
Ezüst krónikák – 17. A vörös halál árnyékéban
– Jaj, Lys, semmire sem vágyom jobban! – A fiú ismét megszorította a kezét. – Csak remélni se mertem, hogy te… akarnád ezt. Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor azonnal beszélek Peter főpappal.
– Minél előbb, mielőtt még… – Ben kétségbeesett pillantására a lány nem fejezte be a mondatot. – Viszont akkor adjuk meg a módját – kötötte ki. – Szép gyűrűt és csodás ruhát akarok, ha megoldható – mosolygott kislányosan.
– Akkor jó. – Lys fáradtan hátradőlt a párnákra.
– Ne mozdulj innen, mindjárt itt vagyok. – Ben kisietett. Szerencséje volt: apja elhozta neki a megboldogult dédnagymamája jegygyűrűjét, hogy majd azzal kérje majd meg a kiszemelt kovács leányát. Igen szép és drága ékszer volt, remélte, hogy Lysnek is tetszeni fog. Mire visszatért a szobába, a lány már álomba szenderült.
– Szeretlek, Lys – suttogta. Szíve összeszorult. A világon bármit megtett volna, hogy a lány meggyógyuljon!
– Hagyd ezt abba! – védte ki Jenna támadását Vincent.
– Eszemben sincs! – A nő úgy küzdött, akár egy őrült. Ellenfelében már nem jó barátját, hanem betegségét látta, ellene küzdött kétségbeesetten, a Vörös Halál ellen. Pár perc múlva Vincent egy cseles mozdulattal leterítette a nőt. Jenna elterült a padlón, kezéből kiesett a kard.
– Gyáva – lihegte a nő. Egy gyors mozdulattal felkapta a kardját, s újból nekirontott ellenfelének.
A nőnek elakadt a lélegzete a fájdalomtól.
Jenna arca eltorzult a kíntól, ám szemében fura békesség látszott.
– Köszönöm – rebegte alig hallhatóan, majd örökre lehunyta szemét, megnyugodva, hogy úgy távozott, ahogyan egy lovaghoz illik.
Marion már majdnem elbóbiskolt a könyvei fölött, amikor vad kopogásra lett figyelmes. Gyorsan szaladt ajtót nyitni, s egy cseppet sem jókedvű Nerissával találta szembe magát.
– Jó estét, úrnőm. Miben segíthetek?
– Azt hiszem, pontosan tudja, miért vagyok itt. – Nerissa beljebb lépett. Fenyegető tartással állt meg Marion előtt, s fagyos, gonosz tekintettel vizslatta őt. A gyógyító úgy érezte, a nő a fejébe lát. Ösztönösen, rémülettől kalapáló szívvel hátrálni kezdett, az anyakirálynő pedig lassan, látszólagos nyugalommal követte minden lépését.
– Én… – rezzent össze a gyógyító, kerülve a nő tekintetét. – Nézze, úrnőm, én éppen azon dolgozom, hogyan állíthatnám meg a járványt. Múltkor én bekentem őfelsége sebét a fertőzött szérummal, de úgy tűnik, hogy nála nem működött. Van néhány szerencsés, akik egyszerűen nem fogékonyak erre a kó…
– Hazudik! – fröcsögte Nerissa összeszűkülő szemmel. – Ennyire ostobának néz engem? Azt hiszi, nem tudom, hogy elejtette az üvegcsét, és összetört?!
Marion elsápadt.
– Komolyan azt hitte, hogy átverhet? Ne feledje, én mindenről tudok – emlékeztette Nerissa. – Nagy bajban van, drágám. Tisztességes megállapodást kötöttem önnel, amit nem tartott be. Ezzel nagy hibát követett el. Nem is tudja, mekkorát! De meglátja, drágán megfizet még ezért! Ne nézzen így rám, ezt az egészet csak magának köszönheti. Én figyelmeztettem előre. – Nerissa ridegen biccentett, és távozott, magára hagyva a gyógyítót félelmeivel és kétségeivel.
