Ezüst krónikák – 18. Boszorkányos megoldás

Peter a hang felé fordította a fejét. Az ágya végénél egy nő állt. Kedves arcát gyönyörű, aranyszőke fürtök keretezték, kék szemében szelíd tekintet ült. Egész lényét földöntúli fény ragyogta be, érződött rajta, hogy nem evilági. Nem, ez nem lehet ő! Ez káprázat, szemfényvesztés, vagy álom!
– Clara Wells?! – nyögte végül a férfi hitetlenkedve.
– Bizony, Peter, én vagyok az.
– Hiszen te… te… hogyan lehetséges ez? Olyan régen láttalak!

– Ez így nem teljesen igaz – pontosított a nő. – Igazság szerint… az Őrző többször is elküldött Meraniába, hogy figyelmeztesselek benneteket bizonyos veszélyekre. Ott voltam a koronázás utáni ünnepségen, s talán a kedves gyógyító ismerősöd is emlékszik rám a kút mellől. Bár való igaz, akkor kevésbé tetszetős külsőben jelentem meg… – mosolyodott el szomorkásan.
Peter szinte nem is hallotta Clara szavait, annyira megbabonázta a látványa.
– Most mennem kell – szólalt meg végül a nő szomorú hangon. – Az Őrző csak pár percre engedett el.

– Várj! Ne menj még, kérlek!
– Hamarosan viszontlátjuk egymást, akkor addig leszek veled, ameddig csak szeretnéd. Megígérem. Ég veled!
– Várj! Maradj kérlek! Clara, ne hagyj itt! Maradj még, kérlek!

– Nem lesz semmi baj, nyugalom, csak nyissa ki a szemét! Vége van! Kérem…
Peter lassan engedelmeskedett a kérésnek. A napfény már beragyogta a szobát. Fura, legutóbb még az éjszakára emlékezett… Hirtelen azt se tudta, hol van. Végül megismerte a falakat. Az ispotályba került valahogy, valamikor, de hogy mikor és hogyan? Szinte semmire nem emlékezett.
– Ez az, hála az Őrzőnek! Mondja, hogy érzi magát? Jobban van már? Elkészült egy újfajta ellenszer, azt adtam be önnek, eddig elég biztatónak tűnik.
– Marion? – ismerte fel a nőt Peter. A nő ugyanott állt, ahol pár pillanattal (perccel, órával, vagy nappal?) ezelőtt Clara.

– Igen – mosolygott rá a gyógyító megkönnyebbülten.
– Hideg van – állapította meg a főpap. Hiába volt rajta meleg takaró, remegett alatta.
A nő mellé lépett, és a homlokára tapasztotta a kezét.
– Még mindig magas a láza – állapította meg. – Hozok valamit, ami lejjebb viszi.
– Köszönöm.
– A nehezén úgy tűnik, túl van. Majdnem elveszítettük önt – magyarázta a nő. – Kész csoda, hogy túlélte.
Peter nem felelt. Egyszerűen nem hagyta nyugodni az álomkép, amelyet látott.

– De hála az Őrzőnek, használt az ellenszer! – folytatta lelkesen Marion. – Lehet, hogy megvan végre a megoldás! Ja, igen, egy pillanat. – Gyorsan elsietett lázcsillapítóért.
– Lehet egy személyes kérdésem? – érdeklődött, miután hamarosan visszatért, adott Peternek pár korty lázcsillapító főzetet, és vizes borogatást helyezett a homlokára.
– Lehet, legfeljebb nem kap választ.
– Köszönöm. Mondja, ki az a Clara? Ezt a nevet emlegette álmában. Ki ő, ha… szabad tudnom?
<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:=”” “times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:hu;mso-bidi-language:=”” ar-sa”=””>– Egy gyerekkori barátom. Elég, ha ennyit tud. – A férfi lezártnak tekintette a témát.

