Gépek Birodalma – 11. Különleges pillanatok

Egy hosszú, túrázással töltött nap után végül megtaláltuk azt a labort, ami egy III. Világháborús bunkerben volt a jelek szerint.
– Milyen szépen elbújt – jegyezte is meg Lena.
– Már túl van azon, amikor haszna volt – bólintottam. – Ami akkor is titkos volt.
– Vajon be tudunk-e jutni?

Az ajtó nyitva volt, aminek kicsit gyanúsnak kellett volna lennie, de nem hagytuk, hogy zavarjon minket. Csak felfedezni akartunk, és így legalább semmi sem állt az utunkban. A bunker belülről nagyjából az volt, amire számítottunk. Régi, használt gépek, amiket talán már ha akartunk volna se tudtunk volna működésre bírni. Egy jó darabig nem is csináltunk mást, csak nézelődtünk. Szemügyre vettünk mindent jó alaposan, nem azért, mert előre juttathat minket, hanem mert érdekes volt a sok műszer, robotikus alkatrész. Szóval, innen jöttek az androidok, amelyek 20-25 évvel később igencsak továbbfejlődött állapotban élnek tovább.
– Szóval, mit is keresünk? – kérdeztem.

– Bármit, ami alapján tovább léphetünk – vágta rá Lena, majd bekapcsolt egy jó öreg Windows 95-ös számítógépet. Csoda, hogy egyáltalán még működött ennyi idő után. És egyáltalán, hogyan lehetett egy ilyen kezdetleges számítógép segítségével létrehozni egy robothadsereget, ami megnyert egy világháborút? Altenstein nagy valószínűséggel egy zseni volt. Csak kár, hogy zsenialitását végül arra használta, hogy diktátor lehessen. Már majdhogynem tragikus.
– Mi van azon a számítógépen? – kérdeztem.
– Egy csomó minden. Talán megtalálhatom ezen még azt is, amit keresünk, és…

– Oh-ó! – kiáltott fel egyszer csak Lena.
Hátrapillantottunk. Megnyomhatott valamit, amit nem kellett volna, és aktivált egy rakás androidot mögöttünk. Ezek a régi fajta, harci androidok voltak, amelyek embernek tettetni magukat nem fogják, viszont egy dologra nagyon jók: hogy öljenek.
– Tűnés innen! – kiáltottam.

Lena előhúzta a pisztolyát, és szétlőtt néhány androidot. Folyamatosan lövöldözött, és hullottak is a gépek. Csak sajnos folyamatosan egyre több aktiválódott. Túl sok volt belőlük, több, mint amennyivel ketten elbántunk volna.
– Hagyjad őket, inkább fussunk! – kiáltottam, majd megragadtam a barátnőm kezét, és futottunk a kijárat felé.

Fogalmam sincs, hogyan jutottunk ki élve. A gépek folyamatosan jöttek, mi viszont futottunk. Lena még lőtt egy párat, de nem sokat segített vele. Tényleg a futás volt az egyetlen lehetőség.

Kiérve jól belöktük még az ajtót. Talán nem volt elég, hogy benntartsuk a gépeket. Nem is volt rendes zárja. De szerencsére nem is próbáltak kijönni. Programozásuk csak azt követelte meg, hogy a bunker belsejét megvédjék.
– Ez szoros volt – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Ezt ne csináljuk meg még egyszer – értett egyet Lena.
– Biztos?

– Jó, tudom – forgatta a szemeit. – Vissza kell majd még mennünk megnézni, mi van azon a számítógépen, hátha fontos. Várjuk meg, hogy visszamenjenek az androidok aludni, aztán keressünk egy módot, hogy ne is térjenek magukhoz újból.
– Elméleti szinten jó terv.
– Elméleti szinten meg kell találnunk azt a Tornyot, bár, ha útközben meghalunk, nem lesz semmi értelme annak, amit eddig csináltunk.
– Ezzel nem fogok vitatkozni – sóhajtottam. – Bár, feltételezem, a mai napra ennyi volt ez a bunker per labor.
– A mai napra. Talán most keressünk valami szállást.

***

A szálláskeresés, előzetes foglalás híján, nem tűnt könnyű feladatnak. Visszamentünk a tengerparti városkába körbekérdezősködni. Beletelt egy kis időbe, mire lett eredményünk belőle. Nem sok helyre volt elég a nálunk lévő pénz, arról nem is beszélve, hogy a szálláshelyek nagy részénél csak kártyás fizetés volt. Mellesleg, az olcsó helyek nagy része már elkelt. Még így, novemberben is. Persze, mit számít, hogy november van, ha az időjárás szerint nyár van. Van, aki az északabbra lévő hidegtől menekül ide télire. Minden esetre, egy ponton kezdett reménytelennek bizonyulni. De nem adtuk fel. Egyikünk sem akart az utcán aludni.

