Gépek Birodalma – 21. Epilógus II.: Francien a Birodalom után

Már több, mint egy év telt el a Birodalom lerombolása óta. Pontosabban, egy év és bő két hónap. Az a nap volt, amikor Francien de Jong a huszonhatodik születésnapját ünnepelte volna, ha nem esett volna áldozatul. Szökőnapon született, de mindig is ragaszkodott hozzá, hogy február 28-án ünnepelje, és ne március 1-jén, mert ő csak azért is egy februári baba.
Néha még mindig úgy éreztem, nincs jogom ilyen részletekre emlékezni. Vagy egyáltalán, még mindig léteznem.
A Birodalom összeomlott. Időbe telt a közigazgatás kiépítése az azt követő időkben, ami nem meglepő, hisz nem sok egyetértés volt abban, hogy hogyan kell kinéznie az új világrendnek. A Birodalom adta egység össze is omlott, sokkal inkább a városállamok kezdtek dominálni.
Nem mintha az én szemszögemből számítana mindez. Én csupán a régi kor ereklyéje voltam.

Nem is értettem, miért próbálok még mindig életben maradni. Nem is csináltam mást, csak céltalanul vándoroltam egyik városból a másikba, miközben próbáltam felejteni. Mégis, nem volt nap, amikor ne gondoltam volna Lenára.
Idő közben találtam a fejemben egy afféle feketedoboz-programot. Még ha az előtte lévő egy hónap emlékei örökre el is vesztek, a halálom napját fel tudtam eleveníteni. Ezt látva pedig… sajnáltam Lenát. Pontosabban inkább, lesajnáltam. Túlságosan elvakította a szerelem, észre se vette, mennyire nem normális ez az egész.
Bántam, amiket búcsúzóul mondtam, mégis úgy éreztem, sokkal jobb neki nélkülem.

– Francien? – hallottam egyszer csak egy középkorú nő hangját.
Felnéztem, és mintha már láttam volna. Szerepelt a feketedobozom visszajátszásában is.
– Dr. Ilse Solberg – ismertem fel.
– Nem voltam biztos, hogy emlékezni fogsz rám – mosolyodott el, de csupán egy pillanatra. – Minden rendben veled? Lena említette, hogy csak úgy hirtelen eltűntél, miután…

– …miután megtudtam, hogy hazudott nekem – förmedtem rá. – Miután megtudtam, hogy én egy nagy hazugság vagyok! Maga, meg hogyan lehetett részese ennek az egésznek?
– Attól függ, konkrétan minek hogyan lehettem a része.
– Tudom, hogy maga hozott létre engem. Lehet, hogy egy hasznos eszköz voltam a Birodalom ellen, de annak már vége. Ezzel együtt, úgy lenne helyes, hogy nekem is végem legyen. Főleg, mivel… Nem, meggondoltam magam! Eleve nem kellett volna engem felhasználni. Átvettem egy áldozat helyét, ahelyett, hogy békében nyugodhasson. Ezt az egészet… Engem nem indokolt semmi!

A doktornő arca komoly volt és rezzenéstelen. Lassan leült a velem szemben lévő székre, majd nyugodt hangon megszólalt:
– Én ezt talán nem teljesen így nézném. Igen, az eredeti Francien egy áldozat volt, és még ki tudja, hányan. Az ő halála viszont lehetővé tette, hogy ma már senkinek se kell ugyanattól a sorstól tartania. Közben pedig, megkapta a saját bosszúját, és egy esélyt arra, hogy valamilyen formában tovább élhessen. Hány áldozatról mondható ez el?
– Lehet, hogy az emlékei tovább élnek, de ő maga nem.
– Tudod, azt mondják, egy ember akkor hal meg végleg, amikor már senki se emlékszik rá. Viszont amíg te itt vagy, életben fogod tartani az emlékét is.
Ez egy pillanatra elgondolkodtatott, ugyanakkor nem tudtam megszólalni. Annyira rá voltam koncentrálva születésem tragikus körülményeire, hogy észre se vettem a jót, amit hozott. Talán tényleg minden csak nézőpont kérdése.
– Persze, közben jóval több is vagy ennél – tette még hozzá. – Ott vannak a te saját tapasztalataid, emlékeid, és kapcsolataid is.

