Ezüst krónikák – 7. Dicsőség és megaláztatás

Nem lehet így vége, nem… Eric próbálta összeszedni maradék erejét, de izmai egyszerűen nem engedelmeskedtek.

Edward észrevette ellenfele bizonytalanságát. Újult erővel, villámgyorsan kelt fel a földről, majd diadalmas mosollyal lesújtott. Eric hiába küzdött volna tovább, a világ elsötétült előtte.

Edward, Advorton királya győzött.

Isabella földbe gyökerezett lábbal nézett a küzdőtérre. Értetlenül pislogott. Hogy lehet ez? Mégis, mi történt? Hiszen alig egy perccel korábban még úgy tűnt, biztos a győzelem!
Úgy érezte, mintha egy rossz álomba csöppent volna, ahogy kihirdették a győztest. Eltelt pár másodperc, míg felfogta, hogy ami történik, az maga a valóság. Edward győztes hadvezérként indult el felé.

Eric közben magához tért, s kissé imbolyogva próbált feltápászkodni. A királynő legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy megnézze, jól van-e, de tudta, nem lehet.
Próbált minden érzelmet száműzni az arcáról, ahogy Edward diadalmasan elé állt.
– Gratulálok – mondta szárazon.
– Köszönöm – bólintott Edward, éhes hiénaként nézve a királynőt. – Merem remélni, hogy ha  az apja ígéretét nem is hajlandó betartani, legalább a torna szabályainak eleget tesz.

– Ebben biztos lehet. Tessék, a jutalma. – Isabella gyors csókot nyomott a király szájára, majd alig leplezett undorral elhúzódott. Érezte, hogy gyomra felfordul. – Remélem, most elégedett.
– A legteljesebb mértékben – mosolygott Edward, majd a nő füléhez hajolt. – Látja, Isabella, máris úgy táncol, ahogy én fütyülök.
Akkor még nem tudja, milyen pocsék táncos vagyok, gondolta magában nő.

A királynő az ünnepség előtt látni akarta Ericet. Igyekezett leplezni aggodalmát, de egyszerűen tudnia kellett, hogy van, nem esett-e komolyabb baja. Nem sokkal a torna után ellátogatott hát az otthonába.
– Felség – hajolt meg Marion, mérsékelt lelkesedéssel.
– Szeretnék beszélni a férjével – kérte Isabella.

– Ahogy óhajtja, felség. De kérem… – harapta el a mondatot a gyógyító.
– Igen? – Isabella elgondolkodva fürkészte az arcát.
– Kérem, ne haragudjon rá – bukott ki Marionból. – Ő mindent megtett, nem az ő hibája volt.
– Ebben biztos vagyok. Azt tudja már, mi történt pontosan?

– Rosszul lett, de még nem tudom biztosan, mitől – tárta szét a karját Marion. – Jómagam arra gyanakszom, hogy túl sok vért vesztett. Annyira tudtam, hogy nem kellene folytatnia!
– Remélem, valóban csak erről van szó, és nem komolyabb – bólintott a királynő. – Akkor most bemennék hozzá, ha nem bánja.
– Fent találja az emeleten. Kérem… ne legyen vele túl kemény, nyugalomra és pihenésre van szüksége. Igazság szerint Lady Jenna már járt bent nála úgy fél órával ezelőtt, és bár járni is alig bírt, úgy üvöltött a férjemmel, hogy az egész ház zengett tőle.
– Ne aggódjon, nekem nem áll szándékomban hasonlót tenni – biztosította a királynő. Felment a lépcsőn, és bekopogott.
– Szabad – jött a kelletlen válasz.

