Advent első vasárnapja – Az elveszett kiskutya

2020.11.29., vasárnap, délelőtt 11 óra
Angyal vagyok. A mi feladatunk az, hogy vigyázzunk az emberekre, és segítsünk nekik a bajban. Az adventi időszakban a küldetéseink száma megsokszorozódik, ugyanis a főnökeink, vagyis az arkangyalok szeretnék biztosítani, hogy földi pártfogoltjaink minél jobban fel tudjanak készülni az ünnepekre, és meghitt hangulatban ülhessék meg őket. Engem idén Boldogújvárosba küldtek.

A kedves kisvárost már feldíszítették, a főtérre is kiállították a karácsonyfát. Az utcák fáit különféle lógó gömbök, kristályok és egyéb dekorációk tarkítják, és sok ház ablakán ragyognak műhóval kifújt téli minták. Már majdnem belevesztem a hely szépségébe, amikor is a zsebemben lapuló eszköz csippanása felébresztett kábulatomból. Hiszen nekem feladatom van!

A kezembe vettem a készüléket. Hogy is írhatnám le? A legegyszerűbb, ha azt mondom rá: „angyali GPS”. Ránézésre egy mobiltelefonra hasonlít, viszont képes megmutatni, hogy hol vannak megsegítésre váró emberek, és az utcákat is jelzi. A legközelebbi pötty épp most állt meg valahol a közelben. Nem tartott sokáig megtalálni, ki lehet az. Úgy tűnik, a hirdetőtáblánál álló kisfiúnak van rám szüksége.

– Ez volt az utolsó plakátunk – szólalt meg az anyukája. – Ideje lesz hazamenni.
– Szerinted előkerül valaha Brúnó kutyus? – A gyerek hangja remegett, a sírás határán volt.
– Egészen biztosan – nyugtatta meg a nő. – Ha valaki megtalálja, fel fog hívni minket.
– De mi van, ha… ha… – Végül nem folytatta. Gondolatot olvasni nem tudok, de vannak elképzeléseim arról, milyen egyéb lehetőségek juthattak eszébe. Az idősebbik talán túl bizakodó, vagy csak szeretné a fiát megkímélni, de ha valamiért nem járnának sikerrel, akkor még nagyobb lesz a csalódás. De mégis mi az, hogy nem járnak sikerrel? Hiszen pont ezért vagyok itt én! Megteszem azt, amire mások nem képesek, és visszahozom azt a kutyát. Nem hagyom, hogy a kisfiúnak szomorkodnia kelljen miatta.

Vetettem egy pillantást a képre, amit kitűztek a táblára, majd utánuk mentem. Mi általában láthatatlanok vagyunk az emberek számára, csak akkor fedjük fel magunkat, amikor mindenképp szükséges. Most sem volt másképp. Észrevétlenül haladtam a nyomukban, s egészen hazáig követtem őket.

Ó, szóval itt laktok.
Egy szép, kis házikóhoz értünk, nagy udvarral. Odakint hinta és homokozó várja, hogy majd tavasszal újra játsszanak rajta, és egy kutyaház áll üresen, közel a bejárathoz. Ha szeretnénk, hogy gazdája újra elfoglalja, ideje nekiállni a nyomozásnak. A két családtagtól, hiába voltam velük egész úton, semmi hasznosat nem tudtam meg, csak annyit, hogy a fiút Barnabásnak hívják. Talán ha beszélgetnék az állatokkal, ők többet tudhatnak a szökevényről.

A szomszédjuktól elválasztó kerítésen túl meg is láttam valakit, aki segíthet. Egy nagy, öreg kutya volt, nyakörvébe belevésték a nevét: Hektor. Közelebb mentem hozzá, és megszólítottam.
– Szia, én Aurora vagyok, egy angyal – mutatkoztam be. – Te pedig Hektor, ugye?
– Mit akarsz? – morogta szűkszavú, nem túl kedves válaszát.
– Nem szeretnék zavarni, csak egy kis segítségre lenne szükségem.
– Jaj, mindig van valami, ami miatt nem pihenhetek nyugodtan – morgolódott és sóhajtozott.
Már épp bocsánatot akartam kérni és békén hagyni, más információforrást keresve, de ő előbb megszólalt.
– Na, gyorsan bökd ki, essünk túl rajta. És akkor végre nekem is nyugtom lesz, és te is tudod csinálni, amit szeretnél.

