Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 19. Viva La Gloria

Legnagyobb szerencsénkre, Lena pont tudta hova kell mennünk, hogy találjunk egy őrizetlenül hagyott helikoptert. És mivel autólopásban már volt tapasztalata, ez is csak egy újabb lépés volt. Főleg az én frissen szerzett tudásommal. Nagyjából fél nap alatt már a célunknál voltunk. Először úgy éreztem, gyakrabban fogom alkalmazni az utazásnak ezt a módját. Persze, utána eszembe jutott, hogy ha itt sikerrel járunk, nem lesz szükségünk több lopott járműre. Még pár lépés, és végre szabadok lehetünk, lehet egy teljesen normális életünk. Normális. Voltak ugyan belémültetett emlékeim arról, hogy azt hittem, minden normális, de az elmúlt hónapok során kezdtem rájönni, hogy az egyszerűen nem egy létező dolog.

– Hát, itt vagyunk – jelentette ki Lena, ahogy elindultunk a Bunker felé.
– Hát itt – bólintottam.
– Szinte hihetetlen, hogy eljött ez a nap is. Már kilenc éve várok rá, és már erősen kezdtem kételkedni benne, hogy tényleg eljutunk idáig.
– És mégse adtad fel egyszer se.
– Hát, ha már erre tettem fel az életem. Amiből, ha jobban belegondolok, még egész sok van hátra. Ha itt végeztünk, elmegyünk ünnepelni valamivel?
– Talán ennyire még ne ugorjunk előre!

Ünneplésről beszélni valóban korainak bizonyult, ugyanis a bunkerhez érve társaságunk akadt. A Császár már nagyon komolyan tarthatott sikerünktől, ugyanis személyesen jelent meg. Dr. Solberg és egy android társaságában. Persze, hogy kellett még egy utolsó akadály.
– Komolyan azt hitted, hogy csak úgy félreállok, és hagyom, hogy tönkretedd életem munkáját? – szólalt meg a Császár cinikus hangon.
– Nézd, apa, nem akarok harcolni ellened – vágta rá Lena. – De azt se hagyhatom, hogy tovább folytasd ezt az őrültséget.
– És mégis, meddig mennél el ezért?

Lena nyúlt a pisztolyáért, de láttam rajta, hogy habozik. A keze szinte remegett. Meg tudtam érteni, elvégre mégis csak a saját apjáról van szó. A jó és a rossz, a fekete és a fehér nem tűnik annyira egyértelműnek, ha az ember a szeretteivel áll szemben.
Egy embert már öltem meg, hogy megmentsem Willem életét. Tudtam, hogy nem volt más választásom, mégis nyugtalanított a tudat, hogy ezt megtettem. Nem is csak nyugtalanított, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből az egészet. A bűntudat teljesen megbénított. Mégis, az jutott eszembe, hogy mégis megtenném újból, csak hogy Lenát megkíméljem. Bár ő valószínűleg csak utált volna érte, úgyhogy inkább találni akartam egy jobb megoldást. Erre azonban nem volt szükség.
Hirtelen egy pisztolylövést hallottunk.

– Én személy szerint eddig – szólalt meg végül Dr. Solberg, ahogy elrakta a saját fegyverét.
Egy pillanatig alig hittem a szememnek. Ez a birodalmi tudós csak úgy, hirtelen, hideg vérrel lelőtte a Császárt? De… miért? Mégis, kinek az oldalán állt? Talán túl nagy kérés lett volna, hogy a miénken?
– Ne, légyszi ne! – kiáltott fel Lena.

– Hogy tehette ezt!? – kiáltott most a doktornőre, dühösen és számonkérően.
– Kérem, ne csinálja ezt – szólt vissza az. – A maga ellensége volt, inkább meg kellene köszönnie.
– Azért mégis csak az apám volt!
– Ő már pont túl volt azon a ponton, hogy az számítson neki. Azt hiszi, nem lett volna képes eltenni a saját gyerekét láb alól? De most nincs se kedvem se időm ezt megvitatni; dolgunk van. Az android miatt ne aggódjanak, az én parancsaimat követi.