– Csak én vagyok – lépett be Isabella. – Remélem, nem zavarok…
– Ó, felség. – A férfi arcán az öröm árnyéka suhant át, ám ezt rögtön szégyenpír és lesütött tekintet váltotta fel. Szégyellte, hogy királynője ilyen gyengének és elesettnek látja. Nem bírt a szemébe nézni. – Minek köszönhetem a látogatását?
– Csak szeretném tudni, hogy érzi magát?
– Köszönöm, jól vagyok, csak… annyira szégyellem magam! Cserben hagytam az országot, és felségedet is. Őszintén sajnálom.
Isabella szelíden, együttérzően pihentette rajta a tekintetét.
– Ami történt, megtörtént. Én mindenesetre nem haragszom. Tudom, hogy ön mindent megtett – jelentette ki a lovag megdöbbenésére. Lassan odalépett a férfi ágyához. – Csak nem értem, mi történt. Egy karnyújtásnyira volt a győzelem!

– Tudom! – Eric teljesen frusztráltan és dühösen dőlt hátra az ágyon. – Fogalmam sincs, mi ütött belém! Elszédültem és elszállt minden erőm, pont a döntő pillanatban!
– Sajnos Edward győzelme egyértelmű és kétségbevonhatatlan – fintorgott a nő. – Nekem pedig mosolyogva kell majd ünnepelnem őt az esti ünnepségen… amelyen ön természetesen nem lesz ott. Ilyen állapotban nem engedélyezem a részvételét. Remélem, nem bánja.
– Nem – mosolyodott el a férfi fájdalmasan. – Mondja, mivel, hogyan tehetném jóvá? Bármit megtennék, hogy ezt helyrehozzam.
– Hát… egyvalamit megtehetne – mondta lassan a nő, Eric szemébe nézve. A férfi annyira szomorúan és kétségbeesetten nézett rá, hogy összeszorult a szíve. – Keresse meg, és hozza el nekem Seraphimot. Ahogy megígérte.
– Ha létezik az a kard, én elhozom – vágta rá Eric. – Esküszöm!

Az esti fogadáson Isabellának semmi kedve nem volt ünnepelni, de házigazdaként muszáj volt csinosan felöltözve, udvarias mosollyal az arcán innia a győztes egészségére, noha a bort szívesebben loccsantotta volna Edward önelégült arcába.

Rosaline-t sokkal kevésbé zavarta a kialakult helyzet. Őt nem érdekelte, kinek a tiszteletére szól az ünnepség, ha egyszer gyönyörű ruhában tündökölhetett a parketten. Annál nagyobb volt a döbbenete, amikor meglátta, hogy nem ő áll az érdeklődés középpontjában. Elkerekedett szemmel nézte, ahogy a jelenlévő urak szinte egymást taposva próbálnak egy hölgy kegyeibe férkőzni. Főleg, amikor felismerte Joline grófnő szőke hajzuhatagát…
A férfiak egymás szavába vágva próbáltak beszéde elegyedni vele, vagy felkérni táncolni, míg a grófnő pironkodva, szemét lesütve hárította a közeledésüket. Aki nem mert nyíltan kezdeményezni nála, az is őt figyelte a szeme sarkából. Rosaline keze remegett a dühtől. Mégis, mi olyan különleges ebben a Joline-ban, hogy mindenki az ő kegyeit keresi? Nem bírta felfogni. Vérig sértve, maradék méltóságát összeszedve kihúzta magát, majd fenségesen vonulva távozott a teremből és a számára megalázó helyzetből.
Edward is észrevette Joline-t. Gúnyosan elmosolyodott, és odalépett hozzá egy kupa borral a kezében. Érkezésére a nő összes udvarlója visszavonulót fújt.