– Lena – mondtam ki.
Valóban, nem az egész életemet loptam. A belémültetett emlékek irányt mutattak, de csak rajtam múlt, hogy merre haladjak tovább. A Lenával való kapcsolatom pedig teljességgel az én érdemem, az enyém volt. Az én döntésem volt véget vetni is neki. Azt hittem, így lesz jobb mindkettőnknek. Be kellett viszont ismernem, hogy nekem nem volt jobb. Több, mint egy éve csak sajnáltattam magam, miközben Lena legalább megpróbált boldoggá tenni. Vajon ő hogyan viselte ezt az időszakot?
– Ön tud róla valamit? – kérdeztem a doktornőt.
– Utoljára a nyár folyamán láttam. Akkor meglehetősen magányos volt. Azóta pedig… talán kérdezd meg tőle te!

Mielőtt erre bármit szólni tudtam volna, Dr. Solberg a kezembe nyomott egy is cetlit, majd felállt az asztaltól.
– Ha minden igaz, még mindig ezt a számot használja. Most viszont, ha nem haragszol, sietnem kell. Remélem, még találkozunk.
– Én is – súgtam alig hallhatóan, miután a nő már távozott.
Utána szemügyre vettem a cetlit a telefonszámmal. Nem tudom, mennyire volt okos ötlet, de nem bírtam ki, hogy ne halljam Lena hangját még egyszer. Teljesen meg voltam rémülve, mégse tudtam tovább várni.

Kimentem, és tárcsáztam a számot. Amíg kicsöngött, úgy éreztem, mintha a torkomban dobogna egy szív, meglehetősen agresszívan.
– Halló, itt Lena Müller – hallottam azt a kedves hangot a vonal túlsó végén.
– Szép próbálkozás, kedves Lena Altenstein – vágtam rá nevetve.
– Francien? – képedt el Lena, majd izgatott ujjongásba kezdett.
– Figyelj, sajnálom, hogy csak úgy leléptem, és… nem lenne kedved valamikor találkozni?

***

Néhány nappal később egy kanális partján ültem Amszterdamban. Pont ott, ahol – látszólag egy örökkévalósággal ezelőtt – minden elkezdődött. Többek között, az én életem is. Vagy legalább is itt aktiváltak először. Talán a lényegen nem változtat annyit, mint gondoltam.
Most pedig, Lenára vártam a megbeszélt helyszínen. Hamarosan meg is jelent.
– Egek, tényleg te vagy az! – hallottam a hangját hirtelen.

Villámgyorsan felpattantam, és rögtön egymás nyakába borultunk. Ezzel úgy éreztem, hazatértem. Pont ott voltam, ahol végig lennem kellett volna, és sose lett volna szabad csak úgy elmennem. Lehet, hogy nem vagyok ember, de bármi történik, együtt meg kell tudnunk bírkózni vele.
Közben pedig, nem tudtam nem észrevenni egy kis változást Lena testén.

– Várj, Lena, te terhes vagy? – kérdeztem.
– Ééés, most buktad el a Turing-tesztet! – nevetett ő. – Sose kérdezd meg egy nőtől, hogy terhes-e! Max akkor, ha már látod a fejet, de akkor is csak talán.
– Oké, bocsi, de… – habogtam.
– Nyugi, csak szivatlak! Igen, terhes vagyok, de ha esetleg azért jöttél, amiért remélem, hogy jöttél, nincs mitől tartanod. Az apa és én nem vagyunk együtt.
– Hogyan történt?
– Nem takartam le a WC-deszkát, és megszállt a Szentlélek – vágta rá Lena szarkasztikusan. – Tudod, mit? Üljünk le valahol, majd mindent elmesélek. Persze, csak akkor, ha elmondod, hová tűntél az elmúlt év során!

Elfoglaltuk hát az előbbi padomat, ezúttal együtt. Lena pedig rögtön elkezdett faggatni az elmúlt évemről. Őszintén szólva, nem volt túl sok minden mesélnivalóm. Rengeteget utaztam, bár az inkább bolyongás volt. Sehol se álltam meg szétnézni, folyamatosan haladtam tovább a következő útícélom felé. Már ha lehet célnak nevezni. Leginkább menekülni akartam önmagam elől. Kár, hogy ez pont az, aki mindig utól fog érni.
Lena viszont, épp, hogy letelepedett. Mint kiderült, a Császár ráhagyott egy nagy zsák pénzt, amin pont Lena lepődött meg a legjobban. Úgyhogy vett magának egy új lakást, majd a többit eladományozta. Hogy segítsen azoknak, akiknek az apja a legtöbbet ártott.

