Gépek Birodalma – 7. Álarcosbál

Október 3-a volt, az Álarcosbál napja. Én viszonylag gyorsan induláshoz kész állapotba kerültem, amivel magamat is megleptem. Talán a turkálóból összeszedett ruhával, és a partiboltban vett álarccal és parókával nem számíthattam arra, hogy én leszek ott a legszebb, de a célnak megfelelt. Épp, hogy nem akartam feltűnő lenni, talán ezért is fogtam vissza a sminkelést. Lena viszont… hihetetlen, hogy valaki, aki általában nem épp egy csajos csaj, ennyi időt tud tölteni készülődéssel.
– Lena, lassan indulnunk kell! – kiáltottam neki.
-Kérhetnék még 50 percet? – szólt vissza. – Vagy még jobb, keresnél valaki mást?

– Lena, mi történt, mégis? – kérdeztem gyanakodva, majd benyitottam a fürdszobába.
Lena a tükör előtt állt, egy teljes sminkkészlettel előtte. A fele már az arcán is volt, így nem is hasonlított kifejezetten önmagára.
– Ezeket a sebhelyeket sose fogom eltakarni – mondta lemondóan. – És még az álarcból is kilátszódnak.
– És most emiatt nem akarsz kimozdulni a fürdőszobából? – kérdeztem.
– Ezt most úgy mondod, mintha semmi lenne. De mi van, ha valaki felismer?
– Nem hinném, hogy pont a sebhelyeid fognak rontani az összképen – vágtam rá, leginkább saját magamból kiindulva. Legalább is, Lena nekem mindig is gyönyörű volt, a sebhelyeivel együtt.

– Jó, igazad van – sóhajtott, majd felém fordult. – Néha emlékeztetnem kell önmagamat, hogy nem mindenki engem bámul.
– Aki téged bámul, azt biztos azt gondolja magában, hogy ez a csaj mennyire egy bombázó, asszem szerelmes vagyok!
– Jó is lenne – nevetett ezúttal. – Te aztán mindig tudod, mivel vidíts fel. Persze, gyakran annyira irigyellek, amiért te teljesen normális vagy.
– Jelent az a szó egyáltalán valamit? – vontam vállat. – Mármint azon túl, hogy unalmas? Meg amúgy is, ki mondja meg, mi a normális?
– A társadalom? De oké, az végül is jó, ha nem vagyok unalmas. Most viszont… ezt befejezem, utána mehetünk.

***

Néhány óra múlva már ott is voltunk a palota előtt. Minden érkezőnek fel kellett mutatnia a meghívóját egy ajtónálló, feltételezésem szerint, androidnak. Az viszont mintha nem nézett volna semmilyen személyazonosságot, csak azt, hogy mindenkinek legyen meghívója. Ezzel szerencsénk is volt. Nem is kötözködött velünk, csak be lettünk engedve. A tervünknek egy lépése ezzel sikeresnek is bizonyult. Már csak az kellett, hogy odabent ne tűnjön fel senkinek, hogy mi tulajdonképpen nem lettünk meghívva.

Bent hamarosan egy hatalmas bálterembe értünk. Ott a többi vendég közül volt, aki már táncolt, volt, aki beszélgetett, és volt, aki a kirakott finomságokat vizslatta.
– És most hogyan tovább? – súgtam.
– Fő, hogy ne gyanakodjon ránk senki – súgta vissza Lena. – Majd éjfél után, ha mindenki részeg lesz, megkeressük azt a könyvtárat. De most csak viselkedjünk természetesen.
– Akkor most bulizunk egyet.
– Úgy bizony.

– Úgyhogy, hölgyem, szabad lenne egy táncra? – kérdezte Lena, ahogy megfogta a kezem és letérdelt előttem.
Én pedig majd elolvadtam. Tisztában voltam vele, hogy igaziból nem egy randin vagyunk, és minden, amit csinálunk, csupán a látszat miatt van. Én viszont minél inkább szerettem volna, hogy ez a látszat igaz legyen. Kezdtem észrevenni, Lena milyen sokat is jelent nekem. Még úgy is, hogy szinte alig ismertük egymást.