– Nocsak, kit látnak szemeim? – fordult a nőhöz. Joline csinos arcát eltorzította düh, ahogy a férfira nézett.
– Mit akar tőlem?
– Csak beszélgetni egy kicsit. Remélem, élvezi az ünnepséget. Nem iszik egyet a győztes egészségére? – kacsintott rá. – Ez a tredony-i bor igazán kitűnő!
– Előbb vennék be mérget – jött a megvető válasz. – Csakis a királynő kedvéért vagyok itt.
– A királynő, tényleg, milyen régóta nem láttam őt. Lehet, hogy megszökött? Amíg őfelsége nem csatlakozik hozzánk ismét, nincs kedve táncolni a győztessel?
– Soha! – húzta fel az orrát a grófnő. – Kész, ennyi volt, én ezt nem hallgatom tovább! Élvezze csak a piszkos győzelmét, úgysem magának köszönheti!  – A grófnő sarkon fordult, és kisietett a teremből. Néhány férfi úgy tűnt, tétovázik, utánamenjen-e, de egyiküknek sem volt hozzá bátorsága. Edward keze összeszorult a nő utolsó mondatára, de arca rezzenéstelen maradt.
Isabella egy oldalajtón keresztül surrant vissza a terembe, csinos, világoskék ruháját igazgatva. Remélte, hogy Edward nem veszi észre. A nyitótánc óta leplezetlenül bámulta őt azzal az idegesítő, magabiztos tekintettel és felsőbbrendű mosollyal. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mert hosszú volt ahhoz az este, hogy ezt folyamatosan el tudja viselni.

– Örülök, hogy újra látom – lépett hozzá Edward, aki rögtön észrevette, hogy visszatért. – Kezdtem aggódni, hogy itt hagyta ezt a remek estét. – Leplezetlenül, tetőtől-talpig végigmérte a nőt. Szeme csillogásán látszott, hogy kedvére való a látvány.
– Örülök, ha jól érzi magát.
– Így, hogy önt is itt látom, a lehető legtökéletesebben – felelte a férfi. – Nincs kedve táncolni?
– Nem lehet. Még személyesen üdvözölnöm kell néhány vendéget.
– Ugyan már, ki lehet fontosabb a győztesnél? Nem szeretnék lemondani a társaságáról, Isabella.
– Nézze – felelte higgadtan a királynő. – A jutalmát már megkapta, a nyitótáncot is önnel jártam. Érje be ennyivel. – Szája kaján mosolyra húzódott, felidézve, hányszor lépett közben „véletlenül” a férfi lábára.

– Jaj, Isabella – Edward közelebb hajolt. – Téved, ha azt hiszi, beérem ennyivel. Ez még csak a kezdet.
Isabella zavartan pislogott az őt vizslató acélszürke szempárba. Edward nem úgy nézett rá, mint egy királynőre, sokkal inkább, mint vadász a zsákmányára. Kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát, kezével önkéntelenül ellenőrizte, helyén van-e még a ruhája, vagy a férfi szó szerint levetkőztette a tekintetével.

– Márpedig attól tartok, kénytelen lesz – szedte össze magát.  – További jó szórakozást – biccentett, és bosszúsan otthagyta a királyt. Szeme sarkából még látta, hogy a férfi továbbra sem veszi le róla a szemét, és diadalmas, magabiztos mosolya is letörölhetetlen maradt.

Azon az estén nem csak a palotában rendezett ünnepségen zajlott az élet. Akik ezen nem óhajtottak – vagy nem tudtak – részt venni, a kocsmában gyűltek össze. A hangulat nem volt éppen vidámnak nevezhető. Mindenki Edward győzelméről, Eric verségéről és az ünnepségről beszélt, nem kevés keserűséggel és indulattal. A helyzeten persze Lys sem segített, aki válogatott gyászos zenéket adott elő, még mélyebbre süllyesztve a közönséget a bánatban és a borban.

Christian volt az egyetlen, aki kifejezetten jól érezte magát. Vígan kortyolgatta ki tudja, hányadik borát, s képtelen volt letörölni elégedett mosolyát. Még ha sikerült is neki egy-egy percre, legalább a látszat kedvéért, valószínűtlenül világoskék szemének csillogása elárulta őt.

A vendégek között ott ült Ben is. A kovácsinas törzsvendég lett, mióta Lys a kocsmában játszott, azóta egyetlen estét sem hagyott volna ki. A zenészlány érzékelte ugyan a jelenlétét, ám továbbra is keresztülnézett rajta – ami azért fájt különösen Bennek, mert a lány szinte mindenki mással, mindig kedélyesen elcsevegett. Csak vele nem.