– És mi van a gyermekeddel? – kérdeztem. – Egyáltalán az hogy jött, hogy legyen?
– Az később jött, és nem volt épp tervezett.
– Akkor… volt idő közben egy fiúd is? – kérdeztem kissé szomorúan.
Magam sem tudom, miért. Lena nagyjából azzal indított, hogy nincs együtt a baba apjával. Amellett pedig, bármi is történt közte és bárki más között, nem rám tartozik. Én voltam az, aki csak úgy lelépett.
– Nem volt soha az enyém – sóhajtott Lena. – Csak egy fiú volt… akiről a keresztnevén kívűl nem tudok túl sok mindent… Azt hiszem, nem kicsit őrültem meg attól, hogy elmentél…

„Már tavaly szeptember volt, amikor úgy döntöttem, elég az önsajnálatból, és ideje emberek közé mennem. Úgyhogy elmentem egy partiba, ahol leültem egy sarokba inni, ami tulajdonképpen még mindig önsajnáltatás volt. De legalább egy ponton csatlakozott hozzám Ben, és elkezdtünk beszélgetni. Szerintem ő is hozzám hasonlóan magányos volt, amellett pedig egy kicsit bátortalan. Arra emlékszem, hogy hihetetlenül cukinak találtam, rögtön haza is vittem. Folytatása azonban nem lett a történetnek, ugyanis másnap reggelre lelépett. Én meg, nem gondoltam róla túl sok mindent. Még mindig téged szerettelek, és talán jobb is volt így.”

„Aztán néhány héttel később megláttam azt a bizonyos pozitív tesztet. És én még azt hittem, volt egy gondtalan éjszakám! Persze, Bennek nem tudtam elmondani soha. Nem tudtam semmilyen elérhetőségét, és még a családnevét sem. Bár a Ben ugyanannyi érővel lehet Benedikt vagy Benjamin, úgyhogy talán nem tudtam a nevét egyáltalán. Először úgy tűnt, nem kérdés, hogy nem fogom megtartani. Utána viszont elgondolkodtam. Az elmúlt hónapokban olyan magányos voltam, és vágytam valakire, akit szerethetek, és akiről gondoskodhatok. Most pedig rájöttem, hogy ha lesz egy gyerekem, akkor meg is kaphatom ezt a valakit. Vicces, hogy előtte sose tudtam volna magamra anyaként gondolni, most viszont…”

– Kedvet kaptál? – kérdeztem.
– Mondhatjuk így – mosolyodott el Lena. – Bár, talán az is benne van, hogy hihetetlenül hiányoztál. Sokáig úgy terveztem, ha lány lesz, rólad fogom elnevezni. Aztán kiderült, hogy fiú, de… Ha még mindig nem ijesztettelek el, talán segíthetsz neki nevet találni. Persze, csak ha te is szeretnéd.
– Tudod, te is hiányoztál nekem, és… sajnálom, hogy csak úgy eltűntem.
– Én sajnálom, hogy hazudtam neked. Tudnom kellett volna, hogy nem foglak tudni megmenteni a valóságtól.
– Egyszer már el kellett veszítened amiatt a valóság miatt – próbáltam vigasztalni. – Érthető, hogy nem akartad megkockáztatni, hogy még egyszer ez legyen.
– Aztán végül így is el kellett, hogy veszítselek.

Gyengéden átkaroltam Lenát, majd mélyen a szemébe néztem.
– De ezúttal visszatértem, mert én is rájöttem, hogy egy óriási nagy hibát követtem el – mondtam neki. – És nem tudom, hosszútávon mennyire fog problémát jelenteni, hogy nem vagyok ember, de szeretném ismét megpróbálni veled.
– Még úgy is, hogy pár hónap múlva már hárman lennénk?
– Úgy meg aztán főleg!