– És ha már android, jó újra látni téged, Francien – mosolyodott el.
Erre rögtön kimondtam, amit gondoltam:
– Remélem, nem akarja folytatni a munkát, amit elkezdett, amikor a műtőasztalán voltam. Nem akarom, hogy a processzorom ki legyen vágva a helyéről.
– Ott se terveztem tényleg kivágni semmit – legyintett a doktornő. – Aktiválni akatalak, aztán elérni, hogy úgy tűnjön, mintha megszöktél volna. Előtte egy rövid időre távolról aktiváltalak is, hogy úgy tűnjön, mintha egy rendszerhiba miatt tudnál magadtól is. Persze, az kapóra jött, hogy pont megérkezett a megmentőd. Így rögtön volt is egy alibim.
– Várj, maga tervezte, hogy megszökjek? Mégis, kinek az oldalán áll?!
– Rövid válasz: az enyémen.

Lena és én mindketten döbbenten meredtünk a doktornőre. Ez a válasz talán igényelt egy bővebb kifejtést. A saját oldalán áll, miközben a Birodalmat szolgálja, de azért lelőtte a Császárt, és előtte egy androidnak is segíteni akart megszökni?
– A világ nem csupán Birodalomból és Ellenállásból áll – kacagott Dr. Solberg. – 20 évvel ezelőtt a Birodalom pont az volt, amire a világnak szüksége volt. Nem volt tökéletes, de megtette, amit kellett. Az elmúlt tíz évben viszont a Császárunkat már nem érdekelte semmi, csak a saját hatalma. És mivel egyre gátlástalanabb módokon akarta megtartani, eljött az a pont, amikor mennie kellett.
– Ezért csak úgy lelőtte? – kérte számon Lena.
– Nem, nem csak úgy. Ez már egy hosszabb terv része volt.

– Milyen terv? – kérdeztem. – Én is a része voltam?
– Az egyik legfontosabb – mosolyodott el a doktornő. – De nem akarom itt ácsorogva elmesélni. Menjünk be a bunkerbe.
– Nem fognak megtámadni minket a bent lévő androidok? – kérdeztem.
– Már le lettek kapcsolva előre, úgyhogy teljesen biztonságban leszünk – vágta rá a nő, majd a saját android kísérője felé fordult – B3-as, kérlek, takarítsd fel itt ezt a szemetet, majd őrködj idekint! Nem hagyhatjuk, hogy bárki megzavarjon minket.
– Igen, hölgyem!

Ezzel bementünk a bunkerbe, ugyanabba a helyiségbe, ahol bő egy hónappal korábban jártunk. Ahonnan rögtön ki is menekültünk egy támadás hatására. Most viszont nem volt egy régi android se aktív. Mégis, kissé nyugtalanított a jelenlétük. Egy rossz lépés, és az összes ismét felébred, és kezdődik minden elölről.
– Megpróbálom kinyitni az iroda ajtaját – jelentette ki Dr. Solberg, ahogy felvett egy szemüveget és leült a teremben lévő régi számítógéphez. – Ez eltarthat egy darabig, de addig persze figyelek önökre is. Gondolom, rengeteg kérdésük van.
– Nem kifejezés – morogta Lena bosszúsan.
El nem tudtam képzelni, mire gondolhat épp. Pont az előbb nézte végig, ahogy lelőtték az apját. Egyben a legfőbb ellensége is volt, de azért mégis csak az apja. Vajon mit érezhetett a halálával kapcsolatban? Annyi azonban egyértelmű volt, hogy Lena egyáltalán nem bízott ebben a Dr. Solbergben.
– Pontosan milyen része voltam ennek a tervnek? – tettem fel a saját kérdésemet.
Nem fogok hazudni, hízelgőnek éreztem, amikor a doktornő fontosnak nevezett. Pedig ennek nem kellett volna jelentenie semmit. Fontos lehet valaki jó és rossz értelemben is, mellesleg sokkal valószínűbb volt, hogy inkább egy fontos használati tárgy voltam.

