Gépek Birodalma – 18. Nyomkövető

– Ja, ez – mosolyodott el Willem, ahogy ránézett a képernyőre. – Úgy tűnik, sikerült, amit Pawellel együtt terveztünk. Kaptam egy jelet a Toronyból.
– Hogy micsoda?! – adtam hangot a hirtelen ért sokknak.
– Valaki a Tornyot említette? – szólalt meg Lena, ahogy álmosan előmászott az ágyból.
– Igen, épp csak megmutattam az androidunknak egy találmányt, amit Pawellel közösen készítettem. Illetve, inkább Pawel készítette, én csak figyeltem a folyamatot. És kimentettem a házából.
– Will, ez egy mobiltelefon, ami jelet kap a Toronytól – mondtam komoly hangon.

– Gratulálok a nagyszerű észrevételhez – nevetett a fiú. – Igen, pont azt csinálja. De ne aggódj, a Birodalom nem fogja átvenni az uralmat egy telefon fölött. Nem is tudta értelmezni a parancsot, amit kapott.
– Jó, de hogyan érted el, hogy egy telefon parancsot kapjon? – kérdezte Lena.
– Örülök, hogy megkérdezted – mosolyodott el Will, majd hozzá is fogott. – Nos, minden android processzorában van egy aprócska adó-vevő berendezés, azokon keresztül kapják a jeleket úgy általában.
– Az, aminek a blokkolásához Pawel belémültette azt a chipet – bólintottam.
– Igen, ami mint kiderült, nem olyan hatásos, mint gondoltuk – sóhajtott. – De messziről lenyomozni tényleg nem tudnak úgy, hogy az a helyén van.

– Milyen megnyugtató! – vágtam rá.
– Talán a nagyon sajátos szabad akaratoddal tudsz te tenni a többi ellen – legyintett a fiú. – Naszóval, az adó-vevő berendezésnél tartottunk. Pawel azt egyszerűen kivette az egyik levadászott android processzorából, és átrakta ebbe a telefonba. Talán, ha visszamennénk a házába, le tudnám nyomozni, honnan jött a jel.
– Will, ez mind nagyon veszélyes – sóhajtottam.
– Tudom. Talán ez hozzá is járult a halálához. De mégis, egy jó ügyért történt. Nem megéri így?
– Ha meghalt egy ember? Nem.

– Francien, rád se ismerek – rázta meg a fejét Lena. – Pawel azért halt meg, hogy adjon nekünk egy esélyt. Nem hagyhatjuk, hogy a halála hiábavaló legyen.
– Igen, köszönöm, Lena! – vágta rá Will. – Úgyhogy vissza kell menni a házába, hogy a műszereivel lenyomozhassam ennek az üzenetnek a forrását!
Akármennyire is aggódtam mindkettejükért, be kellett látnom, hogy igazuk volt. Nem voltunk nagyobb veszélyben, mint az eddigi hónapokban. A különbség csak annyi volt, hogy már csak egy lépésre voltunk a céltól. Na, itt nem bukhattunk el!

– Oké, menjünk! – jelentettem ki, ahogy elmosolyodtam.
Will már szinte ugrált örömében.

 

***

Nem sokkal később ismét a házban voltunk. Szerencsére most nem voltak birodalmi androidok vagy ügynökök a közelben, mégis nyugtalan voltam. Az egész ház rossz érzéssel töltött el. Itt fordultak annyira rosszra a dolgok, hogy meg kellett ölnöm egy embert. Azóta nem beszéltünk róla. Talán, akármennyire is próbálja az Ellenállás elkerülni az ilyen eseteket, mégis előfordulnak néha. Ez persze nem tette könnyebbé.
– Minden rendben? – kérdezte Lena, ahogy észrevette a meglehetősen gyászos hangulatot.
– Dominic – sóhajtottam.