Ennél jobb alkut ki sem találhatott volna. Örülök, hogy nem nehezítette meg a dolgomat.
– Szóval… az a helyzet, hogy én Brúnót keresem, Barnabás kiskutyáját.
– Ó, azt a kis vakarcsot. Ki nem állhatom, folyton tele van energiával, és nyaggat a butaságaival. A múltkor például azt kérdezte, hogyan tudnak repülni a felhők, ha nincs szárnyuk. Kibírhatatlan. Ezek szerint most sem lesz sokáig nyugtom tőle, igaz?
– A gazdája nagyon szomorú, amiért elveszett. Esetleg nem tudod, hogy merre mehetett, vagy hogy hogyan szökött ki?
– Napok óta arról beszél, hogy érdekli, milyen lehet a külvilág. Vajon kik élnek még a városban, meg mi lehet a városon túl. Azt mondta, nem fél semmitől. Fiatal még, és meggondolatlan. Pénteken, amíg a felnőttek munkában voltak, a kisfiú pedig iskolában, ásott egy lyukat a kerítés alá. Akkorát, amin pont kifért.
– Értem. És szeretett itt lakni?
– Persze. A gazdi volt a mindene. Lehet, hogy bajba került, vagy eltévedt, máskülönben szerintem visszajött volna.

– Köszönöm a segítséget. Azt esetleg nem tudod, hogy merre indult?
– Arrafelé – mutatott mancsával az egyik irányba. – De Bonifác nagyobb hasznodra lehet.
– Bonifác? – kérdeztem vissza az ismeretlen név hallatán.
– Egy kerge kandúrmacska. Nagyon szeret minket bosszantani, főleg a hozzám hasonló, vén ebeket. Na, meg házról házra jár, hízeleg az embereknek, akik etetik, annak ellenére, hogy van egy családja, akik gondoskodnak róla.
Szóval ez a macska segíthet nekem megtalálni Brúnót. Már csak egy kérdés van hátra:
– Hol találhatom Bonifácot?
– Ki keres engem? – kérdezte egy érdes, de a maga módján aranyos hang.
– Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok – kezdett rá Hektor –, de most pont jókor jöttél.

Az újonnan érkezett négylábút is beavattam az eddig megbeszéltekbe, ő pedig készségesen felajánlotta, hogy elvezet Brúnóhoz. Vagy legalábbis megpróbálkozik vele. Efféle kalandban úgysem volt még része. Elköszöntünk Hektortól, majd útnak indultunk, még mi magunk sem pontosan tudva, hogy hová.
– Szóval, errefelé indult, azt mondtátok… – összegezte Bonifác az egyetlen ismert információt. – Mivel tegnapelőtt szökött meg, így már a szagokat nem tudom követni, keveredett más kóbor állatokéval, akik az utcában jártak azóta. Majd ha elég közel kerülünk hozzá, akkor lehet csak az orromra hagyatkoznunk. Addig másokat kérdezünk ki.

Ezt a „kikérdezést” nagyon komolyan vette, teljesen beleélte magát a nyomozó szerepébe. Ha tehette volna, minden állattal leállt volna beszélgetni, aki épp nem menekül előle, vagy nem akarja megtámadni.
– Hol voltak tegnapelőtt reggel nyolc óra és délután egy között? – vallatta az útkereszteződés közelében lakó dalmataikreket.
– Mi az az óra? – kérdezett vissza az egyik, míg a másik a farkát kezdte kergetni. Őt nem annyira érdekelte a beszélgetés.
– Én sem tudom, csak egy macska vagyok. De valami ilyesmit szoktak kérdezni a detektívek, nem? Amúgy meg gyanúsak vagytok nekem. Csak nem ti raboltátok el az áldozatot?
– Micsoda? – riadtak meg ekkor mindketten. – Miféle áldozat? Egyáltalán, miről beszéltek? – értetlenkedett most az, aki eddig inkább csak játszadozott.