– Lys, ne már! – Christian nem bírta tovább hallgatni a szomorúan sírdogáló lantot. – Ha ezt így folytatod, a jelenlévők libasorban ugrálnak be vacsorára Griseldához a Verembe. Nem lehetne valami vidámabbat? Ha továbbra is temetési indulókat játszol, tőlem ne számíts fizetségre…
A zenészlány lassan leengedte a hangszert, és hűvösen nézett barátjára.
– Akkor mégis mit játsszak? Ha Edwardot dicsőítő zenére vágysz, azt a palotában is megkaphatod.
– Na ne, te komolyan azt akarod, hogy én is beálljak s sor végére? Használd már a fantáziád! Nincs valami lelkesítő zenéd?

– Elnézést, hogy közbeszólok, de a fiatalembernek igaza van – vetette közbe az eddig szótlan férfi, aki a terem végében, magában üldögélt.  – Biztos vagyok benne, hogy a híres Pacsirta tud ennél vidámabb dalokat is.
– Most nem jut eszembe egy sem – vallotta be Lys. – És az eddigi zene tökéletesen kifejezte a hangulatomat.
– Én viszont ismerek párat. – A férfi a színpadhoz lépett. – Ha kell, szívesen elő is adom őket, ha kölcsönadja a lantját. Tudja, jómagam is vándorzenész volnék – magyarázta. – A nevem Ossian Green, szolgálatára. Sajnos az én lantommal történt egy kis baleset, így a faluban, a műhelyben javítják.

Lys leugrott a színpadról, és előtte termett.
– Örvendek, Ossian. Nem bánom, mutassa meg, mit tud – adta át szeretett hangszerét a férfinak, kicsit elbizonytalanodva.
– Hálásan köszönöm, Lys. – Ossian a színpadon termett, és játszani kezdett.

A közönségnek tátva maradt a szája. Lys szinte megbabonázva hallgatta, közben lelkesen tapsolt. A férfi lenyűgözően tehetséges volt, talán még nála is tehetségesebb. Ben összehúzott szemmel figyelte a produkciót, majd csalódottan nézett Lys csodálattal teli arcára. Szomorú sóhajjal vetet tudomásul, hogy neki esélye sincs.
– Mindjárt más. – Christian elégedetten dőlt hátra a fülének jóval kellemesebb zene hallatán.

– Hogy nem sül le a bőr a képedről – lépett oda hozzá Ben. – Legalább egy kicsit megpróbálhatnád kevésbé látványosan jól érezni magad! Egyáltalán nem érdekel, mi van a bátyáddal?

– Hát, nem igazán – jött Christian unott válasza. – Különben is, kutya baja, csak azt kapta, amit megérdemelt.
– Te voltál… – döbbent rá Ben.
– Persze, én – vágta rá Chris gúnyosan – Mert minden rosszról én tehetek, igaz? Nem, a hős lovag ezt most csak magának köszönheti! Nagyon unalmas volt már, hogy mindig minden sikerül neki. Kellett már neki ez a pofára esés. Ekkora égést! Pont a döntő pillanatban elbukni? Ez igazán megérdemelte az első helyet – a vesztesek közt!
– Te kis patkány, ennyire zavar, hogy te soha az életben még csak a nyomába se érhetsz? – vetett rá egy mélyen lesújtó pillantást Ben.

Christian szeme megvillant, s a következő pillanatban Ben hideg fém érintését érezte a nyakán.
– Ismételd meg, ha mered! – sziszegte a szőke fiú. – Vagy máris nem olyan nagy a szád?
– Fiúk, hagyjátok abba! – lépett közbe Lys, aki azonnal a rendbontók mellett termett. – Chris, tedd azt le, de rögtön!
– Sértegetett – közölte vele a fiú. – Ő kezdte!
– Azt, hogy ki kezdett és mit, azt most hagyjuk. Tedd azt, le. Kérlek. Legalább az én kedvemért.

