezés, hogy szomorú voltam. Ki voltam borulva, teljesen el voltam keseredve! De ugyanakkor dühös is voltam! Egyrészt, mégis, milyen joga van bármilyen Birodalomnak a családom életéről dönteni? Lehet, hogy a Császár itt az abszolút hatalom, de ezzel még ő is túl messzire ment. Másrészt pedig, Dominic… Miután a szívembe lett döfve egy tőr, még jól meg is forgatta. Mégis, hogy lehet valaki ennyire gátlástalan? Valahogy tudtam, hogy az egész románcunk túl szép volt, hogy igaz legyen.

Ekkor észrevettem, hogy még mindig rajtam volt a gyűrű, amivel Dominic megkérte a kezem. Ez volt a tökéletes alkalom, hogy kiadjam a dühömet; letéptem az ujjamról, és eldobtam. Jó messzire, bele a kanálisba! Szinte hihetetlen, hogy az addigi legféltettebb kincsem csupán egy hazugság eredménye volt végig. Most pedig mekkora öröm volt megszabadulni tőle, még ha csak egy pillanatig is tartott az az öröm. Utána felsóhajtottam, és visszatértem a valóságba. Még mindig ugyanabban a kilátástalan helyzetben voltam. Nyakig a szarban, mint ahogyan Lena is mondta.

Ahogy csendben ballagtam tovább előre, el is kezdtem gondolkodni azon, hogy mi is volt Lena pontos címe? Miközben az autójában elvitt Dominichoz, végig figyeltem az utat. Talán vissza is tudnék találni. Csak kérdés, hogy megérné-e? Akármennyire is nem akartam egyedül lenni, teljesen meg voltam rémülve Lena világától. Az ő élete egy mindennapos harc lehet a túlélésért. Ugyanaz a harc, amit végül az apám is elveszített. Én csak a régi, egyszerű, hétköznapi életemet szerettem volna visszakapni.

Végül, nem is tudom miért, de eljutottam a régi házamig. Kívülről majdnem úgy nézett ki, mint mindig. Azért csak majdnem, mert az egész el volt kerítve. Az otthonomból rendőrségi terület lett. Csak egy dolgot nem értettem; tudjuk, hogy a Birodalom tette, és a Birodalom kezében van a rendőrség is. Akkor vajon mit nyomoznak? Az apám pontos tevékenységeit?

Magam sem tudom, hogy miért, de belopakodtam apám irodájába. A tűz tönkretette a zárat, így már nem is csukódott rendesen. Az iroda belseje pedig majdnem felismerhetetlen volt. Por és hamu mindenütt, a bútorok szét voltak égve. Szinte semmi se maradt épségben ott. Megpróbáltam átnézni az asztalon lévő papírokat, de az összes olvashatatlanná égett. Innen nem fogok többet megtudni apám tevékenységeiről, de legalább a Birodalom se.

Ekkor megakadt a szemem egy még épségben lévő tárgyon. Csoda, hogy túlélte a tüzet, de mintha még csak meg se karistolódott volna a régi magnókazetta. Egy ereklye egy másik korból, még a Birodalom előtti időkből. Hirtelen kíváncsi lettem, mi van rajta. Lehet, hogy semmi fontos, de leginkább azt reméltem, hogy apának, vagy a családból bárkinek a hangja. Úgy szerettem volna utoljára hallani!

Volt az irodában pont egy kazettás magnó. Amikor még kicsi voltam, és épp csak tanultam beszélni, az apám néha arra használta, hogy felvegye a hangom. És a háborús időszakban mekkora kincs is volt egy ilyen! Még mindig emlékszem, milyen büszke volt rá az öreg, hogy talált egy műkődőképeset. Csak sajnos a világháborút megélt szerkezet nem élte túl a tüzet. Teljesen meghibásodott, a gombokat lenyomni se tudtam. Mélyet sóhajtottam, ahogy becsúsztattam a kazettát a farmerzsebembe. Vagy így, vagy úgy, de csak azért is meghallgatom!