– Hagyd, majd én átveszem – kértem szót, látva, hogy így nem fogunk előre haladni. – Egy fiatal, barna kutyát keresünk, aki ebből az utcából szökött meg tegnapelőtt, és Brúnó névre hallgat. Nem láttátok véletlenül?
– De igen – felelte most a komolyabbik. – Erre jött, és mi megugattuk. Irigyek voltunk rá, mert mi is játszani akartunk vele, de a kerítés az utunkat állta. Balra fordult.
– Jobbra – igazította ki a másik.
– Dehogy jobbra! Az a mókus volt, amelyik jobbra ment.
– Igen? Én fordítva emlékszem.
– Na, akkor merre menjünk? – fordultam Bonifáchoz.
– Egyenesen – válaszolta útitársam.
– Tessék? – csodálkoztam el a válaszon, ami mindkét kutya állításának ellentmondott.
– Hidd el, ismerem ezt a két tökkelütöttet. Beszélnek mindenfélét, de ha összevesznek két lehetőségen, akkor tuti, hogy a harmadik lesz a megoldás. Ráadásul az egyetlen kutyalábnyom a sárban szintén előre mutat.

Mentünk tovább, néha egy-egy háznál megálltunk kérdezősködni, és figyeltünk mindenféle apró jelre. Előbbiben inkább én, utóbbiban egyértelműen a kandúr jeleskedett. Úgy érzem, egész jó csapatot alkottunk. Hosszú idő után eljutottunk a város széléig, ahol viszont már nem tudtuk, merre tovább.
– Itt valami bűzlik – jegyezte meg Bonifác.
– Hogy érted? Csak nem valami összeesküvésre gondolsz? Nem kell mindent ennyire túlgond…
– Jaj, dehogy. Úgy értem, szó szerint bűzlik. – Bevetette magát egy bokor mögé, majd felkiáltott, illetve felnyávogott. – Itt is van! Kutyagumi! Lehet, hogy azé, akit keresünk. De ebben nem vagyok biztos. Amúgy, mi az, hogy összeesküvés?

Hirtelen azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá a magyarázathoz, amikor egy varjú szállt a vállamra.
– Jól hallom, Brúnót keresitek, a szökött kutyát? Épp most találkoztam vele az erdőben – igazgatta meg csőrével a tollazatát, amely mintha egy kicsit hiányos lett volna egy részen. – Nagyon elveszettnek tűnt szegényke, és elég gyorsan képes lecsapni a prédára. Nem sokon múlt, hogy odavesszek.
– Tényleg tudod, hogy hol van? – Csodálkoztam rá. Szinte el sem hittem, hogy bő másfél órája tartó keresésünk hamarosan célt ér. – Esetleg el is tudnál hozzá vezetni minket?
– Hű, nem szívesen – rázkódott meg. – De nektek sokat jelentene, igaz? Gyertek, kövessetek.

– Várj, mi nem tudunk repülni! – szólt utána a macska.
– Valójában nekem van szárnyam, tehát utánamehetek. És te is jöhetsz, ha megengeded, hogy felvegyelek. – Láthatóan elgondolkodott az ajánlaton, de végül keményen elutasította.
– Én, hogy egy másik lény karjai között utazzam? Nekem is van ám büszkeségem! – Még fel is púposította a hátát, hogy a hatást fokozza.
– Vagy csak félsz – vigyorogtam rá ravaszul, és úgy tűnik, fején találtam a szöget.
– Félni? Dehogy, én nem félek semmitől! Főleg nem egy kis magasságtól! – jelentette ki, majd bizonyításként azon nyomban bepattant a kezembe.