– De csakis azért. – Christian kelletlenül engedelmeskedett a lány kérésének, majd duzzogva visszaült asztalához. Ben alig hallható, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy elmúlt a veszély. Nem volt kétsége afelől, hogy Christian képes lett volna elvágni a torkát, ha tovább bosszantja.
– Ejnye, Ben, már megint balhéba keveredtél! Ez a hobbid? – fordult hozzá Lys.
– N… nem – pirult el a kovácsinas. – Izé… köszönöm.

– Nem tesz semmit. Bármikor szívesen kihúzom a bajba jutott férfiakat a csávából. – A lány olyan meleg mosolyt küldött felé, hogy Ben úgy érezte, az egész bensője olvadni kezd.
– Ezt… jó tudni. Még nem volt alkalmam elmondani neked, de nagyon tetszik a zenéd – bukott ki Benből. Lys arcáról elkezdett lehervadni a mosoly.

– Ezt szeretném is kifejezni. Kérlek, fogadd el ezt.– A kovácsinas kissé pironkodva egy nagyobb ezüstérmét nyújtott Lys felé. A lány tekintete elsötétedett, a mosoly pedig végképp eltűnt az arcáról.
– Mondd csak, eszednél vagy? – kérte számon Bent. Pontosan tudta, hogy az emberek mennyit szoktak neki adni a zenéért. Ez annak többszöröse volt. – Ez rengeteg pénz! Fogadjunk, hogy ennyiből egy hétig is elvagy. Mondd csak, mit vársz ezért cserébe?
– Nos, hát… – Ben köpni-nyelni nem tudott. – Se…

– Azt hiszed, hogy ettől majd a karjaidba omlok? – Lys csípőre tette kezét, szeme villámokat szórt. – Szerinted én megvásárolható vagyok?!
– Nem, erről szó sincs! Én csak… – Ben nem tudta folytatni. Teljesen zavarba jött.
– Akkor tedd el a pénzed! – Lys megvetően végigmérte, majd sarkon fordult, és a lépcső felé indult a szobájába.
Christiannak le kellett tennie a kupát, mert éppen belefulladni készült italába a röhögéstől.
– Mi olyan vicces? – förmedt rá Ben.

A fiú felpattant, és odalépett hozzá.
– Vigyázz, mert most nincs itt, hogy megvédjen – emlékeztette. – Hát, ez nagyon szánalmas volt! Látszik, hogy fogalmad sincs a nőkről. De tetszik a kis Pacsirta, igaz?
– Ezt mégis honnan veszed?
– Lássuk csak. Talán a tűzpiros képedből és az idióta viselkedésedből. Bár te amúgy is mindig hülyét csinálsz magadból, szóval ez nem érv.
– Hé!
– Miért, talán nem így van?
Ben az ajkába harapott.

– Segíthetnék megszerezni a madárkát, de hát… – vont vállat. – Nem érdemled meg azok után, ahogy beszéltél velem.
– Miért kellene pont a te segítséged? – sandított rá a szeme sarkából a kovácsinas. – Boldogulok egyedül is!

– Ja, vagy úgy. „Azt hiszed, hogy ettől majd a karjaidba omlok? Szerinted én megvásárolható vagyok?!” Csak így tovább, legközelebb talán seprűvel kerget el, vagy rohadt paradicsommal dobál meg.
– Miért, te hogyan csinálnád?
– Megvannak a módszereim. De mint mondtam, sajnos nem segíthetek.
– Milyen módszerekre gondolsz? Hazudozás, leitatás? Köszönöm, abból nem kérek – felelte Ben.
–  Fáj, hogy csak ennyit nézel ki belőlem. Szerintem megyek inkább, és beszélek Lyszel. Tudod, veled ellentétben velem még szóba áll.
Ben mélyet sóhajtott.
– Várj! Mit kérnél cserébe egy kis… segítségért?
Christian szeme gonoszan felcsillant.
– Először is, kérj tőlem bocsánatot.
– Jól van, bocsánat – fintorgott Ben.
– Kevés – rázta a fejét a szőke fiú.