Türelmünk viszont végül elnyerte jutalmát. Ugyanis végül sikerült kibérelnünk egy bungalót az óceán partján. Egy pont tökéletes, mindennel felszerelt hely volt. Volt fürdőszoba, konyha, és egy méretes franciaágy.
– Egész romantikus kis házikó – jegyeztem meg. – Talán… lehetne itt egy nagyon romantikus éjszakánk.
– Feltételezem, arra gondolsz, hogy abban a franciaágyban romantikázhatnánk – vágta rá erre egy teljesen elpirult és zavarodott Lena.
– Természetesen nem akarok semmit ráderőltetni. Csak ha te is szeretnéd.

Ebben a pillanatban előjött Lena bizonytalan, meglehetősen sebezhető oldala. Ettől az oldalától mindig képes vagyok elolvadni, és örökké védelmezni szeretném.
– Tudod, semmit se szeretnék jobban – mondta végül. – Azt mondtam, ugyan, szeretném megvárni a megfelelő pillanatot. De lehet, hogy holnap mindketten meghalunk, és sose lesz ennél megfelelőbb. Csak… még nem láttad az összes sebhelyemet, és valahol megnyugtat ez a tudat.
– De tudom, hogy vannak sebhelyeid – értetlenkedtem. – És szerintem eddig se titkoltam, hogy te így vagy tökéletes. És ha te is benne vagy, szívesen megmutatnám, hogy mennyire!

– Hű, Francien ismét übercsábító üzemmódban van – nevette el magát. – Hiába próbálom, neked lehetetlen ellenállni.
– Még mindig nem értem, miért próbálod? Mégis, mi a legrosszabb, ami történhet?
– Felébredek, és rájövök, hogy csak álmodtam az egészet. Jó, tudom, szánalmas vagyok. Szerintem már mondtam, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. És talán az se segít, hogy utoljára akkor feküdtem le valakivel, amikor még nem voltak sebhelyeim. De tudom, neked nem rontanak semmin. Most meg össze-vissza beszélek.

– Te mondtad, nem én – mosolyodtam el, majd adtam az arcára egy puszit. – Nincs sietség semmiben, haladhatunk a te tempódban.
– Ezesetben, ha nem probléma, most elmegyek a zuhanyzóba kicsit rendbekapni magam. Utána viszont készülj fel életed legromantikusabb éjszakájára!
– Hű, és még én vagyok übercsábító üzemmódban.

Lena, ahogyan ígérte, félrevonult, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. A hosszú hajóút, és a robotoktól való menekülés után meglehetősen elfáradtam. Jó volt belegondolni, hogy végre valahára egy igazi ágyban, valódi puha ágyneműben fogok aludni, amit átjárt a frissen mosottság illata. Mellesleg nem is egyedül, hiszen eljött az idő, hogy megoszthassam az ágyat a nővel, akit szeretek. Addig persze nem terveztem aludni, amíg még jobban ki nem merítjük egymást. Jönnek a boldog idők, minden lehetséges értelemben, gondoltam.

A várakozás alatt egy kicsit talán mégis elbóbiskoltam. De csak egy pillanatra, melyet követően arra ébredtem, hogy Lena ott állt az ágy mellett, teljesen meztelenül. Ismét bebizonyosodott, amit eddig is tudtam: ő a legszebb nő a világon, aki mellesleg az enyém. Ezt figyelembe véve, én meg lehettem a legszerencsésebb nő a világon.
– Helló – üdvözöltem, ahogyan elmosolyodtam.
Lena visszamosolygott rám. Úgy tűnt, mintha hatalmas megkönnyebbülés lenne neki, hogy végre talált valakit, akiben kellőképp megbízott ahhoz, hogy felfedje előtte a teljes önmagát, az összes sebhelyével együtt. És mekkora megtiszteltetés ért engem, hogy én lehettem az a valaki!

A lány ekkor befeküdt mellém az ágyba, én pedig szorosan átöleltem. A karjaim közt éreztem a hihetetlenül selymes bőrét.
– Először keresni akartam egy köpenyt, vagy legalább is magam köré csavarni a törölközőmet – kezdte. – Aztán eszembe jutott, hogy arra semmi szükség. Még mindig kicsit nehezen hiszem el, de olyan jó érzés testtel és lélekkel tartozni valakihez.
– Akkor hidd is el, mert sose foglak elengedni – mosolyodtam el.
Lena pimasz módon rámvigyorgott, majd megcsókolt miközben kikapcsolta a melltartómat.