– Na, ez pont az, amit nem tudnék két-három mondatban összefoglalni – vágta rá Solberg. – Már kezdetek óta része vagyok annak a csapatnak, ami az emberszerű androidokat kifejlesztette, és folyamatosan javítgatja. És valóban, a mai androidok a felszínen szinte tökéletesek! Már valódi genetikájuk van, és a mesterségesen létrehozott sejtjeik szinte azonosak az emberi sejtekkel. Viszont volt egy határ, amit a Császár sose akart volna átlépni.
– Hogy legyen az androidoknak szabad akarata – döbbentem rá.
– Hát, ha rajta múlt volna, nem lett volna senkinek se szabad akarata – nevetett a doktornő. – Engem viszont teljesen lenyűgözött az ötlet. Létrehozni egy igazi mesterséges intelligenciát, tényleges öntudattal és érzelmekkel. Már nagyon sok éve ez volt a titkos magánprojektem.
– És én lettem az eredménye – jegyeztem meg.
– A te processzorod, amit nagyjából két évvel ezelőttig az irodai szekrényemben kellett rejtegetnem – bólintott Solberg. – Utána viszont… rám lett bízva egy projekt. A Császár tudni akarta, hogy lehetséges-e beletölteni egy ember összes, már előre letöltött emlékét egy android agyába, hogy aztán teljes egészében beépülhessen az Ellenállásba. Amit nem mondtam el Reinernek az volt, hogy amit ő várt, csak az én saját találmányommal kombinálva lehetséges. Így, végül találtam neki egy otthont. Üdvözöllek, Francien!

– Most megtisztelve kellene éreznem magam, ugye? – méltatlankodtam. – Csak sajnos ebből a szívhez szóló történetből pont az maradt ki, hogy emberi életekbe került az agyam otthonra találása.
– Ez attól tartok, igaz – sóhajtott Solberg. – Ez viszont nem az én döntésem volt, és nem is tudtam volna csak úgy megakadályozni.
– Egy fenét nem! – emelte fel a hangját Lena. – Akármivel is próbálja kimagyarázni magát, maga csupán egy gerinctelen báb volt a Birodalom kezében, és egy gyáva! És emberek halálából próbált profitálni, ugyanúgy, mint ők!
– Miért, az Ellenállás nevében hányan haltak meg?
– Ők tudták, mire vállalkoznak!

– De mit értek el, azon túl, hogy mártírok lettek? – legyintett Solberg. – Lehet, hogy egy báb és egy gyáva voltam, de legalább lassan és megfontoltan célba értem. Nagyon sajnálom Francient és a családját, de ha ők nem, akkor egy másik család. Előre nem is tudtam, ki lesz az áldozat, csak az androidot kellett előkészítenem. Amit, ha visszautasítottam volna, akkor engem vagy kivégeztek volna vagy nem, de a helyemre jött volna valaki más. A művelet végső soron sikertelen lett volna. Ezzel pedig elvesztettük volna a nagyszerű lehetőséget, hogy a Birodalom ellen fordtsuk a saját technológiáját.
– Még mindig nem értem, miért voltam olyan fontos – vontam vállat.

Annak talán örülnöm kellett volna, hogy végre tudomást szereztem a saját eredetemről. Most már tudtam, hogy hogyan volt lehetséges a létezésem, de még mindig nem értettem, miért. Ennek a tudósnak meglehetősen fontos volt, hogy úgymond megszülessek, és hálásnak kellett volna lennem neki, hogy élek. Mégis, képtelen voltam megelégedni ennyivel.
– Beépíteni egy szabad akarattal rendelkező androidot az Ellenállásba? – kérdezett vissza Solberg. – Mi is lehetne hatásosabb fegyver a Birodalom ellen? Reiner egy pont után már teljesen meg volt rémülve tőled. Talán, ha nem lettél volna, nem sétált volna bele ilyen könnyen a kis csapdámba.