Sok eretnek ellenben azt vallotta, hogy az Őrző valójában nem egy mindenható, bölcs hatalom, hanem inkább úgy viselkedik, mint egy éretlen, szeszélyes fiatal leány, hiszen a teremtett világ egy ilyen személy alkotását tükrözi: tökéletlen, következetlen, és sokszor igazságtalan. Ezt a nézetet a jakobánok és peteránok egyaránt elutasították. Isabella fejében megfordult néha, hogy mégis lehet ebben valami igazság, és az Őrző úgy érezheti néha magát a világ irányítása során, mint ahogyan ő az ország kormányzása közben: elveszettnek, tanácstalannak, és teljességgel alkalmatlan döntéshozónak. A nő önkéntelen, fanyar mosolyra húzta száját, ahogy elképzelte a főpap megrökönyödött arcát, miközben kifejti neki ezen gondolatait.
Titkokban Ericért is elmondott egy néma fohászt. Csak neki ne essen baja! Csak jöjjön haza épségben! Bár józan esze tudta, jobb és biztonságosabb most a távolság, a szíve vigasztalhatatlanul sírt a férfi után. Legalább időben elindult, mielőtt elkaphatta volna a betegséget. Mégis… vajon merre jár most, kikkel találkozik, mi van vele? Szinte felemésztette őt az aggodalom és a vágyakozás. S tudta, érezte, hogy az Őrző belelát a szívébe, és igencsak dühös rájuk emiatt az érzések miatt. Talán pont emiatt, büntetésből hozta a járványt Meraniára?
– Köszöntöm ismét az Őrző házában, felség. Örülök, hogy tiszteletét tette itt.
– A betegek ápolása mellett ezt nem csodálom. Az Őrző sem bánja, ebben biztos vagyok.
– Remélem – sóhajtotta Isabella.
– Látom, hogy nyomja valami a szívét, felség. Szeretne esetleg meggyónni valamit? Úgyis régen tette már. Talán valamivel jobban érezné magát tőle.
– Nagyon köszönöm, de talán később – hárította el a királynő. – Viszont… egy kérdés nem hagy nyugodni.
– Éspedig?
– Hát… – Isabella nem is tudta, hogyan fogjon bele. Már bánta, hogy belekezdett. – Mondja kérem, az Őrző szemében bűnös-e az ember az érzései miatt? Úgy értem, irigység, gyűlölet, tiltott szenvedély… ezek nagyon helytelen érzések, tudom, de mivel legtöbbször nem akaratlagosak, hanem maguktól jönnek, és nehéz leküzdeni őket, érdekelne, mennyiben vagyunk értük felelősek?
– Nagyon köszönöm – bólintott Isabella. – Ez igazán meggyőző. Később még visszajövök. Addig is jobbulást kívánok, az Őrző kegyelmével – biccentett Isabella, majd elsietett.
Peter elgondolkodva nézett utána, ám rövidesen megzavarták: Ben sietett hozzá lélekszakadva. Miután előadta kérését, a kovácsinas esdeklően nézett a főpapra, aki felettébb ingerülten méregette.
– Semmi értelme, ha egyszer úgyis hamarosan magához szólítja őt az Őrző – ismételte Peter. – Maradj mellette, amíg lehet, utána búcsúzz el tőle méltóképp. Tényleg nincs erre időm, most a végső gyóntatások és a temetések kötnek le. – Addig csinálom, amíg még megtehetem, tette hozzá magában. A betegség őt is megtámadta, és lassan eluralkodott felette, hiába minden fohász az Őrzőhöz.
– Ez egyszer elnézem. Most viszont menj a dolgodra.
– Várjon! Talán nem a legjobb az időzítés, de… megtanultam a részeket a Szent Könyvből, és még egy oldalt ráadásként. Hallgassa csak!
– Nicsak! Megvolt az egész, méghozzá hiba nélkül! Ezt nem hittem volna – bólintott elismerően, mikor Ben befejezte. – Illetve talán a negyvenkilencedik oldal huszonhatodik sorában az a badeesh inkább vadish, de…– megrázta a fejét. – Nem, mégsem, ez valóban hibátlan volt.