– Igen! – mondtam izgatottan, és rögtön a tánctéren keringőztünk.
Meglepett, hogy Lena milyen jól táncol. Én a magam részéről a megismerkedésünk előtti hónapokban vettem órákat, az esküvő miatt, ami végül soha nem is történt meg. Mostanra már egyáltalán nem is bántam. Teljesen túltettem magam Dominicon, aki soha nem is tett értem semmit. Csak végig hazudott. Most viszont itt volt nekem Lena, akinek annyi mindent köszönhettem.
Talán nem is az a fontos, hogy mennyi ideje is ismersz valakit. Hanem az, hogy pontosan mit éltetek át együtt. És Lena megmentette az életemet, nem is csak egyszer, és nem is csak egy értelemben.

Persze, egy dolog még mindig furcsa volt nekem; hogyan lehettek ennyire erős, valahol már romantikus érzéseim egy másik nő iránt?  Ez még sose fordult elő velem, mindig is azt hittem, a fiúkat szeretem. Persze most, hogy jobban belegondolok, fiatalabb koromban előfordult, hogy megnéztem más lányokat. Főleg osztálykiránduláson a zuhanyzóban. De olyat mindenki szokott, elvégre a nők gyönyörűek. Vagy nem? Most össze voltam zavarodva, és már azt se tudtam, én ki vagyok.
– Te aztán fantasztikusan táncolsz! – szólalt meg Lena kuncogva egy kis idő múlva.
– Te is – kuncogtam vissza.
– Ugyan, én csak téged utánozlak.

– És mégis, te vezetsz most – nevettem.
– Soha többé nem fogok egy buli kedvéért se fiúnak öltözni – súgta. – Annyira összeszorítottam magam, hogy levegőt alig kapok.
– Reméljük, a következő bálunkon nem lesz erre szükség.
– Hát, nem tudom lesz-e következő bál – mosolyodott el. – Tulajdonképpen… semmiből se lehet garantálni, hogy lesz-e következő.
– Dehogy nem! Majd győzünk, és megünnepeljük!
– Ha győzünk, majd táncra perdülök az esőben meztelenül.

– Azt látni szeretném – csúszott ki a számon.
– Perverz! – nevetett Lena. – Most viszont megéheztem. Nézzük meg a drága luxusnasikat, amiket itt adnak.
Bólintottam, és követtem. Végül is, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki a teljes kínálatot. Csak olvadjunk bele a környezetünkbe. Persze, semmi alkohol, mert küldetésen vagyunk.

A bárnál egy párszor leszólított minket a többi vendég. Nekem fogalmam se volt, mit szóljak hozzájuk, de Lena tudta kezelni a helyzetet. Mindegyikkel nagyon készséges és barátságos volt, de közben igyekezett minél előbb lezárni a beszélgetést. Tulajdonképpen nem is beszélt semmi fontosról senkivel, csak az időjárásról, különféle városok látnivalóiról, és hasonló személytelen dolgokról. Ugyanakkor fogalmam se volt, hogy képes ennyire extrovertáltan is viselkedni. Többnyire inkább az volt az érzésem, hogy jobban szeret magában lenni. Persze, színjátszás volt az egész. Még egy egész hiteles francia akcentust is produkált, elmélyített hangon.

Egy pont után viszont félrehívott, távolabb a többi vendégtől.
– Azt hiszem, idő van – súgta.
– Megkeressük a könyvtárat? – súgtam vissza.
– Most épp nem figyel minket senki. És tudtommal a ház többi része most üres. Csak lassan és csendesen.

Elindultunk egy folyosón. Sötét volt, és kihalt, mint ahogy Lena megjósolta. Néha hallottunk mozgást, de általában elbújtunk, majd pár pillanat múlva haladtunk tovább.
– Ha bárki kérdezi, gondolom a mosdót keressük – jegyeztem meg egy ponton.
– Vagy egy üres hálószobát – nevetett Lena. – Oké, vicceltem. Amúgy azt hiszem, a könyvtár ez a nagy ajtó.

Hamarosan ott is voltunk a könyvtárban. Becsuktuk az ajtót, Lena pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, majd levetett pár réteg ruhát. Csak egy sportmelltartót hagyott a felsőtestén. Egyet egy tucatból. Nem csoda, hogy addig igencsak kényelmetlenül érezte magát.
– Oké, keressük meg azt a számítógépet – mondta.
– A szennyesedet azért ne hagyjuk az útban – jegyeztem meg.
– Majd kifele menet visszaveszem, csak most hadd kapjak egy kis levegőt légyszi! De most, a számítógép.