Tényleg ekkora hatalmam lett volna? Valóban, megszöktem a laborból, megöltem egy birodalmi ügynököt, és elloptam egy helikoptert, hogy lekapcsolhassam a Tornyot. A Császár azt hitte, én leszek a tökéletes kém, aki sose fog ellene fordulni. És mégis…

– Akármi is az oka, én örülök, hogy így alakult – mondta végül Lena. – Hogy részese lettél az életemnek.
– Hát, nem tudom – sóhajtottam. – Ilyen áron…
– És ha a lány, akiről mintáztak ugyanúgy meghalt volna, de te sose léteztél volna utána?

Ebbe a lehetőségbe sose gondoltam bele. Amióta kiderült, mi vagyok, végig csak magamat hibáztattam Francien haláláért. Én voltam az, aki ellopta az életét. De nem én öltem meg, a tényleges gyilkosai pedg megkapták, ami jár nekik. Mi pedig csupán néhány lépésre voltunk a teljes győzelemtől.
– Kész – jelentette ki egyszer csak Solberg. – Most bemehetünk a fő irodába. Jöjjenek!

Követtük a doktornőt, egyre inkább a bunker legmélyébe. Végül egy sokkal modernebb irodában kötöttünk ki. Ez a helyiség már semmiben se hasonlított ahhoz, amit eddig láttunk. Viszont sokkal inkább elhittem róla, hogy egy komoly irányítóközpont, ahonnan a világ összes androidja parancsokat kap.
– Altenstein halott, de amíg vannak androidok, a követői folytathatják munkásságát – sóhajtott Solberg. – Úgyhogy, itt az idő kiadni az utolsó parancsot.
– Az utolsó parancsot? – kérdezett rá Lena.
– Igen. Először le fogják rombolni az androidokat létrehozó gyárakat, hogy ne legyen utánpótlás, utána pedig az összes android önmegsemmisítést fog végrehajtani.
– Az összes!? – képedt el Lena.

– Azt ugye nem felejtette el, hogy én is egy android vagyok? – kértem számon.
– Persze, hogy nem. Én raktalak össze.
– És most meg kell halnom?
– Ne aggódj, neked van szabad akaratod. Nem volt eddig egy parancs se, amit ne tudtál volna visszautasítani. Csak tarts ki!
– Ez nekem nem tetszik – mondta Lena dühösen.
– Akkor így mondom: Francien az éltem munkája. Ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy ez működni fog, nem tenném meg. Csak B3 fog hiányozni – sóhajtott még Dr. Solberg, majd leült a központi számítógéphez.

A doktornő villámgyorsan dolgozott, pár perc alatt el is küldte a parancsot. Talán már előre be is programozta. Egy pont után csak egy ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megragadjam a pisztolyom, és fejbelőjem magam. Lena viszont észrevette a belső küzdelmemet, és magához ölelt. Jó szorosan.
– Mindjárt vége lesz – súgta a fülembe.
Persze, egyikünk sem sejtette, hogy igaziból még csak most kezdődött.

– A francba! – kiáltotta el magát hirtelen Solberg. – Persze, gondolhattam volna, hogy ez túl fogja terhelni a rendszert. Csajok, azt hiszem, vészhelyzet van.
– Mi történt? – kérdeztem félénken.
– A reaktorok – magyarázta a nő. – Nem tudom, pontosan mi történt, de úgy tűnik, ezt a szintű terhelést már nem tudja elviselni. Csupán fél órányira vagyunk egy atomrobbanástól.
– Mekkora kár várható? – kérdezte Lena.
– Egy teljes szigetnyi.