A következő utam a szobámba vezetett, a tetőtérben. Nem vagyok biztos benne, mennyire volt biztonságos felmenni a romokban álló ház emeletére, de minden esetre ez az egy helyiség meglepően túlélte a katasztrófát. Hamu csak mérsékelten volt, a bútorok egyben voltak. Ez volt talán az egyetlen jó hír az elmúlt 24 órában. Azt viszont tudtam, hogy itt nem maradhatok.

Elővettem egy táskát, és elkezdtem pakolni bele a ruháimat, a fogkefémet, és a sminkkészletemet. Meg még néhány apróságot. Lehet, hogy új életet kell kezdenem, de mindentől nem akarok megszabadulni. Bár minden után, olyan szánalmasnak tűnt ez a tárgyakhoz való kötődés. A legtöbb dolgot így is hátra kellett hagynom.

A nagy pakolás közepén azonban azt vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Egy ismeretlen férfi jelent meg a lépcsőn, ballonkabátban. Ahogy a rendőrök szoktak kinézni a Birodalomban.
– Kérem, azonosítsa magát, és adjon magyarázatot jelenlétére! – követelte ellentmondást nem tűrő, szinte már gépies hangon.
– Ez… ez az én otthonom – mondtam hirtelen. Nem volt jó ötlet.

– Ez a de Jong család otthona – magyarázta a férfi. – Őfelsége, a Császár személyes parancsa alapján le kell számolnunk a de Jong családdal.
– Ez csupán egy vicc lehet – vágtam rá frusztráltan.
– Ez egy komoly ügy, humornak semmi helye.
Ekkor döbbentem rá, hogy az illető nem is ember. Gyerekkoromban is fordultak elő androidok, de azok egyértelműen gépek voltak. Az utóbbi pár évben viszont ránézésre meg se lehetett különböztetni őket egy embertől. Csak a viselkedésük volt néha gyanús.

– Nem lehetne, hogy csak elenged? – könyörögtem. – Én nem láttam magát, maga nem látott engem…
Persze, lehet is alkudozni egy géppel. Teljességgel a programozása korlátjai közé van szorítva.
– De én láttam magát, és nem tehetem. A parancs, az parancs.
Ha nem ezen az érzelemmentes, monoton hangon mondta volna, már egy fokkal boldogabb lennék.

Egy dolog azonban megfordult a fejemben. Ez a gép külsőre könnyen összetéveszthető volt egy emberrel. Vajon mennyire hasonlít tényleg? Érez-e fájdalmat? Hatástalanítható-e ugyanolyan módon, mint egy ember? Ezt csak egy módon tudhattam meg, és egy lutri volt, de nem volt veszítenivalóm. Egy gyors és jól irányzott mozdulattal megragadtam az androidot, beletérdeltem, és a padlóra küldtem. Talán még az is szerencse, hogy kölcsönvettem Lena egyik acélbetétes bakancsát, amivel utána bele is rúgtam. Volt egy kész gyűjteménye belőlük.

Most pedig jobbnak tűnt nem megvárni, hogy összeszedje magát. Gyorsan felkaptam a hátizsákomat, és futottam. Le a lépcsőn, ki az ajtón, ki a világból. Még mindig nem volt különösebb célom, de egy biztos volt: nem akartam meghalni. Túl akartam élni ezt az egészet, utána pedig… nem tudom. Nem tudtam, lesz-e valaha bármi ismét normális, de azt tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy megtaláljanak.

Már ment le a Nap, mire visszaértem a városközpontba, izzadtan és kimerülten. Végig, megállás nélkül futottam. Sose gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ennyit futni, de az adrenalin nagy úr. Most viszont, legalább is pillanatnyilag, biztonságban voltam. Leráztam azt az egy androidot, nem követett senki. Remek! De hogyan tovább? Most már tényleg hivatalos volt: a Birodalom a halálomat akarja. És kétlem, hogy csak azt az egy androidot fogják rámküldeni. Biztos lesznek mások is, és ezt az egyet is csak a meglepetés erejével tudtam leküzdeni. Biztos nem lesz legközelebb ekkora szerencsém.