Ezzel kezdetét vette a mi különleges éjszakánk. Néhány boldog pillanat, amikor nem létezett sem a Birodalom, sem pedig az Ellenállás. Csak mi ketten voltunk, és csak egymásért léteztünk. És azt reméltük, ha egyszer leromboltuk a Birodalmat, ez igaz lesz minden napra. Közben viszont fogalmunk se volt arról, hogy ez volt az utolsó olyan éjszaka, ami felhőtlen boldogsággal telhet. Ugyanis nem tudtunk a minden eddigi percünket is beárnyékoló szörnyű átokról.

 

***

 

– Jó reggelt, hétalvó! – ébredtem másnap reggel Lena hangjára.
Végigaludtuk az éjszakát egymás mellett, és most mellette is ébredtem. Boldog voltam, és azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Persze, azt már jó ideje tudtam, hogy egyszer minden véget ér.
– Még öt percet – nyöszörögtem.
– Csak ötöt?
– Na jó, ötvenet.

Végül azonban nem kaptam egy percet sem. Valaki ugyanis hangosan dörömbölni kezdett az ajtón.
– Mi a franc ez? – kérdeztem.
– Nem tudom, de maradjunk nagyon csendben – javasolta Lena súgva. – Talán, ha ignoráljuk őket, elmennek.
Ez persze nem működött. A dörömbölés egyre csak folytatódott, folyamatosan egyre dühösebben. Egy pont után rá kellett döbbennünk, hogy nem fognak csak úgy elmenni. Ki kellett mennünk lerendezni.

Mindketten kimásztunk az ágyból, felöltöztünk, majd együtt ajtót nyitottunk. Legkevésbé se számítottam arra, hogy az fog kint állni, akit ott láttam. Utoljára május végén láttam ezt az embert. Most november volt, és legvadabb álmomban se gondoltam volna, hogy valaha ismét látni fogom. Főleg nem így.
– Örülök, hogy végre kinyitotta az ajtót, és nem kellett az android fiúknak betörniük – szólalt meg a férfi. – Nos, kedves Lena Altenstein kisasszony, gondolom tudja mi következik most. A Birodalom nevében le van tartóztatva!
Lena Altenstein? Az iratain Müller szerepelt, mint családnév. És a Birodalom nevében?

– Várjatok csak – szóltam közbe. –  Lena, Dominic, mi zajlik itt?
Igen, Dominic volt az, aki a letartóztatást végezte. Amikor együtt voltunk, azt hittem, a Birodalom teljesen semleges neki. Persze, nem is ez volt az egyetlen dolog, amiben hazudott nekem. Viszont belegondolni abba, hogy végig a Birodalomnak dolgozott? Az, hogy velem összejöjjön is egy parancs volt a Birodalomtól? Hamarosan megtudtam, hogy igen.
– Majd később mindent elmagyarázok – szólt hozzám Lena, majd ismét Dominichoz intézte szavait. – Mégis, hogyan talált ránk?
– Maga tényleg ennyire ostoba, vagy csak ennyire jó munkát végeztek tudósaink? – vágta rá a férfi.

– Dom, mégis miről beszélsz? – kérdeztem idegesen.
Engem teljesen ignorált, rám se nézett az egész beszélgetés alatt. Lena viszont továbbra is dühösen követelte a válaszokat:
– Milyen munkát végeztek a Birodalom tudósai, mégis? Miről beszél maga?
– Arról a lányról, aki ott áll maga mellett! Csinos, ugye? A maga apukája is azt gondolta, tetszeni fog, részben azért is választottuk ki kémnek.
– Kémnek? – döbbentem le. – Nem vagyok kém.
Dominic ekkor vett tudomást a jelenlétemről először.

– Nos, igen – nevetett. – A dolog egyik szépsége, hogy neki fogalma sincs az egészről. Így lett programozva, és szemmel láthatóan teljesítette is a célját. Most már csak az a kérdés, hogy Dr. Solberg csapata milyen titkokat fog találni a processzorán.
– Várjunk csak! – kiáltott fel Lena. – Most azt akarja ezzel mondani, hogy Francien egy android?
A hanglejtéséből úgy tűnt, nem hiszi el. Én se akartam elhinni. Annyi mindent éreztem ebben a pillanatban, teljességgel lehetetlen volt, hogy csupán egy gép legyek. Dom viszont alátámasztotta a legrosszabbat.

– Így van – bólintott a férfi. – Most pedig, ki fogom kapcsolni a szállításhoz.
Hogy mi történt ezután, pontosan nem tudom. Csak annyit érzékeltem, hogy egyik pillanatról a másikra, teljesen elsötétült minden. Illetve, nem is csupán sötét volt. Már nem voltam öntudatomnál.

Következő