– Oké, ne pánikoljunk be – sóhajtott a párom. – Csak van valami hűtőtest ebben a bunkerben.
– Mindjárt keresem… igen, egy ezen a szinten, egy alattunk – felelte Solberg. – Mindkettőre szükségünk lesz.
– Remek! Akkor gyere édesem, meg kell akadályoznunk egy atomkatasztrófát – jelentette ki Lena, majd elindult az ajtó felé.
– Várjanak, egy dolgot még tudniuk kell! – szólt utána a doktornő. – Jobb, ha tudják, mindkét hűtőtest termében erőteljes sugárzást érzékelek. Akárki megy be bármelyikbe, az nem fog többé kijönni onnan.
– Én pedig már azt hittem, kezdenek a dolgok simán menni – sóhajtott Lena.

Kevesebb, mint egy óránk volt, hogy kieszeljünk egy tervet. Ha nem teszünk semmit, mind meghalunk. Annál is inkább, mivel közben az is kiderült, hogy a teljes bunker lezárult. Nem volt semmi lehetőségünk arra, hogy elhagyjuk. Amíg nem indítottuk újra azokat a hűtőtesteket legalább is.
– Hát, szívesen mennék én az egyik hűtőtest után – sóhajtott Dr. Solberg. – Csak nekem itt kell maradnom, pont a megfelelő pillanatban feloldani a lezárást, különben maguk örökre bentmaradnak. Én ismerem a protokollt rá, de nincs idő elmagyaráznom. Persze, a jó hír az, hogy ha az egyik hűtőtest már be van indítva, a másik kamrából ki tudom vonni a sugárzást, hogy biztonságos legyen. Csak az a baj, hogy az első még mindig veszélyes lesz.
– Akkor nekem kell – vágta rá Lena céltudatosan.
– Azt már nem hagyhatom! – kiáltottam rá.

– Francien, nem érted? – forgatta a szemeit Lena. – Ezt most muszáj lesz. Különben ránkrobban ez az egész bunker!
– Én ezt értem, de miért neked kell? – vitattam. – Bemegyek én, ezzel teljesítem azt…
– Nem! – szakított félre határozott hangon. – Arról szó sem lehet. Nem akarok nélküled élni. Akkor már inkább meghalok én.
– Az úgy nem lenne helyes. Te egy ember vagy én meg csak, egy… egy gép…
Ekkor hirtelen elgondolkodtam. Természetesen egy emberi élet mindig többet fog érni egy gépnél, de talán nem is volt ennyire sötét a helyzet. Talán hasznot húzhatunk belőlem, és végül senkinek se kell meghalnia. Vagy örökké inaktívvá válnia.

– Dr. Solberg – szólaltam meg. – Egy androidra milyen hatással lenne ez a sugárzás?
– Hát, a tested külső rétegét adó sejtek pár perc alatt leégnének.
– És ami alattuk van? – folytattam. – Egyáltalán, szükségem van a sejtekre, hogy működni tudjak?
– Nem – vágta rá Solberg. – Azoknak annyi a célja, hogy embernek tűnj. Az alapvető funkciókhoz elég a vázad és a processzorod is, és… Hát persze! – kiáltott fel a doktornő, ahogy hirtelen felcsillant a szeme – Francien, ha beindítnád te a két hűtőtestet…! Mellesleg, lehet, hogy a nagy gyárak le lettek rombolva, de a saját laboromban kis számú androidot még létre tudnék hozni. Ha kijutunk innen, elviszlek oda, és visszaállítom a leégett sejteket. Mindenki túléli, és nem lesz rajtad se semmi maradandó nyoma az egésznek. Igen, azt hiszem, ez a legjobb terv!
– Hát, nem tudom – rázta meg a fejét Lena.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Ez a legjobb megoldás.
– Mi van, ha mégse éled túl? – méltatlankodott a párom. – Meg már önmagában, nem zavar, hogy konkrétan le fog égni a bőröd? Bele se akarok gondolni, mert kiráz a hideg az egésztől!
– Csak ideiglenes lesz az egész. Csak egy újabb akadály, amin túl kell jutnunk.
– Kivéve, ha túl se éled.
– De túl fogom – vágtam rá magabiztosan.

– De most nincs időnk erről vitatkozni – mondtam még, ahogy gyorsan megcsókoltam Lenát. – Mennem kell.
– Csak vigyázz magadra! – sóhajtott a párom.