Nos, tovább már nem tudtam tagadni a nyilvánvalót. Ha békén hagyom a Birodalmat, majd ők is békén hagynak engem? Hogy csatlakozni az Ellenálláshoz lehet a legveszélyesebb dolog, amit tehetek? Egy fenét! Pont az ellenkezője! Talán, ha már így is, úgy is üldözött vagyok, pont a többi üldözött között érezhetem magam biztonságban. Szóval, mi is volt az a lakcím?

***

– Nicsak, nicsak – mosolyodott el Lena, ahogy ajtót nyitott. – Valaki meggondolta magát.
Pizsamában volt, kócos hajjal és smink nélkül. Egyértelmű volt, hogy én ugrasztottam ki az ágyból. Én a helyében dühös lettem volna, de ő nem volt az. Inkább úgy tűnt, mintha örülne nekem. Megkönnyebbült, hogy visszatértem, és nem esett semmi bajom a nap folyamán. Nem hiába kellett kockáztatnia az életét se értem.
– Azt hiszem, igazad volt – lihegtem. – Találkoztam egy androiddal, ami ki akart nyírni.
– Igen, sajnos megvan ez a rossz szokásuk. Elég kimerültnek tűnsz, gyere beljebb és mesélj el mindent!
Erre csak bólintottam, és követtem a lányt a lakásába.

A nappaliban leültünk a kanapéra, és hozzá is fogtam történetemhez. Elmondtam, hogy visszamentem a házba, ahol nyomozott a titkos rendőrség.
– Igen, ez talán várható volt – vágta rá Lena. – Megnézni, hogy túlélte-e bármi a tüzet néha hatékonyabb, mint egy kihallgatás. Persze, Jeen szerette nehezen hozzáférhető, és könnyen megsemmisíthető formában tárolni a terveit.
– Nehezen hozzáférhető? – kérdeztem rá.
– Igen, mint kódnyelven írt szövegek, amihez sosem írta le a kulcsot. Annyi ilyen kulcsot kellett fejből megjegyeznem, hogy már belefájdult a fejem. Némelyikhez még versikét is találtam ki.

– Tényleg? – nevettem.
– Nem kell nagy dologra gondolni, csak ilyen bugyuta, óvodás szintűeket. De hihetetlen, mennyi mindent meg lehet jegyezni, ha teljes baromsághoz kötöd. Olyanok, mint például; Ahol a sör fán terem, ott a pénz bokron.
– Mi?
– A kezdőbetűket kell nézni. Hogy melyik betű minek felel meg a látszólag jelentés nélküli krikszkrakszokon. De ez csak egy példa. Azon se lepődj meg, ha az egyik gyerekkori rajzodra lett írva egy titkos üzenet, amit csak egy bizonyos színű fény mellett lehet elolvasni.
– Jó tudni – vontam vállat, majd hirtelen eszembe jutott valami.

Elővettem a zsebemből a magnókazettát, és leraktam az asztalra.
– Ez szerinted lehet egy titkos üzenet? Apám irodájában találtam.
Lena egy pillanatig csak mereven, szinte hitetlenül nézte a régi tárgyat. Mintha még sose látott volna olyat.
– Ez egy magnókazetta – nyögte ki végül.
– Igen…?

A lány erre hirtelen elnevette magát. Úgy, hogy alig bírt megállni a lábán.
– Ez… ez halál komolyan egy magnókazetta!? – folytatta, majd’ megfulladva a röhögéstől.
– Igen, Lena, ez egy magnókazetta.
– Mármint, egy full analóg, régimódi, háború előtti… magnókazetta.
Itt már annyira nem bírta, hogy földnek esett, és a padlón fetrengve folytatta.
– Lena, jól vagy? – kérdeztem.

– Igen, megvagyok – mondta ezúttal nyugodtan, ahogy feltápászkodott. – Csak azon röhögök, hogy az apád egyszerre egy őskövület és egy zseni. Tudod, a Birodalom egy fejlesztői cégből nőtte ki magát, amihez rengeteg mai találmány köthető. Tulajdonképpen, a modern technológia és a Birodalom olyan szorosan összefüggnek, hogy talán nem is létezne az egyik a másik nélkül.
– Igen, ezt mindannyian tanultuk a suliban történelem órán.
– Az apád viszont túljárt az eszükön egy ilyen háború előtti vacakkal. A házkutatást végző androidok talán el is mentek mellette, mint egy újabb darab szemét mellett.
– Akkor, szerinted fontos lehet, ami rajta van? – kérdeztem reménykedve.