Clara… nyolcéves kora óta ismerte a lányt, s szinte azonnal a legjobb barátja lett. Peter mindig is magának való kisfiú volt, szinte egy barátja sem volt. Nem mintha bánta volna, remekül elvolt egyedül is. Clara azonban más volt. A legtöbben őt is kissé különcnek, mi több, furcsának tartották. Talán éppen ezért ők ketten az első pillanattól fogva jól kijöttek egymással, rengeteget beszélgettek, s hamarosan mindennél többet jelentettek egymásnak. Együtt nőttek föl, s barátságuk egészen más érzelemmé alakult. Peter szerette volna feleségül venni a lányt, ám erről szó sem lehetett. A szokások egyértelműek és világosak voltak: minden vagyon az elsőszülött fiúnak jár, a második, mint ő maga, pedig az egyház szolgálatába áll. Márpedig immár több mint hatvan éve nem engedélyezték a házasságot a jakobán papok számára, hogy semmi ne vonja el figyelmüket az Őrzőről, és hogy az egyháznak ne kelljen a papok családját is eltartani. Peter bármennyire tiltakozott is, elkerült egy yacothiai papneveldébe. Eleinte lázadt, tiltakozott, szökni is megpróbált, de hiába. Aztán szép lassan beletörődött a sorsába, s úgy érezte, az Őrző kiválasztotta őt egy fontos feladatra azáltal, hogy a szolgálatába állította. Miután felszentelték, egy messzi kisváros papjaként tevékenykedett hónapokon keresztül, egészen a környék leggazdagabb kereskedőjének esküvője napjáig, ahol ő volt az eskető.

Amikor a szertartás napján megpillantotta menyasszonyt, és felismerte benne Clarát, az felért egy arculcsapással. A lány még nála is jobban meglepődött, s mikor tekintetük találkozott, össze is esett.
Mielőtt folytathatták volna az esküvőt, váltottak pár szót négyszemközt. Clara könnyes szemmel könyörgött neki, szökjenek meg, kezdjenek együtt új életet. Peter mindennél jobban vágyott erre, mégsem tehette meg. Ha a szerelmét választotta volna, ki kellett volna lépnie a jakobán egyház kötelékéből, mindörökre. S bár viszonylagos jómódban élt, minden tulajdona az egyházé volt, s ha feladja papi hivatását, semmije sem maradt volna. Nem tudott volna olyan életet nyújtani Clarának, amilyet megérdemelt volna. Viszont az a nyomorult kereskedő… mellette Clara biztonságban volt, ő mindent megadhatott neki. Így azt tette, amit tennie kellett: hozzáadta a lányt.
Ezután, szinte megszállottként, minden figyelmét az Őrzőnek és hivatásának szentelte.

Képtelen lett volna a kisvárosban tengetni életét, így két hét múlva, búcsú nélkül elment az aarbyville-i szent háborúba terjeszteni a jakobán egyház igéjét, fegyverrel és anélkül. Látványos eredménnyel: térítő munkája olyannyira sikeres volt, hogy Yacothia ura, a pádre, az Őrző földi helytartója is felfigyelt rá. Erejét és lelkesedését látván fiatal kora ellenére is hamarosan kinevezte őt főpapnak a meraniai jakobán egyház élére, miután véget ért a háború.
Peter később nem tudott ellenállni, így utánajárt, hogyan alakult Clara sorsa. Megtudta, négy hónappal a házasságkötés után a nőt baleset érte, leesett a lóról, és kitörte a nyakát. Peter igyekezett nem összeomlani. Bár azóta sem talált senkiben olyan lelki társat, mint Clara, már nem maradt senki, aki elvonhatta volna figyelmét szent kötelezettségeitől. Így valóban teljes szívvel és lélekkel tudott az Őrző felé fordulni.

Ott volt viszont Marion Seville és hozzá fűződő furcsa kapcsolata. Ő volt az, akit Clara óta először barátjának tekintett. Ugyanazok a dolgok érdekelték őket, órákon át el tudott társalogni vele az Őrzőről, a tudományokról és a művészetekről. Soha nem is hitte el, amit a nőről pletykáltak. Még hogy boszorkány! Éppen ő? Marion teljesen megbízott benne, minden gyónás alkalmával döbbenetes őszintén beszámolt a főpapnak életének minden részletéről. A nő gyalázatos bűnét is az elsők között tudta meg, mielőtt az szét lett volna kürtölve a kocsmában, és mindenki tudomására jutott volna. Peter volt talán az egyetlen, aki nem ítélkezett felette rögtön, és védeni próbálta utána a gyalázkodástól. A Seraphimról szóló szentségtelen irat fordítását sem adta volna senki más kezébe.
Miután megitta a gyógyszerét, tűnődve nézett a szobából kilibbenő nő után. Lassan jutott el tudatáig Marion szavainak jelentése: megvan az ellenszer? Talán van remény a gyógyulásra, és megmenekültek? Lehetséges ez?