Ezzel el is indultam az első hűtőtest felé. Két ajtón kellett átmennem hozzá, és egyszerre csak egy lehetett nyitva. A sugárzás miatt erre szükség is volt. Ahogy viszont beértem az elárasztott terembe, forróságot éreztem. Először csak erősen izzadtam, de lassan olyan lett, mintha olvadna a bőröm. Konkrétan az is történt. Hihetetlen fájdalommal járt, de próbáltam ignorálni. Minden akaraterőmre szükség volt, de csak mentem előre. Végül pedig megszűnt minden fájdalom. Már nem éreztem egyáltalán semmit. Ez volt az első jele annak, hogy már csak egy üres váz voltam.

Lenéztem a kezemre is, és csak valami fémszerkezetet láttam. Gyűlöltem, hogy ilyen szinten szembesülnöm kellett azzal, hogy pusztán egy gép vagyok. De most nem volt időm ezzel foglalkozni. Végül megtaláltam a hűtőtestet, és pár gombnyomással be is indítottam. Ez a része a műveletnek meglehetősen könnyen ment. Most pedig, ideje volt megtalálnom a másikat is. Utána elhagyhatjuk ezt a helyet, Dr. Solberg pedig visszaadhatja a testem emberi részeit.

Hamarosan meg is találtam a második kamrát. Már indultam is az irányába, Lena viszont az utamat állta. Tekintete meglehetősen gondterheltnek tűnt. Az első gondolatom az volt, hogy milyen nehéz lehet így látnia. Egy egyszerű fémvázként. Egy egyszerű, arc nélküli gépként.
– Azt hiszem, megbeszéltük, hogy ez lesz – mondtam neki, de nem a saját hangomon.
Ezt a hangot egyértelműen egy gép generálta.
– És megbeszéltük azt is, hogy csak ideiglenes, de ahhoz az kell, hogy ne menj be a második kamrába! – vágta rá Lena.

– Miről beszélsz? – kérdeztem.
– Nem sikerült kiüríteni a sugárzást – sóhajtott a lány. – Sőt, annál rosszabb. Ugyanis a sugárzás szintje megemelkedett.
– Számít az valamit? – kérdeztem.
Megpróbáltam nevetni, de ami hangok kiadására szolgáló szerkezetem maradt arra már nem volt képes. Ahhoz emberi, illetve emberszerű hangszálakra volt szükség, de azokat már tönkretette a sugárzás.

– Mint láthatod, az összes nanobotocska szétégett – folytattam. – Úgyhogy több kárt már nem fog tudni bennem tenni.
Ezzel el is indultam tovább, de Lena megfogta a kezemet. Nem volt hajlandó tovább engedni. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire komolyak voltak a fejlemények. Ezt már nem tudtam volna egy ideiglenes sérüléssel megúszni.
– Francien, ez a szintű sugárzás szét fogja égetni a processzorod. Vagyis az agyadat, ami nélkül nem tudsz élni. Ha oda bemész, meg fogsz halni!
Ezt végig komoly, rezzenéstelen arccal mondta. Hirtelen szembesülnöm kellett saját halandóságommal. Bemegyek abba a terembe, és rövid időn belül vége. Megszűnik az öntudatom, az összes emlékem. Onnantól kezdve nincs több Francien. Szerettem volna ember lenni, viszont ez az a pillanat, amivel egyszer minden embernek szembesülnie kell.
– Nem változtathat ez semmit – mondtam ki végül. – Valakinek meg kell tennie, és az lenne a helyes, ha én lennék. A gép.