– Ne szórakozz velem! – fortyant fel Ben.
– Eszemben sincs – biztosította Chris. – Halljuk!
– Nagyon sajnálom, bocsánatot kérek.
– Alakul, de még mindig kevés. Mondd, hogy „őszintén sajnálom, amit az előbb mondtam, nagyon megbántam, kérlek, bocsáss meg!”
– Na ne! Ez valami hülye vicc? – pislogott Ben.
– Csak kíváncsi vagyok, mennyire kell a lány – felelte csevegő hangon Chris. Szemlátomást élvezte a helyzetet.
Ben mély levegőt vett, és elismételte.

– Látod, hogy megy ez – helyeselt a szőke fiú. – Na jó, most az egyszer megbocsátok. Akkor most kérd szépen, hogy segítsek.
– Segíts. Légy szíves.
– Erőltesd meg a fantáziád.
– Kérlek szépen, segíts. – Ben az Alvilág legmélyebb bugyraiba kívánta legjobb barátja testvérét.
– Mindjárt jobb. Mondd, hogy „Nagyon szépen kérlek, segíts! Csak te segíthetsz. Könyörgök, bármit megteszek, csak segíts!”
Ben keze ökölbe szorult, de elismételte a kért mondatot.

– Na jó. Talán hajlandó vagyok adni… pár tanácsot. Persze nem ingyen. Harminc ezüst az ára.
– Hogy mi?! – Bennél kezdett betelni a pohár.
– Kell a lány vagy nem? – vágott vissza Chris.
– Ó, te kis… – Ben még idejében észbe kapott, nem volt kedve visszakanyarodni a beszélgetés első pontjához. – Nesze – nyomta a kezébe a kért összeget.
– Remek. Akkor most jól figyelj, jön az első lecke. Ott követed el a hibát, hogy úgy loholsz utána, mint egy kiskutya. Látványosan odavagy érte.
– Miért baj az?
– A nők ritkán becsülik azokat a férfiakat, akik kedvesek hozzájuk – magyarázta Chris. – Az kell nekik, aki levegőnek nézi őket. Lys meg különösen nem szereti, ha egy férfi úgy közeledik felé. Szerintem ezt látványosan az értésedre is adta.

– Te már csak tudod, igaz?
– Ha nem hiszed, próbáld csak ki. Ne járj ide minden este, de ha mégis itt vagy, akkor se figyelj oda rá. Nézz át rajta. Hidd el nekem, hogy észre fogja venni, és nem tudja majd mire vélni. Bántani fogja a hiúságát.
– Jó, és ezután? – Ben kételkedett a módszer sikerében.
– Tedd féltékennyé! Kezdj a szeme láttára udvarolni egy másik nőnek. Az se baj, ha a másiktól kosarat kapsz, mert erre minden esélyed megvan, a lényeg, hogy Lys lássa, hogy valaki más érdekel. Zavarni fogja, meglátod, és rögtön sokkal érdekesebbnek tart majd.

– Jó, és ezután?
– Előbb juss el idáig, akkor folytatjuk – ígérte Christian, majd a színpad felé nézett. – Jaj, ne, már te is kezded? Ez már megint gyászzene! – nyögte, meghallva Ossian következő dalát. – Oké, kész, eddig bírtam. Mentem a palotába, ott legalább nincs temetési hangulat. Van ott egy szőke hölgy, akivel szívesen megismerkednék közelebbről is – vigyorgott. – További jó kesergést mindenkinek!

Hamarosan a meraniai kocsmában lassan elaludtak az utolsó fények is, a főtérre teljes sötétség borult. Egyedül a hold és a messzi palota ablakaiból kiszűrődő derengés adott némi fényt.

A köpenyes, fekete alak körvonalai alig kivehetően tűntek fel a tér közepén álló kút fölött. Az alak sietve elnézett jobbra, majd balra, s a kezében tartott üvegcse tartalmát a kútba öntötte.