Marion alig bírt magával örömében. A szérum működik! Ráadásul gyorsan és hatékonyan!

Újult erővel sietett haza munkaasztalához, ám lelkesedése nyomban elillant. Ahhoz, hogy mindenkinek elegendő orvosságot készítsen, ezüst kell. Sok-sok ezüst. Honnan fog szerezni?
A válasz hamarabb megérkezett, mint gondolta volna.
A váróterem felől kopogtatás hallatszott. A nő kíváncsian ajtót nyitott. Carl Farrel, a kereskedő kezét tördelve, rémült tekintettel nézett rá.

– Mrs. Seville, kérem, segítsen rajtam!
– Mi a baj?
– Félek, hogy engem is megtámadott a Vörös Halál! – pánikolt a férfi. – Ráadásul éppen most, amikor a hitelezőmet végre… izé, sajnálatos módon elvitte a kór… kérem, mondja, hogy megvan az ellenszer! Azt mondják, ön csodadoktor, és minden bajra tud gyógyírt, még erre is!

– Először is, higgadjon le. Jöjjön, megvizsgálom. – Első lépésként a férfi szemébe nézett. Semmi vörösség. Ez biztató. A bőre is normális, nem természetellenesen fehér. Próbaképp a homlokára tapasztotta a kezét. Nem túl meleg, valószínűleg nincs láza. Vérző sebeket nem is volt érdemes keresni; ha fertőzött is, azok későbbi jelentkeznének.
– Mik a panaszai egészen pontosan? – érdeklődött.

– Rosszul vagyok! Émelygek és szédülök egész nap, a szívem majd kiugrik a helyéről, nem bírok aludni sem.
– Értem. Mióta tapasztalja ezeket?
– Pár hete… talán egy hónapja kezdődtek.

– Nos, azt kell mondjam, a Vörös Halál nem jár ilyen tünetekkel, szóval nyugodjon meg, nem valószínű, hogy elkapta. Mindenesetre adok egy kis nyugtató teát, az jót fog tenni. Van ötlete, mi okozhatja a panaszokat? Nem volt valami miatt feszült és ideges az elmúlt időszakban, a járványt leszámítva?

– Dehogynem! A nyakamon maradt a teljes ezüstkészlet, amibe minden pénzemet fektettem, ráadásul kölcsönkértem egy uzsorástól is – lógatta az orrát a férfi. – Bár, mint mondtam, az adósságomat már nincs kinek megadnom.
– Várjon, ezüstöt mondott? – Ezt a kereskedőt az Őrző küldte!

– Bizony! Ezüstékszerek, ezüstkelyhek, nyers ezüst… – Carl szeme felcsillant. – Érdekli? Gyönyörű ékszereim vannak ám! Rendkívül kedvező áron adnám, csak magácskának! Ajánlhatok például egy meseszép gyűrűt, virág alakú, közepén egy ékkővel, biztosan tetszene. Vagy egy csodás ezüst nyakláncom is, igazán finom darab, pont a maga csinos nyakára való, ha szabad ilyet mondanom. Netán egy csillogó karperec?

– Elég, elég, ezt még hallgatni is sok! – nevetett fel Marion. – Tudja mit? Jöjjön velem a palotába, talán a királynő vásárolna öntől ezt-azt, ha meghallgatja a mondanivalómat…

Carl elégedetten dörzsölte a markát. Az ezüstkészletéért végül tisztességes mértékű fizetséget kapott a királynőtől – bár az a kotnyeles anyakirálynő próbálta meggyőzni, hogy egy fityinget se adjon érte, joga volna elvenni a korona nevében ingyen is –, pár ékszert kivéve szinte minden elkelt. Kicsit sajnálta ugyan, hogy az értékes fém egy része a kútban landolt – azt mondták, ezt megtisztítja a fertőzött vizet –, de ha később az éj leple alatt kihalászná, talán újra eladhatná valahol. Lelki szemei előtt csak úgy ragyogtak a pénzhegyek.