– Valóban nem volt túl szerencsés a helyzet, de senki se hibáztat – próbált Lena megnyugtatni. – Volt fegyver nála is, te csak elvetted az esélyt, hogy használja is. Inkább ő, mint hármunk közül bárki.
– Te öltél valaha? – kérdeztem, bár nem tudom, melyik válasz lett volna elfogadhatóbb.
– Embert még nem – felelte Lena. – Szerencsére nem voltam soha olyan helyzetben, ahol szükség lett volna rá.
Nem tudom, miért voltam ennyire csalódott ebben a válaszban. Talán szerettem volna tudni, hogy nem vagyok egyedül… Hogy nem vagyok én egyedül egy szörnyeteg.

Több szót viszont nem ejtettünk erről a témáról. Will viszont közben leült Pawel számítógépéhez. Ahhoz, amihez mindenféle bonyolult tartozék is járt. Csatlakoztatta hozzá a telefont, és keményen dolgozott.
– Találtál valamit? – kérdezte tőle Lena egy idő után.
– Mindjárt, még keres – felelte a fiú, majd pár perc múlva ismét megszólalt. – Oké, azt hiszem van egy találat a forrásra. Tenerifén van.

– Várj, Tenerifén? – kérdeztem döbbenten.
Egy hónappal korábban voltunk ott. Találtunk egy régi bunkert, aminek véletlenül beindítottuk a védelmi rendszerét. Az lehetett maga a Torony is?
– Aha – felelte Will. – Valami III. Világháborús bunkerből jön a jel.
– Na, ne! – képedt el Lena is – De… mi ott jártunk. Nem is olyan régen.
– Akkor gondolom nem fog sokba telni visszamenni, és jobban szétnézni – vágta rá Willem.
– Nem fogok még egyszer három hétig ücsörögni egy teherhajó aljában – panaszkodtam.

– Hát, a Birodalomnak mindig vannak őrizetlenül hagyott helikopterjei – vont vállat Lena.
– És… tudsz vezetni? – kérdeztem.
– Nem.
– Hát, ez így sokat ér, mert én se! – mérgelődtem.
– Ez talán egy olyan probléma, amit meg tudok oldani – szólt közbe Will.
– Nem tudsz helikoptert vezetni te sem – szóltam rá.

– Tényleg nem, de… el tudom érni, hogy te tudjál – magyarázta a fiú.
– Mit értesz ez alatt?
– Paweltől tanultam egy-két dolgot androidok programozásáról, és van pár kész program is itt. Talán a fejedbe ültethetnék egy helikopter-vezető programot.
– Csak úgy? – kérdeztem gyanakodva. – Ennyire egyszerűen?
– Hááát – kezdte a fiú kissé bizonytalanul.
Már ekkor gyanakodtam, és amit utána mondott se volt valami bizalomgerjesztő.

– Attól tartok, vágni kell hozzá egy lyukat a fejbőrödön, hogy hozzáférjek a processzorodhoz.
– Ja, csak ennyi? – forgattam a szemeimet cinikusan.
Mondanom sem kell, nem voltam oda az ötletért, hogy valaki, főleg egy gyerek, a fejemben kutakodjon. Mi van, ha elront valamit, és utána agykárosult leszek? Egymillió módot el tudtam képzelni erre.
– Ne aggódj, a nanobotokat is be tudom programozni arra, hogy utána rögtön foltozzák be a sebet, bőrrel és hajjal egyaránt. Akár azt is elérhetem, hogy egy tetszőleges hosszra megnőjön a hajad utána.

– Egy ilyen kísértésnek hogyan tudnék ellenállni? – vágtam rá ugyanolyan szarkazmussal.
Amikor utoljára fel akarta vágni a fejemet valaki, odáig eljutott, hogy leborotválja a hajamat. Azóta egy kicsit megnőtt, de még ígyis túlságosan úgy néztem ki, mint egy fiú. Nem akartam kimondottan hosszú hajat, de így is bármit megadtam volna, hogy ennél egy kicsivel hosszabb legyen. Hát, majdnem bármit, ezek szerint.
– A te döntésed – mondta Lena. – Nekem nem igazán tetszik az ötlet, és ha neked se, találhatunk más megoldást.