Így folytattuk az utunkat hárman, magasan a város fölött. Elhagytuk az utolsó utcát, átrepültünk a szántóföldek felett, most már a sűrű erdő következett. Negyedóra alatt elértünk egy kisebb tisztást, ösvényekkel. Leszálltunk. A macska mély levegőket vett, megpofozta magát és próbált túllenni a sokkon, a varjú pedig következetesen egy ágon pihent meg.
– Legutóbb itt láttam, nem mehetett messzire – közölte velünk. – Viszont én indulnék is tovább, nem kockáztatnék meg egy újabb, végzetes találkozást.
Bonifác elrugaszkodott egy buckáról, megkapaszkodott az ágban, de mire sikerült felhúznia magát, tollas barátunknak már csak hűlt helye volt.
– Jaj, pedig annyira szerettem volna elkapni! – panaszolta.
– Ne aggódj, nemsokára otthon leszel, és annyit ehetsz, amennyit csak akarsz – nyugtattam meg. – De most keressük meg Brúnót!

Bonifác szimatolni kezdett.
– Azt hiszem, érzem a szagát. Erre. Nem, erre lesz. Menjünk – utasított. Milyen ironikus, amikor a macska keresi a kutyát, mégis mennyire aranyos. Rábíztam magam a képességeire. Nemsokára nyüszítést hallottam.
– Ő lesz az! – súgtam oda társamnak. Innentől már a hangot követtük, és hamar megtaláltuk, akit kerestünk.

Egy barna bundára lettem figyelmes, egyből fel is ismertem benne Brúnót a plakáton látott fényképe alapján. De ő nem üdvözölt minket barátságosan. Amint észrevett, morogni kezdett.
– Nyugi, Brúnó, nem akarunk bántani.
– Menjetek el! – ugatta mérgesen. Közben Bonifác mögém bújt, és mellső lábaival hátulról átkarolt.
– Azt mondtam, TŰNJETEK INNEN! – emelte fel még jobban a hangját a kiskutya. Látta, hogy nem mozdulunk, ezért úgy döntött, támadást indít. Elrugaszkodott, egyenesen felém. Melegséget éreztem a bokámon.
– Ne haragudj – mentegetőzött a macska, aki ijedtében abban a pillanatban bepisilt.

Kitartottam magam elé jobb kezem, amivel egy buborékot idéztem Brúnó köré. Ő megdermedt ebben az állapotában. Képtelenné vált a beszéden kívül mindenféle mozgásra, és a gravitáció sem hatott rá. Morgott még egy darabig, majd beletörődött tehetetlenségébe.
– Szerintem kezdjük az elejéről ezt az ismerkedést – ajánlottam fel. – Üdvözöllek. Az én nevem Aurora, és egy angyal vagyok.
– Én pedig Brúnó – felelte duzzogva.
– Miért támadtál ránk? – tudakoltam meg.
– Mert féltem. Nem tudtam, hogy mit szeretnétek tőlem, azt sem, hogy hol vagyok, csak haza akarok jutni. De ez már soha nem fog sikerülni. Fázom, éhes vagyok, és nincs itt a gazdi, hogy vigyázzon rám.
– Semmi baj – nyugtattam meg. – Mi azért jöttünk, hogy hazavigyünk.
– Tényleg? – A szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
– Úgy bizony. De előbb ne szüntessem meg a varázslatot? De persze csak akkor, ha megígéred, nem támadsz ránk többet.

– Igen, megígérem – sóhajtotta. Mivel láttam, hogy dühe és kétségbeesése elszállt, és nem valószínű, hogy az előző dolog megismétlődik, elengedtem.
– Akkor hazamegyünk? – kérdezte. – Már elegem van az erdőből. Olyan, mintha sehol nem akarna véget érni. Én azt hittem, mókás lesz elfoglalni a vadont, erre idekint minden ilyen ijesztő, és kajához sem jutok. Semmit sem tudtam elkapni, csak egy hollót, de az is kirepült a mancsaim közül.
– Hollót? Nem varjúra gondolsz? – ment volna bele a részletekbe Bonifác. – Mert találkoztunk egy varjúval, ami azt mondta, hogy éppen csak sikerült tőled elmenekülnie.
– Varjú, holló, nekem egyre megy.
– Induljunk haza, kezd egyre jobban lehűlni az idő – próbáltam siettetni egy kicsit a csapatot. – Útközben is tudunk beszélgetni.
– Repülünk? – kérdezte a kandúr.
– Nem. Sajnos nem tudom egyszerre mindkettőtöket a kezemben fogni – feleltem.
– Nem is baj – mondta ezt az előző egy sóhaj után –, ez a kutya úgysem bírná ki, hogy ne kóstoljon meg.
– Hogy is bírnám ki, amikor az ebéd a számba sétál?
– Nyugi, srácok, ne kezdjetek veszekedni – csitítottam őket. Más már nem hiányzik, minthogy egymásnak essenek. – Szóval gyalog kell hazajutni. És mivel hosszú az út, így jó lenne minél előbb elindulni.
– Értettük, főnök! – kiáltottak fel egyszerre katonásan, és talán még szalutáltak is hozzá.