Nem tudom, melyikünk kezdeményezte, de ekkor hirtelen megcsókoltuk egymást. Több szóra már nem is volt szükség. Nem mondom, hogy olyan volt, mintha soha el nem mentem volna, de az egyértelmű volt, hogy egymás mellett a helyünk. Nem volt több értelme tagadni, és talán az sem volt teljesen önző, hogy akartam ezt. Lehet, hogy nem leszek soha egy tényleges ember, de talán nem is számít. A fő az, hogy az életem teljes hátralevő részében, minden nap teszek valamit, hogy még emberibb lehessek.

***

Talán az se teljesen meglepő, hogy azonnal beköltöztem Lena lakásába. Valahol már álmodozhatott is erről a napról, ugyanis a költözésekor magával vitte az én régi ruháimat is. Tulajdonképpen minden adott volt, hogy csak úgy egyszerűen elkezdjek ott lakni. Egy módon lehet, hogy tényleg olyan volt, mintha soha el nem mentem volna.

Ami pedig Lena kisfiát… a mi kisfiunkat illeti, jelen voltam a születésekor, utána pedig rendesen kivettem a részem a pelenkacserében és a büfiztetésben. Talán, amit a legnehezebb volt elfogadni abban, hogy egy gép vagyok az volt, hogy így sose lehet saját, vér szerinti gyerekem. Julian érkezése viszont azt hiszem, teljesen kárpótolt ezen a téren. Előszor a karjaim között fogni ezt a pici babát leírhatatlan érzés volt. Itt van egy teljesen új élet, aki most részben az én felelősségem is. Képes lettem volna bármire érte, és a gyönyörű anyjáért is. Persze, még egy apróság hiányzott, hogy ezt kifejezzem, és ezzel hivatalossá is tegyem.

***

– Üdvözöllek itthon – köszöntöttem barátnőmet egy gyönyörű szeptemberi napom.
Épp csak egy rutin orosi vizsgálatról tért vissza, de én valami különlegeset tartogattam számára.
– Ó, azt hiszem mindig örülök az ilyen fogadtatásoknak – mosolyodott el ő. – Julian hogy van?
– Nehéz küzdelem volt, de végül sikerült elaltatni.
– Jaj, de büszke itt magára valaki – nevetett Lena. – Csak meddig fog úgy maradni…
– Ne legyél már ilyen gonosz! Inkább kövess!

– Vagy hát, kövesd a hangom! – nevettem, ahogy Lena mögé álltam, és a szemére tettem a kezem.
A lány egy kicsit meghökkent, de végül hagyta, hogy vezessem. Egyenesen az étkezőnk felé, ahol…

…már várt is a meglepetésem. Nem volt épp egy hétfogásos vacsora, amit én magam főztem, de kezdő szülőként ez volt a legjobb, amit ki tudtam hozni egy néhány hónapos gyermek mellett.
– A pizza tálalva! – jelentettem ki.
– Ez…! – lepődött meg Lena. – Úristen, ezer éve nem rendeltem igazi olasz pizzát!
– Pedig mennyit beszéltünk róla, miközben annak idején azokat a mireliteket ettük – nevettem. – Majd, ha egyszer legyőzzük a Birodalmat…
– Hát, végül le is győztük! És örülök, hogy ezt végül meg is oszthatom veled!
– Ki nem hagynám! – jelentettem ki. – Akkor, hölgyem, megkínálhatlak egy romantikus pizzázással?
– Ó, igen!

Úgy tűnt, jól ismertem Lenát, és bevált a terv. Vagy legalább is nagyon úgy tűnt, örül a meglepetésnek. A pizza rekordgyorsasággal fogyott, Julian pedig még csak fel sem ébredt közben. Biztos sejtette ő is, hogy tartogattam még egy második meglepetést is, amit nem akart megzavarni. Elvégre, úgy reméltem, ennek ő is örülni fog.
– Hát, köszönöm szépen ezt a pizzázást! – jelentette ki egyszer csak Lena.
– Tudod, készültem mással is – mondtam, ahogy megfogtam a kezét.
– Milyen titokzatos itt valaki.
– Hát, remélem nem túl gyors, azonban, ha belegondolok, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül együtt… Több értelemben is megmentetted az életem, és tulajdonképpen ott is voltál az elején, és… szeretném, ha az egész hátralevő részében mellettem lennél.
– Francien, én…

Ekkor letérdeltem az asztal mellett, és feltettem a nagy kérdést:
– Hozzám jössz?

Vége