Marion immár elegendő ezüst birtokában volt ahhoz, hogy nagy mennyiségben kezdhesse el gyártani az ellenszert, amely minden eddiginél hatékonyabbnak bizonyult. A betegek egyre jobban lettek, s a teljes gyógyulás útjára léptek. Alig egy hét alatt már csak egy-két haláleset történt (a legsúlyosabb, menthetetlen esetek), s alig tucatnyian lábadoztak már. Még egy hétre rá a királynő feloldotta a vesztegzárat. A járvány hivatalosan elmúlt. Azon az estén mindenki hálát rebegett az Őrzőnek, s a katedrális látogatottsága hirtelen megnőtt, Peter főpap nem kis örömére. Ben és újdonsült felesége ez első sorban hallgatták az aznapi misét.

Meraniában lassacskán visszazökkent az élet a régi kerékvágásba. Marion titkon remélte, hogy az emberek nem felejtik el neki, hogy ő fedezte a gyilkos kór ellenszerét. Talán ezután majd nagyobb bizalommal fordulnak felé az emberek, és rájönnének, a tudománya értük van, nem ellenük.
Ez egy rövid ideig valóban így is történt. Az emberek kedvesen szóltak hozzá, mosolyogtak rá, sokan ajándékokat küldtek neki hálájuk jeleként. Ám minden csoda három napig tart…
A város újbóli megnyitását követő harmadik éjszaka a szép álom rémálommá vált a gyógyító számára.

Már jóval elmúlt éjfél, amikor kopogtattak az ajtaján. Kopogtattak? Inkább tűnt türelmetlen, vad dörömbölésnek. Ki lehet az ilyenkor, és mi olyan sürgős?
Gyorsan magára kapott egy egyszerű ruhát, majd egy „Nyitom már!” kíséretében leszaladt a lépcsőn. Az ajtóban nem várt látogató fogadta: Peter főpap és két segédje.
– Jó estét, uraim. Miben segíthetek? – kérdezte álmos arccal, zavartan.

– Bejelentést kaptunk – szólt Peter komor arccal.  Egy hirtelen mozdulattal elkapta a nő csuklóját, aki felszisszent fájdalmában. A férfi tekintete nem sok jót ígért. – Kutassátok át a házat! Ahol mondtam, a polcok és a szekrény mögött.
– Mégis, mi a…? – hebegte Marion.

– Boszorkányság a vád. Valaki felfedezte, hol tartja a tiltott eszközöket és könyveket.
Marion köpni-nyelni nem tudott.
– Tessék? – hebegte. – De hát én nem…. itt valami félreértés történt! Hiszen ismer!
– Eddig én is azt hittem – jött a fagyos válasz. Peter szeme tele volt kiábrándult csalódottsággal és keserűséggel. Hogy ismerhette ennyire félre a nőt?
– Itt is van! – jött elő a két segéd. Kezükben különféle könyvek és tárgyak pihentek, amelyeket Marion soha azelőtt nem látott. Őrző segíts, mi az ott abban az üvegedényben?

– Hogy az Őrző…! Akarom mondani, nézze, ez itt a Vörös Halálról szól… az átkozott boszorka! – lapozta fel az egyik szolga az egyik könyvet. – Itt van aláhúzva. Ha jól értelmezem, itt az van leírva, hogy idézhető elő a betegség! Hiszen… akkor ő szabadította ránk a kórt!

– Nem! Esküszöm, mindenre, ami szent, én ezeket sohasem láttam! Ártatlan vagyok! Hinniük kell nekem, kérem!
– Egy boszorkány esküszava vajmi keveset ér. De majd a holnap délutáni tárgyaláson védekezhet az inkvizíció előtt. – Peter hangján végtelen sértettség és csalódottság érződött. – De egyelőre úgy tűnik, elég nagy bajban van! Hozzátok!
Marion minden erejétől megfosztva hagyta magát elvezetni. Arcán egy könnycsepp gördült le. Mi ez a rémálom?