Eltartott egy órán át, mire kijutottunk az erdőből. Az eszköz, amit a városban használtam, itt is jó szolgálatot tett. A segítségével nyomon tudtam követni, melyik égtáj felé tartunk. Szerencsére nem találkoztunk semmi veszélyes állattal, mint például farkasokkal vagy vaddisznókkal, biztonságban tudtunk haladni.

Besötétedett, mire lakott területre értünk. Negyed öt van a készülék szerint. Ha ember lennék, talán már fájtak volna a lábaim a fáradtságtól.
– Már nemsokára ott vagyunk – közöltem a két apró csavargóval. – Ha szeretnétek, megállhatunk egy pár perces pihenőre, de talán jobb lenne folytatni az utat. Ti hogy érzitek magatokat?
– Megleszek – biztosított Brúnó.
– Nekem sem volt kihívás a mai nap, ne aggódj – csatlakozott hozzá Bonifác. Így hát meg sem álltunk, amíg nem értük el a kutya otthonát. Illetve, a kandúr elbúcsúzott tőlünk, amikor az ő házukhoz értünk.

– Hurrá, otthon vagyok! – vakkantott örömében a kiskutya. Halkan kinyitottam a kaput, mindketten bementünk, majd visszazártam, mintha senki sem járt volna erre.
– Mindjárt üdvözölheted a gazdádat – mosolyogtam, majd odaléptem az ajtóhoz, és bekopogtam.
– Ki lehet az? – hallottam bentről egy tompa férfihangot.

Félreálltam, és az emberek számára láthatatlanul néztem, mi történik. A karácsonyi díszekkel ékesített nyílászárót egy férfi nyitotta ki.
– Hahó, van itt valaki? – kérdezte, de nem látott senkit. – Biztos csak szórakoznak velem – jelentette ki, aztán észrevette a négylábút, aki vidám vakkantással köszöntötte.
– Te, Barnabás, gyere egy kicsit! Nézd csak, ki jött haza!

A kisfiú, amint meglátta kiskutyáját, azon nyomban kiszaladt az udvarra, még kabátot sem vett magára. Felkapta kedvencét, magához ölelte, az pedig összenyalogatta az arcocskáját.
– Brúnó, el sem hiszem, hogy itthon vagy! – sírta el magát a boldogságtól. – Annyira aggódtam érted. Ígérd meg, hogy többé nem kószálsz el!
– Ne félj, ennyi kóborlás egy életre elég volt nekem – válaszolta a kutyus, de ebből a gazdái egy szót sem érthettek.
– Jól van, kicsim, gyere be, nehogy megfázz! – aggódott érte az anyukája.

Barnabás nehezen ugyan, de szót fogadott édesanyjának. Megígérte viszont Brúnónak, hogy másnap sokat fog játszani vele. Ő pedig, amint lehetett, rávetette magát megtöltött táljára, majd bebújt a jó meleg, mindenféle régi, rossz takarókkal és pokrócokkal kibélelt kutyaházba. A kezembe vettem a készüléket, melyről a kisfiút jelző pöttyöcske felemelkedett a levegőbe, majd tűzijátékra emlékeztető módon szétpukkant. Küldetés teljesítve. Már csak több száz van vissza.

Advent második vasárnapja – A Mikulás listája