– Nem, ez most a legjobb ötlet – sóhajtottam. – Willem, tedd csak meg, amit kell!
Szemmel láthatóan továbbra is nyugtalan voltam. Akármit is tehettem volna, esély se volt rá, hogy leplezzem.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Will.
– Biztos, csak essünk túl rajta – vágtam rá.
– Neked lesz a leggyorsabb – nyugtatott a fiú. – Ugyanis most ki kell, hogy kapcsoljalak hozzá.
– Ez egyre jobb. De csináld csak, készen állok!
– Hát, akkor szép álmokat! – mondta még, majd csinált velem valamit, amitől hirtelen elsötétült minden. Azonban nem álmodtam semmit, csak egyszerűen megszűnt minden öntudatom.

Az én szemszögemből egy pislogás volt az egész. Kinyitottam a szemem, és Will közölte, hogy már kész is vagyunk. Az első pillanatban csak annyit vettem észre, hogy a hajam valóban hosszabb lett. Ezzel kapcsolatban nem hazudott.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Lena.
A hangján hallottam, hogy aggódik. Ő végignézte a teljes folyamatot, látnia kellett, ahogy Will felnyitotta a fejemet, és babrált egyet a benne lévő alkatrészekkel.
– Nagyjánból ugyanúgy – mondtam.
– Ennek örülök.

– És, a helikopterekkel hogy állsz? – kérdezte Will.
Hirtelen elgondolkoztam. A fejemben felelevenítettem egy helikopter műszerfalát, elképzeltem, ahogy elindtom a motort. Hirtelen tudtam is, hogy mit kell csinálni. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Menni fog – mondtam magabiztosan, majd egy pillanatra támadt egy ijesztő gondolatom – Várj, ugye nem töröltél ki semmit?
– Öhm, nem? – vágta rá Will kissé sértődötten. – Nem azért mentem be oda, és nem is tudom mindenről, hogy mire való. Ne aggódj, nem fogom megkockáztatni, hogy esetleg kinyírjalak, csak azért, hogy megszabadítsalak pár kínos gyerekkori emléktől.
– Oké, bocsi, elhiszem. És emlékszem is arra az incidensre a nagynénénk esküvőjén.

– Még mindig a legrosszabb rémámaimban kísért az az incidens – sóhajtott Will. – Akkor, most mi lesz?
– Hát, keressünk egy helikoptert! – jelentette ki Lena.
– Király! jövök akkor én is!
– Arról szó sem lehet! – förmedtem rá.

– De miért? – értetlenkedett a fiú. – Csak légyszi azt ne mondd, hogy túl veszélyes.
– De, pontosan azért.
– Tudod mennyi mindent túléltem már?! Nem vagyok kisgyerek.
– Tudom, de ez a Birodalom legfontosabb építménye. Ez sokkal veszélyesebb, mint eddig bármi.
– De…

– Figyu, valakinek őriznie kell a lakókocsit is – szólt közbe Lena. – Meg kell győződnünk arról, hogy könnyen el tudjuk érni, ha visszaértünk…
– Oké, ezt meg tudom ígérni – sóhajtott Will. – De lányok…

– Légyszi, gyertek vissza egy darabban – mondta még, majd megölelt engem.
Egy pillanatra el se hittem. Azt hittem, ki nem állhat, és mégis… Tudom, hogy sose fogom pótolni az igazi Francient, de valamit azért csak jelentek neki.
– Igyekszem – mondtam neki. – Te meg akkor vigyázz a kocsinkra.
– Meglesz! – vágta rá büszkén.

– Na, gyere édesem! – mosolyodott el Lena, ahogy átkarolt. – Lopjunk egy helikoptert, aztán irány Tenerife!

Következő