A könyvtár végében volt egy hatalmas íróasztal, rajta egy meglehetősen modern számítógéppel. Egy olyan gép lehetett, amin elfér a Birodalom teljes adatbázisa.
– Munkához! – jelentette ki a társam. – Van nálam egy hordozható merevlemez, rajta egy klónozó software-rel. Ezzel le tudom másolni a számítógép merevlemezének a teljes tartalmát.
– A jelszóval együtt, vagy az már nem fog kelleni?
– Igen, a hátulütő az, hogy az is fog kelleni. De amiatt ráérünk otthon aggódni.

Lena ezzel beindította a gépet, és elindította a másolási folyamatot.
– Ez el fog tartani egy darabig – jegyezte meg. – Én felügyelem, hogy ne legyen semmi hiba közben. Te megtennéd, hogy őrködsz a kijáratnál?
– Rajta vagyok.

Megálltam a könyvtár résre nyitott ajtajánál, még a belső oldalon. Éberen figyeltem a folyosót. Egyelőre csak csend volt, és sötétség. Nem láttam senkit. Eltelt egy örökkévalóságnak tűnő idő, közben Lena folyamatosan adta a helyzetjelentéseket arról, hogy pontosan hogyan áll a letöltés folyamata.
– 75 százaléknál vagyunk – szólt egy ponton. – Ezaz, már csak évek kérdése!
– Szuper! – szóltam vissza.
Ezen a ponton már több, mint egy órája álltam az ajtóban.
– Te látsz valakit?

Pont ahogy ezt kimondta, fordult a kocka.
Egy fekete öltönyt, és álarc helyett napszemüveget viselő férfit láttam megjelenni, és úgy tűnt, kiszúrta a résre nyitott ajtót. Talán engem is meglátott. És most elindult a könyvtár irányába. A francba! Ezzel most lebuktunk.
– Lena, helyzet van – szólaltam meg, majd elkezdtem a társam felé futni.

– Valaki erre jön – mondtam ahogy közelebb értem.
– Remek! – kiáltott fel Lena, félig súgva, miközben gyorsan magára kapta az inget, amit korábban levetett – Gyorsan! Kell valami figyelemelterelés.
Valóban, a férfi folyamatosan egyre közelebb tarthatott. A könyvtárból elmenekülni már nem volt időnk, ha meg meglát itt minket, kell valami nagyon jó magyarázat arra, hogy miért vagyunk itt. Azt pedig főleg nem láthatja meg, hogy mit csinálunk a számítógéppel.

Hirtelen, anélkül, hogy teljesen végiggondoltam volna, magamhoz húztam Lenát és megcsókoltam. Így, ha emberünk (vagy andoidunk?) bejön a könyvtárba, csak lát egy párocskát, akik csak el akartak menekülni a tömegből, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Gondolom, nem is most fordulna elő ilyen először.
Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a csók tényleg csak egy figyelemelterelés volt, ami nem jelentett azon túl semmit. Tulajdonképpen már jó ideje szerettem volna, hogy megtörténjen, és most végre volt egy kifogásom rá. És milyen szép is volt! Azelőtt még sose csókolóztam nővel, és leírhatatlan élmény volt. Sokáig nem is tudtam túltenni magam azon, hogy milyen puha, selymes ajkai voltak. És azon túl is, olyan kellemesen puha volt a karjaim között.

Közben hallottam, ahogy az ismeretlen férfi bejött a szobába, majd pedig elnézést kért, és gyorsan ki is sétált. Úgy néz ki, működött a terv. Nem is akartam elhinni.

– El se hiszem, hogy ez működött – nevetett Lena a csókunk végén. – Úgy néz ki, el is takarodott végre.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Ne csókoljalak meg még egyszer, hogy tényleg tutira menjünk?
– Jaj, de kis cukika vagy! – nevetett a lány, majd adott egy puszit az arcomra.
Végül is, lehetséges rosszabb dolgoknak is lenni, mint kis cukikának.

– Ez közben fel is gyorsult, és végzett – jegyezte meg Lena, ahogy visszatért a géphez, majd ki is húzta a hordozható merevlemezt. – Szerintem mehetünk is.
– Csak is utánad.

A küldetésünk ezzel teljesült. Legalább is, nagyon úgy tűnt. Abban még reménykedhetünk, hogy hozzá fogunk férni ahhoz a merevlemezhez, és találunk valami használhatót. De az az érzésem megvolt, hogy jó úton haladtunk.
Egy módon legalább garantáltan jó úton haladtam: hónapok óta először, volt néhány pillanat, amikor tényleg, őszintén boldog voltam.

Következő