– Lys segített nekem megtanulni – jelentette ki büszkén Ben. – Látja, én megtettem, amit mondott. Ne utasítson vissza, kérem! Szeretném feleségül venni Lyst. Adjon össze minket! Csak egy gyors szertartás, ennyit kérünk. A halottak megvárják, de nekünk nincs sok időnk!
– Ezt azt jelenti, hogy… – Ben leesett állát kereste. Nem akarta elhinni. Sikerült!
„… ám a királyon nem fogott a betegség, a boszorkától kapott ezüstkehely óvta őt, a nép azonban egyre csak szenvedett. Úgy tűnt, a Vörös Halál elől nincs menekvés. Álmában aztán megsúgta neki a folyónál látott tündér, mit kell tennie. „Merítsd meg azt a kelyhet a folyó vizében, aki eztán iszik belőle, meggyógyul!”, ígérte. Másnap így is tett a király. Megmerítette serlegét, s odahívatta a betegeket, akik kortyolni kezdték a folyó friss vizét, s lám, egytől-egyig felépültek. A csodának híre kelt az egész országban, volt nagy öröm, hálával zengték a király nevét. Az ezüst kehely emlékére a folyót Silverine-nek nevezte el.”
Bár sajnos elég későn, de rájött, hogy a kút vize váltotta ki a járványt; mióta nem ittak belőle az emberek, valamivel csökkent is a megbetegedések száma. Beleborzongott a felismerésbe, amikor felidézte az öregasszony szavait a kútnál.
Pár üres tálkát megtöltött fertőzött vízzel, s némelyikbe egy-egy ezüst pénzérmét is dobott, majd egészséges vércsillák elé helyezte őket. Egy próbát megér a dolog. Most már csak várnia kell…
A fiatalok csendben, elérzékenyülve hallgatták, ahogy a főpap a házasság szent kötelékéről, a felelősségről és a szeretetről beszél.
Peter nem bírt elfojtani egy szomorkás mosolyt. Az aznapi nyolc temetés után jó volt egy kis változatosság. Megsajnálta a párocskát, s magában kérte az Őrzőt, ne válassza el őket egymástól ennyire hamar. Közben gondolatai akaratlanul is a múltba cikáztak vissza.
Lassan elkészült a szer. A nő leemelte az edényt a tűzhelyről, és az asztalra helyezte. Később majd kipróbálja. Lassan a lépcsőhöz vezető ajtó felé kezdett botorkálni, ám fura látványra lett figyelmes. Egy vörös köpenyes, csuklyás alak lebegett előtte fekete szárnyakkal, kezében hatalmas, éles kaszával. A Vörös Halál személyesen? Nem…
A rémisztő alak csak állt egy helyben, néma, halálos csendben.
Marion pislogott egyet. A fura lénynek már nyoma sem volt. Csak képzelődött volna?
Miután végzett, botladozva elindult az ajtó felé. Forgott vele a világ. Odáig még el kell jutnia! El kell mondania, hogy elkészült, és…
– Szia, Peter.
– Te?!
Isabella elmerengett, tekintete a messzi távolba révedt. Bárcsak ne itt lenne most, hanem valahol nagyon messze innen, távol mindentől, távol gonosz mostohájától, távol az uralkodás terhétől, távol a Vörös Haláltól és minden borzalmától… bárcsak valahol a horizonton túl várna rá egy új, másik, boldog élet. Tudta, persze, hogy erről szó sem lehet, őt esküje ideköti mindörökké.
A helyzet annyira kilátástalannak tűnt, minden összeomlani látszott. Mégis remélte, hogy ha már ő nem is szabadulhat innen, előbb-utóbb minden jóra fordul, s a horizonton feltűnik majd valami vagy valaki, ami vagy aki fordíthat Merania sorsán, és elhozza a vágyott boldogabb jövőt.
Ezeket is érdemes megnézni

Ezüst krónikák – 11. Családi problémák
2018. január 13.
Ezüst krónikák – 23. Macska az egérrel
2018. január 13.