Persze, arra számíthattam, hogy Lena nem fogja csak úgy megérteni. Hiába állt szemben most ő is a géppel, nem akarta tudomásul venni. Az ő szemszögéből talán még most se szűntem meg ember lenni.
– Ezt most azonnal fejezd be! – kiáltott rám.
Még sose láttam ennyire dühösnek, viszont ugyanakkor egy könnye is kicsordult.
– Szarok rá, hogy egy gép vagy! – folytatta. – Mindannyian gépek vagyunk, csak én épp biológiai eredetű. De mindez nem számít. Nem fogom engedni, hogy csak úgy eldobd az életed!
– Figyelj már arra, amit mondasz! – vágtam rá, normál hangerővel, ugyanis akármennyire is szerettem volna, fizikailag képtelen voltam arra, hogy kiabáljak. – Nézz most rám, és úgy mondd, hogy ugyanolyanok vagyunk. Nem vagyunk, én jobban hasonlítok egy kenyérpirítóra, mint rád. Vedd már észre! Különben is, mit javasolsz? Már csak percek kérdése, hogy felrobbanjunk!
– Épp azért megyek be én – mondta ki Lena ellentmondást nem tűrően. – Mert akárhogy is nézel ki, én szeretlek. És nem foglak csak azért se elveszíteni, és nélküled élni!

– Te jó ég! – szólaltam meg, továbbra is érzelemmentes hangon.
Talán ez volt a legrosszabb az egészben. Egy teljes gépként nem tudtam kifejezni azt, amit tényleg érzek. Hogy én se akartam Lena nélkül élni, de ez nem is számít. Soha nem is kellett volna hitegetnem azzal, hogy közöttünk bármilyen érzelem valódi lehet. Az érzelemmentes hangom pedig ezt mindennél jobban tükrözte.
– Tudom, hogy milyen nehéz volt, ami Annával történt – folytattam. – De ez közel sem ugyanaz. Anna egy ember volt, aki szeretett téged. Én akármilyen fejlett is vagyok, honnan tudod, hogy nem csak belém volt programozva az egész?

– Ezt te sem hiszed el – képedt el Lena. – Egek, mit nem vagy képes mondani?! De tudom, hogy ez nem igaz, és én már döntöttem. Ég veled, Francien!
Ezzel el is indult a terem felé. Igen, ég velem. De csak azért sem akartam hagyni, hogy ez a nő, akit talán tényleg szerettem, csak úgy eldobja az életét. Azt már láttam, hogy meggyőzni nem fogom. Így egy radikálisabb lépésre kellett szánnom magam.

Egy gyors mozdulattal fejbevágtam, rögtön földnek is esett. Nem volt eszméleténél, de tudtam, hogy rövid időn belül magához fog térni. Addigra viszont már nem fog tudni tenni semmit, amivel az utamba állhat. Az ő életét ezzel megmentettem, én pedig teljesíthetem a végső célomat: hogy a halálommal egy teljes szigetet megmenthessek.
Ég veled, Lena! Remélem, egy nap meg tudsz bocsátani nekem.

Folytatjuk!

Kérj értesítést arról, ami fontos!
Nem szeretnél lemaradni a téged érdeklő tartalmakról? Iratkozz fel listánkra, és válaszd ki, miről küldjünk értesítést!

Szívesen részt vennél új kiegészítők, modok, kihívások vagy történetek véleményezésében? Válaszd ki a számodra érdekes témákat, és e-mailben értesítünk, amikor segítséget keresünk a munkánkhoz!

A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.
Feliratkozás
Visszajelzés
2 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
TimMac
9 nappal ezelőtt

Először is: huhh. Ez aztán nem semmi rész volt! Kicsit nekem a Császár halála antiklimaktikus lett ebben a formájában… Nem teljesen értem, miért nem tudta korábban is megtenni ezt Solberg, ahogy azt sem, hogy a Császár miért nem testőrökkel ment bárhová is, miért egy tudóssal, meg az androidjával. A következő pont szintén ütős lehetett volna, de kihagyott ziccerként maradt: az önmegsemmisítő robotok és Francien lehetséges halála, elég gyorsan el lett intézve annyival, hogy Francien nem fog meghalni. Azt esetleg be lehetett volna mutatni, ahogy B3 meghal mellettük, ha már úgyis ott volt. Ezután az atombombás témát nem annyira értettem, hogy… Tovább »