Ahogy durván egy föld alatti cellába taszították, Marion majdnem orra bukott. Remegve nyerte vissza egyensúlyát, közben elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy nincs egyedül: a falakhoz egy csontváz volt leláncolva. Valószínűleg egy eretnek, akik megkérdőjelezte a jakobán egyház tanait, s itt hagyták elrettentő példaként. A nő nagyot nyelt.

–  Kérem… – szólt sírástól elfúló hangon. – Én nem csináltam semmit, higgyen nekem! Hiszen régóta ismer! – győzködte Petert. – Hát nem emlékszik? Éppen ön állt ki mellettem a legrosszabb pillanatokban… éppen ön bizonygatta, hogy nem vagyok rossz ember! Nem változhatott meg a rólam alkotott véleménye pár könyv miatt! Valaki szándékosan rakta őket oda, esküszöm, fogalmam sem volt r…

– Nem emlékszem, hogy szót adtam volna. – A főpap még fenyegetőbbnek tűnt a fáklyák sejtelmes fényében. – Majd a holnapi tárgyaláson elmondja, amit akar. Addig gondolkozzon el szépen, és imádkozzon az Őrző kegyelméért. – Felsőbbségesen sarkon fordult, s becsukta maga után az ajtót. A gyógyító csak a zár kellemetlen kattanását hallhatta. Összerezzent.

Kétségbeesetten kezébe temette arcát, s tenyerén érezte nedves könnyeit. Hogy lehet az, hogy még Peter sem hisz neki? Pont ő, aki mindig megvédte azokkal szemben, akik vádolták? Akinek rettenetes bűnét is meggyónhatta, és feloldozást kapott tőle? Lehetetlen!
Egyre rosszabbul érezte magát. A cellában terjedő jellegzetes szagot annyira kellemetlennek találta, hogy szédülni kezdett, s úgy érezte, mindjárt viszontlátja soványka vacsoráját.

Másnap a tárgyalás előtt Peter még egyszer a tükörbe nézett, ellenőrizve, hogy megfelelően áll-e rajta a hófehér inkvizítoröltözék. Kedvelte ugyan Mariont, de ha bebizonyosodik a gyógyító bűnössége, amit így is sokan rebesgetnek, kész volt szemrebbenés nélkül ítéletet mondani felette. Nem hagyta, hogy Marion őszintének látszó kétségbeesése megtévessze, hiszen a boszorkányok köztudottan a megtévesztés mesterei. A tiltott könyvek és tárgyak többet mondtak minden szónál. Különösen fájt neki, hogy ha Marion valóban fekete mágiával foglalkozott, hogy nem vette eddig észre? Igencsak sértette a büszkeségét, hogy ő, aki kemény büntetést helyezett kilátásba, ha egyetlen rossz szót is hall a gyógyítóról, amíg kétséget kizáróan be nem bizonyosodik a bűnössége, neki kell most elítélnie. Ráaádsul… kedvelte a nőt, túlságosan is. A barátjának hitte. Megbízott benne, segített neki, erre kiderül róla, hogy végig a bolondját járatta mindenkivel, vele is?
Kopogásra lett figyelmes.
– Szabad – vetett oda ingerülten, oda sem fordulva.

Nerissa lépett be. Gyors köszöntés után az anyakirálynő a tárgyra tért.
– Nem akarom sokáig feltartani önt, csak a boszorkány miatt jöttem. Éppen Marion Seville! Te jó ég! Bár, tudja, én mindig is éreztem, hogy a körül a nő körül valami nincs rendben. Belegondolni is szörnyű, hogy a lányaim közelében tartózkodott – borzongott meg látványosan. – Jó ég tudja, mi történhetett volna… – Peter türelmetlen köhintésére a tárgyra tért. – Csak figyelmeztetni akarom, hogy ne dőljön be neki! A boszorkányok remek színészek. Biztosan védeni akarja majd magát azzal, hogy fogalma sem volt, mik azok a könyvek, a rejtekhelyről sem tudott. Tudom, hogy jóban voltak, de ne engedje, hogy ez elhomályosítja a józan ítélőképességét, amikor a tények és a bizonyítékok magukért beszélnek. Ez a nő egyértelműen bűnös. Ránk szabadította a Vörös Halált, hogy az ellenszert feltalálva elnyerje a közösség jóindulatát, közben bosszút állt azokon, akik bántották őt. Micsoda különös egybeesés, nem gondolja, hogy pont neki sikerült a gyógyírt megtalálnia, és ő maga nem fertőződött meg? Vajon miért?