– Ha az irodában volt, biztos fontos – bólintott Lena.
– Akkor… meghallgatjuk?
– Tudod mikor volt nekem utoljára olyan szerkezetem, amin ezt meg lehet hallgatni? A háború utolsó évében, 5 éves koromban.
– Remek – sóhajtottam. – Sokat is ér egy titkos üzenet, ha nem tudjuk meghallgatni.

– Ne aggódj, én nem adom fel ilyen könnyen – mosolyodott el Lena, ahogy vállon veregetett. – Valahol találni fogunk egy magnót vagy walkmant, még ha a föld alól is kell előásnunk. Ami mondjuk elég valószínű.
– Még mindig nem tudod túltenni magad azon, hogy az apám mekkora egy őskövület.
– Ja, de olyan aranyos módon. Még ha fel is adta ezzel a házi feladatot. De valahogy megoldjuk. De nem ma. Ma már elég hosszú napod volt, úgyhogy… felajánlom neked az ágyam. Vagy kihúzhatjuk neked a kanapét, ha a felfújható matrac, amit ágynak hívok, nem tetszik. Tulajdonképpen egyik se jobb, mint a másik.
– Várj, azt akarod mondani, hogy tényleg maradhatok nálad? – képedtem el. – Csak úgy, mindenféle feltétel nélkül?
– Hát, azt nem mondanám, hogy teljesen feltétel nélkül. Elvégre még mindig belerángatlak egy Birodalom-ellenes harcba.

– Hát, abban már benne vagyok – ráztam meg a fejem. – Nincs túl sok választásom.
– Még egy ok, amiért nem hajtanálak el. Ez mindkettőnk harca, és együtt fogjuk végigcsinálni.
– Együtt – visszhangoztam, ezúttal mosolyogva.
Mindent egybe vetve, jó érzés volt találni egy partnert ebben a sok káoszban. Ismerjük be, nem tudtam volna sehogy se egyedül végigcsinálni. És szerintem Lena se.

– Csak egy dolgot ígérj még meg – tette még hozzá Lena, komoly hangnemben. – Kérlek, ne menj vissza egyedül a házba. Vagy bármilyen rendőrségi területre. Akármilyen jó fogás is volt az a kazetta, talán megvárhattad volna, hogy elmenjenek onnan a gépek. Elég nagy veszélyben vagy anélkül is, hogy ilyen kockázatokat vállalj.
– Igen, anyu – vágtam rá a szemeimet forgatva.

Következő

Kérj értesítést arról, ami fontos!
Nem szeretnél lemaradni a téged érdeklő tartalmakról? Iratkozz fel listánkra, és válaszd ki, miről küldjünk értesítést!

Szívesen részt vennél új kiegészítők, modok, kihívások vagy történetek véleményezésében? Válaszd ki a számodra érdekes témákat, és e-mailben értesítünk, amikor segítséget keresünk a munkánkhoz!

A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.
Feliratkozás
Visszajelzés
2 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
TimMac
3 hónappal ezelőtt

Kicsi kétkedéssel fogadtam a tényt, hogy Lena lakcímét csak így „meg lehet jegyezni”. Ha tényleg minden napja túlélésről szólna, biztos nem hagyná, hogy bárki csak úgy tudja, hol a bázisa. Ráadásul mikor főszereplőnk visszamegy, semmi óvintézkedés nem volt, csak úgy simán ajtót nyitott. Nem tudom eldönteni, hogy ez most nyílt vadászat, vagy azért valamennyire biztonságban is van közben, mivel úgy tűnik, hogy Lena otthona teljesen biztonságos. A másik, ami furcsa volt, az a tűz. Ha egy ház égni kezd, a tetőtér biztos, hogy leég, kivéve, ha a tűzoltók nagy szakértelemmel nekiállnak az oltásnak. Ezt viszont kétlem, hogy itt megtették volna,… Tovább »