– Engedelmével, hogy Marion Seville bűnös-e, azt majd én eldöntöm. A könyörgés és a mellébeszélés sohasem hatott meg – szögezte le Peter ingerülten. – Valamint én soha nem hoznék ítéletet az érzelmeimre alapozva. Még a feltételezés is felháborít! Mérlegelek minden körülményt, és ez alapján hozok igazságos döntést az Őrző segítségével és áldásával.

– Nem is feltételeztem önről semmi mást. De magunk közt legyen szólva – halkította le a hangját Nerissa. – Nagyon tartok tőle, hogy végül kimagyarázza magát a kis bestia. A boszorkányok mesterei ennek. Ráadásul ez a Marion Seville már régóta szálka az emberek szemében. Őszintén szólva, mindenkinek szívességet tenne vele, ha megszabadítaná tőle a közösséget. Még akkor is, ha netán… ártatlan lenne.
– Hogy mondta?

– Csak azt mondom, Marion Seville-nek vesznie kell, így vagy úgy. Mindenkinek ez az érdeke. De tudjuk is, hogy bűnös. Amennyiben kedvező ítélet születne, azzal ön is jól járna. Úgy hallottam, a pádre igencsak gyengélkedik már, kellene egy fiatal, de lelkes és elkötelezett személy, aki a helyébe lép…  én rögtön önre gondoltam. Ha Marion Seville megkapja méltó büntetését, én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ön legyen a következő pádre minél előbb. Megvannak a… kapcsolataim.

– Na idehallgasson! – komorult el Peter. – Mégis mit képzel rólam? Azt hiszi, képes lennék ártatlanul elítélni valakit, csak azért, hogy előbbre jussak? Amennyiben bebizonyosodik Marion bűnössége, akkor megkapja a jól megérdemelt büntetését, de ha ártatlan, akkor természetesen felmentem őt. Vegyük úgy, hogy ez a beszélgetés meg sem történt, úrnőm. Ha pedig megkérhetem, most távozzon. Mindjárt kezdődik a tárgyalás.
– Ahogy akarja – felelte gőgösen Nerissa. Fel nem fogta, hogy lehet valaki ennyire ostoba. Az elérhető legmagasabb pozíció elnyerését ajánlotta fel egy ilyen csekélységért cserébe, és ez ostoba visszautasítja holmi elvek miatt? Ha felmenti azt a kis rongyot, akkor viszont csúnya lesz a megtorlás…

Marion úgy ölt a székhez láncolva a dühös tömeg előtt, mint egy riadt kismadár. Szinte bőrén érezte az emberek dühét és gyűlöletét. Tisztában volt vele, mindenki azt várja, ítéljék el. De miért? Mit tett ő? Kinek ártott ő? Mivel érdemelte ki ez a gyűlöletet? Igen, valóban követett el hibákat a múltban, és tudománya valóban rejtélyes, nehezen érthető volt – de ezekért most valóban az életével kell fizetnie? Amikor annyi ember életét mentette már meg?

A vádak egyértelműek voltak: boszorkányság, szerelmi bűbáj, halálos járvány okozása, szemmel verés, tiltott tárgyak és könyvek birtoklása. A talált bizonyítékok mind ellene szóltak, továbbá a vádakat alátámasztotta, hogy a könyvben néhány bekezdés alá volt húzva, például a Vörös Halál átka, és több termékenységbűbáj. Néhol ezeket jegyzetekkel is kiegészítették, méghozzá az ő kézírásával. Ehhez képest mit hozott fel ő mentségére? Nem tudott a könyvekről, nem tudott a titkos rejtekhelyről, és hamisították az írását. Ez érezte túl meggyőzőnek, pedig ez volt az igazság… miért nem hisz neki senki?

Az igazságosság nevében néhány tanút is meghallgattak. Nancy Morgan az elsők között volt. A szőke nő vadul gesztikulálva ecsetelte, hogyan akarta elrabolni Marion a fiát, feltehetőleg azért, hogy aztán megfőzze a húsát és fekete mágiához használja a vérét. Debra Lewis megesküdött rá, hogy azért tekeredett fia nyakára a köldökzsinór, mert Marion szemmel verte, csak azért, mert egyszer teljesen véletlenül megdobálta őt rohadt paradicsommal. (Marion emlékezett az esetre, napokig sírt is, hogy nem tudta a kisbabát megmenteni.) Az első két tanú meghallgatása után nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, annyira abszurdnak érezte a helyzet, pedig tudta, az ügy szó szerint halálosan komoly.

Az ötödik vallomás már úgy érezte, rémálomba csöppent, és mindjárt felébred. A nyolcadik után – az ájulás és az összeomlás szélén – ráeszmélt, hogy nem lesz ébredés. Már védekezni sem maradt ereje. Hiába volt minden. El fogják ítélni őt, ártatlanul.
Mindössze két ember állt ki mellette: Ben, valamint a gyógyulófélben lévő Lys.

Először Ben lépett elő, majdnem hasra esve. Gonosz nevetés harsant. A kovácsinas próbálta előadni, miért ártatlan legjobb barátja felesége, hány életet mentett már meg, hogyan találta fel a halálos kór ellenszerét, ám érvelése süket fülekre és gúnyos röhögése talált. A fiú keserűen lépett vissza.
– Majd én – szorította meg a kezét felesége. – Marion megmentette az életemet, nem hagyom, hogy elítéljék – szólt eltökélten. Magabiztosan az emberek szemébe nézett.

– Emberek, ugye nem hiszik el ezeket a vádakat? – kérdezte. – Hát elfelejtették, mennyi mindent köszönhetünk a gyógyítónknak? Mondják, hányan vannak itt, akiknek megmentette az életét? Hányuknak nyújtott gyógyírt a betegségére? Hányuknak segítette világra a gyermekét? Ez a hála mindezért? Ilyen könnyedén készek elhinni róla, hogy boszorkány? Ha tényleg az is lenne, önök szerint itt maradt volna, és tűrte volna a sok bántást? Szerintem nem!
– A tiltott könyvekre és a tárgyakra mi a magyarázat?  – ordította valaki.
– Talán az előző tulajdonosé volt – bizonytalanodott el Lys. – Vagy azé a névtelen illetőé, aki értesítette az egyházat. Lehet, hogy be akarta feketíteni őt valaki!
– Köszönjük, elég lesz – intett Peter.
– Még nem fejeztem be… – ellenkezett a zenészlány.
– Szerintem meg igen – mondta halkan Peter. Lys dühösen megadta magát, és lelépett.
Peter szólásra emelkedett.
– Minden tanú meghallgattatott. Kihirdetem az ítéletet. A bizonyítékok és a beszámolókat mérgelve a következő ítéletet hoz…
– Várjanak még! – szakította félbe valaki a főpapot.

Isabella alig bírta tartani a tollat. Újra és újra végigolvasta, amit addig leírt – mégis minden alkalommal úgy tűnt, teljesen új szöveg jelenik meg a papíron. Nem tehetett róla, az esze folyton Marion boszorkánypere körül járt. Nem ment el a tárgyalásra, képtelen lett volna végignézni, ahogy elítélik a nőt. Különben is, a boszorkányüldözés az egyház dolga, a uralkodóknak ebbe nem volt sok beleszólása. Nerissa úgyis képviseli helyette is a királyi családot.
Ő maga nehezen hitte, hogy a gyógyító tényleg boszorkány lenne, hiába rebesgették ezt róla már régóta. De ha kiderül, hogy mégis az, és elítélik, akkor… Eric nem lesz többé házas ember. Lehet, végig bűbáj hatása alatt állt, ezért vette el a nőt. Akkor most… a királynő maga is megrémült gondolataitól, s mélységesen elszégyellte magát miattuk. Hogy juthatott eszébe ilyesmi? Ha Mariont elítélnék és kivégeznék, akkor Eric örökre boldogtalan és magányos lenne imádott felesége halála miatt. Ezt nem kívánhatja neki! Ha tényleg szereti őt, akkor nem!
Kopogtak az ajtón.
– Tessék – mondta, fel sem nézve.
– Én vagyok az, felség. Visszatértem.